2017. december 31., vasárnap

Az év végére


   Ez az év is véget ért...ideje az összegzéseknek. Azt hiszem nem bírom a listákat. De azért szeretem végiggondolni, mi minden történt ebben az évben. Sokminden. Sok új tapasztalat és a korábbiak megerősítése: az emberiség menthetetlen, a vásárlás rosszabb mint a pestis. Nem szeretem jobban az embereket, mint tavaly, de sok jó könyvet elolvastam, ami mindenért kárpótol. Könyvek nélkül azt hiszem megőrülnék. 
   Az év legjobb pillanata talán ismét a felmondás volt. Azt hiszem egészen rákaptam a dologra. Az évet három munkahellyel zárom. Szeretem a változást. Talán túlságosan is félek beletespedni a rosszba, olyan kompromisszumokat kötni, amelyek megnyomorítanak. Nem, inkább eltolom a biciklit. És végül is ez is egy életforma: én útközben vagyok otthon. Van, akinek kilométereket kell utaznia, hogy átérezhesse ezt. Elmondom, mi a titok: amíg van hová hazamenni, addig nem annyira buli. A kaland ott kezdődik, hogy nincs biztosítókötél. Hogy nincs semmi. Minden más csak pajzán próbálkozás.
   Az év legrosszabb pillanata: amikor rájöttem, hogy akit szerettem és csodáltam, nem több, egy emberi roncsnál. Annyira bíztam benne, hogy az ő ereje engem is átsegít a nehézségeken, és a példáját követve emelt fővel tudok létezni egy olyan közegben, ahol gyakorlatilag mindenki gyűlöl. Ehelyett egy kicsinyes roncsot találtam, és nem tudtam segíteni rajta. Igyekszem őt olyannak megtartani az emlékezetemben, amilyennek szerettem, amikor még példaképem volt.
   Az év tanulsága: soha ne mondd, hogy soha. Esküdni mertem volna, hogy a könyvespolcok fullon vannak. Dupla sorban, polclaptól polclapig megtömve keresztbe és mindennemű módon. Ez volt év elején. Aztán néhány könyvtári kiárusítás után nagyjából száz kötettel lettem gazdagabb. És láss csodát: mindenki elfért! Sok jó könyv kis helyen is elfér. Nem tudom, hogyan történt, de befért. Bár a polcok sírnak és zokognak, mert mint egy kitekert nyakú csirke teljesen el vannak deformálódva, de a helyzet stabil. Leomlani sincs esélyük. Nincs hova.
   És mit hoz a jövő év? Remélem egy kis nyugalmat. És természetesen sok könyvet. Azt hiszem szeretnék egy unalmas évet!

2017. december 25., hétfő

Karácsony...


   A karácsonyban az a jó, hogy ha bármi illúzióm is volt az emberiséggel kapcsolatban, az ilyenkor garantáltan elmúlik. Tizensok év a plázák világában megtanított arra, hogy a többség menthetetlen. Ha a levágott lábkörmömet beáraznám és kitenném a kirakatba, azt is megvennék. És persze ez a szeretet ünnepe, ilyenkor nagyon szeretjük egymást - míg az év háromszázhatvannégy napján kitapossuk egymás belét. Tényleg, ez olyan európai, olyan humanista, meg miegymás. És azok, akik imádnak az ablak nélküli plázákban grasszálni, sosem gondolnak bele, hogy mindig ugyanaz a zene szól. Egy hónapon keresztül minden átkozott nap ugyanazt az egy nyüves karácsonyi albumot hallgatni felér egy állatkínzással. A sokat csodált nyugaton, az óceán boldogabbik felén ezzel a börtöntöltelékeket szokták kínozni, mivel ez a pszichológiai hadviselés eszköze. Itt meg a műanyag boldogságé. Szóval idén is kipipálhatjuk az eszetlen vásárlásokat, és remélem mindenkinek van mikulásvirág az ablakában. Mert az olyan hangulatos. Meg egyedi...

