2017. március 31., péntek

Baszkinisztáni képeslapok #8

   Belép a vásárló, hangosan köszönök neki, hogy biztosan hallja. Egyesek felháborodnak, hogy miért kell ilyen hangosan, mások így sem hallják. Sajna, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Rám se néz, hanem mint egy patkány, a túlsó fal mentén bepucol. Sebaj, szíve joga nem köszönni, senki sem várja el tőle, de legalább ne látszana rajta a lelkiismeret-furdalás jele, mintha úgy érezné, elmulasztott valamit. Vállalja be, hogy ő bizony nem köszön. Nincs abban semmi rossz. Alapjában véve a legkevésbé sem érdekel, hogy ki köszön, ki méltóztatja fogadni a köszönésem, esetleg jelenlétem észleléseként legalább egy fejbiccentéssel jelzi, hogy észrevett. Nem érdekel, ha cicukáznak, kislányoznak vagy legyöngyömöznek, tegyék. Az eladó egy bútordarab, és ezzel ténnyel egész könnyedén meg lehet barátkozni. A vásárló meg egy pénztárca, akiből tánccal és énekléssel ki kell szedni a pénzt. Így van ez rendjén. Szóval ha nem akar kommunikálni, ne tegye. Ezzel csak akkor van probléma, ha ez a kiszolgálás rovására megy. Mert sajnos egy picikét azért kénytelenek vagyunk/lennénk egymással legalább horkantásokkal kommunikálni.
Köszönök.
- Most a kasszánál állunk – a jelenet helyszíne.
Semmi.
–Áfás számlát kér?
–Mmmmfff….
A vehemensebbje már ilyenkor a torkomnak esik, hogy mit képzelek róla, mit fog csinálni az áfás számlával, meg ne nézzem rablónak, ő nem politikus, és egyáltalán. Néha olyan jól esne megmondani, hogy az égvilágon semmit sem képzelek róla, és ha egy nemet mond, akkor is tovább lépünk a következő kérdéshez, cirkusz nélkül is.
– Ez egy igen volt?
Sajnos ilyenkor kénytelen vagyok visszakérdezni, mert ha igen, és nem teszem, az cikisebb, mintha nem, és mégis teszem. Reménytelen esetekben nemnek veszem.
– Szatyrot kér?
– Mmmmffff… /az artikulálatlan röfögés hangjai/
Ezt is nemnek veszem, nekem aztán édes mindegy, hogy lesz-e számlája, ha el akarja számolni a cuccot, és miben viszi haza.
Kész vagyunk, amikor vox humana, a torok csatornái megnyílnak, tisztán, érthetően és csengő hanggal a torkomnak esik, hogy akkor ő most kér számlát. Vissza minden, indul az egész cirkusz előről. És elégedetten vérig sértődik, hogy szar a kiszolgálás. De legalább jól érzi magát, és ez a lényeg. Mindezt tetézik a telefonálgatással is, amikor én érzem magam cikisen, hogy a menstruációja részleteiről hallok beszámolót, halaszthatatlanul fontos elcsicseregnie valakinek, hogy milyen volt a rapidrandi és volt-e széklete a gyereknek. Persze semmire sem figyel ilyenkor, csakis önmagára, otthagyja a bankkártyáját, amiért két hét múlva habzó szájjal jön be, hogy el akartam lopni. Vagy annyira pofázhatnékja van, hogy amit vett, azzal a lendülettel ott is hagyja. A statisztikáim szerint az esetek több mint felében ezekért a termékekért vissza se jönnek, mert annyira fontosak voltak, hogy nem emlékeznek rá.

   Konklúzió: a pénztáros azért van (és ezért nem helyettesíthetők fizetős automatákkal), hogy a lelki rokkantaknak is legyen hova törölniük a lábukat, ne kelljen már mindenkinek fizetnie a pszichológusért. 


2017. március 29., szerda

Gondolatok 2.

"Hajnalban, az első napsugárra,
Felkel, s a domb felé siet,
Meghatva néz a zöld határra
És fájó szívvel integet:
'Isten veled, te völgy, te boldog,
Te ismerős, kedves hegyormok,
Te ismerős erdő, berek,
Szépségek, isten veletek.
Víg természet, meghitt magányom!
A drága csendet, mely ölel,
Hívságos fény s zaj váltja fel!
Isten veled, szabad világom!
Jaj, merre fordul életem?
Vajon mit szánt a sors nekem?'"

