2015. január 27., kedd

Az állatok barátja, Gerald Durrell

   Minden könyvét imádom. Minden írását, angolul, magyarul. Egy fantasztikus humorú ember, hatalmas szívvel, akit még a négylábúak, kétlábúak, soklábúak és a lábatlanok is megsirattak, amikor meghalt. Épp most fejeztem be az 'Életem értelme' című könyvét, szeretnék ma rá emlékezni néhány képpel.




 

2015. január 26., hétfő

Nyitrai népballadák: A kiirtott korcsmároscsalád

Jaj de hosszú, jaj de sáros az az út,

amelyiken kilenc betyár elindúlt.

Kilenc betyár, kilenc felé elidult,

kocsmárosné udvarába befordult.

Kocsmárosné adjon isten jó estét,

adjon isten az uraknak szerencsét.

Ne kívánjon az uraknak szerencsét,

még az éjjel szívében lesz a nagykés.

Korcsmárosné kiszaladt a kiskertbe,

föltekintett a csillagos nagy égre.

Jaj istenem itt kell nékem meghalni,

hároméves kis árvámat itt hagyni.

Eregy lányom, menjél le a picébe,

hozzá fel bort az aranyos icébe.

Nem kell nékünk sem iccéje, sem bora,

még az éjjel lánya vérét megláttya.

Harangoznak már féltizenkettőre,

kocsmárosnét viszik a temetőbe.

Kocsmárosnét és az eladó lányát,

mellette a hároméves kis árvát.

2015. január 23., péntek

Így múlik el a világ dicsősége

   Buda, Frankel Leó utca. Gyógyvizek törnek fel, csobog az élet. Az utcában hajdanán sorakozták a jobbnál jobb szállodák, éttermek és fürdők. A Margit körúttól kezdve az ember úgy érezhette magát, mint a legelegánsabb fürdővárosban. Mert az is volt. A sarkon, ahonnan pompás rálátás nyílt a Margit parkra és a Dunára, ott ebédelt Móricz is Csibével. 
   Ma már a régi étterem helyén egy közért van. A szállók sorra zártak be, az éttermek megszűntek. Néhány talponálló maradt, meg kínai csibefaló, de az már nem az a Csibe. A házak foszladoznak, mint egy sérült bőr, hámlik le róluk az idő. Én azért még szeretek itt bóklászni, keresni ezeket a letűnt emlékeket. Régi képeket beazonosítani, megnézni, mi változott. Ilyen volt a néhai Esplanade is. Itt van néhány kép arról, hogy milyen is volt (a mai Lukács fürdővel szemben - ma már lakóházat építettek a helyére):




    Ide ruccantam ki, megnézni, mi maradt. A ház ronda, le sem fényképeztem. A "kert" az eredeti maradt, azt kerestem. A régi hangulatos ösvények, lámpák azért megmaradtak. Meg néhány selyemfenyő, persze teljesen elvadult környezetben. Ez nem is kert, ez egy susnyás. Így néz ki mostanság:








 

2015. január 19., hétfő

Itthon- otthon?

   Vezérünk reggel időnként elhinti magvas gondolatait az éterben. A mai üzenet a világba elkóborolt macskáknak, hogy ti, akik elcsatangoltatok otthonról, valójában nem is csatangoltatok el, csak épp máshol kosztoltok. Ez valójában teljesen lényegtelen dolog, akkor is, ha úgy tűnik, mi sem nagyon tudunk nélkületek meglenni. Amúgy aki ide jön kosztolni, az sem elcsatangolt, feltéve, ha ellenőrzött házakból jön. Persze azokból a házakból senkinek sem akaródzik nálunk kosztolnia. Nem is értem, miért. Akik pedig nálunk szeretnének jóllakni, azok a kóbor jószágok, húzzanak haza. Akkor is, ha porig égett az otthonuk, akkor is, ha otthon nincs kaja, akkor is, ha egy harapós kutyát kaptak szobatársnak.
   Szóval kedves kóbormacska- barátaim, ti nem is kóboroltok. Egy szabad macska ott eszik, ahol akar. Akkor is, ha ez neki nem a legjobb megoldás, mert szeretne otthon enni, szeretne a gazdasszony ölébe ülni, de nem teheti. És bár a vezér megmondta, hogy nem vagytok kóbor macskák, itthon mégis hiányoztok, és egyre többen vagytok, akiket keresünk, akik hiányoznak...

