2014. május 29., csütörtök

Néhány gondolat a könyvtárról

   Mindig is volt könyvtári tagságom. Inkább több könyvtárba, de egybe mindig. Idén már nincs. Azt hiszem ez egy szomorú dolog. Nem az árával van bajom, szerintem még teljesen kifizethető, hogy egy könyv áráért egy egész évig olvashatsz, hanem az egész szellemiséggel. Persze ez a nézet már mindent megfertőzött, igazából a "régi" szemlélet a furcsa manapság...
   Hogy miről is van szó? Régen azért jártam könyvtárba, mert ott MINDENT megtaláltam. Nem volt olyan régi könyv, amit ne tudtam volna fellelni. Ha "csak" kézikönyvtárban is, de ott volt. A legtöbb téma is ilyen volt, hogy ha bárminek utána akartam nézni, a könyvtár volt az első, a legnyilvánvalóbb hely, ahol információt kerestem. Persze, ma már van internet. Tök jó dolog, én is szeretem és használom is. De. Tele van hülyeséggel is. Néha nehéz kiszűrni a baromságokat, pláne, ha egy olyan témában keresel, amiben nem vagy túl járatos. A forrásokat nehéz ellenőrizni. És mit ne mondjak, itt is a hiteles forrás általában egy könyv. Amire lehet hivatkozni, amit fel lehet lapozni, ami mindenkinek ugyanazt az információt fogja szolgáltatni. (Információk alatt nem a vvgizi életrajzi adatainak hitelességét értem.) Ahhoz, hogy egy forrást ellenőrizz, mehetsz a könyvtárba. És ez jól is lenne így, hiszen gyorsan megtalálom, amit keresek, utána céltudatosan felütöm a könyvet és haladok a dolgaimmal. Itt jön a sirámom.
   A könyvtárak valami új hullám divatján belül népszerűségre törekednek. Hogy minél több ember forduljon meg náluk. Minél több darabot kölcsönözzenek ki. És ahogyan ez lenni szokott, a minél több darab esetében a MIT már nem számít, csak a MENNYIT. Attól lesz jó egy könyvtár, ha sok könyvet kölcsönöznek ki. Ez a számszerű termelés nyilván magával hozza azt a démoni romlást, ami a könyvtárak sajátja az utóbbi időkben. Hogy tele van szeméttel. Igen kérem, szeméttel, mert az ezerötszázadik nyálas szutyokra ne mondja senki, hogy értéket képvisel. Oké, legyen az is, mert az is része annak a valaminek, amit kultúrának csúfolunk, de itt csúnyán megfordultak az arányok. Szakkönyvek, tudományos könyvek elvétve, magukat szégyellve lapulnak gyakran a raktárakban. Ám a népszerű, gyorsan fogyasztható, felejthető művek hegyekben állnak. Mert erre van igény. 
   Ezért idén már nem iratkoztam be egyetlen könyvtárba sem. Ennek csúcsaként, az egész kultúra szégyeneként, a könyvtárak rendszeresen készletfrissítést tartanak. És itt kerülnek ki a néhai kincsek, itt folynak ki a régi értékek, mert ezekkel általában csak az a baj, hogy nem népszerűek... Kell a hely, a sok divatos könyvnek. A nem divatos darabok meg vesszenek. Pedig némelyik ma már pótolhatatlan kincs. 


