2016. január 29., péntek

Bátorság-vakmerőség?

   Bátorság és vakmerőség. Azt hiszem én sosem találtam el a két véglet között az arany közepet, de ez lényegtelen. A fiatalság jellemzője a vitalitás, a bátorság és a vakmerőség. Azt hiszem ez viszi előre a világot. Amikor nem félsz, amikor van lendület. Talán ilyenkor az ember nem is képes belátni, végiggondolni a következményeket és a tettei súlyát, de így van ez jól, mert belevág az ismeretlenbe. Amikor már óvatosabb az ember, kevésbé lendületes és tudatlan, az új dolgok felfedezése is lelassul, leáll. 
   Kell mérlegelni, kell tervezni? Mindig azt halljuk fiatalként, hogy igen, legyél óvatos, és mindig igyekszünk a fiatalabbakat a józan ész medrébe terelni. Pedig gyakran a vakmerőség és a józan ész hiánya hozza a legjobb dolgokat. De ezeknek a jó dolgoknak gyakran nagy ára van. Néha túl nagy. És néha a vakmerő tettek hozzák a legrosszabb döntéseket, amelyeket az ember legszívesebben eltörölne. Hol van hát a helyes út? Létezik-e helyes út? Van-e egyáltalán döntésünk, vagy csak azt hisszük, hogy mi döntünk, miközben a Végzet Hajóján magatehetetlenül sodródunk? Tehetünk-e bármit is az ellen, aminek meg kell történnie? Nem tudom.

2016. január 26., kedd

Orosz modern festészet

   A Szovjetunió ma már csak történelem, meg csippantjuk a retrót, mindenki ismeri Misa macit és a kolhozt (harminc fölött; alatta meg mindegy is; ezek a dolgok értelmetlenek), és mégis. A szocreál bennünk él, a kommunizmus szelleme áthatott minket, a sok továris hazavonatozott, de lélekben itt maradtak velünk. Most egy nagy generációs szakadék tátong azok között, akik még ebbe nőttek bele, és azok között, akiket megcsapott a Nyugat szele. Más világ, más nézetek, és mindkét oldalról nehéz az embernek megérteni magát. Mert a korosabbak benne rekedtek a Szovjetunió sosemvolt diszkrét bájába. Egy letűnt világban barangolunk, és akaratlanul/öntudatlanul is ugyanazokat a díszleteket építjük magunk köré, ugyanazokat a szerepeket játsszuk el. Hogy miért? Nem tudom. De ahogy elnézem, az oroszok sem bújtak ki a sztálini eszme árnyékából. A fiatalok sem. Talán: sohamár.






2016. január 25., hétfő

Bevásárlás - shoppingolás

   Ez amolyan retrós megemlékezés lesz a boltokról. Szóval, volt régen a közért, ami nem volt nyitva vasárnap, sem éjszaka, sem késő este, mégsem haltak éhen az emberek. Most meg vannak szép nagy hiper-, meg mega- meg mifene plázák, tömve tele élelmiszerrel, amivel egy afrikai falut egy évig lehetne etetni, és senki nem lett boldogabb. A közértben meg volt kifli meg zsömle, nem kellett az embernek tipródnia, hogy mit válasszon, mi bio, meg egészségtudatos, azt etted, ami volt. No és desszertnek a télifagyi vagy a betűs csoki. A kosár sem gurult még, a karodon tartott súlyból is érezhetted, ha túlvásároltad magad. Nem volt csillogás-villogás. Nem érezted, hogy egy vagyont fizetsz, pedig nem voltak pontgyűjtő- meg törzskártyák. Mégis valahogy minden lényeges hazakerült. Ami viszont volt: a folyós zacskós tej, bosszúságok tejfehér forrása, de ha véletlen sikerült megnyerned a csatát és rendben hazaérned vele, olyan kakaót lehetett abból a tejből főzni, amin vastagon állt a föle. És voltak a villámkezű átverős pénztáros nénik, akik előszeretettel csapták be a közértbe leküldött gyerkőcöket. Persze a többség becsületesen verte a kasszát, de nem azt szokta megjegyezni az ember évekre visszamenőleg, hogy pontosan kapta meg a visszajáróját. És voltak a slágertermékek: a nyelvfestő Limo, mustármag a köpőcsövezéshez, a máig vitatott kulináris élvezetet nyújtó Mesesajt, a méltatlanul elfeledett Kristálykeserű. Kedves Velem Emlékező! Ha ma egy hipermarketbe tévedsz, gondolj arra, hogy régen akkora volt egy ABC, amekkora helyen most az ásványvizek kelletik magukat. Gondolj arra, hogy mennyi füles kosár kellene ahhoz a sok vacakhoz, amit mire kipakolsz a bevásárlókocsidból a futószalagra, megfájdul a derekad. Gondolj arra a két szatyorra meg arra a furcsán megnyúló színes hálóra a kezedben, amely elég volt a nagybevásárláshoz, most meg sakkozhat az egész család, hogy le lehessen csukni a limuzin 500 literes csomagtartóját, mert különben itt rohadunk meg a parkoló Mókus szekciójában.

