2016. december 27., kedd

Szeretni bármi áron

   Hogyan szerethetsz úgy, ha feltételeket szabsz, milyen legyek? Hogyan nevezheted szerelemnek azt, amit patikamérlegen kimérsz? Nem önmagadat szereted csupán a saját elvárásaidban? Tán nem is engem látsz, amikor a listádon keresztül rám tekintesz? Egy lovat volt szokás így nézni, nem egy szeretőt. Hogy milyen a foga, hogyan fut, milyen a járása és milyen a természete, engedelmes-e vagy nehezen kezelhető. És ha megfelelt az elvárásaidnak, hazavitted. De nem a szeretődet.
   Én nem tudok neked akadálypályát építeni. Ha szeretlek, akkor azért szeretlek, amilyen vagy. Nem azért szeretlek, mert teljesíted a követelményeimet. Nem tudom, miért szeretlek. Csak beléd szerelmesedek, és mindennek vége. Felgyújtom a világot. Nem érdekel, hogy mit adsz nekem, hogy mennyire engedsz közel magadhoz, mennyire fogadsz a bizalmadba, vagy érdemeimnek megfelelően bánsz velem. Mert szeretlek, és a szívem lángol, és képtelen vagyok mérlegelni és számon tartani, ki mennyit ad. Adni akarok neked, mindent, az életemet, megmutatni neked, hogy a világ egy szépséges hely, akkor is, ha észre sem veszel. Azt akarom, hogy boldog legyél, hogy ne legyenek nehézségeid, hogy a márványszobrok mosolyogjanak, ha rájuk nézel. Azt akarom, hogy a világ egy sokkal szebb hely legyen, hogy jól érezd magad benne - akkor is, ha észre sem veszed, hogy a földön vagyok. Akkor is szeretlek, ha nem érdemled meg, ha rossz vagy, ha bántasz engem, mert nem tehetek róla és ellene, hogy szeretlek. Ez a metamorfózis, ami összetöri a csontjaimat és felemészt, tőlem kívülről jön, nem én akartam, csak úgy megtörténik, átszab, átformál, megöl. Nem akarlak szeretni, de akkor sem tehetek másképp, mert ez erősebb nálam, és elpusztít, bármilyen erős is vagyok. Mert szeretlek a hibáiddal együtt, a rosszaságoddal, mindazzal együtt, amit amúgy nem szeretek egy emberben, de mivel a hatalmadba kerítettél, nem tehetek másképp. Ez a végzet, amikor minden értelem a sötétbe omlik, és az ember tehetetlenül teszi azt, amit az istenek rákényszerítenek.
   És mégsem bánom, hogy a szerelem betege vagyok. Mert amikor rám nézel, életre kelek. Egyetlen pillantásodban benne van az egész világ, amit fel akartam fedezni. Ott az vagyok, aki mindig is lenni akartam, abban az egyetlen pillantásban a démonokba belefagy a gonoszság és felragyog a nap, abban az egyetlen pillanatban minden a helyére kerül. Kapok levegőt és lélekzem, élek. Egyetlen pillanat elég. Abból tudok táplálkozni a hideg föld alatt. Mert ha nem vagy mellettem, halott vagyok. 
   Én nem szabhatom meg, hogy milyen legyél. Nem mérhetem ki neked, hogy mennyi szeretetet érdemelsz meg. Nem vagyok rá képes, mert ha szeretlek, akkor jobban szeretlek mindennél és mindenkinél, fontosabb vagy önmagamnál is. És szeretlek akkor is, amikor kitéped a szívem, a földre dobod és megtaposod. Szeretlek akkor is, amikor kinevetsz, vagy nevetségessé teszel, hazudsz vagy embert ölsz. Nem tehetek róla, nm tehetek ellene. Így működöm...