2015. január 17., szombat

Nagyvárosi vadak

   A Város évről évre egyre nagyobb lesz (jelen esetben nem az Örök Városra, Rómára gondolok, hanem a Kis Kokottra, Budapestre), az agglomerációs zónák öles harapásokkal zabálják fel a korábban érintetlen területeket. Azokat a zónákat, ahol a "vadállatok" élnek, éltek. Elvesszük az életterületüket. Aztán meg csodálkozunk, hogy mit keresnek a "mi" városunkban.
   A téma a mai index hír, miszerint két vaddisznót kaptak lencsevégre, amint az éjszakai Budapesten korzóznak. Itt is a kép:
   Ha jól emlékszem, a kép valahol Lipóciában készült. A Budai oldalon, a hegyek között ez szinte mindennapos, hogy az ember ha este megy haza, röfögést hall. És nem a szomszéd tart malacot... Néhány éve történt, hogy egy kevéssé ép elméjű szomszédunk rendőrt hívott és feljelentést tett- a vaddisznók ellen. Mert bejártak a kertbe. Naná, hogy nem a járólapokon trappoltak végig, hanem a virágágyásokon. De lévén toleráns ember, nem szólt (az ő gondolatmenetét idézem). Aztán kizabálták a tulipánhagymákat (csakis a tulipánokat, mást nem). Ezt is tűrte, mert ezek mégiscsak állatok, és néha az illuminált ifjak is ezt teszik, szóval nyelt. Aztán a második ültetés meggyalázása után már elszakadt a cérna, a hatósághoz kellett fordulnia. 
   Vicces látvány volt, amikor két pufajkás rendőr kiszállt a tett színhelyére, lógó nyelvvel, lihegve felkaptattak a meredek utcácskán, és felvették a jegyzőkönyvet. Amikor az ismeretlen tettes személyleírása következett, nem bírtak magukkal, és hangosan felröhögtek. 
   Én meg egy gonosz spion vagyok, mert beköptem a malacot, hogy a szomszéd telken szokott fürdőzni. Ha látni óhajtják ezt a deviáns alakot, lessék meg fürdőzés közben. Mert mellettünk épp egy csodapalotát építettek, kerti medencével. Nos, ebben a medencében mártóztatta meg bűnös testét a tulipánhagymák ádáz ellensége. A mellékelt ábránál sokkalta nagyobb testtel megáldott jószág volt, később annyira belebolondult a tulipánhagymákba, hogy még kerítéseket is szétrágott...

2015. január 13., kedd

Egy különleges mókus

   Az idei tél a mókusok megfigyelésével telik. Ez nem volt tudatos, valahogy így alakult, hogy lessük a mókusokat - akik meg is mutatják magukat. A Margitsziget hemzseg a mókusoktól. Eddig biztos nem a megfelelő időpontban kerestük fel, eddig észre sem vettem, hogy mennyien vannak. Mostanság egészen korán megyünk ki, amikor még alszik a város. De nem a mókusok!
   A fák hangosak a madárcsiviteléstől és a rágcsálástól. Ha rááll az ember füle,  hamar észre lehet venni a jellegzetes mókusrágcsálás- hangot. Reszel. Egy rövid séta alkalmával néha akár húsz kifejlett példányt is láthatunk. 
   Egy ideje már amúgy sem indulok el sehova üres zsebbel. Mindig van nálam néhány falat, egy kis kenyércsücsök, mogyoró, csoki, akármi. Útközben össze szoktam futni néhány kedves ismerőssel, aki természetesen a zsebeimre kíváncsi. Minden sarkon van valaki, aki mellett nem mehetek el üres kézzel...
   Most már a margitszigeti populáció is felismer a zsebeimről. A hollók szétcsapott szárnyakkal ordibálnak, hogy mit hoztam, a varjak két lépéssel a házam mögött követnek. No igen, az apró falatokon vett népszerűség... 
   Néhány napja már a mókusokkal is próbálunk barátkozni. Azóta a zsebbe került a mogyoró is. Mert a mókus a mesékben mindig mogyorót eszik. Nem ment a dolog. Pontosabban sikerült kézhez csalogatni, de nem kérte. Próbálkoztunk különféle magvakkal, de valahogy nem jött be a dolog, vagy mást várt. Aztán egy véletlen folytán fény derült a kis dög kényes ízlésére: a csokoládét szereti. Azt viszont határozottan. Testméretéhez képest horribilis mennyiséget képes magába tömni. 
   Azóta a szokott időben megyünk, a szokott útvonalon. Mókus úr pedig vár. De csak csokit kér. A mogyoró mehet a nyulaknak...

ő itt nem a szóban forgó mókus, de a toposz kedvért választottam a képet: mókus, mogyoróval...
 