2016. január 23., szombat

Az álláskeresés diszkrét bája

   Magyarországon nem könnyű munkát találni, mert nagy ám itt a sógor-komaság. Magyarországon könnyű munkát találni, mert a munkaképes korosztály nagy része már kivándorolt, sok az üres hely. No, az igazság azt gondolom, szokás szerint valahol félúton.
   Imádok állásajánlatokat böngészni. Egyfajta korképtanulmányi passzió. Először is, a munkakörök megnevezései. A manager/menedzser; bár azt hiszem angolosan mégiscsak trendibb; ma már mindent menedzselni kell. Legyen az vécésnéni vagy ruházati eladó vagy takarító, menedzserré avanzsálódott. Attól, hogy valaminek adunk egy hangzatos nevet, attól az már nem az, ami?! Vagy ciki azt mondani, amit csinálok?! Na ja, az ember néha tényleg szeretné magát lehúzni a vécén, amikor rákérdeznek...
   A másik kedvenc szófordulatom a kreatív, ötletes és proaktív munkatárs. Elég kevés hely van a világon, ahol tényleg kíváncsiak rád, hogy mit gondolsz. Persze minden munkahely bőszen veri a mellét, hogy mennyire fontos számára a dolgozók véleménye és táplálkoznak az ötleteikből - azért ennek megvalósulásával még nem sikerült találkoznom. Nyilván táplálkoznak az ötletekből: amikor a szétkokszolt agyú marketing már befullad, 'névtelen ötletládákkal' próbálják az emberi szövetek rejtett zsigereiből kicsikarni az ötletmorzsákat. Hogy aztán a sajátjukként meglobogtathassák. Sebaj. Amúgy meg a legtöbb helyre csak egy biorobot kell, aki megcsinálja azt, amit az okosok (akik általában köszönőviszonyban sincsenek a problémával) kitalálnak, a j munkaerő nem kérdez, nem gondolkodik, nincs véleménye, kussol és evez, mint egy jó rabszolga. Szóval a kreativitás egy vicces dolog.
   Aztán, hogy a kreatív munkatárs számára legyen valami vonzó - no nem az európai színvonalú fizetés - megcsillogtatják, hogy 'fiatalos, lendületes' csapat várja a naiv növényt, aki kétségbeesésében már bárhova elmenne. Na ja, még egy állásajánlattal sem találkoztam, ahol azt írták volna, hogy gonosz vén pókok közé fogsz kerülni, akik majd kifúrnak, és azért keresünk embert, mert az elődödet már kiutálták. Hát nem?!? Pedig sokszor ez a helyzet. Ha nem is öregek (ez nem függ össze), de mondjuk összeférhetetlenek. Vagy szarkavarók. Vagy hisztisek. 
    'Bővítjük a munkaerőállományt' - ez is tetszik, mert akkor szokott bekövetkezni, amikor a meglévő biorobot készlet már tényleg nem bír többet. Amikor már gáz van, és a pénzesbuksza kénytelen belátni, hogy fogcsikorgatva, de kénytelen egy újabb garast gurítani egy rabszolgának. Persze aztán ezt a kegyet százszorosan visszakéri.
   'Európai színvonalú munkahely' - ezt is imádom. Nem dolgoztam még Európában kis hazámon kívül máshol, csak azokkal találkoztam, akik az Álmok Édeni Európájából szakadtak hozzánk (nem tudok ellenállni, mindig ki kell faggatnom, hogy mely tornádó sodorta ide hozzánk) és az ő reakcióikból arra kell gondolnom, hogy nem épp európai színvonalú munkahelyre sodorta őket a végzet.
   És ne feledkezzünk el a 'kiemelkedő bérezés/juttatások' című részről sem. Amikor a minimálbér+2000 forintra felháborodva közlik, hogy az aztán kiemelkedő, tényleg nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Azt hiszem sírok. De akkor nem leszek elég fiatalos és lendületes, szóval érdemesebb nevetni. A sok nevetéstől és kötelező orgiasztikus jókedvtől pedig egy morbid, torz vigyor dermed a fejemre, de sebaj, mert degeszre keresem magam. Azt hiszem néhány év múlva nyugdíjazom magam és veszek egy kis szigetet, ahol a külföldre menekült magyar orvosaink súlyos ojrókért letörlik rólam a rámdermedt boldog vigyort. És végre lehetek szomorú.
   Persze valahol meg kell dolgozni, meg valamit kell csinálni, hogy vehessek bérletet, hogy be tudjak járni dolgozni, és vehessek normális ruhákat, amiben el lehet menni dolgozni, és vehessek gyorskaját, mert ha nincs idő főzni, az instant élvezet marad. Hülyeség? Az.

 

2016. január 17., vasárnap

A téli üdülés szépsége

   Téli üdvözlet egy sosemvolt világból! A saját 'fiatalságom' éveire is visszatekintve (ez még azért annak előtte készült) mindig az az érzésem, mintha az a világ nem is létezett volna, csak én álmodtam a boldog ifjúság paradicsomi képét. Persze lehet, hogy csak azért volt olyan idilli, mert fiatal voltam és nem ültek még hatalmas gorillák a vállaimon, de elnézve a mai fiatalokat, valami tényleg jobb lehetett. Nem tudom mi. Nem hiszem, hogy a boldogság kulcsa a téli fagyiban vagy a műanyag strandpapucsban lakozik, de valahol mégis ott van, az ismeretlenben. Idősebb fejjel már kutatom ezeknek a nyomát, de sehol sem lelem...

 

2016. január 8., péntek

Ezek az oroszok...

   Nemrégiben új érdekességet fedeztem fel a neten. Naptárt kerestem, kicsit böngésztem, hogy milyen is lenne jó. Mert ám kiválasztani a kalendáriumot, amit aztán egész évben nézek, súlyos döntés... Lassan ideje lenne kinőnöm a macskás-lovas naptárok korszakából, de ha egyszer nem megy, na. Ez marad a kis titkolt perverzióm.
   Szóval természetesen macskás naptárokat böngészgettem, amikor egy orosz oldalon igazán megkapó naptárra bukkantam: a hónap modelljei ortodox papok, akik macskákkal pózolnak! Hm.... zseniális ötlet. Nekem sosem jutott volna eszembe. Íme egy kis ízelítő, ha netán Te is a macskanapárak bűvöletében élnél:


   Most, hogy elgondolkoztam ezen a dolgon, nem tudom, miért vonzódom a macskás naptárakhoz. Valami gyerekkori maradvány, amit nem tudok kinőni. Már régebben is tudatosan próbáltam a racionálisabb felemet bevetni, hogy ez hülyeség, de egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne lapozzam végig. És ha már végiglapoztam, természetesen akarom is. Ennek ellenére egyetlen macskás naptárt sem rejtegetek otthon, de a késztetés erős. Függőség. Lelki betegség. De könnyebb így, hogy beszélhetek róla :-D

2016. január 7., csütörtök

Mondd, mit ér a szépség

   Szépnek lenni jó, szépnek lenni áldás. A szépek könnyebben érvényesülnek, a szépek mindent elérnek, amit csak akarnak. Egy ideális külsővel sokkal könnyebb boldogulni a társadalomban. Könnyebben ismerkednek azok, akik szépek, pozitívabban ítélik meg őket, mint a kevésbé mutatósakat. Lásd Dorian Gray, akit mindenki szeretett, és a szépsége miatt lett sikeres.
   Szépnek lenni teher, szépnek lenni átok. Csak a külsődet látják, az egész világ csak azzal foglalkozik, hogyan nézel ki. Az emberek csak azért ismerkednek a szépekkel, mert szépek. És nem azért, mert esetleg okosak is. Vagy értelmesek, netán némi emberség, humánum lakozik bennük. A szépség egy álarc, egy mutatós csecsebecse, ami az ember lényegét takarja el, elveszi tőle az igazi emberi megnyilvánulás lehetőségét. Lásd Dorian Gray, aki szépként nem lehetett önmaga, csakis a rettentő képmásában élhette meg azt az életutat, amit ez a torz álarc szabott rá.
   Szóval szépnek lenni nem egyszerű dolog. Végső soron a legtöbb ember törekszik rá, hogy fokozza a vonzó kisugárzását, kellemesebb benyomást keltsen a környezetében. A szépek még szebbek akarnak lenni, a kevésbé szépek pedig igyekeznek felzárkózni a vélt mezőnyhöz. Azt gondolom ez így teljesen rendben is van, egy emberi vonásnak tartom, természetes dolognak. Valahol a szépség az örök fiatalság üzenetét hordozza, a lendületesség, a vitalitás, az élet, az örök élet ígérete. A halhatatlanság illúzióját pedig ki ne öltené magára szívesen?
   A kérdés inkább az, hogy ki meddig megy el szépség-fokozás témakörben. Egy radikális hajszínváltás, egy bizarr színű körömlakk, push-up melltartó, vagy plasztikai beavatkozás, vagy ki tudja mi. Egész extrém esetekkel találkozni. Nyilván ez vérmérséklet kérdése, nem szeretnék ítéletet mondani, csupán egy nézőpontot.
   Azt gondolom, aki pl. egy baleset miatt testi torzulásokat szenved el, mindent megtesz azért, hogy visszanyerje az eredeti formáit, vonalait, arcát. Nyilván a rengeteg műtét és gyötrelmek sorában néhány plasztikai műtét már nem számít. Mert nem akarja, hogy mindene arra emlékeztesse, nem akarja, hogy minden ismerőse megkérdezze, mi történt, az ismeretlenek pedig megbámulják. Ugyanígy, egy mellrák után, ha a nőnek 'eltávolítják' (borzasztóan lealázó szó) a mellét, azért szeretne valamit helyette, mert mégiscsak nő, mellekkel megáldva. Satöbbi.
   Aztán van az a csoport, akinek az égegyadta világon semmi baja, nem szenvedett balesetet, nem élt túl daganatos betegséget, nem született testi deformitásokkal. Csak pl. nem tetszik az orra - amivel amúgy semmi baj - mert az általa idealizált celebnek más formájú, és az neki is biztosan sokkal jobb lenne. Ezek önként, egészségesen fekszenek a kés alá, csupán passzióból. Persze ezekre azt szokták mondani, hogy lelkileg nem tudják feldolgozni, hogy kicsi az orruk, ezért lehet őket átvarrni, mint egy elszabott ruhát. Valahol biztosan igaz. Nem tudom. Nem éltem át. Bár ezer dolog van rajtam is, ami csúnya, vagy lehetne szebb, de soha nem engedtem volna, hogy ezért belém vágjanak. Azt gondolom, hogy inkább pontosan ezeket az egyéni különbségeket kellene megmutatni, hogy igen, mások vagyunk, mert minden ember különböző, a különbségek nem a tökéletestől való eltérést jelentik, hanem a természet sokszínűségét. 
   De nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindenki legyen egyforma. Ahogyan a mostani tizenévesek már annyira egyformák, hogy nem nagyon tudom őket megkülönböztetni egymástól. Van egy fő csapásirány, egy kulturális norma, hogy mi a szép, és ők ennek megfelelnek, tömegesen. Mert szépek, nagy részük olyan, mintha most lépett volna ki egy magazinból. Szépek és egyformák. Mert ugyanolyanok. Egyéniség nélkül. Nekik már senki nem tanítja meg, hogy úgy legyél szép, ahogy vagy, azt használd ki, amid van. Nem. Itt már csakis az egyetlen norma felé törekvés az opció, más út nincs. És az idősebb korosztály is követi, egészen az idősekig. Már ők sem tudják, mi is a lényeg, csak olyanok akarnak lenni, mint a fiatalok. Szépek. És tényleg nagyon vonzó dolog, mert szépek, olyanok, mint a megelevenedett babák. De mi van még? Mi van mögötte? Van, hogy semmi. És az a baj, hogy ez nem baj. Nevetségesnek találom, hogy manapság teljesen normális, hogy felnőtt, érett nők gyerekeknek való ruhákban parádéznak. És erre azt mondják, hogy fiatalos. Biztos prűd vagyok.