 

2016. december 24., szombat

Karinthy Frigyes: Karácsonyi karének

Évtársaim emlékkönyvébe
Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyüjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált
Amit aztán majd együtt fogunk énekelni
Kétszer húszévesek a régi világból
De vendégek jöttek valaki zongorázott
S olyan furcsa valami volt amilyen még soha
Körülnéztem s az ismerős arcok és alakok
Még tulajdon házamnépe is hozzám hasonló
Visszaszaladt a képen és olyan idegen lett
Mintha csak véletlenül emlékeznék az egészre
Erőltetni kell hogy eszembejusson
Nagyon régen volt az egész és nagyon messze
Hogy ezek itt örömet és fájdalmat okoztak
Kicsit félős érzés és mégis olyan könnyű
Hogy íme nincs bosszú és hála se többé
Mert valahová utazni kell nem tudom hová
Ahol minderre úgyse lesz többé alkalom
Csak egyvalami fájt tompán ostoba kínnal
(Mint a gyereknek akitől pörgőcsigát vettek el
S már húzzák is ki a boltból üres a tenyere
S néz vissza a tarka üvegre és üres tenyerére)
Hogy úgy hagyom itt az egészet ahogy találtam
Szenvedélyes szavaimtól senki se változott
S már nem volt kedvem rakosgatni szavakat
Szólván egyszerre mindannyiunkhoz fennszóval
Inkább csak úgy külön-külön búcsúzom el
Ajándék-kézszorítás sebtiben pongyola módon
Mint kivel zakatolva-mérgesen indul a mozdony
S néhányan lézengenek füstös alkonyi ködben
Induló és érkező vonatok közt, ha kikisértek,
Emlékszel Turcsi erre a pályaudvarra
Összeboruló kormos boltozatával
Amitől síró vakot álmodik a kicsi koldus
Látod a kerek égbolt is ennyi lett számunkra fiacskám
Hasztalan keserű becsvágyad Milán, és gyanakodásod
Kutass ki, nem én loptam el vajaskenyered
Valaki más lehetett mindkettőnk tolvaja pajtás
Szervusz neked is Desiré hát mit csináljak
Nem tudtam eljátszani a nagy komoly szerepet
Ahogy tulajdon halálunk mímeltük nagy röhögéssel
Laci nem jöttél ki, neked azt izenem
Egyszerű borom szőllőből volt ne igyuk mindig
Azt a pántlikás pálinkás kurjongatós úri pancsot
Zoltán ne bánts ne szidj nem tudtam mást cselekedni
Jól tudom én hogy nem ér semmit a jóság
S rossznak lenni dicsőbb mégse ment a dolog
Könnyű eset volt Bandi másnak lenni a szürke
Mindennapi népnél – de lenni olyannak
Én mondom neked ez már kicsit nehezebb
Haragudtál rá aki rúgdosott Imre köszönöm
Egyszer Menyus rámkiabáltál úgy-e megbántad
Zsiga bátyám jól esett gyermeknevetésed
S hogy megríkattalak Géza hálás vagyok érte
Együttvéve sajnáltatok ha bajbakerültem
S kedvesek voltatok nincsen semmi panaszom
De mindez csak szó gyerekek valamit kellene tenni
Mi lesz velünk ocsudjunk magunkra eszméljetek
Nem pályaudvar ez fiúk hagyjuk e mókát
Nem látjátok vagy úgy tesztek mintha senki se látná
Indultunk hajóval fellobogózva részeg örömben
S fittyet hánytunk ama tengerrengésnek zivatarnak
Mikor százezer csónak merült a hínárba
És sétáltunk nyakkendősen és cigarettáztunk
S intettünk egymásnak finoman és elegánsan
Összeütődve a korlátnál a fedélzet terraszán
S míg most is így lótunk-futunk és heverészünk
A ponyva alatt helyeselve a szép alkonyatot
Cápák és delfinek siklanak s mi füttyentünk nekik
Mintha csak látványosság volna ez a tenger
De én az imént jártam a hajófenéken
Miklós gyere félre mondani akarok valamit
Te mondd csak tudsz te róla vagy a többiek is
Hogy az éccaka… (én rossz alvó hallottam is a zörejt)
A tenger sima volt és mégis történt valami