2017. december 19., kedd

A nyelv-nem-tudás ordas példája

   A szóban forgó Micike legnagyobb örömömre már a múlté. Csak egy rémálom, amiből végre felébredtem. Története mindenesetre igen tanulságos: hogyan maradjunk öreg korunkra is javíthatatlanul ostobák...
   Micike és a nyelvtudás. Micike az idegen nyelvi szektor szenyorita (öreg) hajóskapitánya. Értem én, hogy bárki, aki három szót tud böffenteni a magyartól idegen nyelven, az már rég kihúzott külföldre, azért ilyen totálisan tehetségtelen antitalentumot biztosan extra hirdetésben kerestek erre a zsíros állásra. Ennyire hozzá nem értő ember ám nem terem minden bokorban! A másik meg az, hogy a tehetségtelenek is bizonyos idő után azért belerázódnak a dologba.
   Nem így Micike. Tizenévek távlatából sem tud semmilyen nyelvet egyetlen hangot sem, ami azért különleges, mert egész nap idegen nyelvű könyvekkel van összezárva. Szóval az angol is hidegen hagyta, de azt hiszem az egész szakmájára áll ez a megállapítás.
   Bejön az idegen. Nem ufó, csak mondjuk spanyol. Megkérdi Micit, hogy beszél-e ánglusul. Ez szerintem egy tök udvarias dolog, én nagyon értékelem az ilyen gesztusokat. Mici persze bólogatja, hogy beszél. Erre a konkvisztátor előterjeszti jövetele célját. Micinek leesik az álla. No nem a vásárló szavaitól, hanem mint a hal a vízből az oxigént, szélesre tátott szájjal szűri ki a lényeget - pontosabban szűrné, ha tudná. Olyan végtelenül ízléstelen dolog tátott szájjal állni és közben pofákat vágni, de a nyugdíj előtt egy kicsivel már reménytelen a neveléssel próbálkozni. Különben is, azon a nézeten vagyok, hogy van neki egy főnöke, aki ezt engedi, szóval nem az én dolgom a neveltetésbeli hiányosságokat pótolni. Én csak megfigyelek, jegyzetelek. Megőrzöm Micit az utókornak.
   Szóval áll tátott szájjal és forgatja a szemeit, kinéz a jelenetből és vár. Talán arra, hogy sose érjen véget a monológ, hogy sose kelljen válaszolnia. De aztán mindig beáll a csend, és a párbeszéd abba a stádiumba érkezik, amikor a másik félen a sor, hogy válaszoljon, hiszen mégiscsak ettől párbeszéd a párbeszéd, vagy mi.
   Micin a sor. Köhög, hörög, mint egy régi kazán, aki nehezen szüli meg a szavakat külföldi nyelven. Várom. Várja a spanyol: hányás lesz, fuldoklás vagy válasz. Várják a galambok a fákon. Megfagy a jelenet, a kép kimerevedik, csak Mici küzdelme tölti be a jelenetet. De Miciből sosem jön semmi, semmi ánglus mondat. 
   Mindig ugyanaz történik. Hogy elkezd magyarul ordítani. Néhány szót csupán, de azt egyre hangosabban. Úgy néz közben a spanyolra, akinek bár szintén nem az anyanyelve az angol, de vette a fáradságot, és megtanulta, mint egy debilre, aki nem érti, mit mond. Pedig ő szépen szótagolja, hangosan és lassan mondja.
   Mici egy rasszista állat: a németeket, a franciákat és az imperialista nyugatiakat magázza, a kínaiakat tegezi. Nem kicsit diszkriminál. Na jó, a kínaiak az tényleg húzós téma. Rajokban jönnek, mosolyognak, de sokan egy hangot se tudnak mukkantani egyetlen európai nyelven sem, ami igencsak megnehezíti a kommunikációt. Persze ez Mici-üzemmódban  a legkevésbé sem gátolja meg őket abban, hogy kínaiul mondják a magukét. Mici meg magyarul. 
   És nyájas olvasó, minden bizonnyal megfogalmazódott benned a kérdés, hogy miért is van ez így? Miért Mici fogadja és szolgálja ki a külföldieket? Miért nem képes valaki közel húsz év alatt egyetlen hangot sem megtanulni? És miért hagyják ezt? Nos, ez a lényeg, a kérdés elevenébe tapintottál. Ha rájössz, írd meg, mert én még mindig nem tudom a választ.