Alekszandr Puskin: Anyegin 7.28


2017. március 24., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#7

   Amerikába szakadt hazánkfia szinte kötelezőnek érzi, hogy szerencsésnek vélt sorsát mindenki előtt fitogtassa. Már a boltba való belépéskor deklarálnia kell, hogy ő az óceán túlsó partján él, ittléte pusztán átmeneti és kegyesség irányunkba, hogy itt van, egy levegőt szívhatunk vele. Nem mintha nem lenne nyilvánvaló a veszkócsizmából meg a tehenésznadrágból, esetleg a kérődző fogsormozgásból vagy a foncsorozott napszemcsiből nem ismernénk fel a hamisíthatatlan amcsi stílust – el is mondja. Büszkék, mintha bármit is számítana, hogy ki hol lakik. Táplánszentkereszt és Szentmártonkáta lakói sem szokták elmondani, hogy ők hol laknak, de a külföldre szakadt honfitársaink ezt elengedhetetlennek érzik. És nem elég a telephely profán bemondása, lehetőleg a választott haza elképzelt értékrendjét is kommunikálni kell. Azt hiszem ez köszönőviszonyban sincs a csillogó  Nyugat-Európa viselkedésével, vagy ha igen, akkor nagyon nagy a baj. Miért? Mert olyan viselkedési mintát közvetítenek felénk, itthon ragadt csökevények felé, ami minden, csak nem európai.
   Jön a nyugdíjas amerikás magyar, öltözéke szakasztott Dallas-divat. Sosem hittem volna, hogy ember a farsangi időszakon kívül ilyet magára vesz, de tényleg. Szóval jön, öles és követelőző lépteivel befalja a járólapot, felszántja a világot. Fű, hajolj el a nagy ember lépteitől! Rámvillantja az amerikás mosolyát: még a leghátsó fogait is látom. Azt akarja, hogy lássam a jólétét: látom és értem, hogy ilyen fogsort venni én sosem leszek képes.
   Az amerikás magyar közöl, nem kér. Nyilván a vásárló soha nem kér, de vannak ezek a régről maradt udvariassági formulás, amit ha eljátszunk, kinyilvánítjuk vele a jártasságunkat a szociális kapcsolatok hálójában. Amolyan szocio-kulturális kellékek.
   Az amerikás magyar minden hazánkfia közül a legbüszkébb, lévén magyarnak született, eleve a legnemesebb nemzeti adottságokkal, és az amúgy is életre teremtett lény meghódította az indiánok földjét, a Kárpát-medence minden góbéságával két vállra fektette a ravasz kapitalistákat. Egy magyar, aki meghódítja és leigázza Amerikát, kenterbe veri Napóleont. Nagy Sándor az smafu.
   Tényeket közöl, követel. Ha nem kapja meg, akit akar, elképed, hogy ki lehet ilyen vakmerő, hogy szembeszálljon az akaratával. A ’nincs’ idegen szó a szótárában, okulásomra kifejti, hogyan is kell ezt a malőrt, hogy nem tudom kiszolgálni a keresett termékkel, az indiánok földjén elhárítani. Mintha rajtam, a mókusok elé vetett súlytalan áldozaton múlna bármi. Nyilán nem tudja, hogy a számat elhagyó mondatok sem az enyémek, semhogy önálló cselekedeteim vagy döntésem lenne. Ha van, amiért jött, jutalmul végighallgathatom élete izgalmas történetét. Didaktikusan megspékelve az óceán túloldaláról származó magvas tapasztalataival: hogyan is kellene jobbá, hatékonyabbá tenni a kereskedelmi egységünket, a városunkat, az országunkat. Persze lelkesen mosolygok, hisz az érdektelenség elképzelhetetlen. És különben is, hálás vagyok, hogy megosztja velem a tapasztalatait, mert a többi vásárló addig sem szívja a vérem.
   Azután fizet. Az indiánok földjén megszokta, hogy csomóba gyűrt mócsingként veti oda a fizetőeszközt, és még nem akklimatizálódott az európai civilizált szokásokhoz, hogy nem szórjuk szét a fizetőeszközt, hogy leguruljon a pultról (ezzel nyilván nem sértegetni akar, hanem ez a bevett gyakorlat az új hazában). Bár nyilván ez a gesztus is a hazug pénzhez való emberi hozzáállást hivatott demonstrálni, értem is én, hogy neki a pénz smafu, ez nem számít, de ha mindenki bedobálja a pénzt a kasszába, mint a pávián ketrecébe, igencsak meglassítja a fizetés folyamatát, ha mindenki után össze kell szedegetni a pénzt, hogy vissza tudjak adni.
   Széthajtogatom az átizzadt, gyűrött csokipapírra emlékeztető galacsinokat, amikor is szembesülök vele, hogy nem a megfelelő valuta-mócsingot vágta hozzám. Kedvesen, mosolyogva, üdén és lelkesen felhívom szíves figyelmét a bakira, hogy kis hazánkban nem lehet dollárral fizetni, legalábbis jelen kereskedelmi egységben semmiképp.
   Értetlenkedik. Előrabol a zsebéből egy másik csimbókot és vérben forgó szemekkel az orrom alá tolja:
– De ez dollár!
Látom én, és pont ez a baj, hogy dollár, és nem a mi kis sokat szenvedett forintunk. Annyira nyilvánvalónak érzem, hogy nem kívánok vitát nyitni a dollár és a forint beazonosításáról. Sőt, valójában egy véleményen vagyunk: a hónaljszagú galacsin dollár. És nem forint.
– De ezt a világon mindenhol elfogadják!
Fakad ki ostobaságomon, hogy nem sikoltottam fel a gyönyörűségtől, hogy egy papír dollárt tarthatok a kezeimben. Tovább dörgöli az orrom alá, hátha, mint a vadászkutya szagot fogok és az imperialista kapzsiság átjárja a vénáimat. Sajnos csak a testszagot érzem. Nem érzem a pénz szagán át a jólét szagát. Nem megy, na. Pláne úgy nem megy, hogy több kamera figyel, mint Lajka kutyát a kilövéskor. Nem tehetem. A morális értékítéletemet a Nagy Testvér figyelemmel támogatja.
– Akkor minden bizonnyal lecsúsztunk a térképről, és az ismert világ határain kívül élünk.
Próbálom egy ostoba humorral elütni az egészet, de már amikor kinyitottam a számat, megbántam, hogy élve születtem.
– Nem tehetem.
Mondom, és mentem, ami menthető.
Habzó szájjal ordibál és hetedíziglen elátkozza a vérvonalamat. Nincs más érvem. Le kell zárni ezt a fejezetet. Rossz karma. És különben is, én is büszke magyar vagyok, nem kevés góbésággal, engem se lehet csak úgy lekutyapicsázni:
– Ez itt nem Mexikó, nem ájulunk el a dollárjától!
Ha egy hal hápogni tudna, biztosan így tenné. Az arca örökre beleégett a retinámba.   


2017. március 22., szerda

Gondolatok

"Vagy hullt lomb újultát megérve
Talán azért nem vidulunk,
Mert új lombsuttogás neszére
Bús veszteségre gondolunk,
S a természet megújulása
Csüggesztve int az elmúlásra,
Sok évre, melynek szép sora
Többé nem újul meg soha?
Vagy édes álmodozásba bódít,
S a színes költő-képzelet
Egy múlt tavaszt láttat veled,
Más, messzi föld illúzióit:
Bűbájos éjben hold lebeg
S emlékező szíved remeg..."

