2016. június 30., csütörtök

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - első levél


1.

Drága, rég nem látott Barátném!

   Engedd meg, hogy újra így szólítsalak, ahogyan rég. Igaz most sem találkozunk személyesen, talán ezeket a leveleket sem fogod sose elolvasni, de mindig is Te voltál az, akihez szólhattam, aki meghallgatott akkor, amikor szükségem volt rá.
    Igaz, lassan két évtized hasadéka tátong közöttünk, de én mindenhova magammal vittelek. Nyilván már Te sem vagy az, akit én magamban hordok, én sem vagyok ugyanaz, aki egykor veled együtt nőtt fel. Egymástól olyan távoli vágányokon száguld már az életünk, hogy még integetni sem tudunk egymásnak. Pedig nem zilálta háború az országunkat, nem marakodtunk, nem költöztünk a világ két különböző pontjára, nem gyűlöltük meg egymást. Vagy mégis. Itt élünk néhány utcára egymástól, mint az idegenek. Nem látjuk egymást, mintha valami láthatatlan erő nem engedné, hogy útjaink keresztezzék egymást. A számom változatlan, ahogyan a tiéd is, tudom, bár sosem hívlak és Te sem kerestél mégis tudom. Ezért hívlak most egy különleges találkozóra, ahol úgy találkozhatunk, ahogy Neked is megfelel, lassan közelítve távoli lövészárkainakat, lassan körbeszimatolva egymást, és nekem is így lesz jó. Magányosan, két külön tojás magjába zárva. Itt az lehetsz, aki szeretnél, és én is annyit mutathatok magamból, hogy tudj még úgy szeretni, ahogyan egykor. Nem fagyizás (de szerettük!), nem kávézás, ahogyan a nagylányok találkoznak, és nem is ülünk egy hintára a játszótéren, hogy megbeszéljük, mi volt a múlt héten. Mi már soha többé nem fogunk beleférni egy ilyen hintába. Gyere hát, éljük át még egyszer az őszinte barátság boldog pillanatait!
   Közeleg az az ünnep, amit mindig együtt ültünk meg, és itt az idő, hogy újra együtt ünnepeljünk. Fel kell erre készülnünk, ezért fogadd a leveleimet készülődésnek, amiket az ünnepi megtisztulás jegyében írok Neked, hogy végre megszabaduljak a múlt sebeitől. Ha akarod, képzeld azt, hogy gyónni jövök hozzád. Vagy vedd vezeklésnek.
   Remélem, amikor magad mellé képzelsz, olyannak képzelsz, amilyen voltam. Nem is. Ne olyannak képzelj. Sokkal jobbnak. De ne olyannak, amilyen most vagyok. Azt sem szeretnéd. Képzelj olyannak, amilyennek mindig is szerettél volna. Amilyen sosem voltam. Én mindig olyannak képzellek, amilyen voltál. Na jó, néha azért megváltoztatok ezt- azt, de ezek apróságok. Lényegtelen elemek. Vagy mégis pontosan ezek a fordulópontok, ahonnan akaratlanul is más irányt vett a történetünk? Ki tudja? Talán a levelek végére kiderül.
    Amikor utoljára megígértem, hogy „most én hívlak!”, akkor is felhívtalak, bár sosem emeltem fel a telefont. De mindent elmondtam Neked, akkor is, és azóta is gyakran hívlak, és mindent elmondok Neked, hogy mi történt. Tudom, hogy szeretsz mindenről aprólékos beszámolót hallani. Így hát hosszan szoktam mesélni Neked, mi minden fért bele húsz évbe. És te hallgatsz, néha kérdezel, néha kétkedve felvonod a szemöldököd, néha megbotránkozol, de mindig meghallgatsz. És ahogyan hallgattál végtelen órákon keresztül, átfolyt rajtunk húsz év, én azt vettem észre, hogy megöregedtem, Te viszont ugyanaz a kislány maradtál, aki voltál. Persze Te is bölcsebb lettél, de bennem mindig a kertésznadrágos kislány maradtál. Már egyre jobb tanácsokat adsz, és egyre mélyebben megismertél, hogy milyen indokok és érvek mentén hozom meg a döntéseimet. Ne haragudj, hogy kislánynak nevezlek, de aki bennem él belőled, az ugyanaz a kislány, aki te voltál. Naiv és őszinte, kimond olyan dolgokat, amelyeket senki mástól sem fogadnék el. És ha Veled beszélgetek, egy kicsit én is kislány lehetek, nem kell a létezés valóságába süllyednem.

