2016. július 30., szombat

Könyvjelzők 3.

   Szeretem a szép/izgalmas/különleges/stb. könyvjelzőket, és gondolatban gyűjtöm is őket. De csakis gondolatban, mert a fizikai valóságban nem szeretem, ha nem nélkülözhetetlen holmik tornyosulnak az életemben. Szóval képzeletben egy csomó mindent gyűjtök, meg kincseket rakosgatok, meg emlékeket őrizgetek, de nem szeretem, ha ezek a dolgok materializálódnak. Nehezek, feleslegesek, lehúzzák az embert. Nem kellenek. 
   Általában két könyvjelzőt váltogatok, mindkettő egy sima papírlap, semmi míves kidolgozottság. Sőt. Amióta sok e-könyvet olvasok, alig használok könyvjelzőt. Kár, hogy nincsenek virtuális könyvjelzők. Már amolyan szebb fajtákra gondolok, amik értelmetlen szépségükkel kápráztatnak. Biztos lenne egy rakás ilyenem. Szeretem a nem kézzel fogható dolgokat. Bár az e-könyvvel egy kicsit bajban vagyok. Szeretem is, meg nem is. 
    Nagyon szeretem, mert kényelmes, nem kell hozzá lámpa, sok könyv kis helyen is elfér, bele lehet firkálni, amit egyetlen gombnyomással meg nem történtté tehetek, jól lehet benne keresni. Nem szeretem, mert nincs súlya, mindegyik könyv ugyanakkora. Nem kandikál ki belőle a könyvjelző, hogy elégedetten rápillanthassak: 'ma is sokat olvastam'. Nincs illata, nincsenek benne felejtett fecnik, mások belefirkálásai, üzenetei. Nincsen saját élete, saját története. Csak egy digitális adathalmaz. Persze, sokáig bírja egy töltéssel, de mégis. Gondoskodni kell az utántöltés lehetőségéről. Nem alhatok el vele az ölemben, bár ennek nyilván nincs sok értelme, minthogy annak sem, hogy nem vihetem magammal a kádba. De mégis, ezek a dolgok is fontosak - érzelmi okokból. Annyi minden szól ellene és mellette. Igyekszem a két világot összebékíteni, és mindkettőt használni. Az e-könyvet arra, amire jó (sokat beleírni), a papírkönyvet meg lapogatni, szagolgatni.
















 

2016. július 28., csütörtök

A tökéletes szerelemről

   Létezik-e örök szerelem? Létezik. Ott van bennünk. Ott van minden pillanatban. A képesség, a lehetőség. Csak engedni kell, hogy átjárjon, eluralkodjon. Hogy kibontakozhasson. Akkor teljesedik be, ha képes vagy elengedni mindent. Ahogyan a világ egésze is annak nyílik meg, aki önmaga képes kinyílni a világ számára. Annak nyílik meg a világ és a szerelem, aki képes a legfontosabb dolgot is elengedni: önmagát. Mert a szerelemhez meg kell semmisülni, ahhoz meg kell halni, össze kell hogy törjön, hogy megszülethess, hogy új életet kapj, mint ember. Meg kell halni a világ, a közélet, a társadalom számára. És bármilyen hihetetlen, akkor kezdesz el létezni, akkor születsz meg - nem csak fizikálisan, hanem mentálisan - amikor elengedsz mindent. És igen, ez általában fájdalommal jár, véres csata, mint minden születés. De kétszer kell születni. Ahogy a halhatatlan lélek sem a test halálával távozik, úgy a születéssel sem költözik be az emberbe. Meg kell hívni. Ez a lélekzetvétel az örökkévalóságból.
   Vigyél el ahhoz a hűs forráshoz, melynek a vize sós, hideg, mint a halál érintése, és az íze keserű, de a legfinomabb, amit halandók valaha is kóstolhattak. Igyunk ebből a forrásból, hűtse le ajkainkat, és csókoljuk meg egymást az élet melegével, szánkban a sós víz ízével. Aztán feküdjünk le a fűbe, a harmatos fűbe, egy olyan nyári napon, amikor a föld forró, és és kéz a kézben érezzük, ahogyan dobog a föld. 
   Te tudod, hol van ez a hely, én is tudom, hiszen mindig is oda vágyódtunk, oda tartunk. Az örök szerelembe. Ahogyan dobog a föld és dobog a mi szívünk is, mindkettőnket átjár az élet, az örök élet. A fejünk felett felhők gurulnak a végtelen égen, ami fent van, az van lent is. Nincsenek irányok és nincsenek utak, nincsenek kérdések, csak válaszok. Ott vagyunk mi ketten, ajkunkon a keserű víz és az édes csók ízével, ketten fekszünk a forró földön és szívünk együtt dobog a föld szívével. Annyira mozdulatlanok vagyunk, hogy a bogarak áttrappolnak rajtunk, nem félnek és nem torpannak meg, hogy idegenek lennénk az ő világukban. Ott vagyunk és nem csupán jelen vagyunk, hanem feloldódunk a pillanatban, a környezetben, a létezésben. Ott vagyunk akkor és most, és örökké. Csak ez számít, minden más nem fontos, csak elhitetjük magunkkal, hogy értelmük van. Azért vagyok halhatatlan, mert szerethetlek. Örökké.