Alekszandr Puskin: Anyegin 7.3


2017. március 17., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#6

  A pénztáros az a legbénább és legszerencsétlenebb eladó, aki nem volt képes ellenállni, hogy ne őt vessék a mókusok elé. Mert a kassza a pokol minden bugyránál fertelmesebb hely. Persze vannak helyek, ahol a kasszázás fertőjét nem lehet elkerülni, mert az opponálókat rövid úton likvidálják a kollektívából, de ennek is megvannak az előnyei: statisztikailag kevesebb időt kell a pénztárpultban tölteni és kevesebb mocskot kell benyelni.
   Minden pénztárban töltött pillanatban mély tisztelettel adózom a közértes kollégáknak, mert ők aztán tényleg széles torokkal várják a vásárlókat szemben velünk, akik a kulturálisnak csúfolt életben tengetjük a javarészt alkoholba fojtott napjainkat.
   Szóval a pénztár. A konfliktusok kezdete és vége, minden bajok forrása. És ami a legborzasztóbb, a legtöbben úgy tekintenek a pénztárra, mint gyóntatófülkére, rosszabb esetben mint dühöngőre. Az elmúlt tizenkét évemben olyan jelenetek megfigyelője és legnagyobb bánatomra aktív résztvevője voltam, amiért egy szappanopera írója homlokon csókolna. Mert a valóság mindig felülmúlja a képzeletet. Ilyen dolgokat nem lehet kitalálni, az ilyesmi csak úgy megtörténik! Aztán ha halljuk, olvassuk, nem hisszük el.
    Kedveseim, az ember valódi énje nem örömében vagy bánatában mutatkozik meg, hanem vásárlás közben! Bizony-bizony nem kell tanult lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy felismerjük az emberi lét gyarlóságait, a démoni oldalt, az emberi szörnyeteget – csak figyelni kell. Sőt, a legtöbb esetben nem lehet nem figyelni. Az események valósággal magukba szippantanak. Mert a legbetegebbeknek nem elég, ha van közönségük, be is kell vonják az ártatlanokat a saját poklukba!
   Eleinte döbbenten figyeltem. Aztán segíteni próbáltam, megoldani az arcomba csapott problémát (amihez übrigens semmi közöm). Most már csak fedezékbe vonulok és kivárom, amíg elül a vihar. Tapasztalataim szerint ez a legkevésbé káros megoldás. De miről is beszélek? Mi ez a förtelem? Mi ez a gyötrelem? Az emberi lélek. Egyesek elengedhetetlennek tartják, hogy másokat is magukkal rántsanak a mocsárba.
   Bezárva ülök egy pénztár-szigetbe, egy kalitkában, mint egy díszmadár. Nem verdesek, már beletörődtem a rabságba, és fejemmel sem bólogatok a Piramis együttes ’Szabadnak születtem’ című ópuszának taktusaira, mert én rabnak születtem, és hiába hallom ugyanazt a dalt éveken keresztül naponta négyszer-ötször, már nem csorog a nyálam epilepsziás görcsben, mert megtanultam elviselni az elviselhetetlent. Csak ülök és figyelek, mint egy béka a boncasztalon, mert ez a feladatom, hogy figyeljek. Ha nincs bent senki, nem tudom, hogy mire kell figyelnem, talán tömeghipnózissal be kellene csalogatnom a környéken lézengőket.
   Mindig megérzem, ha baj lesz, egy ostoba kérdés közelít felém. Na jó, ezt nem nagy művészet, hiszen tízből kilenc kretén lesz, szóval inkább felkészülök a mentális cunamira, ami hamarosan kisöpri a maradék agysejtemet, ami összetöpped és ki fog hullani az orromon. Nem lehet lazítani. Nem volt könnyű elsajátítani a gyakorlatot, hogy ilyenkor ne akadjanak fenn a szemeim, ne csattogtassam a fogsorom és ne nyerítsek fel hangosan, hanem rezzenéstelen és komoly arccal válaszoljak, mintha nem egy totálisan debil kérdést tettek volna fel. A kuffancsot komolyan kell venni, magaménak kell érezni a problémáját és minden erőmmel tökéletes, kielégítő és udvarias választ kell adnom. Talán ez a legnehezebb része a kereskedelmi munkának. Amikor odajön. Látod, hogy végignéz a céges logókkal felszerszámozott munkaruhádon, felolvassa a nevedet a cég jelzéseivel gazdagított névtábládról és akkor is van pofája feltenni a kérdést. Megteszi, mert megteheti, mert tudja, hogy neki mindent szabad, és elég egyetlen szemöldökrándulás, és máris karóba húznak és kitépik a forró, dobogó szívedet a mellkasodból. Nem lehet hibázni. Állni kell a sarat. Sokan szerintem sportból csinálják.
- Maga itt dolgozik?!?
Már van egy „mosolyom”. Néha szempillát is verdesek hozzá, de a mosolyt minden reggel felveszem. A szempilla improvizálás. A mosoly kötelező. Aki nem mosolyog és nem orgazmusközeli extázisban tölti a tizenkét órás munkaidejét, az rövid úton megnézheti magát. A mosoly lankadásánál is számítani lehet a figyelmeztetésre: a Nagy Testvér figyel! Nem azért vagy itt, hogy savanyú ubi legyél, ez egy jó hely, itt nonstop tutiforró a hangulat, szóval mosolyogj te nyomorult, mert a fizetésed bánja! Szóval reggel mosoly fel, felcsatolom, mint a melltartót – ez is csak egy tartozék.
- Igen! Itt dolgozom!! – Üdén és lelkesen felelek, mert a kuffancsnak joga van hülyének lenni.
   Néha este hazafele egy kirakatban észreveszem, hogy a rajtam maradt az ostoba mosolyom – azonnal ott is hagyom. Maradjon csak meg a kirakatnak, neki nagyobb szüksége van rá. Ragadjon oda örökre a maszkom, legalább kapok levegőt nélküle. Egy hosszú nap után ez is úgy tapad az emberre, mint a sár a csizmára. Nehéz levenni.


