2016. szeptember 29., csütörtök

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - Hatodik levél/ Utolsó levél

Kedves Képzeletbeli Barátnőm!

   Engedd álmodnom a közös álmunkat. 
   Álmomban másvalaki vagyok, mint azt az ébrenlévők gondolják. Van életem, nem csupán létezem. Az én valóságom odaát van. Az ébrenlévők világában semmim sincs. És nem is vágyom rá, hogy itteni javakat gyűjtsek. A kincseim odaát vannak. A képzeletemben. Az álmok világában. Az igazi valóságban. Ami fontos, azt már mind elvittem - oda. Csak a testem maradt itt. Büntetésből. Emlékeztetőül. Hogy mindig emlékezzek rá, miért jobb lehunyt szemmel nézni a világot és miért az álom a végső valóság. 
   Mi ez, félelem? Nem félek. Már nem. Az álom ugyanolyan függőséget okoz, mint bármilyen kábítószer. Talán még rosszabb is. Erről nem lehet leszokni. Ebből nincs kiút. Az álmok szerelmeseit nem kezelik egy fehérre festett falú, biztonságos szobában. Nem segítenek nekik szakképzett álom-gyilkosok, hogy megszabaduljanak a másik világból. Mert onnan nincs miért megszabadulni, függőség, kötöttség, ám mégis az egyetlen valóság.
   Van egy pont, amikor megfordulnak a dolgok. Akkor és ott talán észre sem veszed, de amint egy kis távolságra kerülsz tőle, már vissza tudsz nézni, és látod a pillanatot, amikor a feje tetejére áll minden. Akkor és ott. Tudod, hogy ott változott meg valami. Amikor az álom már nem álom többé, nem a tudatalatti véletlenszerűen felbukkanó képe, hanem az otthon, a folytonosság, a valóság, ahol ugyanolyan törvényszerűen zajlanak az események, csak egy kicsit nyakatekertebben. Vagy egyszerűbben. Ez csak nézőpont kérdése.
   Ugyanúgy, és mégis máshogy. A maga racionális valójában totálisan irracionális módon, ám amikor ott vagy, amikor benne vagy: az egyetlen lehetőség, az egyetlen valóság. És akkor az ébrenlét percei veszítik el a racionalitásukat: idegenként bolyongsz a saját életedben. Már nem érted, honnan indult az egész és miért teszed azt, amit teszel. Már semmi másra nem vágysz, csak hogy behunyd a szemed és álmodhasd a saját életed. Mert az élet ott van. A valóság ott van. Az álmokban.
   Az egy hülyeség, hogy álomképek a tudatalatti véletlenszerűen felbukkanó produktumai. Az álmok az életen túli világ szilánkjai: a valóság mélyebb rétegei. Ezért engedj álmodnom. Álmodnom magamat, magunkat. Akkor újra azok lehetünk, akik voltunk. Barátok. Barátok a végtelenben. Örökké. Lehet akkor régen, a távoli ifjúságunkban is csak álmodtalak téged. Lehet sohasem léteztél. Vagy talán most sem létezel, csak egy régi álomnak, egy képzeletbeli barátnak suttogom el a titkaimat. Akárhogyan is, te voltál a legszebb álmom.
   Ha csak a képzeltem szellemalakja voltál is, én szerettem ezt az álmot. Ha az egész világot álmodtam csupán, én azt sem bánom. Ha az őrültek közé zártok is, mert én mást álmodtam magamnak, mint ti, hát tegyétek. Az én álmaim szépek és színesek, és ezt senki sem veheti el tőlem. Nem én vagyok az, aki megkeseredett arccal néz ki az üvegpalotájából, akit nem tesznek boldoggá a felhalmozott javak, akinek a boldogságát nyomatékosítania kell a közéletében. Nem én vagyok az, akiről csupa boldog fénykép készült, és nem én hirdetem a világnak szűnni nem akaró, féktelen jókedvem. Mert örülök egy szép kavicsnak, egy sima gesztenyének, egy simogató napsugárnak. De ezt már annyiszor elmondtam.
   Bár megöregedtem és már nem vagyok szép és erős, mégis derűvel tekintek a világra, arra a világra, amit csak megálmodtam magamnak, ami csak bennem létezik, amit csak a lehunyt szemeimen keresztül láthatok. A végső valóság, ahova tartok, ahova te is tartasz. Csak még nem hiszed el. Nevezzetek őrültnek, nevezzetek a társadalom fekélyének, mégis, élek. Mert megélem az életem. És megéltem a tiédet is, élek, mert megteremtettelek, megteremtettem a barátságunkat, ami átsegített a sok viharon, amikor a valóság be akart törni a palotámba. 
   Engedd el a kezemet, búcsúzni jöttem, engedj utamra, ne sirassalak többé. 