   Ezer és ezer emlék, ami összeköt minket! Azt hiszem, nem is tudok a gyerekkoromról mesélni anélkül, hogy ne említenélek! Te is szoktál beszélni rólam? Vagy úgy meséled el, hogy „egyedül fagyiztam a Balaton partján az első kétrészes fürdőruhámban, és egyedül próbáltam meg állni az idegen fiúk tekintetét”? Nem, ezeknek a történeteknek nincs értelmük nélkülünk. Mindez a tiéd és az enyém, de hogyan is mondhatnánk bármit arról az időről a másik nyilvánvaló jelenléte nélkül? Vagy szégyellsz a férjed előtt? Letagadsz, hogy valaha is léteztem? Vagy azt mondtad neki, meghaltam? Mit mondasz rólam? Mondod-e hogy más vagyok, elmenekültem a világ másik csücskébe, mint annyi mindenki tette közülünk? Hol van a helyem az életedben? Mindig is egy lezárt fejezet voltam, akit csak el akartál felejteni? Vagy Te sem annak láttál, akinek én gondoltam magam, hanem benned is egy másik énem létezett, benned is egy képzeletbeli barátnő volt, és aminek én hittem magam csak az árnyéka volt mindannak, amire Te vágytál? Mindketten egy másik embert szerettünk egymásban, és az a rengeteg év sem volt elég ahhoz, hogy megismerjük a másikat és önmagunkat az álomvilágon túl, és élő, hús-vér mivoltunkban találjuk meg az utat egymáshoz?
   Még mindig nem fordult a mérleg nyelve: több időt töltöttünk együtt, mint egymás nélkül. Persze ez nehezen definiálható fogalom, hogy mióta is vagyunk mi barátnők (vagy voltunk, nem tudom, mi az aktuális tényállás az egyszemélyes univerzumomon kívül). Mindig is ismertük egymást, mindig is egymás mellett éltünk, a rövid emberélet végtelen örökkévalóságában mindig is jelen voltunk egymás életében. Aztán egyszer tényleg kimondtuk, hogy mi barátnők vagyunk. Attól kezdve közös időszámításunk lett, és ettől a deklarációtól számítottuk a közös időnket. Még néha meg is ünnepeltük a barátságunk fennállását. Pedig előtte is jelen voltunk egymás életében, utána is, és sosem mondtuk ki, hogy most már nem vagyunk barátnők. Azt is ki kell mondani, hogy vége? Ha egyáltalán vége. Lehet vége valaminek, aminek nem is volt eleje? Néha hallottam, hogy engem nevezel a legjobb barátnődnek. Néha hallottam, hogy csak annyit mondasz, „igen, ismerem”, néha pedig Tőled eredő rosszindulatú pletykákat is hallok. De legalább le sosem tagadtál.

