2014. június 19., csütörtök

Cattitude#11


Nehéz nyelv a magyar

  

   Nehéz nyelv a magyar, ezt mindig is tudtam. De ennyire? Néhány napja magyar népdalokat vadászok a youtube-on. Szoktam ott is hallgatni zenét, de eddig még sosem vetemedtem arra, hogy a kommenteket is elolvassam. Néha- néha belepillantottam ugyan, de megállapítottam, hogy nem ritkán retardált trollok töltik ott az életüket, szóval kár vele foglalkozni. 
   Nyilván sok külföldi, aki beleszerelmesedik ebbe a kis különös országba, eszméletlenül kíváncsi lesz, hogy mi a fene ez a népzene. Aki az utamba kerül, annak elénekelek bármit. A többieknek be kell érniük Sebestyén Mártával és a Ghymessel. Volt szerencsém egy Ghymes koncerten egy csapat spanyol fiatallal tombolni, akik ugyan ismerték az együttes zenei világát, ám halvány elképzelésük sem volt róla, hogy miről van szó. Megkérdeztem, hogy melyik a kedvenc daluk (in inglis): hát a basszarossza! Hümm. Felvilágosítottam őket, hogy ilyeneket ne üvöltözzenek az utcán...
    Szóval néhány külföldi ismerősöm azért szokott kérdezgetni ilyesmikről. Általában elviszem őket néptáncolni, hogy érezze, hogy értse. Persze ez ma már nem ugyanaz, mint tíz éve, mint régebben. Ma már valami teljesen mást jelent. Azért kedvcsinálónak nem rossz...
   Szóval nekiláttam, hogy a nagy magyar lélek rejtelmeit hogyan lehetne megértetni valakivel, akinek ugyan elképzelése nincs a "keleti blokkról". Kerestem magyar versfordításokat, magyar dalszövegek fordításait. Hát, volt néhány, amire tényleg csak azt lehet mondani, hogy "artificial turner". Az egyik kedves dalom szó szerinti fordítása következik, amit jelzem, nem én követtem el, sőt, mindegy is, hogy ki volt, de az biztos, hogy a lelkét valahol elhagyta két gyorséttermi zabálás között...

Kimegyek az útra, lenézek az útra
Látom édesemet, ő is lát engemet

I go out on the road, I look down along the road
I see my sweetheart, and he also sees me.

Akarom szólítni, szánom búsítani
úgyis megszólítom egy szóval kettővel

I want to hug him, to call him
I'm going to hug him anyway with one word or two

Ne menj el édesem, ne hagyj el engemet
sír a szívem érted, maj' meghalok érted

Don't go my sweetheart, don't leave me
My heart is crying for you I almost die for you

Vékony a pókháló, az is megtart engem
csak egy hajszálon is hozzád ránthatsz engem

The spidernet is thin, it can hold me
You can pull me towards you even with a single hair

Te túl rózsám, te túl a világ erdején
De én jóval innen, bánatnak mezején

You are overthere, my rose, You are over the forests of the world
But I'm here, on the field of sorrow.

Indulj el egy úton, én is egy másikon
Ho legymást találjuk, egymásnak se szóljunk

Start out on one road, I'll take the other one.
Where we find each other, we won't say a word to each other.

Aki minket meglát, mit fog az mondani,
Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk.

Those who see uswhat is he/she going to say?
He/she is going to think that we are strangers.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk,
Ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk.

We are strangers, we keep love
Where we gather together we make love.

Na erre mondom, hogy senkinek nem fog megjönni a kedve, hogy kicsit is foglalkozzon a magyar nyelvvel. Ez a jútyubin volt ez a csoda, de számtalan hasonló gyöngyszemet találtam, ami miatt bocs, én szégyellem magam. Mert oké, szar a rendszer, szar a gazdaság, egy korrupt kis pattanás vagyunk Európa seggén, nem érdekel, mit gondolnak rólunk, de legalább a nyelvünket nem kéne hagyni, hogy megalázzák, nem kéne hagyni, hogy megalázzuk. Nem sok dologgal büszkélkedhetünk (a romkocsmáinkon kívül), de ez pont az a dolog, ami az értékünk. A történelmünk, a nyelvünk, a szellemünk. Ha valakinek ez nem megy, az sem baj, csak ne ossza az észt a külföldieknek, mert többet árt ezzel, mint használ. 
   Bocsánat a hazafias színezetű kirohanásért, de szájhabzást kapok az ilyen nyelvgyalázó veszélyes vadállatoktól...