2017. március 11., szombat

Az Alexandra végzete kapcsán...


   Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik legnagyobb könyves hálózat, az Alexandra összeomlott. Ennek nyilvánvalóan számtalan oka van, aminek elemzésével köteteket lehetne megtölteni. Dezsőzést félretéve viszont a dolog szomorú oldalára szeretnék rávilágítani.
   Tragédia, ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. A kiadók futnak a pénzük után, mert sokkal tartoznak nekik. Persze azt kevesen kérdik meg, hogy miért toltak ennyi könyvet a Szandiba, hiszen eddig sem a pontos fizetésről volt híres. Ebbe nem is mennék bele, mindenkinek megvan a véleménye a dologról. Ami 'érdekes' volt a számomra, az az "írók" hozzáállása. Természetesen nem mindenkire vonatkozik ez a megállapítás, de akire igen, az nagyon megdöbbentett. Mert az 'írók' is csak tartják a markukat, hogy fizessenek nekik, a melóért. Akinek ez meló, meg munkát végez, meg tartja a markát, az menjen el villanyszerelőnek, mérnöknek, akárminek, ahol mérhető a teljesítmény. A művészet nem pénz kérdése. Ezt a nézetemet már egy ideje hangoztatom, és szerencsére találok is hasonló gondolkodású embereket. Mert a művészet jön, kitör, adomány vagy átok, de semmi esetre sem meló. Ha eladod magad, forintosítod a művészeted, azzal nem magad alázod meg, hanem azt, ami belőled fakad, ami több nálad, ami az ember igazán jó értelemben vett emberi fele. A művészet. Az egyetlen dolog, ami miatt érdemes élni. A szépség. Mélységek és magasságok. Járatlan ösvények. A lélek legsötétebbje. Az angyalok zenéje. Ezeknek nincs áruk. Ha fizetnek, mert mások is szeretik, amit csinálsz, az jó dolog. De ne tartsd a markod és ne követelőzz. Az annyira megalázó. Lealacsonyít.
   Ezek az 'írók' persze azok, akik úgy gondolják, hogy már egy nyomtatott bevásárlócédulájuk után az országnak kötelessége lenne őket eltartani, és ujjal mutogatnak a 'nyugatra', hogy ott bezzeg milyen jó dolguk lenne. Kérem, lehet más nyelven is írni. Übrigens elátkozott kis hazánkban is vannak írók, akik megélnek az írásból. Akiket lefordítanak, akik nemzetközileg elismertek. Ja, hogy ő Krasznahorkai? Bocs, ahhoz a színvonalhoz még erősíteni kell. Persze ezt senki nem mondja ki. De komolyan, kedves "írók", ti szívesen fizetnétek egy középszerű szakács főztjéért? Rábíznátok az autótokat egy közepes színvonalú autószerelőre?
   Az 'írók' szerint nekik is ki kell fizetni a számláikat. Kinek nem? És kinek a kötelessége eltartani őket? És miért? Krúdy is éhen halt, pedig ha valaki tudott írni, akkor az ő volt. Senki nem etette és ruházta és gondoskodott róla és nem fizették be a számláit. És ő sem ment el hivatalnoknak, mert az ideje az írásra kellett. Mert nem tudott más lenni. Mert a művészet erősebb volt nála és felfalta és bekebelezte az egész életét. Képtelen volt a számlái miatt aggódni. Hát, ez van. Beautiful death.
   Az Alexandra miatt főként azok a hangok kaptak teret, hogy ne is vegyél ott könyvet, mert - megint - az 'írók' és a kiadó nem kap pénzt. A Szandi ilyen meg olyan és vastag Dezsőzések. De. Arról senki sem beszélt, hogy ezzel egy kulturális tér, egy szellemi zóna veszett el. A veszteségek megint csak az anyagiakban öltenek testet. Azt senki sem siratja el, hogy vidéken sok helyen többé nem lesz könyvesbolt. Hogy rengeteg kulturális program a Szandiban volt. A könyvfesztiválok oszlopos tagja. A molyrágta bundájú Geronimo Stilton nem lesz ott idén a könyvfeszten, hogy olvasásra csábítsa a jövő nemzedékét. Nem lesz pódium. Nem lesz Könyvjelző magazin. Nem lesz tere a 'kezdő íróknak', hogy nevet szerezzenek maguknak (talán lesz valami, egyszer, valamikor). Rengeteg könyvesbolt tűnik el az országból. Persze, a statisztikák szerint sok is volt, de senki nem fogja átvenni a forgalmát. Ami most kiesik, az el fog tűnni. Miért? Nem elég jó a Líra? Nem elég rámenős a Libri? Nincsen velük semmi baj, az egyetlen 'probléma', hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, és ennyit se fognak, ha nem lesz aki eléjük tolja a könyveiteket. Szánalmas önámítás, hogy majd megrendelik a műveket közvetlenül a kiadóktól. És hiába jönnek sokan a hőzöngéssel, hogy 'de én mennyit olvasok', ez mind nem számít, mert a szomorú tény az, hogy egyre kevesebb az olvasásra fordított idő, úgy átlagban és általánosságban. És ezt a romlást nem úgy tűnik, mintha bármi is lassítani, netán visszafordítani akarná. 
   Rengeteg könyvesbolt tűnik el, ami jórészt tényleg csak egy a sok közül, de az a kevés, ami különleges, hatalmas veszteségeket okoz. Az ország legszebb könyvesboltjai zártak be és senki nem hullatott értük egyetlen csepp könnyet sem, senki sem tüntetett, nem emeltek barikádokat az üzletek köré, hogy márpedig ez a miénk, a mi kultúránk, az ember jobbik énje. A Párizsi Nagyáruház a Lotz teremmel többé nem lesz a miénk, mindenkié. Nyilván csinálnak belőle valami puccos drága helyet, de nagy valószínűséggel nem az átlag embernek és legfőképp nem az olvasó embereknek, akik egy kis könyvtapizás után a Város legimpozánsabb épületében szürcsölhettek el egy kávét.
   Valami elveszett és megjavíthatatlanul tönkrement. Számomra a tanulság az egész esetből, hogy megláthattam néhány ismerősöm valódi arcát. És amit láttam, nem tetszett. Bár lehet, én gondoltam róluk túl sokat, és valójában magamban csalódtam, mert a ki nem mondott elvárásom nem teljesült. Én azért továbbra is hiszek benne, hogy a művészet hatalmasabb az embernél, utat tör magának és az idő kirostálja azokat, akik nem méltóak arra, hogy írónak nevezzék magukat. Az író valahol Tolsztojnál kezdődik. Az irodalom pedig olyan valami, ami megtöri a csontjaimat, átépíti a bensőmet, kitépi a szívemet, és ami után a nap sem ugyanúgy kel fel többé. 
   Plusz adaléknak a mellékelt ábra, amit szánalmasnak sem neveznék, mert annyira szomorú, hogy ezt bárki is komolyan tudja venni. Az egyetlen igaz benne, hogy a könyvek raktározásának költsége van.

