2014. január 26., vasárnap

Emlékzavarok

Néhány hete előkerült egy régi ismerősöm. Nem nagyon emlékszem rá, azt hiszem nem hagytunk mély nyomot egymás életében. Néhányszor beszéltünk telefonon, leveleztünk, satöbbi. Aztán találkoztunk, bár nem igazán értettem, hogy minek, hiszen az "együtt töltött évek alatt" sem volt sok mondanivalónk egymásnak. Valahogy nem metszették egymást a köreink.
   Találkoztunk. Előhozott néhány sztorit, amire nem emlékeztem pontosan. Illetve emlékeztem, de úgy emlékeztem, hogy nem ő szerepelt a történetben. Konkrétan egy történetre sem emlékeztem, amiben ő szerepelt. Akkor minek találkoztam vele? Jó kérdés, most már én sem tudom... Azt hiszem, úgy emlékeztem rá, hogy rendes gyerek.
   Az első néhány furcsa történet után vadul kotorni kezdtem az emlékeimben, hogy mi is lehetett. Lehet, hogy csak én emlékeztem rosszul, lehet, hogy tényleg töröltem bizonyos emlékeket. Napokig rágódtam rajta, hogy mi lehet az igaz ebből. Mert nem emlékszem. Persze neki nem mondtam meg, hogy másképp él bennem a történet, mert mi van, ha tényleg én emlékszem rosszul? Szóval próbáltam utánajárni...
   Néhány olyan ismerősömet is előszedtem, akik akkoriban láthattak, ott lehettek, tudhattak a kérdéses esetekről. Valahogy nekik is elsikkadt ez a "rendes- gyerek". Valahogy senki sem emlékezett rá. Már arra, hogy csinált volna bármit. Csak volt. Olyan rendes- gyerek, akit ha megkérsz, lemásolhatod a háziját, vagy odaadja a tízóraiját, ha te már megetted a tiédet. De ennyi, semmi más. 
   Kezdett egyre izgalmasabb lenni a dolog, újra találkoztam vele. Most már mint régi barátot üdvözölt. Beszélgettünk. Egyre több olyan története volt, hogy mi valaha régen jó barátok voltunk. Egyre több tök jó sztori került elő, hogy mi mindent csináltunk mi együtt. Olyan jó kis bulik, amiket biztosan nem hagynék ki. És mégsem emlékszem rájuk. 
   Azóta is kapcsolatban vagyunk, és egyre több történet kerül elő. Rólam, róla, rólunk. Olyan, mint egy képzelt barát. Egy képzelt barátság. Arra is gondoltam, hogy a meghamisított múlttal akar új barátságot építeni. Vagy az ő képzeletében tényleg megtörténtek ezek a dolgok, és próbálja velem is elhitetni. Vagy ami a legrosszabb, tényleg megtörténtek ezek a dolgok, csak nekem siklott valami félre, és elfelejtettem őket, esetleg el akartam felejteni. De olyan kedves történetek, miért akarnék egy jó barátot kitörölni az agyamból, az emlékeimből, a szívemből? 
   Persze egy csomó mindent tudatosan töröltem ki, de annyira hihetetlen, hogy egy barátommal tettem volna ezt... A találkozások folytatódnak, nem mondtam meg neki, hogy nekem semmi emlékem sincs a barátságunkról. Ő mesél, én hallgatom. Nem tudom, hova vezet ez az egész, de hetek óta ezen gondolkodom, hogy mi minden lakik az ember fejében, szívében...
 