Talán valami alattomos jéghegy lehetett
Az alattság régen víz alatt… nézz le a falnál
Három sor ablak eltűnt már a felszín alatt
Oszkár az isten irgalmára nézz körül egyszer
Nem látod közeledni a csattogó hideg habokat?
Oly közel van már látni külön sok kicsi fodrot
Mindegyik fodrocska nézd csak egy friss pici arc
Most született habcsecsemők és vizilegények
Nem sok jóakarat ami itt kavarog
Üvegszemünk nyitva és néznek ránk mereven
S nem hallod alant azt a fojtott nevetést
Ami ott sustorog és zajlik tajtékos ajkaikon
Hátadon nem fut végig nedvesen a nyirok
Ettől a nevetéstől? – Hisz ezek azt nevetik
Hogy itt táncolnak majd ahol most áll a hajó
Jaj istenem és mi csak ülünk fent a szalónban
Verni félre harangot senkiben nincsen erő?
Mihály a mélybe mered elködlő béna szemekkel
Valami Atlantis tornya felé hunyorog
Hagyd azt a vizet pajtás rángatva könyörgök
Csak föveny és kagyló és roncsok és férgek azok
Algák kósza lidérce nem szikraparázs
Üllőjén csodacsattot nem kalapál Hefaisztosz
S az a felhő ott fönt az alkonyi égen
Amiről azt hiszed Ernő, hogy majd csak elindul
Jó kis vitorla ha gyeplőt hajítsz a nyakába
Az a felhő nem mireánk néz az rokona ennek a víznek
És ez a víz jön és szétnyílik és elereszt
Kihúzza magát kajánul alólunk és hangtalanul
Mint Sóhajok Hídja szennyes csatorna fölött
Zuhantat alá hanyatt-homlok bűzös feketeségbe…
Jaj gyerekek végünk van fáklyát ide hol a szivattyú?
Kortársaim bajtársaim vesztünkre hova kerültünk,
Azt hittük hosszú az út és messze a part még
És majd elérünk valami új Ámerikát
Most sehol semmi világ és semmi csillag az égen
És semmi fárosz a parton és semmi föld és semmi öböl
Hömpölygő vízgolyó lett a mi tarka világunk
S rozzant Noé-bárka cifra hajópalotánk
Kormos tükreiben mit nézed Béla táguló szembogarad
Igy mult el sok nemzedék és most mi vagyunk a soron
Értitek értitek értitek végre ez nem afféle hasonlat
Mi csak élet voltunk semmi egyéb csak erdei fák
És a fák nem nőnek az égig mint a kegyetlen szörnyű hegyek
Alattunk fekete kút ólomtestünk rest kitalálni
Kopoltyút és uszonyokat inkább leszáll a fenékre
Halljátok?!… itt veri már… a víz… az ablak peremét…
Még pár vonal az egész… már nincs időm befejezni
Egyet böffen a tenger s egy óriás buborék
Pattan el… azután… azután semmi se lesz
Most még ez a perc testvérek ez a perc… bujjatok össze
El az arcunkról ezt a megfagyott lárva mosolyt
Most ordítsunk legalább együtt egy rettenetest
Legalább az éjszaka hallja ez az elfeketülő
Nyúlós és hideg és gonosz éj hogy verje az átok
Legalább ez siketülne belé égrevonító panaszunkba
Amit csak a bugyborékoló hörgés fejez be mi már nem…
Vagy szebb lenne talán… talán mégis az a karének
Testvérek társaim nagyszerű ünnepi dal
Szörnyűséges miatyánk győzelmes és diadalmas
Csengő tiszta torokból büszkeerős bariton
Ez a perc még a miénk s nem féltjük a többit
Lángoló kévékkel keljen fel holnap a Nap
Hallani fogják mások tenger alól messze dalunkat
És minden karok zengjenek és mindenik oltár
És mindegyik vallás ki hisz téged egyisten a földön
Orgonaszóval és sófárral és trombitahangon
El illah il Allah és Löchó Daudi és Kirie Eleison
És mindegyiken túl véknyan csilingelő karácsonyi csengő
Amivel kisfiamat hívják holnap a fenyőfa tövébe
Circumdederunt me gemitus mortis
Gloria in excelsis Deo Krisztus megszületik.