Királyi póló :-)


2017. március 10., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#5

   Nem könnyű a boltmániások élete. Folyamatosan figyelni kell, hogy milyen akciók vannak – ezek igen nagy intenzitással változnak –, hol lehet akciósan venni valamit, hol lehet venni olyat, amire nincs is szüksége, és egyáltalán, a boltokat szemmel kell tartani. Ehhez lehetőleg folyamatosan a pénzköltési egységekben kell lebzselni. Igen ám, de ember legyen a talpán, aki a sok viszontagsággal meg tud küzdeni! Mert a boltba be is kell ám jutni! Erre pedig csak egy mindenre elszánt, kényszeres vásárló képes.
   Már a kirakat is egy izgalmas dolog. Eredeti rendeltetésében arra készült, hogy vágyat ébresszen a kedves vásárlóban olyan dolgok iránt, amire a legkevésbé sincs szüksége. Mert ugyebár, amire szüksége van, annak utánajár maga. Amire meg nincs szüksége, azt a szájacskájába kell adni. És máris felfedezi, hogy szüksége volt erre! Sőt! Enélkül élni se tudott! Félember volt a legújabb fejlesztésű vacak nélkül! Na, erre van a kirakat. Hogy lássa, mire is vágyik, és lássa azt is, hogyan kell ezt a valamit viselnie/használnia/hordania. Mert nem elég csak akarni egy tárgyat, manapság ennyivel nem lehet eladni semmit, életérzést kell árulni, megvásárolható boldogságot, könnyedséget. És a tárgy, amire vágysz, valójában nem is tárgy, hanem te egy életstílust választasz, te a szabadságot választod – ja, ehhez pont az a valami kell. Ezért megveszed. De. A kirakatoknak az esetek döntő többségében van egy másik oldala is, a bolt felől. Ahogyan a bámészkodó belát, az eladó kilát. És szeret kilátni, mert ha már moziba nem jut el, itt nézi a legigazibb valóságshow-t.
   Mi is van a kirakatban? Ó, a mindennapok szappanoperája, az emberek lényege, a titkosabbik felük, amit nem szívesen osztanak meg másokkal, hát megosztják mindenkivel. Jóízű ásítások teli szájjal, teli szájak öblös ásításokkal, frizuraigazítás, fésülködés, sminkelés, orrtúrás, fartúrás, bambulás. Telefonálás, az élet drámájának hosszú monológjai, veszekedések, smacizások, tapizások, pofonok és csókok. A kedvencem a fagyizós sétáló: macskákat megszégyenítő hosszú és élvezetes nyelvcsapásokkal lefetyelik a csöpögős levet. Egyesek olyat tudnak a nyelvükkel, hogy csak tátott szájjal bámulok. Aztán sokan kiakadt állkapoccsal bámulnak fölfele, nyitva a szájuk, látom mit esznek/ettek, milyenek a fogaik és mennyi van. Fogorvosnál nem tudnak ekkorát nyitni.
   Aztán jön a bejutás. Ezt is élvezet bentről figyelni. Gyakran előre megtesszük a tétjeinket, hogy a következő be tud-e jönni. A pesszimisták szoktak nyerni. Ember az ajtónál: ez is egy bizonyítéka annak, hogy nincs fejlődés, csak visszafejlődés. Vegyük sorra az ajtókat, típus szerint!
   A hagyományos ajtó. Kilinccsel, meg mindennel. Sokan csak állnak előtte, és nem értik, miért nem tárul fel magától. A varázsigéket már nem tudják, így gyakran percekig lehet csodálni, ahogyan a teremtés koronája megakad egy általa konstruált problémán. Aztán elkezdi lökdösni. Aztán felfedezi a kilincset, mint kapaszkodót, mint segédeszközt a cibáláshoz. Akkor már jól meg lehet ragadni és indulattal rángatni. És itt gyakran véget is ér a történet. Mert talán nem járt oviba, vagy anyuja kihagyta azt a fejezetet a gyermeknevelésből, hogy