2014. január 22., szerda

A magyar kultúra napja

   Ma van a magyar kultúra napja. Ezt az Aquincumi Múzeum például ingyenes belépéssel ünnepli, ami szerintem egy príma módja az ünneplésnek. Ez egy nagyon jó kezdeményezés, hogy az ember ingyen és bérmentve beleszippanthasson az ókori kultúrába. Hátha valaki rákap, függővé válik, és egészen odaszokik... Hát, ha már a tévé meg a számítógép okozhat függőséget, szerintem az ókori szobortöredékek is képesek előhozni az ember lelkének sötétebbik oldalát :-)
   Magam a kultúrát egy Jókai regénnyel gondoltam megünnepelni. Nyilván ez nem amolyan egy-nap-alatt-befalom kategória, de azt hiszem ennyi ünnepi mohóság igazán megengedhető, hogy néhány nappal meghosszabbítsam az ünneplést. 
   A metrón utaztam, mint munkás hétköznapjaimon mindig. Szemben velem a volt gimnáziumi tanárom. A kultúra élő lovagja, az ifjú szívek feltárója a művészetek, az irodalom  irányába. Ja, magyartanár. Velem nem sikerült megszerettetnie az olvasást, de minden igyekezete ellenére, amikor elváltak útjaink, mégis a könyvek felé fordultam. Azt hiszem ez mindent elmond róla, rólam, rólunk. Ja, és azóta megjelent egy könyvem.
   Nem akartam vele beszélgetni. Erre nem is került sor, mert bőszen olvasott. Mohó tekintettel falta a sorokat. Mi más lenne egy magyartanár dolga? Biztos valami új kötelező olvasmányt keresett a fiataloknak, ami majd felvillanyozza őket, vagy legalábbis hajlandóak elolvasni. Vagy épp egy lebuktatós dolgozatra készül, és az ezerszer olvasott klasszikust olvassa újra, hogy tudja, milyen színű volt Vronszkij lova. De nem. Az irodalom, a szépség nagykövete egy szaros pornót falt már- már megbotránkoztató élvezettel. Hát ennyit azokról, akik közel hozzák hozzánk a könyveket, amikor még kicsi lelkünk nyitott minden szépre és jóra.

2014. január 21., kedd

Az év legdepibb napjára

   Amikor döbbenten néztük antropológusok mellé szegődött operatőrök felvételeit, még békebeli fekete-fehér képernyőkön, mit képesek elkövetni afrikai népcsoportok hölgytagjai az általuk kigondolt szépségideáljuk eléréséért , nyakat nyújtani, koponyát torzítani, vagy Ázsiában lábfejüket ripityomra törni, nem sejtettük, hogy hamarosan ők, a "primitívek" jöhetnek hozzánk, Európába a szépségipar kreatívjainak évenkénti agymenéseiből szemezgetni. Persze régen is voltak például halcsontos fűzők, de előbb-utóbb el lehetett szabadulni az estélyről, a színházelőadás sem tartott örökké, és ki lehetett szabadulni fojtogató szorításukból, ápolgatni lehetett a véraláfutásokat. Félreértés ne essék, most nem fogom elkezdeni korholni a plasztikai sebészet gyöngyszemeit, hogy az amúgy háborús sérülések eltüntetésére, kozmetikázására kifejlődött tudományág, hogyan találta meg a közös érdeklődési pontot az unatkozó háziasszonyok és a félvilági némberek között. Nem térnék ki az elszaporodott műkörmök irányába sem, fantáziadús burjánzásukat kénytelen vagyok kultúrának tekinteni, hiszen egy nagy gondolkodó szerint, minden dolog kultúra, ami a létszükségleten túlmutat. Inkább arról szeretnék írni, vajon miért nem jó az, ami van. Miért akar a szőke fekete lenni és viszont,  az egyenes hajú göndör, és viszont, a nagy kicsi, a kicsi nagy satöbbi... Mindannyian akarunk valamik lenni, valamivé válni,  kergetjük saját, vagy rosszabb esetben (és ez a gyakoribb) a társadalom által elvárt ideáinkat. Vajon mikor leszünk képesek elérni célunkat? Egyszer. Talán. A Jövőben. És addig mi van a Jelenünkkel?  Haladjunk mindig a fal mellett az árnyékos oldalon? Arról nem is beszélve, hogy ha elértük, amit akartunk, újabb és újabb vágyaink támadnak, és minden kezdődik elölről. Másik téma, az öregedés. Tetszik, vagy sem bekövetkezik, ez van. Mi történik? Emlékekbe menekülünk. A múltba. Már megint elveszítjük a Jelent. Nincs is már semmi, csak Múlt és Jövő. Már nem élünk.