2015. január 10., szombat

Széljegyzetek a világban történt eseményekhez

    Ezzel vannak tele a hírek, már napok óta. Nem lehet nem tudni róla. A franciaországi terrorista merényletről van szó (zárójelben: mert sok borzalom történik a világban nap mint nap, de ez egy másik téma, hogy miből lesz hír, mi lesz téma). Szélsőséges nézetek, ellentétes vélemények alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy valójában mi is történt. A gúnyrajzai miatt lemészárolt karikaturistát egynéhány cikkben már mártírként kezelik. Máshol meg nem.
    A sajtószabadság mindenható szellemében Európa sértődötten veri a mellét, hogy igazságtalanság történt, a szabad jogok lábbal tiprása. Na ja. Manapság már mindenkinek vannak jogai. Mindenki a jogaival döngeti a mellét. A fantasztikus EU sem szól semmi másról, csak hogy kinek mi a joga. Ezek nagyon szép és jó dolgok, de épp a lényeg sikkad el. Akinek joga van, annak kötelezettségei is vannak. Minél több joga van valakinek, annál több kötelezettsége is. A jogok nem azt jelentik, hogy a játszótéren egyetlen kis majomé az összes homokozó, és kedvére kitúrhat mindenkit és zsarnokoskodhat. Illetve megteheti, de annak lesznek következményei, amit minden bizonnyal nem tud kezelni. Szóval a jogok, igen a jogok mellett ott vannak a kötelezettségek is. Amik néha kellemetlenek ugyan, de attól még vannak. És ha már a becses Európa büszke a humanizmusára és az ősi értékeire, akkor erre is legyen büszke, hogy vannak kötelességei is.
    Az ember – mint gondolkodó, értelmes lény – felelős a többi emberért. Szellemi, erkölcsi, testi értelemben. Az a minimum, hogy nem lököm a száguldó autó alá a járdán tolongó gyalogosokat, ha túl sokan vannak. És igen, szellemi értelemben sem szabad, nem megengedett, sőt, egyenesen nem emberhez méltó dolog valakit lábbal tiporni, belegázolni az érzelmi világába, szándékosan megbántani. Nem, nem, nem. A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy bárki kedvére mocskolódhat, gyalázkodhat, lealacsonyító, obszcén és gusztustalan dolgokkal szennyezze be embertársait. Ezek a dolgok szellemi fekáliák. És sajnos egyre több van belőlük. Aki gondolkodó embernek vallja magát, és Európa régi értékeinek köntösébe takarózik, annak igenis tudomásul kell vennie, hogy vannak kötelességei. Elsőként az, hogy az embertársaival szemben miféle magatartást tanúsít. Egy írónak, a szavak emberének különösen feladata, eszköze, lehetősége, hogy megfogalmazza a véleményét, hasson másokra. Pontosan ezek az emberek nem tehetik meg, hogy aljas mocskolódásokba, szennyes mocsarakba rángatják le a többiek lelkét.
    Így is elég szenny ömlik az emberre a különféle kommunikációs eszközökből. Pontosan ez lenne a feladat, hogy ezek ellen védekezzünk. Ez mindenkinek a feladata lenne. Azok az emberek, akik hivatásuknál, hobbijuknál, életvitelüknél fogva előtérbe kerülnek a többiekhez képest, nekik különösen figyelembe kell venniük ezt a kötelességüket, hogy vigyázzanak a másikra. Vigyázni valakire nem csak a testi épségének megóvását jelenti, hanem ugyanolyan fontos a szellemi integritásának megőrzése, sőt a fejlesztése. Akire figyelnek, akit olvasnak, akit nyomon követnek, nem teheti meg, hogy sárt dobál a többiekre. Mert az ugyanolyan bűntett, mintha gyilkolna.
    Ez a sok szemét, amit úgy vélek, tizennéhány éve még érdekes – színes – ismeretlen rágógumi volt itt, Kelet – Európában, az utóbbi években teljesen ellepte az életünket. Már nem egy szemét, amit félre lehet lökni, amit ki lehet kerülni. A legnagyobb védekezés ellenére is teljesen körülnövi az embert, bekúszik a mindennapjaiba, megmérgezi a tudatát. És mi van azokkal, akik nem védekeznek? Akik még örülnek is ennek a sok borzalomnak, ami beözönlik az agyába, és teljesen szétrágja azt? Nem hiszem, hogy az emberek boldogabbak lettek, amióta ilyen fantasztikus módon be van szabályozva az életük. Nem hiszem, a közbiztonság azon múlik, hogy az erdőben és a nyilvános illemhelyeken is kamerák figyelnek. Tizenéve még Orwell utópiája egy utópiának tűnt, hogy ilyen sohasem lehet a világ. Mit mondana ma Orwell? Hogy sokkal rosszabb lett, mint a legvadabb rémálma. És a legnagyobb baj az, hogy már nem is érezzük, hogy ez a dolog nincs rendben. Hogy valami nagyon tönkre ment.
    A totális széthullás pedig pont abból az Európából jön, aki valaha oly büszke volt a humanizmusára. A kettészakadt Európa, kelet és nyugat. A hamburgerföldi imperializmus, amit sosem értek, hogyan hiheti el bárki is, hogy ez jó. Ez a nyugat – majmolás nagyon nagy bajt hozott. Néhány csillogó kavicsért eladtuk a lelkünket. Pedig a keleti embernek lelke van. Nem is kicsi. Nem szabad eladni ezt, semmiért. Sem egy hízott libáért, sem egy meleg zokniért. Mert mindez csak káprázat. Tudomásul kell venni, hogy a világ nem egy vidámpark, ahol mindenki kedvére szórakozhat. Vannak szar dolgok. És néha megadatik egy kis fény is.
    És mielőtt mindenki zokogásban tör ki és gyásznapot tart, hogy mi történt Franciaországban, érdemes végiggondolni, hány könnyet ejtettünk a lemészárolt arab gyerekekért, a szétbombázott városokért, a megnyomorítottak ezreiért, akiket a béke nevében a fejlett világ tapos el. Nem kell azonnal a kis éhező afrikai gyerekek felpuffadt hasára gondolni, itt, Kelet – Európában is hemzsegnek a példák. Emberek ezrei, akiktől a béke nevében rabolták el a jövőjüket, az életüket. Mert azért sem hullat senki könnyeket, hogy az oly csillogó nyugati életmód minden morzsája a kizsákmányolt régiók véréből van.
    Demagóg duma? Lehet. De a felhők akkor is gyülekeznek, ha homokba dugjuk a fejünket…