UI: Dancing deer in a mistyc fog?!? És nem is beszélve a Wunderhirsch- ről...

2014. június 18., szerda

Reneszánsz hangulat német tálalásban





Bármennyire is magam alatt vagyok, ez a dal mindig jó kedvre derít! Sok- sok éve volt szerencsém őket élőben látni (még nem ez a felállás volt), azóta töretlen a rajongásom.

Tapsiék a strandon (és nem a tepsiben)




Ez a nyuszkó szemmel láthatóan szeret fürdeni. Arcimboldoval volt egy gyenge próbálkozásunk, de kirepült a kádból és véresre karmolt mindkettőnket. Szóval nem tetszett neki a gondolat, hogy fürödjön. Ezért sajna nem is szolgálhatok Arcie-s fürdős képekkel, de azért vadásztam néhány vidám pancsoló nyuszikát a meleg napokra!

nem hiszem, hogy ekkora zsírral képes lenne lemerülni a vízbe, de ki tudja...
fülek hetykén félrecsapva


a tökéletes ellazulás nyúl- módszere

füleket kérem felcsatolni!


2014. június 11., szerda

Néhány gondolat a nyelvtanulásról

   Nyelvet tanulni szép és jó dolog, és mindamellett rendkívül hasznos dolog is. Szeretek tanulni, új dolgokat felfedezni, bár ez nem volt mindig így. Épp a rendszerváltás évében voltam elsős az általánosban, így telibe kaptam az újhullámot. Nem hiszem, hogy jobban jártak, akik előttem jártak suliba, vagy akik később, ez mindenesetre egy rendkívül izgalmas dolog volt. Egy kicsit bizarr.
    Az anyanyelvem a magyar, az apanyelvem az angol. Mindkettővel jól boldogulok, bár az angol kapcsán elmondhatom, hogy nem kínlódtam nyelvtannal, tanulással- az csak úgy ragadt. Pláne, hogy akkoriban már voltak műholdas csatornák, nonstop csüngtem a Cartoon Networkön, így tényleg nem volt nehéz megtanulni. Meg ömlött be minden, ami angol, a zenén, a számítógépen keresztül. Inkább művészet volt nem megtanulni. 
   Szóval mire suliba kerültem, már jól ment az angol. Az új szelek miatt nekem már nem kellett oroszul tanulni, elsőtől kezdve angolt tanítottak. De kik? Ez volt az egészben a pikáns. Gyorsan kellett a néhai orosztanárokat átalakítani angoltanárrá, mert épp arra volt igény. Így szerencsétlenek nem ritkán egy- két leckével előttünk kullogtak, és fel kellett kötniük a gatyát, hogy egy csapat öntudatos kismókussal felvegyék a harcot. Mi már nem voltunk jól nevelt cserkészek, azt hiszem a nyugati kultúra beáramlása alapjaiban forgatta fel a fennálló rendszert (ezzel a legkevésbé sem elítélni szeretnék bármit, csupán arra próbálok rávilágítani, hogy itt egy nagy fordulat következett- egy szemléletbeli fordulat). Az új angoltanárok nem álltak a helyzet magaslatán. Borzalmas kiejtésük volt, gyakran alig lehetett őket érteni. A kedvencem a frújít volt (igen, ezt szó szerint így kell ejteni, szép, hosszú hangzókkal), amit alig bírtunk kiszedni belőle, hogy mi lehet. Aztán elárulta, hogy ez a gyümölcs. Természetesen ordenáré viháncolást kapott válaszul.
   Fent nevezett művésznő a Barna Szörny néven vált hírhedté. Barna- diszkriminatív módon a bőrszínére utalt; Szörny, mert tényleg egy szörnyeteg volt. Büdös, koszos, lepukkant, emberi roncs. Nem tudom mi lett vele. A tanárok jöttek- mentek, egy évben nem ritkán négy- öt tanár is váltotta egymást. Nem azért, mert ennyire elviselhetetlenek voltunk, hanem azért, mert aki már néhány mondatot ki tudott makkantani, az elhúzott külföldre. Nem így van ez most is?