2014. január 18., szombat

Rosina Wachtmeister, álommacskák álmodója

   Rosina Wachtmeister Bécsben született, 1939-ben. Gyermekkora a világháború árnyékában kerámiakészítő-műhelyben és furulyaórákon telt. 1953-tól egy művészeti iskolába járt a brazíliai kikötővárosban Porto Alegre-ben. Lázadó ifjak vették körül, akik nem ritkán politikai tüntetéseken kövekkel rendőröket hajigáltak. vastagon megtapasztalhatta a brazil életérzést: foci, szamba, karnevál, a gyors autók, ivászatok és nagy zabálások. De Rosina lelke másra vágyott. Hiányoztak neki a salzburgi Mirabell kastélyra emlékeztető parkok a szökőkútjaikkal, az aranyszárnyú márvány angyalkák, egy régi templomi orgona hangja... hiányzott neki Bach, Gustav Klimt, Paul Klee, a felmenőitől örökölt hit és isten szeretetének gyermekkorában tapasztalt megnyilvánulásai.
   1958- ban egy sao paolo-i kiállításon új világ kacsint rá. A műalkotások is hatásosak, de az olasz művészek közül valaki tényleg csak az egyik szemével pislog rá. Nagy szerelem lesz ebből és egy gyermek, Gabila. Mielőtt Rómába jönne festészetet tanulni, Salvadorban egy barátnőjével bábszínházat csinálnak.
   1974-től a középkori Capena falucskában telepedett le, Rómától északra. Mint egy jó faluhoz illik, a néhány család mellett számtalan madár lakik a baromfiudvarokban, vagy tíz kóbor kutya masíroz fel-alá jóllakottan a főutcán, és természetesen rengeteg macska áll, ül, fekszik modellt, segítendő kibontakozni az immár révbe ért Rosina Wachtmeister művészetének kibontakozását.








2014. január 17., péntek

Írók és kedvenceik- immár sokadszorra

   Írók és macskák- két külön világ, és mégis, a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. A gondolataiba merült írónak kiváló társaság egy macska, egy kutya, aki garantáltan nem szól bele a munkájába és nem kritizálja :-)
  Na jó, ez vicc volt, mert tényleg szüksége van mindenkinek egy jó társaságra- legyen az a társ akár négylábú (vagy lábatlan, uszonyos, stb...).
Georges Perec

Jilly Cooper

Montaigne 

Neil Gaiman

Raymond Chandler

William Burroughs


Nyuszi-ékszer, amire nem is tudtad, hogy vágytál




2014. január 16., csütörtök

Lackfi János: Milyenek a magyarok?

