2017. február 24., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#3

   A cég, amit képviselek, a saját gyermekének tekint. Etet-itat, öltöztet, cserébe csak annyit kér, hogy lojális legyek. Ehetem, ihatom a termékét. Persze ez egy másik perspektívából úgy értelmezhető, hogy nem ehetek vagy ihatok mást, csakis a Terméket. De én pozitív vagyok: a Cég szeret engem, a Cég táplál, mint az anyaföld. És még öltöztet is. Tokától bokáig a Cég jelképeivel, felirataival, reklámaival vagyok ellátva. És a jó dolgomért cserébe nem kér mást, csak a mosolyt az arcomon, hogy lelkesen kacagom a világba: én ennek a boldog családnak vagyok a tagja! Minden tutiszuper, mert a Cég jobban szeret, mint a saját szüleim: nem kell azon gondolkodnom sem, hogy mit helyes mondanom és mit nem, vagy hogyan fejezzem ki magam, mert a Cég még a mondatokat is a számba adja. Vastag és barátságtalan kódex gyűjti össze a mondanivalók egész tárházát a legkülönfélébb szituációkra. És a Cég tudja, hogy én egy agymosott zombi vagyok, én nem vagyok képes egy ekkora lexikont elolvasni, ezért vidám és mókás tréningek keretén belül fiatal és lendületes trénerekkel (akik ebben a családban testvéreim – legalábbis hittestvéreim) tanulgatjuk a mondatokat. Együtt gyakorolunk, hogy a legidegtépőbb barmot se küldjük el a kurva anyjába, ne cibáljuk ki a beleit a száján keresztül, hanem mosolyogjunk, rendületlenül és szakadatlanul, és édes hangon csicseregjük: „Azonnal intézkedem!”.
   Szóval a nagy családban jó az élet, mert egy csónakban evezünk és mindannyian kis szőlőszemek vagyunk a nagy fürtön, és mi, kis szőlőszemek segítjük egymást. A fromaruhánk – nevével ellentétben igencsak formátlan – mindannyiunkat azonosíthatatlan és jellegtelen szőlőszemekké tesz, de mi ez, ha nem a totális demokrácia? Itt mindenki egyenlő. Egyenlő, megkülönböztethetetlen és jellegtelen. Az ügyfél/vásárló/kuffancs bárkihez is megy oda, ugyanazon mozdulatokkal és szavakkal találja magát szemben és ugyanaz a formaruha feszít előtte. Ez a kereskedők Titkos Testvérisége. Vérszövetség Mammon papjai között. Valamennyien csak kiénekeljük a zsebükből a zsozsót.
   Azért vannak nehéz pillanatok. Amikor szükségem is van a betanult mondatokra, mert ha nem rágnák a számba, hogy mit kell mondanom, én bizony elhajtanám a kedves delikvenst oda, ahová való.
   Ilyen helyzet az is, amikor a formaruhám jellegtelenségébe burkolózva, négykézláb hajkurászom a polcok alá berugdosott termékeket, és a szemem sarkából látom, hogy jön. Ő. A vásárló.
- Elnézést, maga itt dolgozik?
Nem, baszki, szabad időmben bejárok boltokba pakolászni, és perverz is vagyok, mert néha beöltözöm. De ezt nem mondjuk ki, még akkor sem, amikor a kedves vásárló nyilvánvaló ostobaságokkal pusztítja az agysejtjeinket.
- Igen! – Üdén, lelkesen, hiszen erre büszke vagyok! – Miben segíthetek?
Persze ez a ’Miben segíthetek?’ mondat az értékesítési menedzserek rémálma, de nyilván egyik tréner sem húzott le néhány évet egyetlen boltban sem. Aki ezt megtette, az nem okoskodik. Legfeljebb együttérzését fejezi ki.
- Tudna segíteni?
Egy baltával? De ezt a mondatot sem adták a számba, így nem mondhatom ki.
- Természetesen! – Üdén, lelkesen!
- Kitől kérdezhetek?
A legtöbb vásárló ilyen végtelenül udvarias. Szerintem bevezethetnénk a pukedlizést is.
- Például tőlem… - Üdén, lelkesen!
- Biztos nem zavarom?
Á, amikor unatkozom, kiskutyának képzelem magam és bemászok a polcok alá. De most, hogy itt vagy, végre játszhatunk, dobd el a labdát nekem!
- Természetesen nem zavar.
- De már nem mosolyog! Úgy látom a terhére vagyok! Van itt másik eladó?
- Nem, sajnos jelenleg csak én vagyok az egy szem eladó. És a pénztárban is én leszek.
Mert bár kis szőlőszemek vagyunk, akik fogják egymás kezét, csak hát kevesen vagyunk azon a fürtöcskén, a 12-14 órás napokat egymástól távol kell töltenünk. Aztán szabad napjainkon, szabadságunkon a tréningeken ismét megszoríthatjuk egymás kezét, hogy ’jó téged is látni’.
- Maga van a pénztárban is?!?
Szerinted?!? Mi a bánatért vetettek ide a mókusok elé? Büntetésből. Mert a gimiben nem tanultam eleget, hogy vadászpilóta lehessek. Anyukám szerint vécésnéninek lettem volna jó, de a Cég, a jóságos és emberséges Cég, felkarolta az én eleve kudarcra ítélt életemet, kiemelt a mocsárból és etet és itat és öltöztet, és nekem csak kedvesnek kell lennem.
- Ezt és ezt keresek.
- Jöjjön, megmutatom!
Nyilván az egész bolt fel van címkézve feliratokkal és piktogrammokkal a gyengébbek kedvéért, de vannak reménytelen esetek. A nagyfejűek ott fenn, a párnázott ajtajú irodáikban azt gondolták, hogy igen kevés szőlőszemre van szükség, ha jól ki van táblázva a bolt, érthető, átlátható. Azt persze nem vették figyelembe, hogy bizonyos vásárlóknak a legkedvesebb szórakozása az eladók egrecíroztatása. Szeretik pofozgatni, harapdálni, mint macska az egeret. És ez a fontos, mert néhány vásárló csakis magasabb rendű szükségleteinek kielégülése után távozik elégedetten, ha kötözködhetett egy kicsit. Ezt üzenem minden trénernek meg cégvezetőnek, hogy ez a nagy titok! Nem az, amit árulsz! Vess néhány szerencsétlent a mókusok elé és az ügyfelek elégedettek lesznek.
- Ezt és ezt is keresek.
- Igen, van belőle, fent az emeleten.
- Fent?
- Igen, fent.
- Az emeleten?
- Igen. Az emelet fent van és a keresett termék az emeleten.
- Fent az emeleten?
- Igen, fent.
- Hogyan jutok fel? – Teszi fel a kérdést egy böszme nagy, kattogó mozgólépcső tövében. Csak pillantással merem jelezni az utat, mert bizsereg a bőröm, hogy ebből sok jó nem sülhet ki. Nem veszi a metakommunikációt.
- Na?!?
- A mozgólépcsővel. – Egy életem, egy halálom, ki kellett böknöm. Jöjjön, aminek jönnie kell!
- De nekem mozglépcsőfóbiám van. Na, erre mit mond?

