2016. február 29., hétfő

Amikor az idő cserbenhagy minket

   Az egy igen kellemetlen dolog, amikor az ember megöregszik, és nem veszi észre. Pedig maga az öregedés jó dolog. Szeretem, hogy már nem vagyok annyira ostoba és naiv, mint húsz éve, hogy nem kapom fel a vizet azonnal és nem ordítom le a haját bárkinek egyetlen szuszra. Szeretem, hogy végigrágtam magam jónéhány könyvön, és maradandó élményt okoztak, és szeretem, hogy végre el tudtam engedni a tényleg nem fontos dolgokat. Már nem veszek fel tűsarkú csizmát télen a jégre és nem érdekel, ha nincs rajtam szexi fehérnemű. Nem stresszelek, ha tükörbe nézek, és nem azért, mert olyan szép lettem, hanem mert megtanultam elfogadni magam. Ez van. Jó dolog megöregedni.
   Csak néha - különösen a nők - elfelejtik, hogy már nem kislányok. Persze a férfiak is beleesnek ebbe a csapdába, de azért ritkábban. Néha az öregedés furcsa dolog. Megcsal a tested, ellazul, megpuhul, és már nem követi az örökifjú lelkedet. Néha látok egy-két öreget, akiknek a testük egy leharcolt, aszott mazsola, de ha belenézek a szemükbe, ugyanaz a huncut gyerek lakik bent, mint ezer évvel azelőtt. Csak a burkolat ment tönkre... Aztán ott a másik véglet, a koravének gyerektestben. Szomorú kis matuzsálemek, akiknek talán sosem jutott a jóból. Vagy mert nem engedték meg maguknak, hogy jusson nekik a jóból. Szóval különös dolog az öregedés. Jó is, és rossz is. Jó, ha megéled, amit az élet adott, rossz, ha nem laktál jól. Néha bolondot csinál az emberből. Néha kigúnyolja önmagát. Akik nem mernek megöregedni. Akik nem mernek szembenézni vele, hogy már nem ugyanazok, akik voltak. Nem jobbak vagy rosszabbak, mások. Öregebbek. Ilyenkor már nevetséges a piros rúzs és a 'végzet asszonya' szerelések, meg a szőke vattacukor-tupír. De ezek csak a külsőségek. Az igazán groteszk, amikor valaki nem csak eljátssza az örökifjút, hanem úgy is érzi. Az élet bohócot csinál belőlünk.

2016. február 18., csütörtök

Macskák a Nagy Háborúban

   A háború borzasztó dolog. Persze nem azoknak, akik miatt a többiek kénytelenek elszenvedni, hanem 'mindenki másnak', az ártatlanoknak, a civileknek. Nem tudom, hogyan lehet túlélni. Nem csak testileg, hanem lelkileg. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. A régi képek - talán mert keveset fotóztak(vagy épp eleget) - olyan komolyak. Azért néha találni egy-kettőt, ami viszont kicsattan az élettől, az élni akarástól. Ilyenek a macskás képek is, amikor a fegyelmezett katonákból, a honvédő férfiakból kitör a jókedv, a mosoly, a derű. Az élet. Hogy az élet nem állt meg, hogy a dolgok ha ki is zökkentek, de azért haladnak a maguk útján. A macskák a fronton. Olyan természetellenesen természetesek.















 

