2014. július 15., kedd

Egy új élet kezdete

  Tíz éve csinálom már, amit csinálok. Nem mondom, hogy nem szerettem, sőt. Nagyon is szerettem, amit csináltam. De mostanra már torkig laktam az egésszel. Nyilván, változik a világ, változnak a dolgok. De ezek a dolgok rossz irányba változtak. Nagyon rossz irányba. A könyv, amit mindennél jobban szerettem, mára már rég nem az, aminek én szerettem. A kultúra közvetítője, a szépségek hordozója, kulcs egy elfeledett világhoz... ezek a dolgok mára már eltűntek. Celebkönyvek, botránykönyvek, pornókönyvek. Bocs, ehhez már nincs gyomrom. Biztos van, akinek ez tetszik, de nekem nem. Oké, szar a világ, úgy, ahogy van, de nem vagyok hajlandó megalkudni azzal, ami van. Még mindig hiszek benne, hogy a magam kis hatókörében jobbá tehetem. Legalábbis nem engedem be azt a sok szemetet, ami már lassan ellep minket. 
   Úgy döntöttem új életet kezdek. Nem, semmi külföldi munkavállalás, semmi felrúgok mindent, csak egy szerény váltás. Nekem persze nagy váltás, mert teljesen mást fogok csinálni, mint eddig, és teljesen át kell szervezni az életemet, és emiatt szinte minden meg is fog változni, de nem bánom. A fennálló helyzet már tarthatatlan. 
   Borzasztóan elkeserít, amit a könyvszakmában az itt töltött tíz évem során tapasztaltam. Sírhatnám vissza, hogy milyen jó volt akkor, de ennek már tényleg semmi értelme, ezeket a dolgokat nem lehet visszacsinálni. De tényleg valami visszavonhatatlanul megváltozott. Munkamorálról, meg munkahelyi kultúráról (vagy kulturálatlanságról) nem akarok beszélni, mert az egy katasztrófa. Őszintén szólva nem csodálkozom, hogy aki teheti, elhúz innen, mert bármit mondanak, nem a pénz a legfontosabb szempont. A kis fizetéssel még meg lehet valahogyan barátkozni (és rengeteg másod-, harmad-, sokadik állással), de azzal, ahogyan az emberekkel bánnak, azzal nem lehet megbarátkozni. Néhány külföldi ismerősöm mondta, hogy itt sosem volt rendszerváltás, mi csak egy ködös elképzelésben élünk a demokráciáról. Akkor nagyon megsértődtem, ma már tudom, hogy igaza volt. Szóval a morál, az erkölcs hiánya, az emberi dolgok. Tényleg szar a helyzet, ezt nem szeretném ilyen formában a továbbiakban folytatni.
   Akikkel szerettem dolgozni, akiket értékes embereknek tartottam, azok már mind léptek (nyilván vannak, akik még nem, de ez nem feltétlenül az ő hibájuk). Azt hiszem, túl sokáig vártam ezzel a döntéssel, de nem voltam képes leszállni a döglött lóról, mert még halottan is nagyon szerettem ezt a lovat. 
   Aztán persze voltak, akik rásegítettek, hogy lépjek már végre, ne lelkizzek ennyit. Gyűlöltem őket, és ezen az idő sem fog változtatni, de valahol mégis hálásnak kell lennem, hogy nem hagyták, hogy megvárjam, amíg elnyel a mocsár. Ezek az emberek nyilván nem csak az én életemet keserítették meg, hanem vastagon felelősek abban, hogy itt tart a könyvszakma, ahol tart. Mert oké, van egy természetes haldoklás, de erre csúnyán rásegítettek. Hozzá nem értéssel, rosszindulattal, önös érdekekkel, hazugságokkal és legfőképp a többiek semmibe (és hülyébe) vételével. Nem kellett volna így történnie. Nem lett volna szabad így történnie.
   Egyfelől hangoztatják, hogy micsoda igény van a szemétre. De nagyon is sok embernek NINCS igénye erre. Sőt, van ízlésük, és van szellemi színvonaluk, amit nem hajlandóak bemocskolni. Egy folyamatosan szűkülő rétegről van szó, de azért vannak, léteznek, és küzdenek, úsznak az árral szemben. Az ő nevükben is írom most ezeket a sorokat. Mert lehet, hogy egy-két ganéjt magadhoz veszel, hogy lelazulj, meg hogy kikapcsolj, de ezek bemocskolnak, észre sem veszed, és már nincs más, már bekúsztak a bőröd alá. Nem szabad engedni. Ugyanígy a tévé. Nagyobb népbutító, mint a szintetikus drogok. Nap mint nap látom azokat az embereket, akik tévével mosták ki az agyukat. Már nem képesek egy épkézláb mondatot kinyögni. Túlzok? Attól félek, nem.
   Visszatérve a könyvekre, a kultúra világára, nem adtam fel a magam kis küzdelmeit. Csak itt és most pontot teszek, és új fejezetet kezdek. Köszönöm mindezt rengeteg embernek, akikkel sikerült megismerkednem ebben a tíz évben. Írók, szerkesztők, kiadók, kereskedők. Minden szegletben láttam olyanokat, akik a kultúra ELLEN dolgoztak. És teszik ezt most is.
   Azért a nagy negatív hangulat ellensúlyozásaképp azt is elmondom, hogy igazán értékes embereket is sikerült megismernem, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, a dolgokról mint én. Velük azt gondolom egy úton megyünk tovább, mert egy irányba tartunk. Nélkülük azért nem tartanék ott, ahol most vagyok. Remélem idővel azért egyre többen leszünk, akik ki merjük mondani, hogy nem kérünk a moslékból. Nem tudom, hova vezet az az út, amire a mostani könyvszakma állt. Nyilván magam sötéten látom a dolgokat, de tényleg bízom benne, hogy ha mást nem, maguk a fogyasztók nemet fognak mondani a szemétre. Ha már képes valaki elutasítani a műkaját, legyen képes elutasítani az agymosást is. Mert van választás. Mindenkinek van választása. Csak merni kell...
...Mert harcolni kell a trollok ellen!