   Látod, milyen fertőzött az a zárt világ, amiben éltünk. Most már biztosan Te is látod, amin akkoriban csak nevettél. Pedig milyen biztonságosnak, milyen piha- puhának tűnt, hogy nincsenek az életünkben, a világunkban ismeretlen elemek, az egyenletünk mentes a változó tényezőktől. Azt hittük, biztonságos és kiszámítható világba születtünk, ahol mindent és mindenkit ismerünk, a szüleink által megtanuljuk a helyes magatartást, amivel biztonságosan elnavigálhatjuk a hajónkat a sikeresebb, fényesebb vizek felé. Nem kételkedtünk benne, ahogyan a szüleink sem, hogy a rendszerváltással egy új, gazdagabb nyugati világ kapui nyíltak meg nekünk, és a mi feladatunk szépen és fiatalon bemasírozni a paradicsomba, ahol egész nap van adás a tévében és a plázákban az éjszaka közepén is hamburgerezhetünk, ahol a térfigyelő kamerák tényleg a mi biztonságunkat hivatottak szolgálni, ahol a technológiai fejlődés egy sokkal élhetőbb életteret teremt számunkra. Milyen gyerekes ostobaságoknak tűnnek ma már ezek a szavak, pedig tényleg hittünk bennünk! Nem merült fel bennünk a kétely, hogy ez csak egy álom, ez is egy rabság, csak eddig nem ismertük ezt a fajtáját, itt egy arany kalitkába ülhetünk be, de ez is csak egy kalitka. Most már felnőttünk ebben a nyugati álomban, és egy cseppet sem lettünk boldogabbak, mint vártuk. Az életünk nem lett biztonságosabb, a világ nem lett egy egészsége hely, és a nagy egyenlőségben ha nem vagy elég rámenős, téged taposnak el. Mert rabok lettünk közben, eladtuk a lelkünket egy csinos ruháért és egy falat szintetikus hamburgerért.
   Senkit sem hibáztatok azért, ahogyan akkor láttuk a világot. Még a tapasztalt felnőttek sem tudhatták, hogy ide vezet ez az egész. Nem fogok példákat írni, részletezni, hogy hova vezetett a nagy szabadság, úgyis tudod. Csak annyit mondhatok, hogy néhány régi öreg volt csupán, aki akkor ki merte mondani, hogy gyerekek, ez nem vezet jóra. Csak azt sajnálom, hogy nem hallgattunk rájuk. Mostanra meg már nem elmentek azok az öregek, akiket meg tudnánk kérdezni, hogyan hozhatjuk helyre azokat a súlyos hibákat, amiket elkövettünk. Már nincs senki, akitől megkérdezhetnénk. Azokból a szilánkokból kell egy egészségesre emlékezető életet építenünk, ami széttört bennünk. Mert már csak szilánkjaink vannak. Ezek a szilánkok pedig sok sebet ejtettek rajtunk. Pedig egykor tudtuk. Vagy legalábbis elkezdtünk megtanulni egy élhető életet élni. Aztán rendszert váltottunk és szívet cseréltünk, és megpróbáltuk kiirtani magunkból azokat a régi értékeket, a bennünk élő ősöket, akik tiltakoztak az új világ ellen. Látod, én hamarabb rájöttem, hogy fél ember vagyok nélkülük. Én nem vagyok az új kor eszménye, én egy fertőző fekély, egy tumor vagyok ebben a világban. Nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy jó dolog a nyolcezer tévécsatorna és a mobiltelefon, meg az alkalmi szexpartnerek, akkor sem fogom ezt mondani, ha Te ezért megvetsz. Ez egy beteg világ. És pontosan ez táplálja, hogy fejet hajtunk ezeknek a dolgoknak. Mert azt hisszük, ez jó nekünk. De ez nem jó. Ez csak egy kétségbeesett vagdalkozás egy vesztett háborúban. Egy beteg világot örököltünk a szüleinktől, és egy sokkal rosszabbat adunk tovább. Ezt nem lenne szabad.
   Emlékszel, milyen természetes volt régen, hogy csak utána találkozhatunk, ha segítettünk a házimunkában? Elfelejtetted? Pedig nem is volt olyan rég. Milyen szakértő szemmel néztük a körömlakkokat, hogy melyiket fogjuk megvenni, ha majd lehet? Meg nem lehet tévézni, amíg nem írtad meg a leckédet? Hogy utáltuk… de voltak dolgok, amik tiltottak voltak, voltak dolgok, amik tiltottak ugyan nem voltak, de nem illett. És ez a le nem írt szabály sok mindenre elég volt. Hogy időben hazamenj, hogy ne hazudj, hogy ne bánts meg másokat. Legalább voltak sövények, amiket át lehetett hágni. Ma már mindent szabad, semmiféle korlát nincs. Ha valamire azt mondom, hogy ez nem helyénvaló, körberöhögnek, hogy milyen vén bolond vagyok. Pedig az igazi szabályok pontosan azok, amelyeket belénk nevelnek, amiket magunkévá teszünk, nem pedig azok, amiket írásban a fejünkre olvasnak, és megpróbálják elhitetni, hogy értünk vannak. Nem, az igazi törvényeket az élet írja, és mindenfajta kibúvó nélkül mindenkire érvényesek, nem pedig drága öltönyben könyöklő, felkapaszkodott zsarnokok tollából folyó méreg. Ezek a hamis törvények, hazug szabályok már mindent elvettek tőlünk, ami emberi értékkel csak útnak indultunk. Semmi várakozás. Semmi vágyakozás. Semmi emberség és semmi értelem. Csak az út, amire igyekszenek rákényszeríteni. Mert csak próbáld meg, csak egy kicsit lépj le a fogyasztó társadalom sövényéről, és máris korbácsok csattannak a hátadon. Miért, hiszen ez neked jó, nem? Nem! Nagyobb rabságban élünk, mint nagyanyáink, mert elvették tőlünk a lelkünket! Nem, nem igaz: nem vették el- önként adtuk oda. Egy vélt jólétért. Néhány óráért a virtuális világban, néhány silány vacakért, amit értéknek vélünk, és állatias örömöt érzünk, ha birtokolhatjuk. Pedig Zsuzsi, te sem, én sem, semmi mást nem vihetünk magunkkal a Nagy Utazásra, csakis azt, amit a szívünkbe jegyeztünk fel. Nem mehetsz oda az autóddal (bár szép olívazöld, láttam), és azok az órák, amit a konyhafüggöny és a tapéta kiválasztásával töltöttél, homokként fognak kiperegni az ujjaid közül, és hiába próbálod a homokszemeket a könnyeiddel összeszedni, ezen már senki sem fog tudni segíteni. Ne engedd, hogy ez megtörténjen, ne engedd el azt a lehetőséget, hogy becsomagolhass erre a különleges utazásra! Hogy honnan tudom mindezt? Hamarosan Te is megtudod. Csak azért mondom mindezt el Neked, mert szeretlek. Még mindig, ahogyan örökké az életem része leszel, akkor is, ha csak egy képzeletbeli barátnő vagy. Szeretlek szeretni. Szeretek álmodni.