az ajtón úgy tudsz bejutni, ha lenyomod a kilincset. Ez lesz az emberiség veszte, egyszer az ajtók fogják elválasztani egymástól az embereket. Egyszer csak már nem lesz senki, aki ki tudna nyitni egy ajtót. Persze berúgni még mindig lehet, és a lelkes vásárlók az ilyen barbár módszerektől sem riadnak vissza. Aztán közli, hogy ’szar az ajtó’. Nyilván, most már az. Műkörmökkel tényleg nehéz ráfogni egy kilincsre, és az ápolt hölgyek nem is szoktát kacsóik épségét kockáztatni egy fránya kilincsért. Marad a rángatás és berúgás. Lényeg, hogy bejutnak.
   Fotocellás ajtó. Feltárul a kedves vásárló előtt, nem kell kézzel illetnie, sőt, rugdosni sem kell. De. Ha télen lassabban nyílik ki, mint a betérő elvárása, gond nélkül nekimennek. Meg amúgy is. Mint molylepkék a lámpakörtének, úgy repülnek neki az ajtónak. Ám ha bejut, első dolga közölni, hogy ’szar az ajtó’. Most már tényleg az. Nem arra tervezték, hogy bölények nekirontsanak. Hátránya, hogy a boldogtalan ajtó ki van téve az embereknek. Hiába van kint a ’zárva’ tábla, nekirohannak. A fotocellás üvegajtó nagy hátránya, hogy azt hiszik, a bolt mindig nyitva van, lendületesen besétálnak – a zárt ajtón. Nem egy vásárlóhoz volt már szerencsém, aki a saját fejével törte be az üvegajtót, mert azt hitte már nyitva vagyunk. Hiába a matrica az üvegen, táblák, feliratok, az éhes vadkan nekirohan. Aztán meg sír, ha betörik a buksija. Zárás után, amikor még mozgást érzékelnek, szeretik kézzel kifeszegetni az ajtót. Az igen erőszakosak sikerrel is járnak, és noha behatolt egy zárt boltba, vásárolni mégsem fog tudni. Ez elkeseríti, felbőszíti, dühödtté teszi, amit leggyakrabban a védtelen ajtón torol meg. A fotocellás ajtó amúgy egész jó dolog, egyetlen hátránya, hogy nem bírja a barbár bánásmódot, sztrájkba lép, és feladja a harcot. Ez télen mínusz tíz fokban elég kellemetlen, amikor tárva-nyitva a bazár.
   Forgóajtó. Szerintem a legjobb dolog, de kevés helyen van, oka minden bizonnyal a borsos ára. Pedig jó. Tömegjeleneteknél egészen vicces. Amikor a sok lazacra egyszerre jön rá az ívhatnék, a vásárlóra a vásárolhatnék, mindenki ki-be lökdösi a másikat. Néha ketten-hárman is bepasszírozódnak egy ajtószeletbe, türelmetlenek, elfelejtenek kiszállni és köröznek az üveglabirintusban. És ami igaz a hagyományos ajtónál is: kit engedünk előre – na ez nem működik. Dúlt vadként rontanak át egymáson, tapsossák egymást. Az illem és a nevelés hiányát megint az óvodai nevelés számlájára írom. Szoktak ám beszorulni is az ajtóba: ilyenkor tilos nevetni, mert mindig ’szar az ajtó’, és nem a kedves vásárló a dilettáns.
   Rács. Elég jól látható, kevésbé mennek neki. Természetesen van, aki ennek is neki tud szaladni, de azért ritka. Ellenben nagyon szeretik ezt is cibálni, és tigrisbukfenccel átcsusszanni alatta. Már csak sportból is. Ha öt centi rés van, garantált, hogy valaki bejön rajta. Mindig le kell húzni, padlóig. Nincs olyan, hogy csak félig húzod le. Már bent is vannak. Záráskor a lehúzása külön macera, mert még garantáltan néhányan alávetik magukat, térden, fenéken, hason csúsznak be. Mert ő még szeretne valamit. Én is. Bezárni. Viszont a nyitvatartási idő alatt egész jó, mert nincs minek nekimenni, nincs mit rugdosni és rángatni, egész jól be tudnak jönni.