2016. február 11., csütörtök

Életérzés

   Mostanság nagy divat lett a leszarom-életérzés; erről ejtenék néhány gondolatot.
   Tök jó dolog, ha az ember nem tud/képes/akar megoldani egy problémát, azon át kell lépni, nem szabad leragadni, tovább kell haladni. Ez valóban a kiegyensúlyozott élet záloga, sajnos én is sokat marom magam olyan dolgokon, amin már rég nem kéne. Korábban erre azt mondták, hogy szállj le a döglött lóról. Ma már új szelek fújnak. 
   Az önsegítő könyvek milliárdjai osztják a jó tanácsot, hogy ne foglalkozz semmivel és senkivel, csak magaddal törődj és vedd be a leszarom tablettát. Ha a főnök cseszeget, ha rossz a családi életed, vedd be a leszarom tablettát és lépj tovább. Ez már-már buddhai magaslat, hogy ne érintsenek meg a világ történései, vonulj ki a világból, vond ki magad az élet körforgásából, kerülj kívül a rossz körökön (mármint Buddha szerint minden kör rossz, az egyedüli jó mindenen kívül van). Ez egészen filozofikus megközelítése a világnak, már azt is mondanám, hogy vallási, de azon a buddhisták halálosan megsértődnek, mert ez nem vallás. Legalábbis nem úgy (ahogyan a többi). 
   Tényleg könnyebb az élet, ha nem foglalkozom a gondokkal? Nyilván nem fognak megoldódni, ha elkerülöm őket, de könnyebbséget jelent? Azt gondolom, ez csak egy időszakos megkönnyebbülést okoz. Mert amit nem oldasz meg, csak a szőnyeg alá söpörsz, az bizony visszatér, egészen addig, amíg le nem rendezed. Szerintem ha baszogat a főnök, szar a család, szar az élet, az annak a csalhatatlan jele, hogy ideje lépni. Nem könnyű meghozni a döntést, de a jelek azért vannak, mert jeleznek valamit. Üzennek. Hogy ne dagonyázz a mocsárban. Nem elviselni kell a dolgokat, hanem megoldani.
   Azt hiszem Buddha tévedett. Illetve nem is tévedett, de nem egy társadalmi közegben élhető élet alternatíváját mutatta meg. Vagy mi, az utókor értelmeztük rosszul az ő üzenetét. Nem tudom. A buddhista élet megvalósulása a társadalomban - szánalmas és parodisztikus. Láttam néhány lelkes követőt, aki igyekezett a mindennapjaiba átimportálni a nagy gondolkodó útmutatásait: az egy vicc. És hazug is, mint a többi dogmatikus rendszer. Nem élhetsz jó életet, nem élhetsz úgy, hogy nem ártasz másoknak. Mert ez hazugság. 
   Kivonulni a világból, a társadalomból és becsüccsenni egy fa alá, az jó dolog. Meditálni, elmélkedni, szemlélődni: a világ leghasznosabb és legértelmesebb tevékenysége. Ám ha mindenki ezt tenné, nem születnének gyerekek és nem lenne finom alma a kamrában és kolbász a spájzban, szóval nem lenne egy működőképes rendszer. Ezért tévedett Buddha. Ez nem az emberek útja, ez nem a világ jobbá tétele. Ez egy menekülés. Mint ahogyan az is, hogy ne foglalkozz a gondokkal, vedd be a leszarom tablettát.
   A társadalomban nincs menekülési út: döntéseket kell hozni, választani kell, és igen, sokszor rosszul döntünk, a rosszat választjuk, ám ez az életünk. A rossz döntéseink, a hibáink, amikből gyakran nem tanulunk. Nem cselekedni annyi mint nem létezni. Azt, hogy valaki kivonul egy barlangba és bogyókon vegetál, nem tekintem életnek. Maximum vegetálásnak. Aki fél öngyilkos lenni. Fél dönteni. Mert bárhogyan is, Európában vagy Amerikában vagy bárhol, emberi környezetben kell élnünk. És igen, emberként feladatunk, hogy segítsük a másikat. Szavakkal, tettekkel, gondolatokkal. És feladatunk, hogy jobbá tegyük a világot. Buddha is ezt akarta. De ehhez tettek kellenek. Néha rossz tettek. Néha rossz döntések. De kellenek.
    Nem lehet bevenni a leszarom tablettát. A dolgok megtörténnek, át kell őket élni, meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni belőlük. Nincsen fügefa, ami alá be lehet csüccsenni és szemlélődni. Már nincs.