Isten veled, te voltál a legszebb álmom.   

 

2016. szeptember 26., hétfő

Nomád Világjátékok: eredmények

  Bár a Játékok már két hete véget értek, az eredménnyel még adós vagyok. Mert magyar aranyérem és bronzérem született lovasíjászatban, Kirgizisztánban! Vermes István lett az első s fia Balázs a harmadik helyezést ért el. Ezzel már 1 arany és 4 bronzérme van a Magyar-Turán Alapítvány csapatának!





2016. szeptember 13., kedd

Üdvözlet a Kommunista Élményparkból, avagy itt a magyar Willkommenskultur!

   Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi időben. Az ázsiai, távol-keleti turistáknak valami különös vonzalmuk van a magyar kultúra iránt. Ez még önmagában nem lenne érdekes, sőt, megtisztelőnek találom, hogy a glóbusz távoli pontjáról a kíváncsi tekintetek kis hazánkra szegeződnek. De. Egy ideje látom, hogy a turizmókusok tonnaszám vásárolják a nagy-Magyarországos, Trianonos, meg árpádsávos zászlóval ellátott csecsebecséket. Eleinte nem értettem. Persze, nyilván a kereskedőnek is el kell adnia a portékáját, na de akkor is. Kicsit lelkiismereti dolognak tartottam. Aztán elkezdtem kikérdezni az 'áldozatokat'. Sokan, akik valamit hallottak a magyar történelemről, egészen ledöbbennek a huszadik századon. Hogy mi volt, miért és legfőképp minek. Egész japán csapatokkal találkoztam, akik a trianoni békeszerződés jóvátételét szorgalmazzák. Mert szerintük igazságtalan. És nem 'véletlenül' tesznek a tatyójukra a pokémonos kitűzők mellé egy 'nem felejtünk trianon'-os kitűzőt. Aztán vannak, akiket még a válogatás pillanatában csíptem el. Mondom neki, hogy mi ez. Egészen elkerekedik a szeme és sűrűn pislog, szerintem nem hisz nekem, majd mosolyogva megveszi, mert szép. He?!?! Aztán ott vannak a kalandor amerikaiak, akik azért jönnek ide, kelet-Európába, mert ez izgalmasabb hely, mint egy brazíliai esőerdő. A legvidámabb barakk relikviáit remegő kézzel veszik fel, érintik, csodálják, a lemezáru gyár termékeit vallásos áhítattal nézik. És a szétlőtt várost, a most is látható sebeket. Meg a hentest, mert olyan, mintha egy időutazáson vennének részt. Kommunista élménypark. Persze mi ezeket észre sem vesszük, nekünk természetes. De néha, ha a külföldiek szemén keresztül nézünk magunkra, egész izgalmas a kép. Olyankor különlegesnek érzem magunkat. 
   Azért kíváncsi lennék, hogy mit csinálnak odahaza a trianonos relikviákkal, árpádsávos lobogókkal, nagy-Magyarországos autómatricákkal. Lehet a régi Magyarország már valahol újra ép és egész a távoli Ázsiában...