- Sajnálom, nem vagyok pszichológus. Én csak egy eladó vagyok.


2017. február 17., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#2

   Épp a kirakatüvegen át beszüremlő fényben napfürdőzöm, amikor belép. Mit belép, betrappol. Öles lépteivel felzabálja a járólapot. Fürkész tekintetével a legeldugottabb zugokat is kikutatja, egy pókocska sem bújhat el. Nyilván az is (amit éhes tekintetével keres) potenciális kém/terrorista/ügynök/valami, amiről azt sem tudom, hogy létezik. Egy igazi gerillaharcossal, dzsungelhőssel van dolgunk. Talpig álcázó terepmintás felszerelésben, bokáján nyúlbelező penge kacsint huncutul a tavaszi napfénynek – a belváros kellős közepén mindenre fel kell készülni. Sosem lehet tudni, hol és mikor kell az embernek a 4 – 6-os villamos megállójában tábort ütnie és nyulat belezni. Vagy az aluljárók fenevad viperáit egyetlen pengesuhintással ártalmatlanítani. Mindig megnyugtató érzés, hogy ilyen oroszlánszívű férfiak rejtőzködnek terepszín ruhában a villamoson: tudom, ha a Jászain elakadunk, lesz nyúlpaprikásunk.
   Azért a bozótharcos ad a megjelenésre is: vastag keretes okospasis szemüvege van, amit törppapásan letol az orra hegyére és azon átnézve izzó tekintetét egyenesen a beleimbe fúrja. Még egy szemüveg sem zavarhatja meg a kígyóbűvölő tekintetét: valódi szemkontaktust teremt a szó legszorosabb értelmében. Magam is késztetést érzek, hogy letoljam a szemüvegem, és puszta szemgolyóimmal álljam a pillantását, mint egy nagyvárosi westernhős. Szempárbaj. Kinek sül előbb el a tekintete. Vagy kinek kell előbb pislognia. De ha már így nekikészülődött a beszélgetésnek,  mégiscsak visszafogom magam.
   Zaklatottan körbetekint, mintha tanúkat keresne, akik aljas módon a bolt tárolópultjai mögül hallgatóznak. Lehet egy tigrist keres. Talán épp egy tigris készül – stílusosan – tigrisbukfenccel kiugrani az ’újdonság’ pult mögül. Sosem lehet tudni. De Miszter Mindenzsebembenvanvalamihasznos ismét rám fókuszál, újra belém fúrja a tekintetét.
- Te, figyu, van olyan izétek?
- Milyen izére gondolsz?
- Hát tudod…na….olyan izé!
- Nézd, az egész bolt tele van izével, több ezer izénk van, sőt, csakis izéket árulunk. Mégis, mit keresel?
- Hát nem érted? – Karjai kalimpálásával egy elefántnyit hasít ki a légkondicionált levegőből, de amit szélesre tárt karokkal és vállból indított karkörzéssel kell mutatni, nos, akkorát biztosan nem árulunk. Elég hasonló méretű, inkább kisebbnek mondható izéket árulunk. Nagyokat semmi esetre sem. Ezt nem mondhatom meg neki, hogy nagy izénk nincs, ezért meglobogtatok előtte egy terméket, hogy általában ekkorák vannak nekünk, bármi is legyen az. Egy eladó elad, nem okoskodik.
- Konkrétan? Nem. Valamit mondj róla kérlek.

   Értem én, hogy nehéz nyelv a magyar, meg halálunkig tanuljuk, de azért na. Egy hétköznapi használati tárgyat azért csak meg lehet nevezni. Miszter Lépteimmelfalomazutat szó nélkül hátat fordított nekem és elviharzott. Egy elégedetlen röffentést azért még hallatott, de mást nem mondott. És otthagyott magamra a plexiszűrte fénysugárban veszélyes tigrisekkel az ’újdonságok’ termékek tárolópultja mögött, és az örök bizonytalansággal, hogy mi is lehetett az az izé, amire egy ennyire marcona, szilaj és megfélemlíthetetlen férfinak szüksége lehetett. Lehet egy olyan dolog, amit nem szabad kimondani. A megnevezhetetlen. Ami a bátor férfin is felülkerekedik, az valami hatalmas rettenet lehet.