   Rendes magyar ember nem igazán értékeli a molekuláris konyhát, a tányér közepére művészi mozaik gyanánt kirakosgatott, reneszánsz liliomrozetta-formára csoportosított, pár csepp raffinált mártással, két szál bébirépával, három szem zsenge borsóval körített kulináris luxust. A táplálék, az legyen bőséges, süssék át ropogósra vagy párolják sűrűre, legyen benne hús hússal ( meg még egy kis hús is ), csípjen, mint az Ántikrisztus, és ha lehet, panírozzuk egy kicsikét. Adjanak fel hozzá savanyúságot, utána vastag édességet. Előtte pálinkát. Utána kávét. Mellé karcos bort bőven. Szóval a magyar ember nem nyiszlett, vékonypénzű, kákabélű, zörgő csontú kísértet. Áramlik rajta át a világ anyaga jókedvvel, bőséggel. Mázsa alatt nem ember az ember. Az olyanba kár az étel, csak kitojja, aztán horkol tőle éjszaka. Magyar férfi kedvenc zöldsége a kolbász, de mellé gyümölcsnek szalonnát is fogyaszt.
    Persze láttunk már karón varjút, provance-i csirkéért bolonduló, tzatzikit mozzarellával preferáló, tenger gyümölcseit lazacfilével, sárgadinnyét pármai sonkával falatozó magyart, vegetáriánus magyart, csicseriborsó-pépre esküdöző buddhista magyart, kölesben-hajdinában gondolkodó paprikaellenes ősmagyart. Mindamellett abban megállapodhatunk, hogy a magyar ember természetes közege a hagymás krumpli, halászlé, csülök és gulyás, no meg a szalonnataréjjal megtűzdelt cigánypecsenye világa.
    Így aztán a magyar ember elborzadva és idegenkedve szemléli, mi mindent megesznek más
nemzetek! Takonyforma osztrigát, meg puhatestű csigát nyammognak a franciák... A kínaiak százéves tojást, fecskefészket meg majomagyvelőt szervíroznak… Az izlandiak rohasztott cápahúst zabálnak… A vietnamiak megesznek kígyót- békát… Afrikában csemege a sózott, ropogós termeszhangya… Még szerencse, hogy mifelénk ilyen botrány nem fordul elő!
   Pedig nem egy külföldinek alaposan elkerekedik a szeme némely, az itt élő számára természetes kulináris mozzanat láttán. A magyar ember belga ismerőse hányingerrel küszködve nézte a pompás csirkelevesben úszkáló májat, szívet, nyakat: effélét ők legfeljebb a kutyáknak adnak, köszöni szépen, nem kér belőle. Pedig ahhoz a trükkhöz még nem is volt szerencséje, mikor a finom léből karmos csirkeláb integet kifelé, esetleg csirkefej kacsint dévajul a derengő léből. Nem beszélve arról, hogy a csirkeagy kiszürcsölése az asztalnál ülők kedves mulatságai közé tartozik.
    Megborzongatja a kívülállót a disznóölés rituáléja, mikor is a békés magyar parasztudvarok téli hajnalokon egy napra vágóhíddá alakulnak, az asszonyok belet mosnak, a férfiak vért csapolnak, a gyerekek sült malacfület- farkat ropogtatnak, és a hamvas bakfislányok könyékig turkálnak a síkos belsőségekben, felkarral simítva ki szemükből egy- egy kacér fürtöt. Egy amerikai utazó borzadva számolt be a csirkevágáskor készített hagymás vérről vagy a fűszeres véres rántottáról, pedig vashiány ellen semmi jobb nem ajánlható. Egy német vállalat képviselője rémálomként emlegeti mind a mai napig, hogy egy magyar termelőszövetkezet díszebédjén az elnök egészben sült birka agyával kínálta, s a díszvendégeknek szóló, kivételes ajánlat visszautasíthatatlannak tűnt. Magyar földön csemegének számít néhány, az erre tévedő idegent ugyancsak próbára tevő ínyencség, így például az összeaprított disznógyomor, vagyis pacal vagy a rágógumi állagú savanyított szalontüdő. Kiveri a biztosítékot a grillezés magyar formája, a szalonnasütés is, hiszen nyugatabbra a szalonna szó bacont vagy tarját jelent inkább, nem az igazi, koleszterinbomba zsírszalonnát, mely köré minden kertben nyári népünnepély szerveződik errefelé.
    Ha így, ha úgy, a magyar ember szereti megtömni a hasát, de ugyan melyik nép ne vágyna erre? Porcogó savanyúságok, habos fehér kenyér, ropogós sültek vagy szaftos pörkölt, no meg gyöngyöző bor páráin keresztül mindjárt kevésbé morcos arcát mutatja az élet. És még nem is szóltunk külön néhány olyan különlegességről, mint a lecsó, a gulyás, a székelykáposzta, a töltött paprika vagy a halászlé, amelyek az alkímia birodalmába tartoznak, minthogy alapanyagaik érző kezek érintésétől fogyasztható arannyá lényegülnek.
    Egy Magyarországon élő kínai fickó, aki már hajnali négykor taj- csizva készül erőpróbáló munkanapjára a budapesti utca szmogos friss levegőjén, egyszer kifejtette sommás véleményét az itteni táplálkozási szokásokról.
-Tiszta bolondok vagytok ti, magyarok! Összejöttök páran, baráti társaságban, betermelitek a vastag húsokat, zsíros krumplit, ecetes savanyúságokat, sűrű pálinkákat, nehéz borokat, tejszínes- csokis édességeket, aztán berúgva szuszogtok, gutaütés kerülget, üres a családi kassza, a háziasszony előtt pedig ott tornyosul a mosogatnivalók halmaza. Mi, kínaiak, ha vendégeink jönnek, főzünk mindenkinek egy csésze riszt, szép kis félgömb formában tányérra borítjuk, tetejére biggyesztünk egy szem magozott cseresznyét, mellé pedig friss levelekből főzött teát kínálunk. Órák hosszat elbeszélgetünk, nevetgélünk, nem gyötörnek rémálmok éjszaka, nem vagyunk másnaposak reggel, nem hízzuk ki a nadrágunkat, nem dobjuk ki az ablakon a havi kosztpénzt, a mosogatás pedig három mozdulat. Jól mondom?
    A magyar ember komolyan biccentett, és álmosan, tűnődve nézte a kecses mozdulatokat. Meg kell adni, bölcs emberek ezek a keletiek! Tudják, mitől döglik a légy. Azzal felhajtott egy kupica szilvát kínai barátja egészségére, és betolt a bajsza alá egy szalonnás katonát, csak úgy, az íze végett.
    A szövegrészlet Lackfi János Milyenek a magyarok? című könyvéből származik, ha tehetitek, mindenképp olvassátok el, mert szerintem zseniális!