   Bárt azt sosem sikerült megértenem, hogy egy nyilvánvalóan eltorlaszolt üzlet bejáratánál miért kérdezik meg, hogy „Elnézést, nyitva vannak?”. Talán egyszer megfejtem a titkot.


2017. március 3., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#4

   A nap fénypontja az este tíz óra, tíz óra nulla-nulla, amikor is végre lemegy a rács, bezár a bazár. Az maga a mennyország. Az utolsó, polcok között megbúvó, céltalanul bóklászó zombit is kiraktuk. Leáll a zene, csend van, nem csattognak a pénztárgépek. Évek óta ugyanazt az egy válogatás albumot hallgatjuk, ugyanaz a tizenkét szám cincálja az idegeinket reggeltől estig, éveken keresztül. Másutt az ilyen módszereket a kínvallatáshoz és a pszichológiai hadviseléshez használják, de itt, a plázáknak örök-tavasz világában ez a véget nem érő felhőtlenséget, könnyedséget és jó hangulatot hivatott sugallni. De végre csend van. Véget értek az ostoba kérdések, a mai napra betakarítottuk a suskának elegendő szummáját, amit a családunk feje előirányozott számunkra, már csak számot kell adni róla. Még egy sms Apának, hogy tudja, ma jók voltunk, megcselekedtük amit megkövetelt a Család.
   Formaruháinkat meglazítjuk, itt-ott szabad teret engedünk a saját cuccainknak. Kivillan a lukas póló, a térdénél elvékonyodott nadrág, előkerülnek a saját, ócska gönceink, a rég halott nagypapa inge. Ezek mi vagyunk, de tudjuk, hogy a Termelés Palotájában így nem jelenhetnénk meg, ez nem illő öltözet. Jólétet kell sugároznunk. Ezért tudjuk, és a végsőkig hálásak vagyunk érte a Cégnek, ha Ő nem öltöztetne bennünket, nem lennénk méltók rá, hogy Mammon szentélyébe lépjünk. Hálánkat nem is lehet szavakban kifejezni, pláne akkor, amikor Apánk egy-két szem lejárt szavatosságú csokira engedélyt ad, hogy elfogyasszuk. Ezt külön szivélyes sms-ben is megköszönjük. Mint az üregi nyulak, szorosan egymáshoz simulva, egy műanyag késsel szeleteket készítünk a mini sporszeletből, hogy mindenkinek jusson, mindannyian élvezhessük a Család nyújtotta finomságot. Néha a szállítás közben kiszakadt csipszeszacskó maradványait is felnyalogatjuk a teherautó platójáról. Persze ez tilos, de ki tud ellenállni egy kis szintetikus portyázásnak? Csakis ott és akkor, amikor nem lát a Nagy Testvér szeme. A szeleteléshez igazi kést nem tarthatunk az Egységben, mert nem EU konform, és még egy börtönlázadás alkalmával fel találnánk használni. Sebaj. A műanyag késsel is megtanultunk vágni. Kórusban, szép hangosan mondjuk: „Köszönjük szépen!”. Üdén és lelkesen. Az egész napi kényszeredett mosolygást nem könnyű levetni. Este sokáig úgy marad az arcunk. Ránk dermed a kötelező boldogság.
    Azért a háttérben hallom a neszezéseket: néhány zombi még megpróbál átjutni a leengedett rácson. Izzadt kezeikben aznap lejáró kuponokat szorongatnak és üveges tekintetükkel kétségbeesetten könyörögnek, hadd jöjjenek be még egy kicsit, tényleg csak egy kicsit. Néha hörögnek és azonosíthatatlan hangokat hallatnak, fenyegetőznek és szitkozódnak, de nincs szebb látvány, mint a rácson fennakadt zombi. Az utolsó mosolycafattal még felhívom szíves figyelmüket, hogy az Egység SAJNOS mára bezárt.
   Az üres bolt díszkivilágítása a színpadom, a felvállalt topis ruháimban egészen úgy érzem magam, mint egy szabadságharcos. Amíg takarítok, egészen megbékélek a világgal: nem is olyan rossz ez a hely. Üresen egészen elviselhető. Most nem a számba adott mondatokat kell ismételgetnem, hanem mondhatom a magamét. És persze szedem a zombik által elhullajtott szemeteket. Egészen meglepő, hogy mi mindent képesek maguk után hagyni. Egyfelől szomorú, másrészt meglepő. Ígérem egyszer írok egy listát a legbizarrabb cuccokról, amit otthagynak. Bár dobogós a frissen vásárolt termék: megveszi, kifizeti, hápog, hogy ez mennyire kellett neki, aztán otthagyja. Meg a bankkártyát. Miért, miért, miért?!?
   Igazítom a megmaradt termékeket, hogy másnap úgy tűnjön minden, mintha nem rabolták volna le a boltot. Mintha egy vakond forgatta volna fel a tárlókat, mintha az ukrán hadtest vonult volna végig a sorokon: minden kinyitva, megcincálva, kibontva, széttépkedve, az ehető termékek megrágcsálva – néha az ehetetlenek is – , felborogatva, szétdobálva. Azt hiszem erre mondják, hogy ’válogatnak a kedves vevők’. Ja. Válogatni, azt szeretnek. Szemetek, taknyos zsepik, rágók, papírcafatok, buszjegyek, leszakadt műkörmök gyűlnek a zsákban, hogy reggelre újra a tökéletesség paradicsomaként húzhassuk fel a rácsot.

   Mire végzek, egészen felvillanyozódom. Indul az este. Indul az élet. Mi ilyen éjjeli baglyok vagyunk: a nappalt túléljük, éjjel kinyílik a szemünk és életre kelünk. Ez a mi időnk. Néha Apánk személyesen teszi tiszteletét – este. Mert ő is bagoly. Meg ilyenkor tudja elvinni a pénzt. Ő, mindannyiunk apukája, mert mi, kis szőlőszemek testvérek vagyunk a Pénzisten szentélyében: alázatos munkánkkal gereblyézzük be a napi betevőt – Apánknak. És Apánk nem hálátlan: kapunk egyforma ruhát és néha enni is kapunk, finom kezeivel óv minket a cudar világtól, felemelt minket és kiemelt a mocsárból, a mocsárból, amire mi, haszontalan és semmirekellő szégyenfoltjai a társadalomnak kárhoztatva voltunk. Ezt a kezet sosem harapnánk meg, ez a kéz etet és szeret. Biztonságban vagyunk ebben a hatalmas szentélyben, egymásba kapaszkodunk és Mammonnak szenteltük az életünket. Mert tudjuk, hogy ma jók voltunk, de ez nem elég, mert holnap több kell, holnapután pedig még több. Olyan nincs, hogy elég, elég csak alulról lehet valami, felülről sosem. Hogyan lehetne elég a mai nap, ha többre is képesek vagyunk? Apánk gyakran lelkesítő beszédet is tart személyes razziái alkalmával: mint egy büszke hadvezér körbejár, néha megszorítja egyikünk-másikunk vállát, mélyen a szemünkbe néz, és tudja, hogy mi ennél jobbak vagyunk, mi ennél többet tudunk, ha akarunk. Mert több kell, ahhoz, hogy a biztonságos és családias szentélyünk a jövőben is a miénk maradhasson, többet kell tennünk. Alázatosan lesütjük szemecskéinket, mert mi is tudjuk, hogy több kell. Nem elég a heti ötven óra munka, legyen ötvenöt. A Családért. A hazánkért. A dicsőségért. 