2016. február 9., kedd

Évfordulóra

   Egy éves évfordulója van annak, hogy a mocsárban pancsolok. Ez a neves nap gondolkodásra serkent, amit meg is osztok veletek. Egy kicsit személyes lesz, de most rólam van szó.
    Hoztam egy döntést, mert akkor nem tehettem mást. Mint minden döntésnek, ennek is megvannak a maga következményei. Sok rossz dolgot hozott magával. Aminek lassan itt az ideje, hogy pontot tegyek a végére, és új fejezetet kezdjek. Mert ez így nem mehet tovább.
    Mi a lényeg? Röviden: szar munka. Hosszabban: embertelen bánásmód, kizsákmányolás és magalázás. Régebben el akartam menni külföldre, de ma már nem bánom, hogy nem volt merszem, mert már azt gondolom sehol se jó. Ott (bárhol is legyen az az ott) sincs kolbászból a kerítés, rabszolga meg bárhol lehetek, Róma káprázatos márványvárosát sem a gályaraboknak építették. Szóval békaperspektívából mindegy, hol van az ember. Meg aztán felfedeztem a gyökereimet, a kötődéseimet, és rájöttem, hogy ha átültetnek ebből a cserépből, meghalok. Nem tudom miért, de így van. Ezt nem tudom elmagyarázni.
   Későn jöttem rá, hogy mi az, ami érdekel. Persze az 'ingyenes oktatás' keretein belül ezt már akkor sem tehettem meg, hogy tanuljak, amikor szenvedélyemet felfedeztem. Előtte meg éretlen voltam hozzá. Bár akkor sem tudom, mi lenne más. Szóval teszem azt, ami adódik. Az évek súlya alatt egészen beleszoktam ebbe, egyesek szerint egész jól teszem. Szerintem meg beteg dolog, amikor az arcomra dermed a kötelező mosoly, és még este is dermedt, torz nyugati-műboldogság terül el az arcomon, mert ha nem teszem, fegyelmeznek. Mintha bárki is elhinné, hogy orgazmusközeli boldogság tizenkét órát dagonyázni a kretének közt. De ma már ez megy, vigyorgok, este meg a fotocellás ajtónak is megköszönöm, hogy kinyílt. Ez van, deformálódik az ember.
   A lelkesedés. Igyekszem elhitetni magammal, hogy még bárminek is van értelme. Ez persze egyre nehezebben megy, keményen meg kell dolgozni a fílingért, hogy tutiszuper minden. Valami cuccal biztos könnyebb lenne. De attól meg félek. Ha nem az én életemet élem, akkor kiét? És miért éljem másét? Miért éljek egy álomban, ami inkább egy rémálom, mintsem tündérmese? Ezt a valóságnak vélt valamit már egészen kiismertem. Nincsenek sötét kis zugai, csak meztelen homoksivatag az egész. Igyekszem ezekbe a dolgokba nem belegondolni. De most az évforduló apropóján: ám legyen.
   A cégek általában végtelen lojalitást várnak el a legapróbb kis hangyától is. Ezt az ő szempontjukból valahol megértem, de azt nem, hogy az nem tudatosul az okosokban, hogy azért ám tenni is kell, mert csak a semmiért, senki sem lesz lojális. Pláne nem lesz lojális, ha még baszogatják is.