 

2016. szeptember 12., hétfő

Kísérleti atomrobbantások

   A hidegháború korából sok érdekes dolog kerül napvilágra. A kísérleti atomrobbantások témája nem új keletű, ám mégis különlegesnek tartom ezeket a korai felvételeket. Persze ma már mást jelent az atom, atomenergia, nukleáris szennyezés, nukleáris katasztrófa kifejezés, mint akkor, amikor felfedezték a pusztító energia hatásait. 
   Az 1955-ös kísérleti robbantás egy teljes, átfogó szimulációja volt annak, hogy mi történik egy atomtámadáskor. Nevadában, Yucca Flatnél felépítettek egy várost, amit aztán 'megtámadtak'. Az épületek valódiak voltak, nem színházi makettek, tényleg azt vizsgálták, hogyan pusztít az atomfegyver. Autókat hagytak az utcákon, különböző helyzetekben. És a város kapott ám lakókat is! Amikor először olvastam, hogy a kísérleti várost benépesítették, összeszorult a szívem. Persze, azt hittem emberekkel. Aztán kiderült, hogy a lakók próbababák voltak. A hétköznapi élet képeit bemutató egész sor csendéletet rendeztek be a városkában: gyerekek játszanak a kistestvérükkel, házaspár fekszik az ágyában, az anya a nappaliban olvas. És ami számomra a leginkább bizarr, vagy inkább baljós volt: a babák tökéletes frizurával, a kornak megfelelő divatos ruhákban élik békés, műanyag életüket a támadás előtti pillanatokban. Van benne valami szívfacsaró. Pedig csak babák. 


   Ennek a városnak egyetlen házát hagyták mementónak. Persze nem 'élte túl' a támadást, a mellékelt videón látható is az épület eredetije, ahogyan egy szempillantás alatt szertefoszlik, mint a kismalac szalma-háza, amint ráfúj a farkas. Az épület mása egyfajta emlékmű, a kísérleti atomrobbantások ma is látogatható szobra. Amerika azért még sok érdekességet rejt...