   Így sosem jutottunk túl a hádújúdún, de nem is ott tanultam meg angolul. Persze, nagy az arcom, hogy milyen jól beszéltem, és tök magabiztos voltam- egészen az első skóciai utazásomig. Bátran bevettem magam a helyi bárba, hogy fecsegek egy kicsit az őslakosokkal. Egy árva szót sem értettem. Hiába kérdeztem vissza, semmi. Teljesen ledöbbentett az eset, hogy ez megtörténhet velem. Nyilván azóta többször is volt szerencsém ebbe belefutni, de az első élmény felejthetetlen. Később a klinikai gyakorlaton volt szerencsém egy csapat külföldivel együtt dolgozni (indiaiak, pakik, törökök, svédek, norvégok), na ott fejlődött a nyelvtudásom. Azóta igazán nem is használom a nyelvet, de sosem lehet tudni.
   Az oroszhoz felnőttként jött meg a kedvem. Bár a férjem lelkesen szórakoztat úttörődalokkal, meg orosz kifejezésekkel, az áttörést mégis Tolsztoj és Dosztojevszkij hozta meg. Egészen beleszerelmesedtem az írásaikba, a kifejezésekbe, a szellemükbe. Azonnal tudtam, hogy ezeket eredetiben szeretném olvasni.
   Nyelvkönyveket kutattam fel. A legjobbnak még mindig a régieket véltem, az újak valahogy nem tetszettek. Tele van sok szép képpel, és alig van benne nyelvtan. Nem riasztanak el a táblázatok, nagyon lelkesen tudom őket mantrázni. Így végül szereztem egy könyvet, ami 56-ban készült. Benne csupa aktuális szituáció: hogyan kell interurbán hívást kérni, az elvtársak túlteljesítették a tervet, meg a testvérem élmunkás. Sebaj, úgyis van valami bizarr vonzalmam a Szovjetunióhoz, így beleástam magam az igazi szovjet világba. Ez tök jó, ha az ember történész, de így nem tanultam meg kommunikálni. Egy közeli orosz boltba jártam el, hogy a szép orosz nőnek mondjam el a mondataimat, és javítson ki. Nem javított ki. Sikítozott a röhögéstől. 
   Aztán egy könyvfesztivál alkalmával találkoztam Jevgenyij Popovval. Naná, hogy oroszul szólítottam meg, hogy dedikáljon nekem. És nem tudtam megállni, hogy a zseniális tudásomat meg ne csillantsam előtte. A szép orosz nőhöz hasonlóan szakadt a röhögéstől, és kíváncsi volt, honnan lehet ilyen tökéletes, használhatatlan szovjet tudásra szert tenni. Nyilván itt megakadt a beszélgetés, mert ilyet nem tudok mondani. Azóta az orosz pihen, és várja az újabb löketet, hogy elővegyem...
   A német már egy összetettebb dolog volt. Sosem vonzódtam hozzá, valami ellenérzésem mindig volt ezzel kapcsolatban. De hát muszáj volt, így megbarátkoztam vele- persze csak mértékkel. 12 évesen kezdtem el tanulni, és a lelkes pedagógus, akinek kedvet kellett volna ehhez csinálja, épp az ellenkezőjét érte el. Csak németül magyarázott (ha nem értettem, elmondta hangosabban és lassabban), és nyelvtani összefüggéseket taglalt, amiket akkoriban magyarul sem étettem. Nyilván volt, akinek ez rendben volt, de nekem nagyon nem jött be. Körülbelül az első héten lemaradtam, és emiatt hat évig kellett küzdenem, hogy ne buktasson meg. A végső bukást is csak csellel sikerült elkerülnöm. De mindez elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegye a kedvem. Azt hiszem életem során a legtöbb könnyet a német nyelv (tanár) miatt hullajtottam...