2016. július 26., kedd

Tengeri temető

  Ha nem lenne elég izgalmas hely a világon, íme itt a tengeri temető, Miamiban. Illetve nem egészen Miamiban, hanem néhány kilométerrel beljebb, a tengerben. A tenger mélyén. A Neptunus Búvár Egyesület hozta létre 2007-ben, tehát semmi esetre sem egy antik műemlékkel van dolgunk. Temetőnek nevezik, talán a sírkertre hajazó elrendezése és kialakítása miatt, ám valójában egy búvárparadicsom. Szóval akinek olthatatlan merülési kedve van, és közben építészeti csodákat búvárszemüvegen keresztül megnézni - nos, azoknak készült ez az Atlantisz-utánzat. Olyan, mint egy elsüllyedt város. A sírkertnek még bejárati kapuja is van: természetesen a bukott város baljós árnyaira emlékeztet. Mindenesetre különös élmény lehet beúszni az utcákat...
   Bronz szobrok és utcácskák és természetesen egzotikus halak várják az érdeklődőket. Azt hiszem minden nap nyitva van. Azt nem tudom, hogy tényleg temettek-e ide bárkit, de nem tartom valószínűnek.
















 

2016. július 25., hétfő

A képek melankóliája

 Miért annyira mások a fekete-fehér képek, mint a színesek? Hiszen azok is ezer árnyalatot tartalmaznak, fényesek, élőek. És mégsem. Van bennük valami, ami visszavonhatatlanul megbélyegzi őket a melankóliával. Egy színes kép nem tud bánatos lenni. Persze, vannak olyan témák, amelyek megindítóak, elgondolkodtatóak, meghatóak vagy elszomorítóak, de akkor is, a színek jelenléte akaratlanul is élettel tölti meg a képet. Még a sötét képeket is. A színek jelenléte annyira élő, annyira pulzáló, annyira mostani.
   Egy fekete-fehér film is merőben más, mint egy színes. Hiába vígjáték vagy komédia, van valami baljós felhangja, egy észrevehetetlen bánat-szövedék tartja össze az egészet. Valami komorság, talán a lét elviselhetetlensége, talán az élet felelőssége. De ezek mind semmivé lesznek egy színes film esetében. Nincs meg bennük a melankolikus felhang, ami a fekete-fehérek esetén már az első pillantásra szembe ötlik.
   Imádom a régi képeket, de néha kicsit sajnálom, hogy nem színesek. A régi életképeken, családi fotókon, városképeken hiába mosolyog mindenki, a szürke ezer árnyalata valami olyan mélységes múltba taszítja az egész kompozíciót, mintha egy másik világban készült volna. Persze, felismerem a szereplőket, a helyszíneket, de mintha egy párhuzamos univerzumból jöttek volna, mintha egy sosemvolt világ kitalált szereplői lennének. Egy komor világ követei, akik arra figyelmeztetnek, hogy élvezd az életed, mert nem mindig van ez így. Melankóliahercegek és melankóliahercegnők.
   Pedig rólam is készült még bőségesen sok fekete-fehér kép. Azok is idegenek. Idegenek tőlem, idegenek magamtól. Pedig tudom, hogy mit gondoltam ott és akkor, és mégis, ezek a képek magukban hordozzák az elmúlás bánatát, a megismételhetetlenséget. Akkor és ott, és soha többé. Az utolsó nyár, az utolsó szóda, az utolsó bomba a Balcsin, az utolsó közös kép. Aztán jöttek a színes képek, azok már mások. Arra csak rácsodálkozom, hogy 'de rég volt!' és ennyi. Nincs bennük több, mint a puszta esemény, hangulat megörökítése. Bár a régi színes képek romantikája az idő barna ujjlenyomata. A régi képek mind besárgulnak, majd barnulnak. Valami különös vöröses fátylat bocsátanak a régi dolgokra. 
   Érdekes megnézni régi fekete-fehér képeket, amiket újra színeztek. Olyan mások lesznek. Hatalmas élményem volt Howard Carter régészeti feltárásának fotói, amikor felnyitották Tutanhamon sírját. Gyerekként ezerszer megnéztem a képeket, külön történeteket is gyártottam hozzá. Olyan misztikus volt, olyan izgalmas. Aztán nemrég láttam őket színesben, mert digitális technikával olyan minőségű képeket készítettek az eredetiből, mintha színesek lettek volna. Annyira más. Élő, mozgalmas, mintha ott lehetnék, mintha épp csak egy kicsit távolabb állnék. Akár be is léphetnék a képbe. Nem számít az idő távolsága, nem számít semmi, a jelen folyamatos és állandó benne. Nincsenek benne démonok, baljós árnyak. 
  Aztán ott vannak a kifejezetten melankolikus képek. Nagyon szeretem a növény-fotókat. El lehet gyönyörködni a részletekben: a formák, ívek, hajlatok, növekvő és fonnyadó részek mind-mind elbűvölnek, az életről mesélnek. Hogy miért érdemes harcolni, és ha elfáradok, miért nem szabad feladni. A növények a maguk módján harcosok: szembeszállnak az élet kihívásaival, és a nehézségek közepette is kecsesek, kifinomultak, felvetik a fejüket és büszkék. Különösen igaz ez a fákra, akik gyakran évszázadokat néznek végig, a maguk csöndes modorában figyelnek, olykor helytelenítenek, vagy egyet értenek. Annyi mindent tudnak a világról... És egy fáról készített fekete-fehér kép annyira bánatos, annyira melankolikus, telve van érzelmekkel, ami szinte szétfeszíti az embert... egy színes kép teljesen más. Talán pont a fekete-fehér képek azok, amelyek elrabolják az élők lelkét. Mert régen úgy tartották, hogy a kép elvesz valamit az ember lelkéből. Hát, a fekete-fehér képek azt hiszem képesek erre a mágiára. Mi ez a lélekrablás? Tiszta szeretet, tiszta romantika. Egy darab valakiből, egy darab nekünk, élőknek. Üzenet az utókornak. Üzenet neked és nekem.