Sokszor csókollak, ne sírj, az élet nehéz.


2016. június 28., kedd

A fekete macskák

   Amióta az emlékezetemet tudom, rajongtam a fekete macskákért. Már abban a korban is, amikor még nem tapadnak hozzá semmiféle társítások, semmi kulturális kapcsolat. Csak egyszerűen szépnek, csodálatosnak, elegánsnak és különlegesnek találtam a fekete bundát. Aztán jött Sir Tóbiás, életem első macskája - természetesen fekete. Kicsit nehéz természetű volt, de ki az, akinek nincsenek nehézségei... Így aztán közelebbről is megtapasztalhattam a fekete-macskaságot. De milyen is egy fekete macska? Miben más, mint egy nem fekete? Nem tudom. A válasz minden bizonnyal a valóság mélyebb rétegeiben rejtőzik. Szép szemükben ott a válasz mindenre. Az őrületet a valóságtól csak egy vékony bajusz választja el. A fekete macskák a lét és nem-lét uralkodói. Olyan természetesen közlekednek a valóság függönyén keresztül-kasul, mintha csak egy szúnyogháló lenne a konyhaajtón. Szemük sarkában fordul meg a világ, egy lusta ásítással ezer démont küldenek vissza a másvilágba. Ezer titkot rejtenek, mint maga az univerzum, miközben olyan macskásan csacskák, mintha a dolgok olyan egyszerűek, olyan játékosak lennének... Azt hiszem a fekete macskák igazi mágusok.













