2013. szeptember 27., péntek

Hiába vagyok rossz

   Korábbi szomszédűző technikáimról olvashattatok már itt. Hiába minden erőlködésem, sajnos ismét laknak mellettünk. Pontosabban csak laktak, mert mire ez a bejegyzés elkészült, már el is költöztek. Szerencsére.   
   Egy bájos értelmiségi párocska ütött tanyát a falakon túl. Amúgy leszarom, hogy ki van ott és mit csinál, de ők egyszerűen nem hagyták, hogy átnézzek rajtuk. Borsószem Királykisasszony és a pasija. Éjszakánként értelmiségi zenét bömböltettek, ami nekem, alja munkásnak némiképp zavarta a nyugalmamat. Bár két- három éjszaka alvás nélkül, és annyira elfáradok, hogy egy fesztivál kellős közepén is eltudnék aludni, szóval három- négy naponta azért tudtam aludni. Amúgy pedig voltak már rosszabb szomszédok is, szóval nem húztam fel magam. 
   Borsószem viszont annál inkább terrorizálta a lakókat. Mindenkit piszkált, hogy nem tud pihenni, és neki nagyon sokat kell pihennie, mert tanul. Képes volt körbejárni a szomszédokat és mindenkihez bezörgetni, hogy kapcsolja le a rádiót, a tévét, hallgattassa el a gyereket, mert Ő tanul(na). Szerintem már mindenki gyűlölte. 
   Aztán engem is utolért Borsószem. Nincs tévénk, sem semmilyen zajkeltő eszközünk, lévén a nyúl is egy csendes állat, biztos voltam benne, hogy Borsószem nem fog kötözködni. Igen, féltem, hogy engem is megtalál, mert akkor garantáltan a száján át húzom ki a beleit, és az antiszociális viselkedésnek minősül. Szóval jobb elkerülni az ilyesmit. 
   Szabad délelőttömet a latin szavak mantrázásával töltöttem. Na jó, memoritereket is felmondtam, sőt, szövegeket olvastam fel hangosan. Azt hiszem nem üvöltöttem, bár nem kizárt, hogy elragadott a szenvedély és kiengedtem a hangom, hogy Martialis versei még hangosabban csendülhessenek fel. Verik a falat, mint a veszedelem. Borsószem püföli a falat és visít, hogy nem bírja.
   Hümmmm. Latin versektől tudtommal még senki sem makkant meg. Felöltöztem, áttipegtem, hogy a nagyságos Kisasszonynak ugyan mi a problémája. És erre ő?!? Na mit mond?!? Hogy hangosan szexelek és ezt ő nem bírja!!!! Levegőt sem kaptam a döbbenettől. Mondtam neki, hogy egyedül vagyok otthon. Erre ő?!? Akkor se csináljam ilyen hangosan!!!! És rámvágta az ajtót. 
   Szerencsére néhány hét múlva elköltöztek. A faldöngető tesztoszteronkirály is előkerült, és megállapítottuk, hogy Borsószem pasija nem lehet egy nagy csődör, ha ennyire hisztérikus a kicsike. Vagy irigy. Vagy pszichopata. Vagy mittudoménmi. Kretén.
   Csak egyetlen napig élveztem a szomszédmentes állapotot. Jöttek az újak. Három pasi. Gondoltam bölcsebb dolog nem sztriptízelni a konyhaablakban. Kussoltam és kivártam. Nem volt sok cuccuk, pár óra alatt berámoltak. Mikor végeztek, kimentem és megmondtam, ha valaki reggel hangosan szexel, az nem én vagyok, mert én vagy futok reggel, vagy latint tanulok, de csendben. Szóval ne gyanúsítsanak semmivel. Azt hiszem most ők néztek rám olyan gyanakodva, mint én annak idején Borsószemre. Mint egy veszélyes őrültre. Sebaj. Néma vagyok, mint egy nyúl!


2013. szeptember 20., péntek

Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

   "Ha egy kedves hölgy egy olyan úrral szeretne kapcsolatot teremteni, aki magasabb végzettséggel rendelkezik, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy feltételezzük, az illető hölgy napjait egy hasonló színvonalú úrral kívánja tengetni, ámde a szomorú valóság - mert a valóság már csak ilyen - nem más, minthogy ez egy lusta dög, aki a kisujját sem képes mozdítani, ezért inkább keres magának egy pénzes pacákot. Hogy hasznot húzhasson belőle. Hogy elmehessen végre a kozmetikushoz iszapot kenetni a pofájára, agyagot a hájas hasára és gittet a pórusaiba, hogy uborkát rakasson a szemére és üveggyapotot a mellébe. Hogy oda mehessen nyaralni, ahol a megfelelő koktélokba a megfelelő papírnapernyőket dugják."



