2017. november 2., csütörtök

Egy kis retro


   Ahh, hol vannak már a régi cukrászdák?!? A legjobban a kávés poharak hiányoznak. És a pörkölt kávé illata. Néha belenyalhattam, ami olyan  igazán felnőttes dolog volt. Azt hiszem akkor kaptam rá. A minimális választék, a tükrös hűtőszekrények, ahol a valószínűtlenül rózsaszín, árva minyon megháromszorozódott. Akkor is, élmény volt elmenni. Élmény volt ott lenni. Ünnep. Nem csak berobogtunk: egy hosszú capuccino egy small talk és már rohanunk is tovább. Nem. Oda elmentünk. És a cukrász nénik sem voltak kedvesek, legalábbis a gyerekekkel nem kifejezetten. Mégis, imádtam nézni a cukrászdák világát. Az egyen fekete-fehér csempéket, a makulátlanul csillogni próbáló, kopottas kávégép-monstrumokat, a fröccsöntött terítőket, olthatatlan vágyam volt az összes terítő-leszorító fémcsipeszt egy kicsit megbirizgálni, és nézni a tükrök tengerében az ételszínezéktől megmérgezett ehetetlen süteményeket. Imádtam. És a nyers vaj illata...forró tejjel...a végtelen boldogság illata. 
   Ma már nagyon finom sütiket lehet kapni, felfoghatatlan és végigkóstolhatatlan választékban. De egyik sem olyan. Nem OLYAN. Alakkímélőek, mindentől mentesek, csini csajszik szolgálják fel széles mosollyal. És mégis, a morcos öreglány hiányzik nekem, aki ritkuló haját is oly lelkesen feltupírozta, mint egy vattacukrot. És sosem hozta ki a süteményt, még akkor sem, ha épp randin voltam. Mert nem fog egy kölyöknek rohangálni. És mindig rám parancsolt, hogy vigyen vissza a tányért, de a szalvétát ne gyűrjem rá, hanem dobjam ki. Ma már simán lebunkóznák. De az én múltba meredő tekintetem látószögéből pont ez hiányzik. Ez a nyers realizmus. 

2017. október 31., kedd

Állateszeretet


   Mindig féltem az olyan emberektől, akik azt állították magukról, hogy nem szeretik az állatokat. Még a kitérő válaszokat jobban el tudom fogadni, hogy 'nincs semmilyen állatom' vagy 'nem igazán ismerem őket' esetleg a 'félek tőlük' kitételt, de amikor valaki kerek perec kijelenti, hogy ő bizony nem szereti az állatokat, abba mindig beleremeg a szívem. És sok évi tapasztalat igazolt: az ilyenekkel mindig van valami baj - emberileg. Antiszociálisak, intoleránsak és a végletekig önzőek. Ez az én tapasztalatom, kivételek biztosan léteznek, csak engem kerültek el. 
   Hogyan lehet nem szeretni az állatokat? A természetet? A világot?!? Ezek az emberek azok - tapasztalataim szerint - akiknek aztán semmi se jó: hideg van, meleg van, fúj a szél, süt a nap. Ha meleg van, légkondi kell, ha hideg van fűteni kell. Sosem képesek csak úgy jól érezni magukat. Sosem képesek rá, hogy önfeledten átadják magukat egy ragyogó napsütésnek. És sosem képesek élvezni azt a mennyei ajándékot, hogy egy másik élőlény szuszog melletted, érzed a testének melegét (kivétel a hüllők, bár ők hamar felmelegszenek), és együtt vagytok, csak úgy, együtt élvezitek a szikrázó napsütést, bizalomban, pedig két külön faj vagytok. Ez egy hatalmas ajándék, a természet csodája. Állatokkal lenni, velük létezni, figyelni őket, kommunikálni és csodálni a világ sokszínűségét. 
   Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindig idilli a kapcsolat. Nyilván engem is haraptak, karmoltak, rúgtak, csíptek meg. És akkor mi van? Emberek többet bántottak. Szavakkal, harapás nélkül. Ha választhatok, inkább harapjanak és karmoljanak. 

2017. október 17., kedd

Szentendre: macskák mentén

   Mi sem kellemesebb, mint a gyenge őszi nap sugaraiban fürdőzni... és tudják ezt a macskák nagyon jól. Az őszi városi kirándulások egyik legkellemesebb része a macskales: sosem tudhatod, egy ablakból épp ki figyel! Lépten -nyomon macskákba bukkanni, igazi életművészek, megtalálják a legjobb helyeket a világban. És legyen bármily szakadt a bunda, vagy megtépázott a macskafül, a macska-tudatot semmi sem lombozhatja le. Az utolsó ágrólszakadt, hazátlan, girhes kis vakarcs is a császárok kényelmével fürdőzik az aranyló napsugarakban. Talán pont ezt szeretem bennük. Meg mindent... 