   A latin szerelem, a végzetem, az életem, azt hiszem ezen nincs mit magyarázni. Javíthatatlan ókorbuziként egyértelmű volt, hogy meg kell tanulnom latinul (mármint az irodalmi latint). Szeretem, élvezem, az a kikapcsolódás, ha latinnal foglalkozhatok. Nem mondom, hogy könnyen ment, egy fél évig annyit sem tudtam kinyögni, hogy mukk, de aztán jött az áttörés. Szeretem,  mert szeretem azt, amit olvasok, akit olvasok. Egy teljesen más világ, ahol nem kell bankszámlát nyitni, ahol nem kell bérleti szerződést kötni, hanem olvashatsz hősökről, akik hétköznapi emberek voltak, olvashatsz varázslatos lényekről, csupa titokról és jóra nevelő történetekről. Egy olyan kapu, ami elvezet egy nagyon távoli, de izgalmas világba. 
   A latinhoz a végső lökést Adamik Tamás jelentette, a Martialis fordításai miatt szántam rá magam, hogy meg fogom tanulni. Wilfried Stroh pedig szintén nagy példaképem lett, szeretnék egyszer én is úgy beszélni latinul, ahogyan ő!
   És itt kapcsolódik vissza a gyűlölt német az életembe. Nem csak magyar nyelvű munkákat olvasok ókor témában, de meg kell mondjam, az angol nyelvűektől nem estem hasra (hű, ez olyan nagyképűen hangzik, de nem szakmai kritikának szánom), és különben is, a német az ókortudomány nyelve. Szóval lassan meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy németül kell tanulni. És mivel már nem állok ellen (annyira) felfedeztem egy csomó tök jó dolgot- németül. Egyedül tanulok, és lám, egy csomó mindent megértettem, amit akkoriban nem. Szóval alakul a dolog :-)
   Hogy mitől jó egy nyelv? Ez az én egyszemélyes véleményem, minden értelem és magyarázat nélkül. Amelyik nyelven jó mesekönyvek jelennek meg. Szépek, vidámak, varázslatosak. Németül nem találtam ilyeneket, de biztos csak nem kerestem eléggé. Jó nyelvnek találom még azt, amivel pontosan ki tudod fejezni magad. Szóval sok benne a ragozás, a nyelvtani szabály, de ha átküzdöd magad, akkor igen pontosan tudsz beszélni. Jó nyelv az, aminek jó irodalma van. Sok jó író, minden műfajban. Nemcsak kortárs, hanem régebbi is. Nem szeretem azokat, akik nagyon "mélyen szántanak" a világ mocsarában, akik meg akarják váltani a világot, szerintem nem attól lesz jó valami, hanem attól, hogy ott vannak benne az emberek, élnek, és élőek maradnak, bármikor is olvassák őket. Nyilván ez lehet egy jó krimi is, de szépirodalom is. 
   Szóval a gyerekkönyvek a kulcs nálam, annak alapján döntöm el, hogy tetszik-e egy nyelv, vagy sem. A legutóbbi könyvfesztiválon (amin voltam) a norvég, svéd gyerekkönyveket mustráltam. Nem mintha falnám az ifjaknak szánt olvasnivalókat, mégis ez a pont, ahol döntök. Ez olyan érzelmi- dolog. Aztán a művészek, akik közvetítik az adott kultúrát. A Faun (német együttes) miatt is képes vagyok órákig bogarászni a szótárt, hogy megértsem. Hasonló lelkesedéssel ástam bele magam korábban a feröeri nyelvbe. Egy dal, ami megérint, hatalmas energiákat tud ám megmozgatni!