2013. szeptember 16., hétfő

Játszótér 3. - amikor már ciki hintázni

   A játszótér egy garantáltan jó hely, ha jól akarod magad érezni. Régen imádtam tekerni a mókuskereket, de mostanság az már nem eu komform, szóval le is szerelték (majdnem) mindegyiket. Ja, és egy kicsit kinőttem az önfeledt hintázásból és a mászókázásból. De sebaj! A hajógyári szigeten találtam egy felnőtteknek való játszóteret. Olyan edzős- önszadizós játszóteret. Ahol bátran lehet kúszni- mászni, tekeregni, lihegni.
   Az ötletet Hannibal Kingtől láttam, saját súlyos edzéseit gyakran végzi játszótéren. Szóval gondoltam milyen jó ötlet, ki is próbáltam. Nem kell hasonló kivitelezést feltételezni rólam, de rajta vagyok az ügyön! És a legszebb a dologban, hogy ingyen van, nem kell edzőtermet fizetni és nem éreztem cikinek, hogy egy elhagyott falevélként lógok a piros-kék-zöld korláton (lévén nem tudtam magam felhúzni, így megadóan csimpaszkodtam).
   Íme néhány kedvcsináló kép a vidám felnőtteknek, akik szeretik a játszótereket! ... És néhány undorítóan csodálatos férfitest a motiváció végett :-)








és végül egy állati edzés, ha nincs hova tenni a mazsolát :-)
 

2013. szeptember 14., szombat

Generációs szakadék

   Ebédidő az egyik gyorsmenzán. Nem, kedves olvasó, én nem vetem meg az ilyesmit. Divatos dolog az egészségtudatos táplálkozás, trendi lefikázni minden műkaját, de én nem félek kimondani: szoktam gyorsétteremben enni. És nem rohanok utána az edzőterembe. A bűnös kalóriák mind rám ragadnak. És még élvezem is az olajban tocsogós krumplijukat. Ilyen Gyarló Ember vagyok. 
   A horror bevezetéshez hozzá tartozik még az is, hogy harminc múltam, hamarosan krisztusi korba érek, szóval azt gondolom nem vagyok még reménytelenül öreg. És mégis. Ez a történet pontosan az ilyen álnok illúziók leleplezésére szolgál.
   Szóval delet ütött az óra, elérkezett a tápidő. A meg nem nevezett futószalagos tápelosztóhoz járultam, hogy azonnal magamhoz vehessem a nélkülözhetetlen kalóriabombámat. Egy saccra tizenhat éves kisfiú kóstolgatta a munka világát az elengedhetetlen, laza életérzést hirdető baseball- sapi alól ki- kilesve. Mondom neki, szia. Ő mondja csókolom. Gondolom én, csókold a nagymamádat. Sebaj. Enni akarok, ez a kis közjáték mit sem csökkenthet a lendületemből. (Csak azért, mert hagytam már ott hambigyárost, mert frusztrálóan ejtette ki a száján, hogy mitteccikkérni.) Mondom a gyereknek, hogy kérek csirketallért. Semmi. Néz rám, olyan üres tekintettel, mintha egy atomvillanás sem zavarná meg a meditációját.
   Nem tudja, hogy mi az a csirketallér. Oké, nem szakképzett pincér, de kis fantáziával azért el lehet képzelni, hogy mi a fene az a csirketallér. Ha minden kötél szakad, akkor legalább végignézi a menüt, és kizárással leszűkíti a kört a potenciális csirketallér- jelöltekre. A gyermek agyi tevékenységet nem végzett. Nem izgatta fel a kihívás, a kaland, a nyomozás lehetősége, hogy a néni mi a fenét akar. 
   Szóval elmagyaráztam neki, körülírtam, jellemeztem, szavakat kerestem a megnevezhetetlenre. Valahogy így érezhették magukat a nyelvújítók is. Minek nevezzelek?
   Fény villant a zombiszemekben. Ja, ez a mekkmakkcsikenmittudoménmi! Ja, pont a számból vetted ki a szót. Most már érezte, hogy uralja a helyzetet, egészen kivirult. Még kecsit is kaptam a husimhoz. Bár musi (mustár) lehet, hogy jobban csúszott volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mind a ketten diadalittasan álltuk a másik tekintetét, mint amikor a néprajzkutató először cserél gyöngyöt az emberevő törzsfőnökkel. Megértettük egymást, igaz hosszú és küzdelmes úton. 
   Mámorító érzés hidat építeni két civilizáció, két kultúra, két ember között. De ha lenézek, émelyítően mély az a szakadék, ami a generációinkat elválasztja egymástól...