2017. október 12., csütörtök

Szuperhősök



  Bulgáriában van egy hősi emlékmű, ami a szovjet katonáknak állít emléket. Magyarországon is rengeteg ilyen van/volt, java részük immár a legendás Szoborparkban lakik. Nem így Bulgáriában. Ott még nem állították sarokba a letűnt világ hőseit. Persze nálunk is lehet itt-ott fellelni ilyen régi relikviákat, de azért ritkább zsákmány a közelmúlt titka. 
   Ahogyan változik a világ, változnak a korok, új hősök jönnek és új eszmék születnek. A magam életkorában épp a két világ határán vagyok. Még láttam a régit, éltem benne, értettem is valamennyire, ám mivel gyerek voltam, sokmindent inkább úgy éltem meg, mint egy játékot. Viszont abban nőttem fel, az lett a természetes. A mait meg felnőtt fejjel nem értem. Illetve értem valamennyire, de talán nem tudom kellően komolyan venni. Ez van, két világ határán rekedtem. 
   A fiatalabb korosztály a hősöket egészen másképp értelmezte. Mint ahogyan ezek a képek is mutatják, a hősök maradtak, csak szó szerint új ruhát kaptak. És mennyire más lett minden. Egy kicsi változtatás, és a világ kifordul a sarkaiból. Már semmi sem az, aminek látszik. Elsőre vidám, ötletes, fiatalos tréfának tűnik, az új szellem válasza régi kor ideológiájára. Ám jobban megnézve, elmerülve a szimbolikában és a mai világ mikéntjeiben, egészen mély tartalmakat nyer az átfestett szoborkompozíció. Sokkal több annál, mint egy átfestett hősi emlékmű. A mi korunk, a mai korunk kérdései és válasz nélküli kiáltásai. Nem fogom kielemezni, csak annyit fűznék hozzá, hogy amiként a kortárs orosz irodalom, ez a műalkotás is tökéletesen és húsba vágóan reflektál a jelenkori betegségeinkre. Mert a nagy orosz lélek halhatatlan.

2017. október 6., péntek

Biciklisták

   Még mindig jó idő van, ezért sokan bicikliznek. Ezt egy nagyon hasznos, praktikus és követendő példának találom. Illetve találtam, mert így a nyár végére, őszre egy kicsit besokalltam a bringásoktól. Tisztelet a kivételnek, de azok bicikliznek, akik még a jogosítványhoz is kevesek, annyira nem ismerik a közlekedés szabályait.
  Ostobák és veszélyesek. Ön- és közveszélyesek. Magam gyalogszerrel közlekedem, mert szintén nem kedvelem a tömegközlekedést, és megengedhetem magamnak, hogy gyalog járjak. Manapság már kész életveszély. És pontosan a biciklisták miatt. Az még semmi, hogy úgy kerül ki, hogy hozzám ér. Az már jobban zavar, amikor a tömött buszmegállóban (belvárosról beszélek) gyalog alig bírom magam átküzdeni, mert annyian várják a buszt, amikor is jön a biciklista, csönget, és ezerrel áthajt a megállón. Valaki meg lekutyapicsázza, akkor fel van háborodva. Pedig nincs igaza. A bicikliút azért van felfestve, mert az a bicikliút. Ha nagy ívben kikerüli, és a gyalogosok között rodeózik, anyukája akkor is fel lesz emlegetve. Mert nincs igaza. Amikor a járdán, ahol reggelente temérdek gyalogos próbál egymás hegyén-hátán haladni, a biciklista akkor is ezerrel robogva szlalomozik, csönget, ordibál. Pedig nincs igaza. Eleve minek megy a járdán, ha meg mégis, akkor menne lassan. De nem, siet, és marha ügyes. Kivéve, ha nem. Mert a gyalogosokat ugyan terrorizálhatja, de az autók még mindig erősebbek nála. A piros lámpát hírből sem ismerik, sokan még csak nem is lassítanak. Szóval nem jó ez így. Persze nincs senki, aki ezt elmondja nekik. Ha meg a gyalogos szól, vagy egy autós, fel vannak háborodva. Pedig simán hülyék és kész.
   A bérelt BUBI-használókról már nem is beszélek. Kész életveszély. Rájuk aztán végképp nem vonatkozik a KRESZ. Pedig jó dolog a biciklizés, és sokkal értelmesebb dolog, mint a belvárosban autókázni. És mégis, néhány év alatt annyira meggyűlöltem ezeket az önsorsrontó vadbarmokat, hogy csak na. És az a legszomorúbb az egészben, hogy fel sem fogják, hogy sokszor magukat sodorják veszélybe. Nem véletlenül van ennyi baleset.
   Néhány napja állok a villamos előtt a járdán, várom, hogy átmenjek, miután elment a villamos. Kb. két méterre tőlem ment el. Este volt, a környéken sehol senki. Erre jön egy ilyen marha, és köztem és a villamos között lévő szűk két méteren biciklizik át - sebesen. Nem mögöttem, ahol nagyjából huszonöt méter van, és ember egy szál se, hanem a villamos és énköztem. Ha akkor megigazítom a sálam, lelököm a villamos alá. És nem egy ilyen van. 
   Kár, hogy ennyire ész nélkül bicikliznek, mert egy nagyon jó dolgot gyűlöltetnek meg a gyalogosokkal. Tényleg felesleges.