2016. június 25., szombat

A döntésekről

   Gyűlöltem gyereknek lenni. Alig vártam, hogy végre felnőtt legyek. Azért, hogy magam hozhassam meg a döntéseimet. Mert nem szerettem, hogy mindig a fejem fölött dőlnek el a dolgok - rólam- Nyilván mindenki jót akart nekem és mindenki a legjobbat gondolta kihozni az életemből - de ez mégiscsak az én életem. Erre hamar rájöttem, hogy kiszolgáltatott dolog gyereknek lenni: nem dönthetsz, nem választhatsz, nem akarhatsz semmit. Persze ott van a jól bevált hiszti, de azért lássuk be, súlyos kérdésekben mit sem számít.
   Felnőttként sokkal jobban szeretek létezni, akkor is, ha a boldog, önfeledt és felelősségektől mentes gyermekkor immár csak kósza emlékfelhő. Nem hiányzik. Szeretek 'nagy' lenni, mert magam döntök. És erre nem azért vagyok ilyen határtalanul büszke, mert annyira jó döntéseket hozok, hanem azért, mert más cipelni egy döntés súlyát, amit nem te hoztál, és más felvállalni a saját - esetlegesen rossz - döntésedet. Azok a választások, amiket nem én tettem a magam ügyében, azok is engem terhelnek. És ez igaz mindenkire: bármennyire is jót akar valaki, bármennyire is a te érdekeidet nézi, a döntés súlya egyes egyedül téged fog terhelni. Senki sem fogja veled együtt viselni a következményeit annak a döntésnek, amit rád erőltettek. Senki, csakis te.
  Ezért viselem könnyebben a saját döntéseim súlyát, akkor is, ha azok rosszak. Mert tévedtem sokat, és minden bizonnyal sok dolgot ma már másképp tennék, ha visszamehetnék az időben a mostani tapasztalataimmal - de nem tehetem. De tanultam belőlük, azzá lettem, aki vagyok. És nem félek kimondani, hogy igen, hoztam rossz döntéseket. 
   De mit is jelent egy rossz döntés? Van-e egyáltalán rossz döntés? Mitől lesz egy döntés jó vagy rossz? Azt gondolom ezek a dolgok csak utólag dőlnek el. Sőt. Ahogyan telik az élet és változnak a dolgok és a változó dolgokban mi magunk is alakulunk, úgy formálódik a múltban hátrahagyott döntések értelme, előjele, mondanivalója.
   Azt szokták mondani, hogy kétféle ember van: az egyik, aki a szívére hallgat, és a másik, aki az eszére. Vannak, akik érzelmi alapon hoznak döntéseket, és vannak, akik mérlegelnek. Én az előbbi csoporthoz tartozom, nyilván elfogultabb vagyok a kérdést illetően a spontán döntőkkel szemben. De miért is? Mert az idő távlatából úgy vélem, hogy mindegy, mennyit mérlegel és gondolkodik az ember, ha nem dönt, a dolgok akkor is megtörténnek, és az idő, mint amolyan lineáris dolog, visszafordíthatatlanul halad a maga útján, a döntés vagy nem döntés választása megtörténik és jóvátehetetlen marad. 
   Vannak, akik nagyon sokat gondolkodnak, tipródnak, igyekeznek a legapróbb részleteket is figyelembe venni a döntésnél. Próbálják az érzelmi tényezőket kizárni, csak az érdekek és a racionalitás mentén meghozni a döntéseiket. Ez nagyon bölcs és megfontolt dolognak tűnik, de ugyanúgy nincsenek azoknak az ismereteknek a birtokában, mint azok, akik a szívükre hallgatnak és egy fellobbanással választanak. A biztos választ úgyis csak a jövő adja meg, amikor az események mint egy virág, kinyílnak, kiteljesednek, a történet mellékszálai is kibontakoznak, és értelmet nyer az egész. És ezt sajnos nem lehet mérlegelni. Mert senki sem tudhatja, hová tart a története. A legritkább esetben oda, ahova gondoljuk. Ezért nem gondolom, hogy hosszas mérlegeléssel és fontolgatással jobb döntést lehet hozni, mint érzelmi indokkal.
   Amikor a szívével dönt az ember, enged annak a kis világokon túli suttogásnak, aminek a logikus világban nincs értelme, ám jól lehet, hosszú távon, amikor a történet kifejlődik, nagyon is van értelme. Egyfajta érzelmi kapocs a saját jövővel, egy spirituális útmutatás. Amikor nem hagyják, hogy a józan ész nevében rossz döntést hozzunk. Mert megkíméljük magunkat a felesleges csalódástól? Megvédjük magunkat a fájdalomtól? Nem. Nem tudjuk megvédeni magunkat a bánattól. Amikor felvértezzük magunkat és elhatározzuk, hogy nem okozunk magunknak bánatot, az aljas kis kúszóbab már be is ette magát a bőrünk alá. Csak nem ismerjük be. Amikor elengedünk valakit, mert később csak rosszabb lenne, akkor máris rosszabb, nincs később, ott és akkor rossz. És esélyt se adunk, hogy jobb legyen. Sőt, megfosztjuk magunkat attól a kis boldogságtól, ami ott van az orrunk előtt. Mert ott van vele a fájdalom is. És attól jobban félünk, mint az örömtől. Pedig a boldogság is képes akkora vihart okozni, képes akkorára dagadni az ember mellében, hogy már képtelen hordozni - de a félelem mindig erősebb.
   Gyerekként mindenki jót akar nekünk. Nekem is mindenki jót akart. És tényleg. Csak azt nem fogadták el, hogy nem az vagyok, akinek megálmodtak. Én én vagyok, és nem egy megtestesült álom. Nem vagyok 'ügyes' és kitartó és tehetséges és ambíciózus, meg mittudménmi, csak egyszerűen én vagyok, aki szeret egy csöndes sarokban kuksolni. Nem, nem vagyok bánatos és nem várom a világvégét, csak szeretek ellenni a gondolataimmal. Nem akartam sohasem 'nagy ember' lenni, mint Gagarin, akit körbehurcolnak a Mártírok útján, nem vágytam soha halhatatlanságra és reflektorfényre, csak sok könyvre és macskára. Azt hiszem, azért nem vagyok rossz ember, mert nem teljesítettem mások álmait. Aki igazán szeret, nem akarja, hogy az legyek, amit ő lát bennem. Enged semminek maradnom.
   Ezért szeretem a magam impulzív döntéseit. Olyan rossznak mégsem bizonyultak. Az idő, ami már lepergett, engem igazolt. Nem hozhatunk jobb döntéseket hosszas mérlegelések után sem. Mert nem tudjuk, hova tartunk. Illetve azt hisszük, hogy tudjuk hova tartunk és kézben tartjuk a dolgaink, ám valójában mindannyian kis hópelyhek vagyunk a hóviharban. Ez van.
   És azt is hozzátenném, hogy aki sokat mérlegel, az fél. És aki fél, fél életet él. Előre retteg, hogy rosszul fog dönteni. Igyekszik minimálisra csökkenteni a veszteségeket. Mert tudja, hogy lesznek veszteségek. Tudja, hogy lesznek károk, dolgok, amiket jóvá kell tenni. Ha érzelemmel döntök, tiszta a szívem, nem félek a következményektől. Azt teszem, amit a legjobbnak gondolok. És nincs mit megbánni, mert ott és akkor az volt a legjobb. Nem mondhatom, hogy rosszul gondolkodtam. Mert hiszem, hogy a szívemben ott vannak mind az őseim, és ők vezetnek a döntéseimben. Vigyáznak rám egy olyan úton, amit nem ismerek. 