   Magyarországon a céges 'kultúra' valami bizarr, parodisztikus és obszcén dologgá fejlődött. A nagy nyugat-majmolásnak az lett a vége, hogy hülyét csináltunk magunkból. Nyugati cégek, 'európai' elvárással - keleti lélekkel. Én egy német cégnél húzom az igát. Mit mondhatnék? A lágerek korántsem zártak be, a kápók köszönik szépen, jól vannak. Erre lehet azt mondani, hogy nem bírom a munkát. Zárójelben tenném hozzá, hogy tíz év alatt NEM voltam betegállományban, és a hivatalosan járó szabadságaim felét sem vettem ki. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert nem kaptam meg. Pénzben sem. 
   Ez a nagy európai munkakultúra. Azt gondolná az ember, hogy legalább a jogszabályokat betartják. Koránt sem. Aki itthon dolgozik, az érti, miről beszélek. Szabadság? Mi az? Kegy. Bár a fizetést is kegynek tekintik, akkor is, ha kidolgozod a beled. Túlóra? Tedd meg lojalitásból, mert szereted a céget, mert szeretsz a munkahelyeden lenni. Nem, nem azért kell túlórázni, mert rád erőszakolják, hanem mert TE akarod. Sőt, magadtól teszed. Sőt, a dolgozókat alig lehet hazarugdosni. Ezért nem is fizetnek a túlóráért, mert te kis mohó, nem bírsz leállni a melóval. Na jó, vannak bizonyos túlórák, amit azért kifizetnek (néhány hónap késéssel ugyan, de azért csak beesik a kis plusz): például az, amikor karácsonykor nem mehetsz haza. Mármint egyáltalán nem. Nincs szabad nap, nincs pihenőidő. Akkor egy kicsit azért csurrantanak. Na nem az egészet, csak egy kis kedvcsinálót, hogy ne harapd át a kedves vásárló torkát a karácsonyi kaszálásban. 
   Kedves vásárlók. A csodálatos nyugati liberalizmus következményeként ma már minden retardált debil szabadon garázdálkodik. És még csak rá sem lehet szólni. Ha helyben használja a vibrátort, akkor is csak mosolyogni szabad. Senkire nem szabad rászólni, mert jaj, a kis lelkük, meg akkor nem fizetnek. Ez lehet nyugaton működik, de itt a vad keleten elárulom: NEM. Határozottan nem. Ez itt olyan, mint a deviáns gyerekek óvodája. Itt mindent kipróbálnak. Olyan dolgokat találnak ki, ami ép eszű embernek eszébe sem jutna. Például: nyilvános internetező helyiségben tilos figyelmeztetni a maszturbálókat, hogy fejezzék be. Ja, úgyis be fogják fejezni. Aztán meg takaríthatsz. A nyilvános klotyókat nem is említem. Bár biztosan van még lejjebb is, én csak a saját tapasztalataimat tudom hozni.
   De ezek csupa olyan dolgok, amibe idővel beletörődik az ember. Hiszen jó a társaság, együtt nevetünk a sok debilen, és együtt maradunk bent minden nap legalább még két órát, mert szeretjük a munkahelyünket, otthon meg úgysem lenne mit csinálni. Amit nem tudok megszokni, az a kommunikáció. Nyilván ez is nyugati, mert mindent úgy csinálunk, ahogyan a Nagy Testvér mondja. Ocsmány, embertelen, megalázó, lealacsonyító. A fizetést még le tudom szarni, a túlórapénzt is, de ahogy beszélnek, azt nem. A mamám erre azt mondta volna, hogy szappannal kellene kimosni a szájukat. Azt meg végképp nem értem, hogy diplomás 'vezetők' miért nem képesek egyetlen mondatot sem leírni helyesírási hiba nélkül. Amikor szórják a szitkaikat, megalázó és fenyegető levélkéikkel hintik tele a postaládánkat, képtelenek a magyar nyelvtan elemi szabályait figyelembe venni. Ettől eldurran az agyam. Hogyan érettségiztek le egyáltalán?!? Mert nyilván a zsíros melót, hogy baszogathatják az aljanépet, széles torokkal érték el. Normális ember ilyet nem csinál. 
   És egyáltalán: miért kell minden nap valamit belénk rúgni?!? Olyan szívesen tenném be ide azokat a bizonyos üzeneteket, de most még nem tehetem. Lehet annak is eljön az ideje, de még nem most. Ocsmányak. Nem bírom felfogni, hogy annak, akinek nagyobb teljesítményre kellene sarkallnia kis kollektívánkat, miért nem fér a fejébe, ha mindenki zokogva rágja magát egy sarokban, nem fogunk a szarjaikból többet eladni, és nem fogunk mosolyogva dolgozni. Pedig azt kell, ez kötelező. Ha épp befele menet megerőszakoltak, akkor is mosolyogj. Ez a 'ne hozd be a problémáidat' futam. A gondokat otthon kell hagyni. Itt csak a mosoly és a féktelen vidámság, az örök tavasz, barbiország. Persze amikor jön a kápó és mindenkit szarig lealáz, nem mondom, nehezen meg a barbivigyor. Aztán közli, hogy nem vagyunk méltóak rá, hogy a boldogság fellegvárában szolgáljunk, és legyünk hálásak, hogy itt egyáltalán megtűrnek bennünket. Hogy egyáltalán megengedik, hogy itt túlórázzunk, mert arra is méltatlanok vagyunk. Szarok vagyunk, szarul csinálunk mindent. Mert ez egy szuper cég, csak mi tesszük tönkre. De herr Rotschild annyira emberbarát, hogy mégis szemet húny gyarlóságaink felett, és engedi, hogy itt húzzuk az igát. 
   Ha pedig még mindig nem adtad fel, mindig ott a ki is mondott mondat: százan állnak sorban a helyedre, ha nem tetszik el lehet menni! Csak kérdem én, hol az a száz ember? No igen, amikor meg embert kellene felvenni, mert valaki végre képes lett a kirepülésre (noha letörték a szárnyait), akkor lasszóval kell vadászni a jelöltekre. Mert nem nagyon vannak. Mindig létszám-problémákkal küzdünk. Igaz ugyan, hogy itt ingyen lehet túlórázni, de az alapfizetés, a segély, sokakat elriaszt. Pedig tényleg nagyon sokat lehet itt dolgozni, munkában nincs hiány! Aztán aki óvatlanul besétál a kelepcébe, gyanútlanul igába hajtja a fejét, amint teheti, menekül. És mi a konklúzió? Hálátlan volt, meg túl nagyok az elvárások. Amúgy meg kifelé azt kommunikálja a cég, hogy a dolgozói a legfontosabbak a számára, a legnagyobb 'fegyvere' a munkavállalói, satöbbi agyzsibbasztó hazugság. Amint belépsz a kötelékbe, egy rakás kenyérpusztító szarzsák leszel. Übrigens ez egy érdekes momentum, hogy mit kommunikál magáról a cég, és mi az igazság. Nyilván még annyi szerencsétlen sem lépne be - még kényszerből sem - ha tudná, mi is az igazság. És mindez elmondva olyan utópisztikusan szürreálisnak hat, hogy elhiszem, hogy nehéz megérteni. Pedig ez csak egy kis szelet. Amolyan szösszenet. Az igazság mindig sokkal rosszabb.
   Szomorú vagyok és boldogtalan, de nem hagyom, hogy megegyék a lelkem. Többet nem mondhatok, nem panaszkodhatok, mert még azért is engem fognak meghurcolni, hogy sírni mertem. Szóval most csak tűrök, és gyógyítgatom a szárnyaim, hogy tudjak repülni, ha eljön az én időm.