2014. május 22., csütörtök

Az ártatlanság megrontási kísérlete

   Szerény véleményem szerint az az ember, aki képes magától megtagadni az evés örömeit, egyéb gaztettekre is képes. Szóval aki a végletekig sanyargatja magát, és megvonja magától a finom falatokat, ott valami nincs rendben. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy az a normális, aki rosszullétig zabálja magát nap mint nap, és lépni sem tud a rárakódott feleslegtől, hanem az igazság itt is valahol félúton lakozik.
    Nem ritkán, főleg egy jó futás után, szeretek hurkát, kolbászt, oldalast (és társait) ebédelni. Olyan ízletes disznótorosokat. Nyilván vannak, akik ezt nem tolerálják. Így járt egy szerencsétlen kislány is, aki néhány kényszerű közösen töltött napunkon megtapasztalhatta, mit jelent ENNI. Nem táplálkozni, meg kalóriákat számolni, hanem enni, élvezettel, enni az örömért és az életért. 
   Gyöngyöm, a kis madárcsontú, éteri szépség, azt hiszem, az első pillanattól kezdve nem szimpatizált velem. Jól tette. Hogy tudjam, ki az úr a háznál (mert ám a törékeny kis tündibündik is tudnak ám sárkánykodni), első közös napunkon az orrom alá dugott egy kis doboz levélkét, és nyomatékosította, hogy ez az övé, nem nyúlhatok hozzá. Zárójelben jegyzem meg, ennél még a nyulamnak is többet szedek a mező füveiből... Nem értettem, hogyan merülhetett fel benne ez a perverz gondolat, hogy hozzá találnék nyúlni a fűkeverékéhez. Én kolbászt vittem mustárral. És különben is. Nem úgy nézek ki, mint egy nyúl. Bár lehet, hogy arra gondolt, nehogy kihajítsam a kukába, mert viszi haza, mondjuk egy tengerimalacnak.
   Gyöngyöm nem vitte senkinek. Gyöngyöm ezt fogyasztotta. A plusz vicc  az egészben, hogy ez az emberi lény, ez a húsból teremtett test, a tengerimalacnak elegendő, fonnyadt, boldogtalan levélkéket egy héten keresztül ette. Komolyan, nem evett semmi mást, hisz láttam, egész nap együtt voltunk. Nem csalt. Bár azt nem tudhatom, hogy éjszakánként esetleg rájárt a hűtőre és kizabálta, de nem tartom valószínűnek. Tehát Gyöngyöm falta a növényeket, lelkesen, mint egy nyúl. Aztán meglapogatta két kimeredő csípőcsontját, és közölte, hogy jóllakott. Természetesen hányingere volt a lángos és kolbász szagától, azt mondta, a zsíros levegő puszta belégzésétől is meg lehet hízni. 
   Igen, Gyöngyöm pont olyan volt, mint aki egy magazinból szakadt ki (az akciós kuponokkal együtt). A haja belőve, kivakolva, mintha az Oscar- átadásra készülne, és minden ruháján csillogó, vibráló, szikrázó mütyürök egész hadserege sorakozott. Gondolom azért ilyenkor bánta, hogy nem testesebb, mert akkor sokkal több szikrázó apró szarság elfért volna rajta...
   Az apropó, aminek kapcsán mi így összefutottunk, egy fizikai munka volt. Semmi szellemi magaslatok, pusztán a testi erőnkre volt szükség. Gyöngyöm (aki nevét a ráaggatott gyöngyökről kapta) az első reggel már pihegett. Bár biztos járt valami kismamajógára, mert olyan lelkesen fújtatott (ki és be), mint aki hamarosan szülni fog. Aztán kidőlt. Igen, még az első nap. Megkínáltam egy túró rudival, hogy erőre kapjon, mert még finoman szólva sok volt hátra. A szemöldökei, melyek már így is a homloka közepére lettek átrajzolva, ha lehet, még magasabbra szaladtak. Gyalázat! Ő egy egész nap nem vesz magához annyi kalóriát, amit én most itt le akarok nyomni a torkán!! Hagytam. Ő is hagyta a munkát, mert nem ment neki...

2014. május 19., hétfő

Macskahősök

 
 

A néhai Lepencei Strand emlékére

   Volt egyszer egy egy jó kis strand, Lepencénél. A medencék egymás alatt helyezkedtek el, teraszosan, és a meleg gyógyvíz a legfelső szintről hömpölygött alá. Ha kikönyököltél a medence szélére, láthattad a környező hegyeket, beszippanthattad a pilisi levegőt. Nyilván, ez a strand amolyan retro- strand volt, nem volt vízforgatásos rendszere, meg feszített víztükre, meg haccp, meg egyéb uniós szarságok, csak úgy jó volt, és kész. Gyerekként én is jártam ott. Aztán megfogadtam, hogy felnőttként is el fogok menni, és egész nap cseresznyét fogok ropogtatni a medence szélén és addig ugrálok a vízbe, amíg le nem megy a nap. És ebédre is fagyit eszem, és nem kenem be magam napkrémmel. Meg ilyesmik. Aztán felnőttem, és valahogy kimaradt a strandolás az életemből. Aztán a hétvégén arra jártunk, és láttam, hogy itt bizony többet nem fogok cseresznyét ropogtatni. Mert kibelezték a strandot. Nemcsak bezárták, hanem valami barbár módon szétcincálták az egész hegyoldalt, ahol a medencék voltak. Pedig hallottam a történetet, hogy ide járt telente (amikor a strand zárva volt) egy őz. Gondolom már ő sem jár erre...
   A lenti képek a mostani állapotot tükrözik, hogy mi lett a néhai standdal. A hétvégén készültek.
a kép forrása:visegrad.blog.hu

2014. május 14., szerda

Horror bunneh!





