2014. szeptember 10., szerda

Sötét kapuk, magas házak, fényes udvarok...

   A kapuk...ezt sokan kiemelik, hogy különlegesek Magyarországon. Sokáig nem hittem el, hogy mi lehet izgalmas egy kapuban, aztán fényképezőgéppel felszerelve elkezdtem figyelni őket. Azóta tudom, hogy tényleg nagyon izgalmasak. Különlegesek. És minden kapu mögött feltárul egy másik, egy ismeretlen világ...























2014. szeptember 8., hétfő

Jókai Svábhegyen

   A svábhegyi kert az irodalomkedvelők és a természetvédők számára kínál tartalmas kikapcsolódást. Néhány fa és présház őrzi egykori tulajdonosuk, Jókai Mór emlékét. Az 1853-ban vásárolt birtokot az író paradicsommá varázsolta, halála után második felesége, Nagy Bella gondozta. A területet 1822-ben eladta, s több tulajdonosváltás után államosították. A háborúban megsérült, elhanyagolt villát lebontották. Helyére az 1960-as évek közepén a Magyar Madártani Intézet székháza került. A kétszintes kőépületben napjainkban a Duna- Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a Keve András Madártani és Természetvédelmi Szakkönyvtár található. A park évtizedek óta helyet ad a természetvédelem állami és civil intézményeinek, a kőparknak, az odú- és madárkiállításnak. 1968 óta nyújt otthont a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai Emlékszobájának. 



 
   Első igazi írói sikerei jövedelméből vásárolta meg Jókai az elvadult telket. A hajdani kőbányából a hosszú évek gondos munkájával termő gyümölcsöst, mintakertet, egészséges, dús vegetációjú pihenőhelyet varázsolt. Botanikai tudása, találékonysága révén leküzdötte a terep nehéz adottságait. A jeges áramlatok ellen szélfogó fásítással védekezett, az éltető víz hiányát ciszternákkal pótolta. Személyes barátaivá váltak gyümölcsfái. A dolgozószoba ablaka alatt illatozó májusfa nagy betegsége alatt kiszáradt- egymást biztatva, támogatva gyógyultak meg. Ez az édenkert egyszerre jelentette Jókai számára a korszerű gazdálkodás reformkori eszméjének magvalósítását, a természettel való összhangot, a tevékeny, alkotó és szemlélődő ember természettel való összhangját. 

 
    Jókai szívesen dolgozott a szabadban. Napirendjéhez hozzátartozott a reggeli séta, majd a többórás munka. Számos népszerű regénye és hírlapi cikke született az évtizedekig nagy szeretettel és hozzáértéssel gondozott kertben. Műveinek állandó ihletője volt a csodálatos környezet. Az volt a vágya, hogy végső nyughelye a ház mellett álló, illatos hársfái alatt legyen. Sírja a Kerepesi temetőben van, az oroszlános pad azonban emlékeztet a tájat, a fákat, a virágokat, a madarak énekét alkotásaiban megörökítő Jókaira. Róna József ’Anakreon’ című szobra Jókai vonásait őrzi. Visszaidézi az első találkozását a Svábheggyel, amikor bohém, vidám színésztársaságok mulattak a közeli Adliczer- vendéglőben.

 
  „Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a Kerepesi úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kísértet. Tegyenek oda a négy fehér levelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. Nagy kíséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem, ha táncolni, dalolni fognak körülöttem, s nem rontom el senki mulatságát. Csendesen maradok és hallgatom, amint a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virág gyökere énnekem. De a négy fa közötti tért követelem és fenntartom magamnak a pompás, a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!”

Hajdan, most és valaha, 1879
 
   „A verandánk eresze alatt egy fülemile pár rakott fészket, négy kis fióka csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím ezalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.”

Solitudo, 1897

 
   „Egy délben a családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságos tisztelgési forma lehet a verébnemzetnél, azután mind közelebb jön, fejét- farkát billegetve mórikál, mint valami jó ismerős.”

A koldus veréb, 1856

2014. szeptember 3., szerda

Egy gomba anatómiája

   Gombákat fotózni jó dolog. Valahogy nagyon jó modellek. De meg sosem enném őket. Valahogy nem visz rá a lélek...
Itt még kis csinos, épp csak kidugta az álnok kis fejét...
Már gömbölyödik a feje, és egy csinos kis gallért is növesztett...
...és tádám, a gömbi-gomba :-) A csalás a dologban, hogy nem egy gombát fotóztam végig napról- napra, ahogyan egy jó természetfotóshoz illene, hanem egy helyen találtam őket- tehát többen voltak, a fejlődés különböző stádiumaiban. Így néhány kattintással kivesézhettem a gomba- témát :-)