Bundás angyalok


2016. február 8., hétfő

Segglények és proteinmalacok

  Eme elmés szavak Gerlóczy Mártontól és Orbán János Dénestől származnak, első hallás után beleégtek az idegrendszerembe, így én is előszeretettel használom őket.
   A bejegyzés aktualitása a Valentin-nap. Eddig sem érdekelt különösebben - most sem. De. A fészbúk rendszerint ajánl szolgáltatást, oldalakat, miegymást, ami szerinte engem érdekelhet. Bejelöltem közel ötven ókorral és latin nyelvvel foglalkozó oldalt, de még egyet sem ajánlott fel magától - nyilván a mesterséges intelligencia szerint nem ez az érdeklődési köröm. Ellenben escort fiúkat, ráncfelvarrást meg plasztikázást annál szívesebben tol az orrom alá. Nyilván koromból kifolyólag már időszerű lenne egy tatarozás - de ez sem izgat különösebben. Csak az ókor. 
   Valentin-nap közeledtével egy érdekes szolgáltatásra hívta fel a figyelmem virtuális barátom. Egy fotóműhely (mindegy, hogy melyik, már több fotósnál is találkoztam a szolgáltatással) szerint a páromat kellene meglepnem exkluzív Valentin-napi fotókkal - magamról. Ezen elgondolkodtam.
   Minő becsvágy és magamutogatási kényszer kell ehhez, hogy megtegyem. Persze a 'mi a fenének?!?' józan ész szava megóv az ilyen ballépésektől, de belegondoltam a helyzetbe. Elmenni egy fotóshoz, egy idegenhez, aki előtt vetkőzzek le (jaj, nem kell meztelenre - de én semmit sem veszek le senki előtt - prűd öreglány vagyok immár) és pucsítsak, meg tegyem magam, mint egy pártában maradt magányos kis galamb. Ez olyan boldogtalan dolog. Nyilván ő sem akarna mást, mint a pénzemet, ezért még azt is hajlandó a szemembe hazudni, hogy hű de szép vagyok. Hazug képeivel elhitetné, hogy olyan vagyok, amilyen valójában sohasem. Belémplántálna egy csalfa képet, miszerint dögös és ellenállhatatlan vagyok, 'megmutatná' a vonzóbbik oldalamat. Nyilván van, csak valahol nagyon mélyen és nagyon eldugva, mert én még nem találkoztam vele, és nem is éreztem hiányát. 
   Aztán. Azt, hogy egy idegen előtt cicáskodom, örökítsem meg, és ennek bizonyítékait magam toljam annak a színe elé, akit a legtöbbre tartok. Hümm. A világ tényleg elhaladt mellettem, mert ezeket a dolgokat én már képtelen vagyok befogadni. Valószínűleg már látta a jobbik oldalam. Talán azért van velem. És valószínűleg látta már a rosszabbik oldalamat is - és mégsem lépett le, tehát erősebbnek vélte a jobbikat. Miért kellene egy pucsítós-törleszkedős fotósorozattal ezt megmutatnom? Egyáltalán mit mutat rólam egy ilyen valami, ha én nem vagyok ilyen? Mert mindenkivel ugyanazt csinálják. Van szerencsém a fészbúk hömpölyében nap mint nap megszemlélni, hogy amúgy normálisnak vélt ismerőseim feltárják a dögösebbik oldalukat. És ez nagyon nem érdekel!
   Aztán. Ha van párom, hát feltárom a bájaimat, neki, közvetlenül. Amikor csak akarom. De neki, és nem kell közvetítő személyt beiktatnom. Ha másnak kívánom ellenállhatatlan bájaimat mutogatni, arról pedig nem tájékoztatom a páromat. Nem? Ha pedig a világnak kívánom megmutatni, hogy Angelina Jolie kutyafasza hozzám képest, azt nem kell Valentin-napi fotózásnak nevezni, hanem az csakis az én egyszemélyes műsorom, az egóm egész estés szélesvásznú produkciója. Nincsen ezekkel a dolgokkal semmi baj, csak nem kell ajándékként meg szinte önfeláldozásként tálalni. 
   Nyilván túl konzervatív vagyok ehhez a világhoz. De én már nem tudok más lenni. Persze vannak segglények, akik felébrednek, és máris azzal foglalkoznak, hogy tudassák a világgal, hogy van a seggük. Elég selymes-e a bőrük, és egész nap a seggük formálásával és mutogatásával foglalkoznak. A proteinmalacok pedig a segglények férfi (?!?) megfelelői; ők a megdolgozott, leszőrtelenített testük börtönében élnek. Ez még oké, a legtöbb embernek van rögeszméje, kinek a latin, kinek a bélyeggyűjtés, kinek a saját segge. De a legmegdöbbentőbb momentum az egészben számomra az, hogy ezeknek közönsége is van. Sőt, több segglény bandákba verődve igyekszik egymást túllicitálni. És egy proteinmalac számára is kihívás, hogy ő legyen a tesztoszteronkirály. Különös. Pedig SENKI sem mondta a 'fiataloknak', hogy fordítsák maguk felé a kamerát, és szelfizzenek. Ezt ők maguk találták ki.
   És ha nem akarsz költeni a fotósra (aki kb. fél havi fizetésemért örökíti meg a pucsítást), fotózd magad a tükörben! Nem sok ennél magányosabb és szomorúbb dolgot láttam, mint amikor szeretetre éhes gyerekek próbálnak valamit megmutatni a tükör előtt, aminek szerintük lenniük kellene. Harry Potternek volt egy ilyen tükre a suliban, amibe ha belenézett, azt látta, amit látna akart. Persze ő boldog családot látott, nem kockahasat. És ez a tükör nagyon veszélyes volt, mert megbetegítette az elmét. Nos?