Orvosi kifejezések a mindennapokban

   Valamikor réges- régen az egészségügyben dolgoztam. Tényleg nagyon régen volt, tán igaz se volt. Szerettem is, meg nem is, ifjú koromban nagyon romantikus elképzeléseim voltak a nővéri munkával kapcsolatban. Aztán szembesültem vele, hogyan is működik a magyar egészségügy, és elment minden kedvem a világmegváltástól. Persze külföldön aztán lett volna munka, de mégis, inkább maradtam, és a nővéri hivatást hagytam el. 
   Az orvosok egyik "jó" tulajdonsága, hogy szeretnek mindent irtó tudálékosan előadni. Nyilván, aki hatalmas tudással rendelkezik, nem képes a problémát néhány primitív mondatra leredukálni, de kérem, azért a betegekhez kéne igazítani a mondanivalót. Gyakran jöttek az anyukák, apukák (gyerekosztályon voltam), hogy mit is mondott az orvos, mert egy szót se értett belőle. Na igen, de a nővér meg nem írhatja felül az orvos diagnózisát, sőt, nem is értelmezheti- ez egy nagyon bonyolult dolog ( a kinek mit szabad mondani témakör egy egész jogi útvesztő). Szóval gyakran kellett valami értelmeset mondani, lefordítani a dokik magyarázatait. A szülők pedig tényleg mindent megtettek, hogy megértsék a szituációt, és szerettek az orvosok szavaival elmondani dolgokat. Ebből viszont néha igenérdekes dolgok sültek ki. A néhány, amire még emlékszem:
- trüsszös mandula (ez a tüszős mandulagyulladás- bár tényleg utal a trüsszentésre, szerintem sokkal találóbb kifejezés)
- röggen (szegény Röntgen biztos forog a sírjában)
- infravénás (ez a vénába bekötött - intra- vénás szuri)
- és az elengedhetetlen paraCSetamol (ezt az erdélyi kollégák használták, de nagyon kedvesnek találtam- na és az apö minerále)
Köszönöm a figyelmet, elmerültem az emlékekben :-)

2014. május 8., csütörtök

Habzó nyúlravaló

   Egy kedves régi ismerősöm küldte ezt a képet, amit most megosztok veletek. Zseniális ötlet, külön nyulaknak való sampon! Eddig szerencsétlent vagy macska-samponnal fürdettem, vagy valami pasis tusfürdővel (mert egy fiú- nyuszkót mégsem lehet gyöngyvirág- illatban mosni- hová lenne a nemi identitása). És igen kérem, itt a forradalmi áttörés, a nyúlsampon! Vegyétek és mossátok!


 Azt hiszem a mai napom is az őrület jegyében telik :-)

2014. május 6., kedd

A néhai lőpormalom a Frankel Leó utcában

    Már korábban írtam a Frankel Leó utcában lévő török- jellegű fürdőről (újkori utánzat), itt olvasható a fürdő története. A hétvégén arra kolbászoltam, kerülgettem a gödröket, mert feltúrták gyakorlatilag az egész Frankel Leó utcát. Csatornáznak, aztán pedig fonódni fog az új villamos (azt még nem tudom, hogy mi hol fog közlekedni, de izgalmas minden átalakítás). Ezért vannak a hatalmas gödrök. Természetesen nekem mindegyikbe bele kell kukkantanom, mert kíváncsi vagyok, mi van a föld alatt. Mindig arra vágyom titokban, hogy lekukkantok egy ilyen gödörbe, és látok valamit. Konkrétan római kori falakat, leleteket szeretnék látni.
   Erre tessék, lepillantok egy gödörbe, és teljesül a kívánságom, falakat látok! Azonnal meg kellett szólítanom az ottaniakat, akik épp ki sem látszottak a gödörből, hogy mi ez. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy egy 16. századi lőpormalom saroktornyát láthatom. Korábban már feltárták régészek az épületet, ismerték a helyét, de visszatemették. Most a csatornázás miatt a felszínre került, de csupán egyetlen napig volt "látható" (már azoknak, akik szeretnek gödrökbe leskelődni), és este vissza is temették. Azonnal visszatértem a tett színhelyére fényképezőgéppel felszerelve, hogy megörökíthessem ezt a ritka látnivalót, amit másnapra tényleg visszatakartak. 
   A saroktorony íve belóg a mostani út vonalába, minden bizonnyal ezért nem lehet a felszínen "hagyni' és bemutatni. A néhai lőpormalmot később török fürdővé alakították, a medence márvány ülőkéje (vörös márvány) látható is a képeken! Ez a feltárás pontosan szemben található a Malomtóval. A Császármalom építését Musztafa budai pasának tulajdonítják, hogy előtte mi volt, az bizonytalan (szerintem ez is). Viszont az idegenből idesodródott utazók említik a lőpormalom fürdőjét, mint például Edward Brown és Evlija Cselebi.
   Összegyűjtöttem néhány olvasnivalót a témában:

így láttam meg a régóta vágyott falakat 
a saroktorony íve, a márvány ülőkével

még a festés nyomai is látszanak

a mai utca kibontva- a régi lőpormalommal
és végül egy ép a néhai török fürdőről (ez nem a lőpormalom), a terebess.hu oldalról