2016. szeptember 9., péntek

A szép halál

  Mi is az a jó halál? A 300 című film is feszegeti a témát: „beautiful death”. Lehet egy halál jó? Igen, a görögök szerint van jó halál. Jó az, ha az igaz ügyért harcolsz, ha az istenekért harcolsz, ha nem félsz, ha tiszta a szíved és bátran nézel szembe a halállal. Ma már ez egy kicsit nehezen érthető, hogy valaki bátran nézzen szembe a halállal. Ez nem a halál megvetését, életuntságot, depressziót vagy kiábrándultságot jelent, hanem egy teljes élet végét. Ami véget ér, amikor véget kell érnie. Ez nem az évek számától függ, hanem hogy beteljesedett-e az, amit a sorsa rendelt neki. Nincs túl korán és nincs túl későn. Csakis akkor van. Az élet maga határozza meg a halált. Ha úgy éltél, hogy bátran szembenézhetsz a tetteiddel, tükörbe mersz nézni. Ha megtetted azt, amit meg akartál tenni (ez nem a huszadik századi vidámparkos életérzésre vonatkozik, amikor az ember vágyai kimerülnek egy ’jó’ buliban meg egy utazásban vagy egy dögös verdában – a vágy egy szellemi éhség, a világ értelmének, működésének megértése, a vágy az, hogy az ember a küllőkön keresztül eljuthasson a középpontba). Ha a magad útját jártad, és nem mások elvárásainak/utasításainak engedelmeskedtél. Ha nem lettél senki szolgája, szolgálója. Ha kiálltál az elveid mellett. És a mai világra vonatkozóan: ha valóban úgy is éltél, ahogyan azt elmeséled. Ma már különösen hajlamosak vagyunk egy jobb képet, egy idealizált valóságot mutatni a külvilágnak azzal szemben, ami a valóságunk: a közösségi terek tele vannak boldogsággal és sikerrel és csillogással, holott a virtualitáson túl (vagy innen) ennek szilánkjai sincsenek.
   És igen, néha nem annyira szánsájn az élet, igaz életet élni. Nem bizony, a tiszta, őszinte és a régi értékrendek szerint élni egy életet igen nehéz. És egyre nehezebb. Nem ez a boldogság kulcsa. A boldogság a jámbor tudatlanság. Sok lemondással, küszködéssel jár egyenesnek lenni. Falak és elutasítások mindenütt. Ám a jó élet azt jelenti, hogy bejártad az utat, amit kellett. Igen, végigmentél sötét erdőkön, és éles kövek hasogatják a lábad, de te mindig felemeled a fejed és mész. És a jó élet jutalma a jó halál. Akkor pihen meg az ember: véget ért az útja.
   Aki folyton csak halogat, fél, vár, elsumákol, annak rengeteg dolog kimarad az életéből. Valószínűleg egy csomó rossz dologtól megkíméli magát, mert óvatos. De mik is vagyunk mi magunk, ha nem a sebeink, nem a tiszta szívünk, amit akkor is kitárunk, ha már darabokra tépték? Azok vagyunk, azok az éhes lelkek, akik ezer csatát megvívnak azért az egyetlen kis napsugárért. De övék a diadal, övék a dicsőség: erre vágyik mindenki, de csak kevesen mernek harcolni érte. Mert ez egy élet munkája.
   Amikor az öregek félnek meghalni, mert még annyi mindent szeretnének, az a meg nem élt élet siráma. Amit nem mertek. Régen az öregek gyakran ki merték mondani, hogy ők már eleget éltek. És nem a veszteség, a fájdalom miatti kétségbeesésükben, hanem azért, mert végigjárták az utat, ami nekik volt rendelve.
   A mai társadalom démonizálta a halált, félelmetessé tette, elidegenítette tőlünk. Elvették a halottkultuszunkat, a rituáléinkat, amik segítettek, hogy megbékéljünk az elfogadhatatlannal, hogy felkészüljünk a végső utazásra. Nem kell várni a halált, de akkor is eljön. Még senki sem élte túl. Ma már ez tabu. Pedig ő maga mit sem változott az évmilliók alatt: jön és visz. Mert senki sem maradt életben.
   Ezért egy picit nehéz megérteni manapság a ’jó halált’. Viszont Antigoné épp ezt a jó halált mutatja meg, hogy küzdeni kell az alkudozás helyett, és felemelt fejjel kell élni: a jutalom a legnagyobb ajándék, amit az istenek adhatnak az embernek: a jó halál.

2016. szeptember 8., csütörtök

Nomád Világjátékok!!!!

   Végre a hétvégén elkezdődtek a játékok, ahol kis hazánk is részt vesz, a Magyar Turán Szövetség csapata képvisel minket. Mit is mondhatnék még, izgatott lázban égek, hajrá magyarok!!!




...és néhány régebbi hangulatfokozó kép:






2016. szeptember 6., kedd

Tévutak a modern szexualitásban, avagy mi van...?!?

Hogyan gondolkodjunk másképp a szexről?

Alain De Botton
HVG Könyvek Kiadó, 2014 
"A legtöbb embernek még felnőttként is nehézséget okoz, hogy őszintén beszéljen vágyairól, azok száma pedig elenyésző, akik úgy érzik, hogy a szexszel kapcsolatos gondolataik normálisak lennének. Szeretet és vágy, kaland és elkötelezettség között lavírozva, bűntudattal telve éljük mindennapjainkat. Mindannyian deviánsak vagyunk, igaz, csak a normalitás valami roppant torz eszményéhez viszonyítva állítja vigasztalóan Alain de Botton. Őszinte hangvételű könyvében olyan kényes témákat feszeget, mint a fetisizmus, a házasságtörés és a pornográfia, és mély empátiával segít eligazodni bennünket ebben az intim és izgalmas bár gyakran zavarba ejtő és bonyolult témakörben."