 

2016. február 3., szerda

Facsókolók

   Palahniuknál olvastam ezt a zseniális kifejezést, hogy facsókolók. Az ökotudatos pozőrökre használta, akik szerint a környezetvédelem és környezettudatosság egy trendi dolog, értelmiségi allűr, de semmi több. Amúgy ugyanúgy felzabálják, fogyasztják a fogyasztói társadalmat, mint a tudattalanok, csak közben a klímaváltozás hangzatos futamait hörgik. 
   Már nőknek szóló magazinokban is találkoztam olyan facsókolós cikkekkel, miszerint a legjobbat akkor teszed a környezetedért, ha tudatosan vásárolsz. Ergo ha lecseréled a ruhatárad, válassz hazai tervezőt, aki szintén facsókoló. Az természetesen fel sem merül, hogy mi a fenének cseréld le a ruhatárad, ha jók a ruháid, nem szakadtak, nem kopottak?!? Satöbbi. Ugyanúgy kocsival járnak és a villanyáramot zabálják, aztán meg festett cicikkel tüntetnek egy fergeteges parti keretében Paks2 ellen. Mert az is buli.
   Ja, Paks2. Olcsó energia, 'tiszta', meg minden. De megint az elmebeteg gondolatok, a nyakatekert logika: miért kell több energia? Miért nem mi, emberek alkalmazkodunk a környezet nyújtotta lehetőségekhez? Azért kell több energia, hogy éjjel is nappali fényben pompázzon minden? Azért kell több energia, hogy a plázák fényforrásban fürödhessenek? A plázák, amiken amúgy nincs ablak, nem lehet szellőztetni, nem lehet természetes fényt beengedi, tehát légkondi és mesterséges megvilágítás kell bele. 
   Nem, ezek nem jó gondolatok. Már a 'környezetvédők' sem értik, hogy mit jelent a környezetvédelem. Ugyanúgy felzabáljuk az utánunk jövő generáció jövőjét, ahogyan azt tették velünk az elődeink. Önző módon, majd ők megoldják, majd ők gondoskodnak rólunk. Aztán meg megy a sírás, hogy összeomlik minden.

2016. február 1., hétfő

Odin-ábrázolások

   Csak a teljesség igénye nélkül néhány kép Odinról, aki megtanít bölcsnek lenni. VAn valami elbűvölően emberi az északi mitológiában. Valami fenséges, valami megfoghatatlan, ám mégis emberi, amit akár el is érhetnénk, szemben a görög-római kultúrkör héroszaival. Ami akár velünk is történhetne. Például Odin bölcsessége.