2017. április 25., kedd

Punks not dead

   Tényleg nem halottak, bár az igazán szenvedélyesek elégtek a művészetük tüzében. Aki meg életben maradt, előbb-utóbb betagozódott az elfogadott társadalmi rendbe. Miért? Nem is gondolta annyira komolyan? Azt gondolom tényleg nem gondolhatta komolyan. A legtöbb embernek ez csak pozőrködés, divat, esetleg egy vágy kifejezése, hogy a fennálló rend nem jó, változtatni szeretne. Aztán az ilyen kis tüzek kihúnynak és jönnek a dolgos, monoton hétköznapok. Hát ez lenne az öregedés, feladni mindent, ami valaha fontos volt? Feladni azt, aki voltam, az álmaimat? Nem, ez nem lehet. Mert azért vannak néhányan, akik tényleg komolyan gondolták, hogy nem kérnek a kapitalista multikultiból. Csak ők valahol a föld alatt élnek, egy titkos királyságban, egy más világban. Egy város alatti városban. Ők őrzik a szabadság kis szikráját. Csak nem látni őket...de hiszem, hogy vannak.



















2017. április 22., szombat

Az ember sehol sincs biztonságban


  A könyves 'szakma' egy ideje már nem fenékig tejfel. Lévén egyre kevesebb az olvasó, egyre kevesebb a könyv, egyre kevesebb a bolt, satöbbi. Gyakran kell az egyik süllyedő hajóról a másikra evickélnem. Azt gondoltam már ismerem ezt az egész világot oda-vissza, keresztbe-kasul, engem ugyan már semmi sem lephet meg. Aztán mégis.
   Elkerültem egy helyre, amit ugyan nem magam választottam, de jobb híján ez volt, menni kellett. Amúgy nem bántam, hiszen a könyv az könyv, mindenféle formájában és módon szeretem, magamévá teszem, a közelében élek, létezem. Szóval igazából úgy voltam vele, hogy mindegy, milyen ágazata, formája, megyek (és mert épp amúgy sem volt más választásom). Mentem. És leesett az állam. 
   Általában véve azt tapasztaltam, hogy a kereskedelemben dolgozók egyet hamar megtanulnak: egymással türelmesnek kell lenni, és feleslegesen nem cibálni a másik idegeit. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek veszekedések, hanem azt, hogy az ember megtanulja élvezni a nyugalom perceit, amikor a kuponvagdosós zombik nem lihegnek a sarkában. De nem itt! Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a zárt rács, a zárt bolt a legkevesebb biztonságot sem nyújtja, mert a szörnyetegek BENT vannak! A nyitás előtti édes perceket tombolással, vinnyogással, hisztériával és sivalkodással töltik. Megkockáztatom néha rosszabbak mint a vásárlók. Aztán kinyit a bazár, és a cirkusz folytatódik. A legendás Lipót (szakmai gyakorlat, OPNI néven híresült el) ehhez képest semmi se volt. 
   Amúgy zárójelben megjegyzem, egy tök nyugis hely, nulla erőfeszítés, nulla kihívás, nulla értelem. De akkor is. Valami gonosz démon, talán a kommunizmus szelleme járta be munkahelyünket, mert üldözési mániára utaló jeleket vélek felfedezni kis közösségünkben. 
   A nyomozás. Ki tette? Mármint elfogyott a klópapír, és VALAKI nem töltötte fel. Valaki átállította a hűtő hőfokát. Valaki morzsát hagyott az asztalon. És mindezt ki kell nyomozni, mert nem múlhat el a nap felelősségre vonás nélkül. VALAKI bűnös közülünk. Ezzel jellemezhetném a leginkább a közhangulatot. Egész nap kérdések, keresztkérdések, visszakérdezések, hátha lebuksz, hogy te vagy a névtelen morzsázó. Mélyen a szemedbe néznek, hogy állod-e a pillantásukat. Kápós maradványtünetek.
   Ki mikor ebédel? És mikor kávézik? Ha választasz egy időpontot (amit természetesen a rangidős jelöl ki), ahhoz a nyugdíjazásodig ragaszkodni kell, hiába szeretnél néha-néha, esetenként máskor enni, itt nincs apelláta, itt kérem rend van, te akkor eszel és kész. Természetesen a hűtő bepakolása is a rangidős-fokozat kérdése. Én, mint utoljára érkezett, talán egy joghurtot még bepréselhetek - egy bizonyos helyre. Bár már csak olyat eszek, amit nem kell hűteni, nem szeretnék visszaélni az irántam való jóindulattal, hogy kaptam egy fikarcnyi helyet a hűtőben. Meg ezzel elejét vehetem a hűtőtekergető gyanúsításnak. Van alibim!
   Fűtsünk vagy hűtsünk? A boldogtalan emberek sajátja, hogy ami van, az sosem jó nekik. Ha süt a nap, tekerjük fel a légkondit, ha fúj a szél, kapcsoljuk be a radiátort. A lényeg, hogy ami van, az sosem jó. Most hideg van, most meleg van, lényeg, hogy még a szar is büdös. Hogyan lehet így leélni egy életet? Annyira boldogtalan...
   Kaja. Mit együnk? Sült kacsát? Brassóit? Vagy valami könnyű tengerit? Kínait? Munka közben a magam részéről az ebédet el szoktam intézni egy kefír-kifli kombóval, a leülős-falatozós evés a vacsora - kollégák nélkül. Amúgy egy marék rozst kifőzni egy virslivel nem nagy kaland. Szerintem. Étlapokat nézegetnek, válogatnak, finnyognak. Az egész napos nyomozásban kimerülve ételfutár-ajánlatokat böngésznek, és ez is kardinális téma, akárcsak a névtelen bűnök felkutatása. Aztán rendelnek pekingi töltött kacsát meg borba fojtott vadhúst. Ami aztán az ebéd után további vita tárgya, hogy ilyet többet nem esznek, mert nem finom. XY másképp csinálja, az jobb. Ja, és persze ők is másképp készítenék (ha lenne idejük), ami szintén sokkal finomabb. De hát ez van, azt kell megenni, ami van. És a pezsgőben fürdő csirkehusik és habos gnoccik megadóan csúsznak le az elégedetlen torkokon. Szinte nyeldeklik a könnyeiket, hogy milyen gulág-étel jutott nekik. Persze azt nem mondhatom, hogy főzzél magadnak, hiszen az olyan neveletlen és tiszteletlen dolog. Igazából semmit se mondok, legfőképp mert minek. Aki ennyi boldogtalanságban élte le az életét, annak nem tudok mit mondani. Aki nem engedi, hogy süssön rá is az arany napfény, annak hiába mondom, hogy nyissa ki a szemét. Egyszerűen nem akarják. Szenvedni jó. Azt hiszem ezeket nevezik mártírnak. A kényszeres szenvedést. Holott a szenvedés nem itt van, ez egy jó hely is lehetne. Ha hagynák. Ha mernének egy kicsit lazítani és boldogok lenni. Mert enni jó, az étel finom, az pedig, hogy láthatjuk a napfényt, ajándék. Nyilván nem töltöttek éveket egy pláza pincéjében raboskodva, mert nem tudják, hogy látni a napot és a felhőket, ajándék, kiváltság, öröm. Kár, hogy rosszabbak lettek, mint az akcióvadász vásárlók, és képtelenek örülni annak, ami van. Csak azon keseregnek, ami nincs. Pedig minden van, csak ki kell nyújtani a kezedet. A legjobb dolgok ingyen vannak. Az odafigyelés a másikra is...