   De mi van azokkal, akikben van valami? És azokkal, akikben sokminden van? Ők általában beérik a természet adta felszereléssel, békésen élnek a testükben, ami ha nem is felel meg az aktuális szépségideálnak, de az érintetlenségük és természetességük miatt mégis szép. Akik nem akarnak többnek látszani, nem akarnak hódítani és leigázni, csak úgy vannak. Vannak, mert nekik a szellemi töltetük minden örök fiatalságnál többet ér. Mást keresnek az életben, tartalmat, értelmet, a szépség mást jelent a számukra. Ilyenek pl. az írónők, költőnők, művészek. Kifejezetten nőkről beszélek, noha a kérdés a férfiakat is érinti, de egy nőnek még mindig más a külsejét érintő közmegítélés. Egy nő, ha nem tesz semmit a megjelenéséért, leszólják, hogy igénytelen. Egy férfi esetében ez teljesen normális. Ha viszont tesz magával valamit, a jóindulatú hangok egyből azt harsogják, hogy hiú és cicomázza magát. Hát, ilyen ez a világ.
   Régen ezért csodáltam azokat a hatalmas nőket, akik pusztán elméjük hatalmával helyt álltak a férfiak uralta világban (nyilván ők sem riadtak vissza az alantas női fegyverek bevetésétől, de ez azt gondolom megengedett eszköz; és különben is, más lapra tartozik). Azok a nők, akik kivívták a helyüket, és nem elégedtek meg azzal, amit a sors rendelt nekik. Mert mindig is voltak a történelemben harcos nők, akik a maguk eszközeivel, de megvívták a háborúkat. Mint Frida Kahlo, ecsettel és színekkel, mint Mary Shelley, szavakkal, mint Kossuth Zsuzsa, a szeretet szavával. Kit érdekel, hogy szépek voltak-e vagy sem? Emberek voltak mindenek előtt, harcosok és úttörők. Példaképek, legendák. Nem téma, hogy szépek voltak-e. Emberek.
   Mint írtam, régen csodáltam őket. Illetve őket, a régieket most is csodálom, de az újakat már nem tudom. Nem tudom befogadni, hogy egy költőnőnek mi a rákért kell magát botoxolnia? Vagy egy népszerű írónőnek miért kell az arcát felvarratnia? Vagy egy másik költőnőnek miért kell a melleit kipakolva 'erotikus' pózokban fotóztatnia magát? Nem értem, és nem is akarom érteni. Korábban már megfigyeltem, hogy a showbiznisz világában nincs helyük a csúnyáknak (ugye milyen nagy megfigyelő vagyok?!?), egy énekesnő nem lehet csúnya, addig dolgoznak rajta, amíg a külseje meg nem felel a közízlésnek. Ezzel sem értettem egyet, de valahol még belátom, hogy a megjelenése, a fellépése része az előadásnak, a műsornak, hogyan vonaglik, mit mutat. Mert ez valahol azért a látvány világa (is). Na de kérem, az írók?!? A költők?!? Egyre gyakrabban látom, hogy reprezentatív megjelenésükkel igyekeznek fokozni az eladást. Nem hiszem, hogy valaki csak azért szánná rá magát egy könyv elolvasására, mert egy 'jó nő' írta. Így is, az olvasási szokásokat vizsgál statisztikák szerint egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Még egy egy szép ember sem tudja őket rávenni. Gondolom Dosztojevszkij szakállas, szigorú arca még kevésbé szorgalmazza az olvasást. 
   Reading is sexy. Ez az új jelmondat, ami már néhány éve terjed. Az olvasást, a szellemi élményt is szexuális élményhez hasonlítják. Mert azt minden bizonnyal az emberek zöme érti. Aztán a kedves delikvens brutál nagyot csalódik, hogy az olvasás nem olyan, mint a szexizés, és nem is vetemedik többé ilyesmire. Egy töltött ajkú költőnő kéjtől elnehezült szempilláival a kezébe nyomta ugyan legújabb versciklusát, de hát nem olyan lett a folytatás, mint amit a súlyos pillák és vörös ajkak ígértek. 
   Hol van akkor hát az igazság? Egyáltalán létezik-e igazság ebben az elkorrumpált világban? Szerintem igenis létezik, csak nehéz megtalálni.

 

2016. január 3., vasárnap

Egy kis macska-művészet

Andy Warhol

Carlos Marchiori
 

Escher 

Francisco Goya

Gabriele Münter

Gerhard Marcks

Helen Nerbovig

Jane Lewis

Jozef Wilkon

Kansai Mori

Marie Vassilieff

Martin Leman

Midori Yamada

Paul Klee

Peter Harskamp

Picasso 

Renoir 

Ronald Searle

Sal Meijer

Sebastiano Lazzari

Tokuhiro Kawai

Walter Anderson