2016. december 17., szombat

Mit tenne Jézus?...#8

   Egyszer Jézus minden bizonnyal betévedne egy kisállat-kereskedésbe. Sokat gondolkodna azon, hogy miért vannak az állatok fogságban, hiszen az ő apja nem úgy rendelte, hogy legyenek rabszolgák és rabszolgatartók, ő mindenkit szabadnak teremtett. Aztán azon is sokat törné a fejét, hogy egy erőszakkal elfogott, rabbá tett állatot miért árulnak pénzért, Mammon bűnös pénzéért. És egyáltalán hogyan lehet egy életért, egy létező entitásért pénzt kérni, mintha az élet szentségének ára lenne, mint egy darab kenyérnek. De aztán betérne az üzletbe, és fájó szívvel látná a sok kis madarat, amit boldogtalanul verdesnek a kicsiny kalitkákba zsúfolva. A szíve szakadna meg a fájdalomtól, hiszen a madarak szabad állatok, otthonuk az végtelen ég, nem lehetne őket bezárni. Ki is nyitná mint a kalitkákat, hogy menjenek haza, mert lételemük a szabadság. Akkor az üzlet tulajdonosa habzó szájjal esne Jézusnak, hogy kinek is képzeli magát, hogy az ő portékáit, az árucikkeit teszi tönkre, anyagilag károsítja a kereskedőt. Hiába mondaná el Jézus, hogy a kereskedő nem árulhatja azt, ami sosem volt az övé, a szívében sötét magvakat dédelgető hitetlen kihívná a hatóságokat Jézusra, hogy a szeretet prófétája egy féleszű rongáló.

 

2016. december 15., csütörtök

Csillagpor

   Chris Riddell és Neil Gaiman fantasztikus párosa ismét alkotott: ezúttal a Csillagpor című könyv az apropó. Neil Gaiman meseregénye már jónéhány éve olvasható magyarul is: egyik nagy kedvencem volt, imádtam belemerülni a világába, a meseszövésbe, a valószínűtlen, néha már bizarr történetbe, ami annyira élő, annyira plasztikus, hogy akár igazi is lehetne. Persze amint elképzelem, megélem a fejemben, számomra igazi - szóval nem könnyű ez a téma, hogy mi igazi és mi nem... Ezt a regényt illusztrálta Chris Riddell, egészen pontosan a szereplőket rajzolta meg. Mindenki másképp képzeli el egy regény szereplőit, és azt gondolom pont ez a csodálatos az olvasásban: minden ember fejében más jelenik meg, mások a szereplők, sőt, még a történet értelmezése, kibontása és magarázása is teljesen különböző. Mert amikor olvasunk egy történetet, nem csupán a történetet olvassuk el, hanem a történet is elolvas minket: egy darab belőlünk beleköltözik a történetbe, amit mi gondolunk róla, amit mi értünk belőle, amit az olvasó gondol a világról. Talán pontosan ezért ennyire elbűvölőek a réges-régi történetek: abban már nagyon sok ember lelke lakik, rengeteg gondolat, értelmezés és érzelem tapad hozzá. Általában nagyon határozott elképzelésem van a történetek szereplőit illetően - de azért szeretem meglesni, hogy más hogyan képzelte...