 

2016. június 24., péntek

Görög kecskék

   Mindig is irigyeltem őket, hogy a világ legjobb helyein heverészhetnek. Sőt, nem is kell semmit sem tenniük, csak legelnek és pihennek: egy egész világ hever a lábaik előtt. Van-e kiránduló, aki Görögországban nem fényképez kecskéket? Szerintem nincs. Egy olajfa alatt heverő kecske - számomra a világ békéjét jelenti.











 

2016. június 23., csütörtök

Világot látunk!

   Végre itt a nyár, szabadság, kalandok! Igaz, hogy még az aszfalt is folyik a melegben, de kit érdekel, ha forr az ember (és a macska) vére, kalandokra éhesen kel fel minden nap! Lehet vágni a centit a nyári szabadságig, számolni a napokat, tervezgetni, vásárolni. Hol vannak már a boldog békeidők, amikor a nyári szünet közel három hónap volt és azon kellett aggódni, hogy ne unatkozzon az ember... A két hét már luxus, néha könyörögni kell érte, de sebaj, többet is tettünk már meg a szabadságért. Kalandra fel, vessük bele magunkat az élvezetekbe!


   Első napra mindenképp lazítást és semmittevést javasolok: csak nézzük a plafont, nézzük a köldökünket, és élvezzük, hogy nem kell sietni sehova, nem kell kiöltözni, egyáltalán semmit sem kell csinálni. Csak lélegezni. Az is elég. A hőmérő már úgyis felrobbant. Kell egy kis töltődés...


   Aztán jöhet a Nagy Utazás. Csak be kell csomagolni. Persze a legfontosabb dolgok úgyis mindig otthon maradnak, ezért kár is különösebben viaskodni az útipakkkal: ami kell, az nem lesz velünk. Ami meg nem kell, az úgyis jön. Az élet buddhista fintora. Szóval ne vigyél semmit, mert minek. Utazzunk diogenészesen. 