    Hirdeti a fülszöveg, miszerint ez egy 'modern' megközelítésű könyv - régi dolgokról. Elöljáróban csak annyit, hogy ennyi ostoba, önző, szűklátókörű, szellemtelen és lélektelen baromságot rég olvastam egy könyvbe sűrítve. 
   A könyv szerint rosszul gondolkodunk a szexről, prűdek vagyunk és ezzel a társadalmilag ránk erőltetett konzervativizmussal gyakorlatilag megfojtjuk saját magunkat. A könyv alapjában véve azt hirdeti, hogy mindannyian állatok vagyunk, és mint állatok, az ösztöneinknek élünk. Tehát ha éhesek vagyunk, eszünk, ha álmosak alszunk, ha viszket, szexelünk. Akinek nem lételeme a szex, az hazudik, mert mivel állatok vagyunk, másra sem tudunk gondolni, csak a szükségeink kielégítésére, valójában ha tehetnénk, egész nap zabálnánk és szexelnénk. És mindezt a magvas gondolatot kicsiny hazánk közkincsévé tette a HVG Kiadó, akit ezidáig tiszteltem igényes választékáért és megbízhatóan magas színvonaláért. Nos, változnak az idők, tényleg egyre több szemét szakad az életünkre, az ember már nem lehet elég óvatos.
   Szóval, ez az egész szexelés-téma olyan furcsa. Bizarr. Két ember, ha szereti egymást, ha van közöttük valami, akkor szeretkeznek. Nem szexelnek, szexelni a fizetett fiúk és lányok szoktak, akiknek ez a munkájuk, hivatásuk, főállásuk, satöbbi. Aki ezt szíve óhajának megfelelően teszi, az szeretkezik. Persze ma már nem beszélünk ilyesmiről, meg szerelemről sem, mert a modern, céltudatos ember már nem engedi, hogy holmi kis ócska szerelem elvakítsa az über-intelligens elméjét, meg kicsit ciki is azt mondani, hogy hiányzik valaki, és egyáltalán, sokkal trendibb keménynek lenni: nekem aztán igazán nincs szükségem senkire, nem kötődöm senkihez, szabad ember vagyok, legfeljebb egy szexuális partnerre van szükségem, mert a guminő/gumifiú egy kicsit hideg. Szerintem a dolog másik fele a hatalmas öntudat, amit az önfejlesztő könyvek dömpingje csak alátámaszt: törődj magaddal, foglalkozz magaddal, a saját érdekeidet nézd. És meg is van ám ezeknek a dolgoknak az eredménye: tömérdek magányos ember, ki szexpartnert, ki szerelmet keres. Azt persze mindenki elvárja, hogy szeressék, hogy elfogadják, de hogy ezért cserébe mit 'kell' adni, arról már kevés szó esik...
   És el is jutottunk ahhoz a témához, ami előtt mind a mai napig értetlenül állok. Ezek az önfejlesztő/segítő baromságok is tele vannak olyan sületlenségekkel, hogy patikamérlegen mérj ki mindent, hogy mit adsz a másiknak, ki mit fizet, mennyi bókot adtál és kaptál, mennyi 'áldozatot' hoztál a kapcsolatért, és mit kaptál érte, írj listát az elvárásaidról, hogy milyen az ideális partner, és mi fér bele neked és mi nem. ?!?! Mi a... ?!?!? 
   A szeretet nem ilyen bonyolult. Nem kellenek hozzá 'tudományos' agymenések. Ha szeretlek, akkor szeretlek és kész. Szeretlek azért, amilyen vagy, noha nem szeretem, hogy körömpörköltet eszel, de nem érdekel, mert szeretlek. Szeretem a hosszú szőke hajad, noha a barnákra bukom, de benned ott van az a megnevezhetetlen, ami lángra gyújt, és nem érdekel, hogy nem vagy barna. Kisebb vagy, nagyobb vagy, mint elképzeltem, de ha rád nézek, nem számít, hogy az apám/anyám lehetnél. Semmi sem számít, mert szeretlek. Nem akarlak megváltoztatni és nem akarom, hogy más legyél: olyannak szeretlek, amilyen vagy, azért szeretlek, ami vagy. Ha nem úgy csinálnád a dolgaidat, nem te lennél. Akkor is így van, ha nem