 

2016. december 10., szombat

Mit tenne Jézus?...#7

   Amikor Jézus a városnyi áruházak szabályos utcáit rója, hogy élelmet szerezzen a rászorulóknak, az a kósza gondolata támadna, hogy egy ekkora hodályban, ahol dömperrel tolják be a banánt, tán akad pár falat, amit a rászorulóknak adhat. Persze Jézus ekkor még nem tudja, hogy inkább kiöntik a tejet és szemétbe dobják a nem tökéletes szépségű gyümölcsöt, de Jézus végtére is nem azért jött, hogy az emberi lélek sötét oldala felett keseregjen, hanem hogy felemelje a fénybe azt. 
   Jézus a parkolón át gyalogolna be, amikor látná, hogy a mozgássérülteknek fenntartott parkolóba egy nagy gépszörny áll be. Gondolná indokolt a nagytestű vasmadár, hiszen a mozgássérültnek nagyobb autó kell, hogy el tudja csomagolni a kerekesszéket, meg ami kell. Amikor a suhogós mackónadrágos, szellemiekben tényleg fogyatékos - bátran állíthatjuk, indokoltan - kirakja a monstre járműve ablakába a 'mozgássérült' táblát, Jézus a segítségére siet és kérdi, segíthetne a kiszállással. Felajánlaná a segítő karját a bevásárláshoz is, ám amikor a lelkiekben megnyomorodott bárányka egy röffentéssel apjához küldi az isteni fiút, meginog elszántásága. Mert a mackónadrágos leordítja ám a haját, hogy kinek képzeli magát Jézus, hogy szent életű embert játsszon. Aztán öles és egészséges léptekkel elvágtat, csak a levágott rókafarok a slusszkulcs végén néz vissza a megdöbbent Jézusra, mert ő szívesen vette volna a segítséget...

 

2016. december 9., péntek

A szerelem ereje

   Amikor a világ atomjaira hullik és minden szétesik, én is csak ülök a romhalmaz tetején, mint egy törött játék. Akármerre nézek, mindenütt csak az enyészet. Tudom, mit kéne tennem, de nem merem. De Te akkor majd eljössz értem, mert Te vagy az egyetlen, aki megmenthet. Mert Te szemeidben nem a mindenség enyészetét látom majd tükröződni, lépted nyomán nem a pusztítás szele fúj. Te hozod majd meg az enyhülést. Az újjászületést. Akkor majd lehajolsz hozzám, a szemembe nézel, és tudni fogom, hogy most már rendben lesznek a dolgok. Te fogsz felébreszteni, Te nyitod fel vak szemeimet egy új világra. Ott térdelsz majd mellettem a felperzselt világ tetején, és tudni fogom, hogy hazatértem.Otthon leszek, ahová mindig is indultam. Sárból lettem s megint sárrá leszek, de egy tűnékeny pillanatig valami más lehetek. Talán ember.

 

2016. november 27., vasárnap

Mit tenne Jézus?...#6

   Egy szép tavaszi napon Jézus a közparkban állna és élvezné a nap simogató sugarait. Persze nem törődne az átható húgyszaggal és nem nézne a lába elé, hogy ne lépjen kutyakakiba, csak átadná magát az utolérhetetlen élvezetnek, amikor az ember arcát megcsókolja az első igazi tavaszi napfény. Becsukná a szemét és elmerülne abban a végtelen narancssárga fényben, amit a lehunyt szemhéján át lát. Élvezné a hűvös szellőt, és a természet békéjét, mert képes lenne meglátni a szépet egy lepukkant városi közparkban. Hiszen ide járnak az emberek töltekezni. Napfénnyel, levegővel. Bár az biztosan zavarná, ha a sok boldogtalan a lábát fotózná, azok, akik vélnék Jézus lába közt egy pokémon van. Valahol egy másik, alternatív, párhuzamos világban. Semmiképp sem itt és most, a kollektív jelenben, mert Jézus vélné azt ő is érzékelni. Talán a paradicsomban. Mert körös körülötte csak boldogtalan, szellemi kiteljesedésében megrekedt telefonkezű lényeket lát.