   Aztán jön az utazás módjának menedzselése. Logisztika. Hogyan jussunk el a világ másik végébe. Persze amíg nem voltunk a utazási irodában, nem is tudtuk, hogy az a hely létezik, de amióta megtudtuk, hogy a földgömbön helyet kapott, se éjjelünk, se nappalunk mindaddig, míg saját szemünkkel nem láthatjuk az ígéret földjét. Szélesedik a látókörünk és világpolgárok leszünk; nem holmi vaskalapos-nacionacicák. Ja, és nem utolsó szempontként töménytelen kémiai alkohol-kombinációval edzhetjük májunkat, fokozva az alkohol toleranciát. Idegenek közt tolakodhatunk, hogy eljussunk az ígéret földjére, ahol a fű is zöldebb, és a kerítés is kolbászból van. Mert mindenhol jobb, mint otthon.


   Ha már nyaralás, akár megengedhetünk magunknak egy jó kis repülést is. Én persze végigrókázom, de ez egy csacska kis mellékszála az élményeknek. Amúgy a légikisasszonyok meg szoktak szánni a kálváriám miatt (nyilván élethűen adom elő a haláltusát) és ezer kis ajándékkal kedveskednek. Már nem is kell szuvenírshoppolni.


  Bárhova is vet a sors, egyet nem szabad kihagyni: a szelfit. No és annak poszt-tolását. Mert mit ér a kaland, ha mások nem rágják a kefét irigységükben?!? ÉN itt, ÉN ott, ÉN mindenhol. ÉNÉNÉNÉN... na jó, meg egy kis bigben, meg holivúd, de ne azt nézd, hanem ENGEM.






    Stoppolhatunk is ám, de ez csak az igazán bátraknak javaslom, sosem tudhatod, ki akar veled épp cicázni...


    Higgadtabb vérmérsékletűek kölcsön autóval is feltérképezhetik az idegen terepet. Persze ehhez is szükségeltetik némi vagányság, de nem erről szól a nyaralás?!?


   Természetesen nem mindenki azonos vehemenciával veti bele magát a társas közlekedésbe: a dél-európaiak legendásan heves vérmérsékletűek, és nem fogják vissza magukat az utak hálózatában sem. Mennek, mint a veszett macskák. Persze meg a cirkusz, de nem ezért mentünk oda, hogy pezsdüljön a vérünk?!?


   Mi legyen az úticél? Forgassuk meg a glóbuszt, és bökjünk rá, bárhova! Mindegy mit választunk, hiszen a világ érdekes hely, a kalandok, élmények úgy lesnek ránk minden sarokból, mint a vadászó macska. Óvatosan és észrevétlenül csapnak le ránk. Lényeg, hogy hagyjuk magunkat és merjük élvezni az életet! Vessen bárhova is a sors, fogadjuk nyitottan!














   Mehetsz akár barátokkal is. Egészen izgalmas dolog titkos világokat felfedezni társaságban. Rácsodálkozni az újdonságokra, kipróbálni új ízeket, benézni sötét sarkokba. Persze a nyaralásra ne vigyük magunkkal Nieztschét, mert ő minden kis sötét saroktól fél, hogy visszanéz. Igaza is van, de ne most. Most nyaralunk!


  Az új élményeket fogadjuk nyitott szívvel, nagy illetlenség más konyhájára fintorogni! Akkor sem, ha a tányér elmászik, ha az ebéd visszaharap, vagy lángra lobban a szánk. Az igazi kalandor tűr. Tűr és tapasztal.
 

   Élményekkel és kincsekkel megrakottan térjünk haza, hozzunk sok szuvenírt, amit aztán lelkesen törölgethetünk életünk hátralevő részében. Mert amúgy semmi értelmük, de olyan kedves emlékek... és mi kell a hétköznapok elviseléséhez, ha nem sok szép emlék? Messze van ám még a következő évi szabadság, és csakis azok kapnak két hetet, akik EGÉSZ évben jók voltak!


   Bónusz tipp igazán vagányoknak: ha a bolygónk kicsinek bizonyul a kaland kereséséhez, csapj fel időutazónak! No, ez a végtelen lehetőségek tárháza. Halkan mondom, mielőtt megesz az irígység, hogy én idén a Szovjetúnióba megyek. Útikönyvem már az éjjeliszekrényen, bukszában az örök valuta: a régi magyar korona meg néhány egyforintos. Kicsit hezitáltam, hogy Csehszlovákiába menjek-e...