2017. február 24., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#3

   A cég, amit képviselek, a saját gyermekének tekint. Etet-itat, öltöztet, cserébe csak annyit kér, hogy lojális legyek. Ehetem, ihatom a termékét. Persze ez egy másik perspektívából úgy értelmezhető, hogy nem ehetek vagy ihatok mást, csakis a Terméket. De én pozitív vagyok: a Cég szeret engem, a Cég táplál, mint az anyaföld. És még öltöztet is. Tokától bokáig a Cég jelképeivel, felirataival, reklámaival vagyok ellátva. És a jó dolgomért cserébe nem kér mást, csak a mosolyt az arcomon, hogy lelkesen kacagom a világba: én ennek a boldog családnak vagyok a tagja! Minden tutiszuper, mert a Cég jobban szeret, mint a saját szüleim: nem kell azon gondolkodnom sem, hogy mit helyes mondanom és mit nem, vagy hogyan fejezzem ki magam, mert a Cég még a mondatokat is a számba adja. Vastag és barátságtalan kódex gyűjti össze a mondanivalók egész tárházát a legkülönfélébb szituációkra. És a Cég tudja, hogy én egy agymosott zombi vagyok, én nem vagyok képes egy ekkora lexikont elolvasni, ezért vidám és mókás tréningek keretén belül fiatal és lendületes trénerekkel (akik ebben a családban testvéreim – legalábbis hittestvéreim) tanulgatjuk a mondatokat. Együtt gyakorolunk, hogy a legidegtépőbb barmot se küldjük el a kurva anyjába, ne cibáljuk ki a beleit a száján keresztül, hanem mosolyogjunk, rendületlenül és szakadatlanul, és édes hangon csicseregjük: „Azonnal intézkedem!”.
   Szóval a nagy családban jó az élet, mert egy csónakban evezünk és mindannyian kis szőlőszemek vagyunk a nagy fürtön, és mi, kis szőlőszemek segítjük egymást. A fromaruhánk – nevével ellentétben igencsak formátlan – mindannyiunkat azonosíthatatlan és jellegtelen szőlőszemekké tesz, de mi ez, ha nem a totális demokrácia? Itt mindenki egyenlő. Egyenlő, megkülönböztethetetlen és jellegtelen. Az ügyfél/vásárló/kuffancs bárkihez is megy oda, ugyanazon mozdulatokkal és szavakkal találja magát szemben és ugyanaz a formaruha feszít előtte. Ez a kereskedők Titkos Testvérisége. Vérszövetség Mammon papjai között. Valamennyien csak kiénekeljük a zsebükből a zsozsót.
   Azért vannak nehéz pillanatok. Amikor szükségem is van a betanult mondatokra, mert ha nem rágnák a számba, hogy mit kell mondanom, én bizony elhajtanám a kedves delikvenst oda, ahová való.
   Ilyen helyzet az is, amikor a formaruhám jellegtelenségébe burkolózva, négykézláb hajkurászom a polcok alá berugdosott termékeket, és a szemem sarkából látom, hogy jön. Ő. A vásárló.
- Elnézést, maga itt dolgozik?
Nem, baszki, szabad időmben bejárok boltokba pakolászni, és perverz is vagyok, mert néha beöltözöm. De ezt nem mondjuk ki, még akkor sem, amikor a kedves vásárló nyilvánvaló ostobaságokkal pusztítja az agysejtjeinket.
- Igen! – Üdén, lelkesen, hiszen erre büszke vagyok! – Miben segíthetek?
Persze ez a ’Miben segíthetek?’ mondat az értékesítési menedzserek rémálma, de nyilván egyik tréner sem húzott le néhány évet egyetlen boltban sem. Aki ezt megtette, az nem okoskodik. Legfeljebb együttérzését fejezi ki.
- Tudna segíteni?
Egy baltával? De ezt a mondatot sem adták a számba, így nem mondhatom ki.
- Természetesen! – Üdén, lelkesen!
- Kitől kérdezhetek?
A legtöbb vásárló ilyen végtelenül udvarias. Szerintem bevezethetnénk a pukedlizést is.
- Például tőlem… - Üdén, lelkesen!
- Biztos nem zavarom?
Á, amikor unatkozom, kiskutyának képzelem magam és bemászok a polcok alá. De most, hogy itt vagy, végre játszhatunk, dobd el a labdát nekem!
- Természetesen nem zavar.
- De már nem mosolyog! Úgy látom a terhére vagyok! Van itt másik eladó?
- Nem, sajnos jelenleg csak én vagyok az egy szem eladó. És a pénztárban is én leszek.
Mert bár kis szőlőszemek vagyunk, akik fogják egymás kezét, csak hát kevesen vagyunk azon a fürtöcskén, a 12-14 órás napokat egymástól távol kell töltenünk. Aztán szabad napjainkon, szabadságunkon a tréningeken ismét megszoríthatjuk egymás kezét, hogy ’jó téged is látni’.
- Maga van a pénztárban is?!?
Szerinted?!? Mi a bánatért vetettek ide a mókusok elé? Büntetésből. Mert a gimiben nem tanultam eleget, hogy vadászpilóta lehessek. Anyukám szerint vécésnéninek lettem volna jó, de a Cég, a jóságos és emberséges Cég, felkarolta az én eleve kudarcra ítélt életemet, kiemelt a mocsárból és etet és itat és öltöztet, és nekem csak kedvesnek kell lennem.
- Ezt és ezt keresek.
- Jöjjön, megmutatom!
Nyilván az egész bolt fel van címkézve feliratokkal és piktogrammokkal a gyengébbek kedvéért, de vannak reménytelen esetek. A nagyfejűek ott fenn, a párnázott ajtajú irodáikban azt gondolták, hogy igen kevés szőlőszemre van szükség, ha jól ki van táblázva a bolt, érthető, átlátható. Azt persze nem vették figyelembe, hogy bizonyos vásárlóknak a legkedvesebb szórakozása az eladók egrecíroztatása. Szeretik pofozgatni, harapdálni, mint macska az egeret. És ez a fontos, mert néhány vásárló csakis magasabb rendű szükségleteinek kielégülése után távozik elégedetten, ha kötözködhetett egy kicsit. Ezt üzenem minden trénernek meg cégvezetőnek, hogy ez a nagy titok! Nem az, amit árulsz! Vess néhány szerencsétlent a mókusok elé és az ügyfelek elégedettek lesznek.
- Ezt és ezt is keresek.
- Igen, van belőle, fent az emeleten.
- Fent?
- Igen, fent.
- Az emeleten?
- Igen. Az emelet fent van és a keresett termék az emeleten.
- Fent az emeleten?
- Igen, fent.
- Hogyan jutok fel? – Teszi fel a kérdést egy böszme nagy, kattogó mozgólépcső tövében. Csak pillantással merem jelezni az utat, mert bizsereg a bőröm, hogy ebből sok jó nem sülhet ki. Nem veszi a metakommunikációt.
- Na?!?
- A mozgólépcsővel. – Egy életem, egy halálom, ki kellett böknöm. Jöjjön, aminek jönnie kell!
- De nekem mozglépcsőfóbiám van. Na, erre mit mond?

- Sajnálom, nem vagyok pszichológus. Én csak egy eladó vagyok.