2015. január 6., kedd

A ferences templom romjai Visegrádon

    Visegrád államalapítás kori temploma, az esperesi templom közvetlen a sibrik – dombi római erőd szomszédságában található. Végül is így kerültünk oda, az erődöt kerestük, de találtunk egy templomromot is…
    A Sibrik – domb különösen izgalmas hely, a rómaiak itt építették meg Pone Navata erődjét (a dombtetőre), a Duna – parton pedig végig őrtornyok sorakoztak. Ez ám a limes szíve, a római határvédelem legjobban megfigyelhető helye! Néhány parti őrtorony egész jó állapotban van és látogatható (értem a hontalan lakásfoglalóktól való mentességet), de sajnos ide tartozik a Gizella – majori római erőd is, amit ugyan a feltárás után abszolút látogatóbarát módon alakítottak ki – és van is mit látni – ám a mostani vezetés úgy zsűrizte, hogy erre nincs pénz. Szomorú és lehangoló állapotok uralkodnak itt, de erről részletesebben itt. A limes, a római határvédelem ügyében több civil szervezet is lelkesen kampányol, hogy a világörökség része lehessen. Kis hazánkon kívül egész jól meg is becsülik a limes – hagyatékot, nálunk ez valahogy nem működik… Találkoztam olyannal is, hogy a római kori lelet (bármi) egy családi ház kertjébe került. Ezt a kincset így kerti törpék és muskátlik díszítették, de ez még hagyján, egy kerti törpe egy ártatlan lény, de néhány esetben magát a leletet is „kikaparták”, mondván, hogy zavar. Minekutána természetvédelmi területeken is sorra ütik fel a fejüket a csodapaloták meg szállodák meg miegymás, azt hiszem pusztába kiáltott szó minden sirámom a római emlékek iránt. Azok csak kövek…
    Szóval, visszakanyarodva a templomromokhoz, a XI. századi „ős”- Visegrád a Sibrik – domb és a Várkert lankáin terült el, Vyse grad névvel (magas vár), korai várispánság. No, ez is egy igen vitatható kijelentés, hogy mit is jelent az Ős – Visegrád, de ebbe most nem mennék bele. Ezt az mondatot egy kirándulók számára írt turistakönyvből loptam. 1082 – ben Lászó király ellen merényletet forraló, trónjától megfosztott Salamont a Sibrik – dombon álló épületben vetették börtönbe. A tatárjárás után a várispánságot lerombolták, és nem is épült fel többé. A domb a Rákóczi szabadságharc alatt Sibrik Miklós kuruc kapitány birtoka volt – innen a neve. A domb régészeti feltárása 1951 – ben kezdődött, és mindig van mit ásni, azt hiszem ez egy folyamatos munka. Bár a római erőd maga is látogatható, szépen helyreállított falmaradványok és tájékoztató táblák várják a kíváncsi kirándulót, az esperesi templom is megtekinthető, bár nem volt nyitva, nem tudtunk bemenni, de az üvegfalnak köszönhetően be lehet kukkantani.