volt rajta a listámon, hogy operákat énekelsz a fürdőszobában. Hiába morgok mindig, hogy nem tudok olvasni, mert üvölt a Rigoletto, de ha csönd van, az sokkal rosszabb. Mert szeretlek. És szeretlek akkor is, amikor áttaposol a szívemen, amikor kitéped a lelkemet, amikor megtörsz és megalázol, mert nem tudlak nem szeretni. Nem tehetek sem róla sem ellene, hogy szeretlek. Öröm minden pillanat, amikor egy levegőt szívhatok veled, akkor is, amikor megölsz azzal, hogy nem szeretsz. És hiába gyűlölöm magam, hogy téged szeretlek, mert tudom, hogy nem érdemelsz meg, de akkor is szeretlek. Nos, szerintem valahol itt kezdődnek az emberi érzések. Legyen ez barátság vagy szerelem vagy családi kötelék: a szeretet nem mérlegel, nem kérdez és nem racionális. Van és kész. Az élet egyik legnagyobb misztériuma, senkinek sem sikerült megfejtenie a miértjét. Csak megtörténik, akkor is, ha nem értjük.
   Aztán a könyv kitér a megcsalásra. Hogy - mivel állatok vagyunk és ösztönlények - a megcsalás valójában nem is megcsalás, nem csalás, csak a ránk erőszakolt bűntudat, mert a mással való szexelés teljesen normális dolog, mert a szexnek mindig valami orbitális, pornófilmbe illő, akrobatikus dolognak kell lennie. Sőt, inkább jobb gyakran partnert cserélni, mert az ismert partner ugyebár elég hamar unalmas lesz. Nyilván nem az amúgy überkonzervatív nézőpontom mondatja velem, de azért megkérdezem, hogy ez tényleg normális?!? Érvek és ellenérvek tömkelege előtt csak egy kérdés: lennél a másik helyében? Erről sosem szólnak ezek a végtelen bölcsességgel megáldott lelki vezetők. Hogy milyen ez a másiknak. Te mit szólnál, mit éreznél, ha te lennél a megcsalt? Illetve meg nem csalt, csak már unalmas vagy, megszokott, kitaposott cipő. Mert ugye NEKEM mindent szabad. Átgázolni a másikon, nem figyelembe venni az érzéseit. Ezt sulykolja az összes debil önsegítő marhaság. ÉNÉNÉNÉNÉN. És minden más le van szarva. A világ azért van, hogy ÉN jól érezzem magam. És minden embernek az ÉN boldogságomat kell szolgálnia. Aztán meg csodálkoznak, hogy mégsem működik az a kapcsolat, mégis egyedül vannak. Pedig doktor Frufru megmondta a tutit, hogy készíts listát, és ne engedj belőle. Így is tettél, aztán meg ott az üres szoba, az evakuált egzisztencia. A nagy semmi. Ha viszont tényleg nem számít, hogy a másik mire használ, és épp téged használ-e, akkor hol a kapcsolat? Ez tényleg kapcsolat? Szerintem nem.
   Összegezve a kis monológom, mélységesen felháborít és szomorúsággal tölt el, hogy a könyvkiadó, amelyet szerettem, ilyenhez adja a nevét.    

 

2016. szeptember 5., hétfő

Agárdi Anziksz

   Agárd, az örök nyár paradicsoma. Itt nekem sosincs tél, itt vakáció van, lángos, hűs víz és kék ég. Itt a nádasban különleges madarak fészkelnek, cserreg a nádi poszáta és mindig lehet ugrani egy bombát. A postán van Garfield magazin, amit azonnal meg kell vennem, és a lábamat a Horgásztanyán a tóba lóbálva átfutom mi a helyzet a nyakas kandúrral. Közben elrohant harminc év, a postán már nincs Garfield magazin, de a szarvas a régi. Az ezüst szarvas, akire mindig fel kellett másznom, amint megérkeztem. Agárd a szarvassal kezdődik. Természetesen ma is hódolok régi szokásomnak, de a posta már nem a régi. Szép bélyegeket sem árulnak, de sebaj. A tó örök. És az itt fészkelő madarak is. Meg a boldog bárányfelhők a káprázatosan kék égen. Agárd az örök nyár.