2014. július 9., szerda

Jolcsi bég

   Nem ismerős Jolcsi bég neve? Nahát, az ember egy bég hallatán mindjárt egy pöffeszkedő, papucsos- kaftános előkelőségre gondol. Ámde Jolcsi bég ("Utazó Úr") történetesen nem viselt papucsot (olyan felkunkorodós orrút), mert egy kutya volt. Nem egy kutya, hanem A KUTYA. Mármint Stein Aurél számára. Nem ő volt az egyetlen kutyája, de minden bizonnyal nagyon szerette a kis keverék ebet.  A Homokba temetett városok című könyvében többször említi Jolcsit. Persze egy csomó másról is szól ám a könyv, de mivel állatságaimról van szó, koncentráljunk az ebre. 
   A semmi közepén csapódott az expedíciós csapathoz a jószág, és attól kezdve elválaszthatatlan társak lettek. Ahol a sivatag homokja túl forró volt, Jolcsi bég felkéredzkedett egy teve hátára. Utazott jakon is, szóval Stein Aurél minden kalandjában részt vett. És mint jó barátok, nem felejtkeztek el egymásról.
   Stein Aurél ám nem csak négylábú barátokat vitt magával (állítólag a kétlábúakkal igencsak hadilábon állt), hanem egy Arany János kötetet is. Ezek után természetesen elő kell vennem a sajátomat, és újra olvasnom! Stein Aurél szívesen választott magának eb- útitársat, akik általában foxik voltak. Őket a Dash névvel és egy sorszámmal illette, ezért is különleges Jolcsi bég története, aki sem foxi nem volt, sem a szokásos nevet nem vette fel. Tehát itt egy egyéniséggel állunk szemben. Több expedíciós fotón is ott feszít Jolcsi, méreténél fogva általában az első sorban. Maga a könyv (nekem nyomtatott van, de e- könyvként is elérhető) tartalmazza ezeket a képeket, pl. ezt:
a kép forrása. dunhuang.mtak.hu
 

2014. július 1., kedd

Csalafinták, ravaszak, kecskék

















  Ha majd lesz egy farmom Afrikában (amióta az eszemet tudom, ez az álmom), kecskéket fogok tenyészteni. Szóval kecskefarmom lesz. Aztán persze nem fogom megölni a kecskéimet, sem megenni nem szándékozom őket, hanem romantikusan, vállt vállhoz vetve gyönyörködünk a perzselő afrikai naplementében. Valahogy így képzeltem a dolgot. És mind a mai napig nem bánnám, ha így alakulna...