2014. június 10., kedd

A kedvenc Szatírom :-)


   A német nyelv bár nem tartozik a kedvenceim közé, azért van, aki szépen műveli. Persze idővel rájöttem, hogy ez hülyeség, hogy maga a nyelv nem tetszik, mert csupa olyannal akadtam össze, aki nem mutatta meg, hogy mi a szép benne. És tessék, itt van egy dal, ami igazán szép (szerintem) és rendelkezik azzal a nyelvi szépséggel, ami miatt képes vagyok elővenni egy német nyelvkönyvet is...

2014. június 6., péntek

Egy mamuttal futok :-)

   Reggelente a futópályán mindenki nagyon kedvesen üdvözli a másikat, noha semmit sem tudunk egymásról azon kívül, hogyan fuldoklik a másik. Már jó ideje kijárunk mi is, szintén lelkesen üdvözöljük a többi futót. Senkit sem ismerek, de mivel szinte mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozom, elneveztem őket. Ilyen például Mamut, aki egy hatalmas férfi. Kolosszális méretei ellenére zseniálisan fut. Gyorsan és kitartóan. Bár ha eltrappol mellettem, reng a föld. Innen a neve is.
    Egy ideje Mamuttal pontosan egy időben érkezünk reggel. Az az új hobbija, hogy imád lehagyni. Ezt azért nem nevezném komoly teljesítménynek, mivel én lassú vagyok. Ám Mamut egy igazi vadász, ízig-vérig ragadozó (hmm, mik derülnek itt ki a növényevő mamutokról...). Nem éri be azzal, hogy egyszer lehagy. Minden körben le kell hagynia. Ad egy kis előnyt, elkocogok, aztán váratlanul rámtör. És elhagy. Aztán elégedetten pillog hátra, mint aki jól végezte dolgát. És ezt minden körben megismételjük. 
   Azt hiszem ez már egy barátság. "This is the begining of a beautiful friendship" ahogy a nagyok mondják :-) Lehet, hogy meghívom egyszer, fussunk szigetkört (majd ha már én is végig bírom futni)...
 

2014. június 2., hétfő

A Lajos-forrás túristaháza

   Egy régi, letűnt világban még divatja volt a túristaházaknak. Nemrég néztem meg újra (és újra és újra) a Másfél millió lépés Magyarországon című filmsorozatot. Gyerekkén a nagy terveim között szerepelt, hogy egyszer én is végigjárom ezeket az utakat, akár az Országos Kék túrát is, több részletben. Nem tagadom, jó néhány év eltelt, mire a tervből megvalósítás lett. A filmen szereplő világ azóta eltűnt. Nincsenek meg azok az öregek, akik a világ ezer titkát ismerték, nincsenek meg a kis falusi tanítók, akik a szabad idejükben helytörténeti gyűjteményeket szerveznek, és egyáltalán semmi sem maradt abból a világból, amibe elhatároztam, hogy én is bejárom, felfedezem. Most már gyakran szeméthegyeken kell átkelni, a védett területek is nem ritkán be vannak építve, rengeteg a pusztulás. És ez nem "természetes" elhasználódás, hanem szándékos rombolás eredménye. 
   Ez a helyzet egy csomó túristaházzal is. A film idejében még használták őket, tényleg egy remek kis kirándulóhely volt, ahol meg lehetett pihenni, beszélgetni, enni egy jót. Ezek nagy része ma már az enyészeté. Pedig biztos lehetne vele valamit kezdeni ahelyett, hogy hagyják, hogy egy rakás szemétté váljon. Aztán meg építenek szuper, dizájnos, használhatatlan épületeket. 
   A Lajos- forrásnál lévő (Pilis) túristaház története pedig igen kalandos. Báró Podmaniczky Lajosról – akinek kedvelt helye volt – kapta a nevét. A monda szerint Nagy Lajos királyunk vadászatai alkalmával szintén szívesen tanyázott e helyen, a kitűnő, bővizű forrás miatt, amit a Magyar Tudományos Egyetem pénteki asztaltársasága 1908-ban Gabrinyi Samu tervei szerint díszes foglalatba foglalt. Az ismert sörös família (Dreher) valamikor a harmincas években vadászkastélyt építtetett a pilisi Bölcső-hegy oldalában 587 méter magasan fakadó, Dobra voda (jó víz) néven is ismert forrás mellé. A világháború aztán elsodorta a Drehereket, gyárukat államosították, címerük helyére Kőbányai Világos-logó került. Pilisi kastélyukat pedig a nép vette birtokba: 1953-ban a nagypolitikában épp bukott Rákosi, amikor megnyílt a nyolcvanöt férőhelyes Ságvári Endre menedékház.
ilyen volt a szóban forgó túristaház

Forrás: a Magyar Természetbarát Szövetség archívuma
    Aztán hirtelen életveszélyesnek nyilvánították, és bezárták. Nyilván ezek a bezárások csak annyit jelentenek, hogy azok előtt marad zárva, akik használni szeretnék, a kétes alakok számára pedig kész paradicsommá avanzsálódik. Találtam néhány képet a mostani állapotokról itt. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet, így elmentünk felkeresni a hét végén, hogy mi a helyzet. Hát, mit ne mondjak, tényleg ilyen. Sétálsz az erdőben, és gyakorlatilag egy bűntanyába botlasz. Íme a saját képeim: