2014. március 28., péntek

Megbűvölt képek- az illúzió hatalma

   Fényképezés, portréfotózás, önarckép. Erről mindig a mamám jut eszembe, aki még egy olyan korban élt, amikor az emberekről két- három, maximum négy fotó készült az élete során. Egy bájos elsőáldozós kép, egy esküvői fotó, egy a gyerekekkel, aztán talán az aranylakodalom alkalmával egy kép a családdal. Aztán annyi. Imádom ezeket a képeket, olyan merevek és mégis olyan bizalommal teliek. Egy ember arca úgy, ahogyan az élet ráírta a történeteit a vonásaira. 
   Mamám mindig azt mondta, hogy vetetkezés előtt (ezt a szót használta arra, ha valaki fényképet készített egy emberről, amolyan régies, latinos beütésű szenvedő szerkezettel) meg kell mosni az arcodat és meg kell fésülködni. Mert hát mégiscsak, az unokák is látni fogják. Azóta szükségét érzem, hogy fotózás előtt megfésülködjek. Ez amolyan babona maradt, az Ő emléke, az ő életének egy morzsája bennem. 
   Manapság már persze orrvérzésig lehet fotózni, csak kattintasz, meg egy mozdulat az egész, a technika miatt már nem kell szobormereven pózolni potom fél órát. És h elégedetlen vagy a képpel, újabb kattintás, és a kép eltűnik a nirvánában. Sosem volt, senki sem fogja látni, hogy nem mostad meg az arcod, mielőtt lefotóztak. 
   Már mindenkiről hatmillió kép készül onnan kezdve, hogy kidugja a buksiját anyujából. Ez jó vagy nem jó- azt hiszem ez nem fontos. Ez van. Aztán vannak ugye a képek, amiket megosztasz magadról, amit megmutatsz másoknak. A képek ismeretlen emberekről az utcán is a nyakadba zúdulnak, akkor is, ha nem akarod. Az óriásplakátokon egy orr akár akkora, mint te magad. Na ebben a világban már tényleg nem elég, ha megmosod az arcod. Mert mindenkinek azt kell sugározni, hogy szép (mintha ez egy objektíven mérhető dolog lenne, mint egy kiló krumpli), hogy boldog, hogy féktelenül jó kedve van, hogy szédítően vidám dolog egy új samponnal hajat mosni, satöbbi. És mivel mindenki a környezetedben indokolatlanul, már-már euforikusan boldog, te sem maradhatsz ki. Olyan képeket, olyan arcot KELL mutatnod a környezetednek, ahol te is részese vagy ennek a globális orgazmusnak. Mert különben baj van. 
   Ebben a tömeges és túlcsorduló szépségben egy ránc, egy pattanás, egy bőrhiba, egy ősz hajszál az emberiség elleni merénylet. Az öregedés, a természetes asszimmetria megbocsáthatatlan lázadás, ribillió, anarchizmus. A csúnyák sikertelenek. A csúnyák boldogtalanok. A csúnyák nem érdemlik meg, hogy a nap rájuk süssön. És igen, az ördögi kör, hogy a szerencsések bizony megöregednek ( a szerencsétlenek pedig fiatalon meghalnak), és ebből kifolyólag nem fognak olyan fejjel rohangálni, mintha húsz évesek lennének. Pedig ezt várják tőlem, tőled, tőlük. Ha harminc éves vagy, nézz ki úgy, mintha húsz lennél, ha negyven vagy, igyekezz harmincnak kinézni, satöbbi. 
   Ez pedig csúf tréfát űz az emberrel, kigúnyolja az amúgy is sérülékeny büszkeségében. És ez, hogy hogyan fest mások szemében, nem csak a fiatalok problémája. Már rég nem. A jól beállított fotók után egy új korszak nyílt: maga a kép megbűvölése. Ma már néhány kattintás után bárkiből lehet bárki. Ez tök jó, lehet olyan sima a bőröm, mint még soha. Ez förtelmes, hiszen ez sosem voltam én, és minden bizonnyal nem is leszek. Egy megbűvölt kép olyannak mutat, amilyen sosem voltam. Elhiteti velem mégis, hogy ez én vagyok. Ez a legaljasabb hazugság, egy elplántált hazug gondolat, ami ha kikel, nagyon sok fájdalmat fog okozni. Mert ez nem én vagyok, ez sosem voltam, de ha mégis elkészült a kép, képes vagyok elhinni, hogy talán mégis én voltam, vagy én lehetek. Egy olyan bűvös tükör, ami megmérgez. 
   Ezért nem is engedem, hogy ilyen képek készüljenek rólam. Egy kivétel van, a gimnáziumi tablókép. Annak ügyében nem dönthettem. Akkoriban még nem is készültek ilyen vadul megváltoztatott képek, inkább csak retusáltak. És mégis, valami borzalmas érzés volt meglátni. Hibátlan bőröm van a képen, selymes fényű. A hajam csodálatosan mogyoróbarna, a szemeim pedig üdén csillognak. Amikor a kép készült, aznap reggel leestem a lépcsőn és igen szépen összezúztam az arcom. Feldagadta fél fejem, mint egy boxolónak, de ha aznapra volt kitűzve a fotózás, akkor aznap kellett menni. Hát elmentem. És az eredmény: egy olyan valaki nézett vissza rám, aki sosem voltam. Szomorú voltam, mert úgy éreztem, hogy tényleg csak egy kicsi kellene hozzá, hogy az lehessek, aki a képen szerepel, az a hibátlan bőrű, üde tekintetű lány. 
   Sok idő kellett hozzá, hogy elhiggyem, nem ez a fontos. Azóta szeretek öregedni, szeretek változni. Van már ősz hajszálam is, és néhány ráncom is. De soha többet nem fogom megengedni, hogy egy képről letöröljék őket. Mert az nem én vagyok. Manapság reneszánszát éli a mutasd meg az arcod photoshop nélkül című őrület, ami egy teljesen nyakatekert valami, eleinte nem is értettem ,hogy mi a fene ez. Az már valami fergeteges szenzációnak számít, ha egy ismert ember "felvállalja" a megbűvöletlenül lefényképezett arcát. Pedig ez lenne a normális...

 

2014. március 27., csütörtök

Lábjegyzetek egy panaszkönyvhöz

   Nem szeretek hosszan várakozni a pénztárnál a közértben, ahogyan szerintem senki sem. Kaját meg csak kell szerezni valahogy, vadászni nem mehetek. Szóval marad az ördögi sorban állás. Igyekszem zenehallgatással, olvasással, memoriterek mantrázásával elütni az időt, ám hogy őszinte legyek, ezen semmi sem segít. Amikor a mögötted álló ordenáré szájszagát érzed, amikor a mamzi a fenekedbe tolja a kocsiját, szuszog, türelmetlenkedik, pofázik, telefonál, ordít, köpköd- na az gáz. Mindannyian erre vagyunk kárhoztatva, hogy a nagy ételelosztó pénztárainál tolakodjunk. Ez a karmánk a "civilizált" világban. 
   Egy ideje egészen új hobbit találtam a sorban állás okozta stressz leküzdésére. És igen kérem, itt a csodaszer! Azóta nem stresszelek. Csak röhögök. Na jó, néha elkeseredem, de összességében kikapcsolódás. Elkérem a panaszkönyvet. Nem, nem írok bele. Olvasom. A társadalom egészen új mélységeit, eddig számomra ismeretlen rétegeit ismerhetem meg- amolyan írásos bizonyítékai egy elképzelt világnak. Nyilván ezen hosszasan lehet vitatkozni, hogy mi a valóság, és mi a képzelt világ, ez mindenesetre egy meseszerűen izgalmas antropológiai utazás. Az arctalan ember, a TÖMEG, a NÉP szót kap, hangja van, arca van, életre kel. Itt nem a statisztikák, az utcán random tévériportra elkapott embert láthatod, hanem azt az EMBERT, akit valójában nem ismersz. Az ember, aki éli az életet, ami nem szerepel a tankönyvekben, akikről nem készülnek statisztikák, akik nem nyilatkoznak tévében, rádióban, csak húzzák a szekeret, több-kevesebb lelkesedéssel. Ezek az emberek hagyják ott a kézjegyüket a közértek panaszkönyveiben. Ki gondolná, melyik kutató vetemedne arra, hogy egy mezei panaszkönyvet fellapozzon? Pedig nagy kincsek lapulnak benne...
   Egyéb kereskedelmi termékeket forgalmazó cégek panaszkönyveit is szívesen tanulmányozom, ám a közért, az valahogy más. Ott válik igazán felszabadulttá az ember, ott meri megmutatni lénye mélyebb rétegeit. Sok helyen csak üres futamokat olvasok a hibás termékről, a nem megfelelő kiszolgálásról, blablabla. Ezek nem érdekesek. A közértben, a táplálékelosztó központban azonban kiderül, hogy a férjnek nem ízlett, a gyerek kihányta, a nagymama kiütéses lett tőle. Természetesen megtudhatod az EGÉSZ történetet, onnan kezdve, hogy a gondos háziasszony elméjében megszületett a gondolat, hogy olcsó, szójás virslit fog venni. Aztán azt is megtudhatod, mennyi idő múlva jelentkeztek a tünetek, mikor fordultak orvoshoz, és az orvos mit tett. Gondosan megfűszerezve a szereplők érzelmi tölteteivel. Gondoltad volna valaha, hogy bárkinek eszébe jut a zsacskós rizsből zacskóval együtt tejberizst főzni? Vagy a mirelit borsót zacskóval tenni a sütőbe? Vagy a bontatlan csirkét egyben megsütni (kipakolás nélkül)? És tudtad, hogy a fagyasztott eper, ha kienged, puha lesz? És a joghurt jó volt ugyan, de nagyon kevés?
   Megannyi érdekes történet, számtalan bánatos sóhaj, a hétköznapok monotonitásának elviselhetetlen terhe húz mély barázdákat egy- egy ilyen bejegyzésbe. Megtudhatjuk, hogy sokat sír a gyerek, pedig nem is hasfájós. Vagy elment az asszony, és azért nehéz így nélküle. Kész életregények. Ha egyvégtében olvasod, mint egy novellafüzért, kirajzolódik valami, egy mintázat. Egy keserédes történet. Amin nevetünk, amin sírunk. Ami a mi történetünk, persze "velem ilyesmi nem történhet". És mégis, mindannyiunk története. Pedig Te sem írtál oda semmit, én sem írtam oda semmit. Az élet valahogyan mégis megszülte ezt a történetet, amit elolvasok, amit elolvasol. 
   Szóval érdemes néha az ilyen különlegességekre is figyelni, a digitális világ előretörésével a kézzel írt "panaszok" egyre inkább visszaszorulóban vannak. Egy re ritkábban lehet ilyenekkel találkozni.  

2014. március 25., kedd

Amit csakis magyarul lehet elmondani :-)

Egyik olaszóra sodrán,
ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok-sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmespár,
Miért éppen andalog?
A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?
Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Mért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.
Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés,
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!
Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.
Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér...
Más nyelven, hogy mondjam el?
Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!
Aki 'slattyog', mért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?
Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?
Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.
Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' etinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!
Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?
Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, eloldalog,
Hogy mondjam ezt németül?
Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.
Ám egy másik itt tekereg,
Elárulja kósza nesz
Itt kóvályog, itt ténfereg. ..
Franciául, hogy van ez?
S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, mért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke (Firenze 1984. X. 12.)


2014. március 22., szombat

2014. március 19., szerda

Gerlóczy Márton: Segglény

   Gerlóczy Márton művészetének nagy rajongója vagyok, a csemegepultos szösszenet óta nyomon követem irodalmi garázdálkodásait. Néha nevettet, néha elszomorít, de semmi esetre sem unalmas. Erre mit találok? Egy cikket a hír24-en. Olyan hamisítatlan Gerlóczys írás, benne minden, ami nap mint nap a szemünk előtt van, ám mégsem vesszük észre. És az ő szemein keresztül látni ezt a világot, amiben mindannyian leledzünk- nos, így határozottan szórakoztató. Erről az írásáról csak annyit, hogy IMÁDOMIMÁDOMIMÁDOM!!!!!!!
Egy az egyben lecsippentettem innen.

"Tegnap este az egyik híradóban láttam egy riportot egy lányról, akinek az oldalát két és félmillióan követik szerte a világon. A lány a fenekét fotózza, mondja a híradós. A lány a popsiját fotózza, mondja a fitness-edző. Szóval a lány a seggét fotózza, főállású seggcsináló, seggfotózó, segglény. Reggel felkel s mindjárt a seggére gondol, és hogy mi dolga lesz máma a seggével. Felöltözik, seggére ruhát húz, leteszi a seggét a reggeliző asztalhoz, reggelizik, aztán elindul, hogy csinálja a seggét. Megy az edzőterembe. Egész nap dolgozik a seggén, közben csinál róla egy-két fotót, vagy megkér valakit, hogy csináljon róla, mármint a seggéről egy-két fotót, végül pedig, dolga végeztével a tükör előtt ellenőrzi, hogy megfelelő formájúra csinálta-e a seggét, és amennyiben elégedett, csinál a seggéről még pár fotót. Ezeket a fotókat aztán feltölti az oldalára és figyeli, hogy hány millióan gondolkodnak hozzá hasonlóan az ő seggéről, hányan gondolják úgy az ő seggéről, hogy az jó, elképesztő, netán hihetetlen segg.
Este aztán, vacsora közben, a sushi bár kirakatában ülve el-elnézegeti az utca népét, a gyanútlanul bóklászó embereket, akik nem is sejtik, kicsoda ő valójában, micsoda segg.
Szegény kicsi segglény! Milyen magányos lány lehet!"

Képet nem mellékelek, mert szeretlek benneteket, és nem venném magamra a bűnt, amivel lelki békéteket felborzolnám :-)

Csak egy hüvelyknyi férjem legyen...

   "...legjobban a feszes bőrét szeretném. A szemem sarkából figyelném ragyogásukat nem vesztett ajkait, pupilláit, amelyeknek fénye kápráztatná szempilláit, körmeit, amelyeket eszébe se jutna levágni, amíg nem figyelmeztetném, de főleg az épp csak férfiasodó testét. Hajlékony volna a mozgása, azt is bámulnám. Nem hasonlítanám- ahogy fiatal férfiakat szokás- hevesen fújtató és hidegen verejtékező csődörökhöz, inkább szarvashoz vagy egy ifjú forráshoz... de legesleginkább egy fiatal kígyóhoz, amelyik hiszi, hogy soha nem fogja elveszíteni fényes bőrét, s nem is tudja még, mi az a vedlés...
   Mindazok, akik tudnák, hogy ifjú kígyót tartok a házamban (akinek villás nyelvéről különben félelem nélkül innám a mérget), és akik az utcán látnának, sajnálkozva jegyeznék meg a hátuk mögött:
 -Természetellenes kapcsolat!
Én azonban minden este újra meggyőződnék róla, hogy nem tudják, mi a természet, mikor ott volna mellettem maga a természet- és persze bennem, természetesen."

Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen...

2014. március 18., kedd

A megújult Kossuth tér

   Tavaly nyáron jártam utoljára a környéken, akkor minden utca fel volt túrva, a forgalom a legváltozatosabb formákban volt átirányítva, por és zaj uralta a Parlament környékét. Ám a felújítási területet elkerítő kerítésekre hatalmas molinókat tettek, amiken régi budapesti fényképek szerepeltek, így nem tehettem mást, el kellett mennem. Úgy érzem, mindent látnom kell a városból, milyen volt akkor, más időkben, hogyan alakult át, milyen most- és természetesen az is foglalkoztat, milyen lesz. Megnéztem a korabeli képeket a frissen épített Parlamentről és az új térről. Azóta nem is jártam arra.
   Ám most végre elkészültek a felújítással (nem hanyagolhatjuk el azt a nem csekély jelentőségű tényt, hogy a tervezett időben készültek el a munkálatok), így munka előtt gyorsan el is mentem, hogy megnézzem. El kell mondanom, minden várakozásomat felülmúlta. Személyes véleményem szerint csodálatos lett. Az egész tér tágas, a hatalmas épületeket a maguk teljes pompájában tekinthetjük meg. A villamosról is pompás kilátás nyílik a Parlamentre, az előtte elterülő rendezett parkra. Nyilván még nincsenek színpompás virágok, de a fákat már elültették, a gyepszőnyeg illatozik, az egész gondozott benyomást kelt. A tér villamoshoz közelebbi oldalán egy hosszú vizes rész is helyet kapott (nem tudom pontosan mi a neve az ilyen több méter hosszú szökőkutaknak), ami nyáron biztosan sokak kedvenc helye lesz.
   Én még sosem voltam a Parlamentben, nem is láttam igazán közelről, csak képeket láttam róla. Most viszont egészen közel lehet menni, és végre saját szememmel nézhettem meg a szobrokat, vízköpőket, kőfaragásokat és egyéb építészeti megoldásokat. Mint egy óvodás, tátott szájjal álltam és bámultam. A központi kupolarész hatalmas tömegként bújik meg a mesepalotára emlékeztető épületben. Káprázatos!  A tér szobrai még nem kerültek a helyükre, vannak még kisebb munkák, de az összhatás lélegzetelállító. Nekem legalábbis szavam elakadt. A Parlament előtt lesz egy hajókikötő is, és az épület oldala mellett egyenesen a Kossuth térre lehet felsétálni. A kilátás a Dunára, szemben a Várral és a Halászbástyával... erről azt hiszem csak költők tudnak beszélni...
   Mivel épp munkába rohantam, képekkel nem készültem, így a varosban.blog.hu oldalról loptam egy képet, hogy valamit azért lássatok belőle. Igaz, ez egy látványterv, de tényleg ilyen lett!


Cattitude#1


2014. március 17., hétfő

Kutyák...

"Egy amerikai ügynökség eszelte ki azt a reklámfilmet, amelyben egy kutya selymesen csillogó bundáján reklámoznak egy húszezer dollár értékű brilliáns nyakéket. Az oktondi "manöken"  azonban hamar elunta a zajt, a nyüzsgést és a kamerákat, s nyakában a páratlan ékszerrel kirohant az utcára. Nem hiszem, hogy emberek tömege valaha is nagyobb lelkesedéssel keresett volna egy kutyát. Öt órával később találtak rá békésen üldögélve egy kuka mellett, miközben elmélyülten rágcsált egy penészes szalonnahéjat. Ha tudott volna beszélni, valószínűleg azt mondta volna, hogy számára bizony ez jóval többe ér, mint az a flancos, nehéz tárgy - ami szerencsére még mindig ott lógott a nyakán."

 

2014. március 16., vasárnap

Hogyan lehet a vizen száraz lábbal átkelni?

"A tanítvány hite a mester csodatevő erejében sziklaszilárd volt. Ha a gurúnak csak nevét ejtett ki, már úgy tudott a vizeken járni, mint akár a szilárd talajon. Meghallotta ezt a gurú és azt gondolta: Hogyan? Már puszta nevem is csodát tesz? Milyen nagy és csodálatos lehetek én magam? Másnap maga is megkísérelte, hogy száraz lábbal átjusson a folyón. Közben így suttogott: Én! Én! Én! De alig érintette lába a vizet, elmerült és megfulladt.
A hit csodát tesz,- az önimádat halál."

Indiai mese, fordította Kemény Katalin

az illusztráció a tavaszi Duna- partot mutatja

2014. március 13., csütörtök

Ide születtem...

     Igen kellemetlen, mert van sok kedves ismerősöm, barátom, aki külföldön él, ezért- azért- amazért. Ha azt mondom, szeretek itt élni, szeretem ezt az országot (Magyarország), akkor néha -jogosan- úgy érzik, őket bántom. Mindenkinek megvan a maga indoka, hogy miért megy el, ez nem tartozik rám. De. Most jön a másik oldal. Van sajnos néhány olyan, szintén külföldön élő ismerősöm, barátom (?), aki szerint elmebeteg dolog itt élni, szánalmas és lealacsonyító. Mert nyugaton van a tuti. És nem átallanak nekünk, itthon élőknek az orrunk alá dörgölni, hogy hülyék vagyunk. Miattuk kell néha kimondanom, hogy én boldog vagyok itt. Nem fogok elmenni. A problémák ellenére- azokkal együtt, megvagyok. Küzdök, mint bárki más, élem az életem, de jól érzem itt magam. Akkor is, ha ezt sokan egy elmaradott országnak vélik. Akkor is, ha ezt egy mocsárnak tartják. Ha kimondom, hogy szeretek itt, sajnos politikai felhangja lesz a dolognak. Ezt szeretném, hogy mindazok, akik nem elhiszik, hogy ez az ország nem egy rakás szar, és mégsem itt élnek, nem gondolnák azt, hogy ezzel bármiféle politikai üzenetet szeretnék közvetíteni. És akik úgy gondolják, hogy az itt élő emberek (az itt élő külföldiek is, akik otthonukként szeretik ezt az országot) nyomorultak és bénák, hogy nem húznak el, azoknak pedig szeretném, ha ez egy politikai tartalmat közvetítő üzenet lenne. Gyakran megkapom, hogy fasiszta vagyok, meg jobbikos, meg mittudoménmi, tartsatok, aminek akartok, ha már egy skatulyában kell laknom. Akkor is szeretek itt élni. És ez a lényeg. Hogy nem vagyok vele egyedül...