aki tényleg nagyon éhes :-)
 U.I.: Ez egy olyan történet, amiben nyilván én is "hibás" vagyok, mert teccettem volna elolvasni, hogy mi van kiírva. De ez az én történetem, az én szemszögem, és remélem a lényeg így is érthető: maga a generációs szakadék. Szóval ne haragudjatok a srácra, aki ezer ilyet kénytelen elviselni egy nap!

2013. szeptember 10., kedd

Erre gondolok, amikor futok

   Valamikor júniusban kezdtem el intenzívebben mozogni. Na jó, tavasszal tök szarul voltam, eszembe nem jutott volna ilyesmi. Aztán egyszer csak erőre kaptam, és természetesen mikor kell az ember lányának fitnesszelnie? Természetesen ötven fokban. Így ment ez egész nyáron, némi futással kiegészítve. Ha azt mondom, szakadt rólam a víz, enyhén fogalmaztam. De megérte, sokkal jobban érzem magam :-)
   A közelünkben van egy sportpálya, amit a kerületi lakosok ingyen használhatnak. Maga a paradicsom, gondozott pálya rengeteg sportolási lehetőséggel. Mert ez is Magyarország, ezért jó itt élni (nem fizetett propaganda). Nyáron is szerettem itt futni, szép a kilátás, jó a levegő. De most! Ma reggel egész hűvös volt. Még pulcsit is vettem.
   Kora reggel vastag köd ült a futópályán, ami egy domboldalból lett kialakítva. Csodálatos kilátás a Dunára, a városra. Csak úgy kimenni és lenézni is élmény. Ma viszont nem látszott a város, csak a tejfehér köd. A futópálya piros szalagja néhány méter után eltűnt a tejfehér ködben. Csend mindenhol. Egyedül voltam. Néhány varjú ült a focipálya szélén, károgtak. Ma Edgar Allan Poe-t vittem magammal futni. 
   Mindig viszek magammal valakit futni. Nem úgy igaziból, csak képzeletben. Amikor végigveszem a műveit, az életét (már amit tudok róla) és elmélkedem a munkásságán. Tök jó dolog, szeretem ezeket az elmélyült perceket. Persze amióta komolyan nekifeküdtem a latin tanulásnak, azóta javarészt római írók és költők jönnek velem, na és a görögök. Néha a latin memoritereket mantrázom, és habzó szájjal, hörögve igéket ragozok. A ragozás egyébként kiváló ritmust ad a fekvőtámaszokhoz, felülésekhez és egyéb önszadizós gyakorlatokhoz.
   Néha, amikor nagyon felborzolódtak az idegeim, gondolkodni szoktam. Eleinte dühöngök, aztán amikor már küzdenem kell a levegőért, megnyugszom. A legjobb idegnyugtató- csináld ki magad!

2013. szeptember 8., vasárnap

Könyvek, amelyek felforgatták az életemet :-)

   Szeretek olvasni. Nincs egy kedvenc műfajom, szeretem a változatosságot. Mikor mihez van kedvem, nagy lelkesedéssel vetem bele magam az újabb műfajokba és az újabb kalandokba. Ha valami nem jön be, nem félek letenni a könyvet anélkül, hogy kiolvastam volna. Szemrebbenés nélkül hagyom abba a nekem nem tetsző könyveket. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy azok nem jók, vagy bármi probléma lenne velük, csak egyszerűen nem az én könyveim, nem nekem készültek, vagy csak rossz időben találtak meg. Mert szerintem rossz könyv nincs :-)
   Nyilván vannak olyan könyvek, amik viszont telibe találnak. Amikor egyszerűen falom az oldalakat, mintha az íróval egy gondolati hullámhosszon lennénk. Mint egy jó beszélgetés egy bizalmas baráttal. Általában ezek az élmények üdítőleg hatnak. Kivéve, amikor nem. Mert vannak könyvek, amelyek akaratom ellenére mélyen belémivódtak. Pedig nem szeretem őket. Nem okoztak örömet, amikor olvastam őket. Mégis, amint a végére értem, azonnal lapoztam az elejére, hogy újra magába szippanthasson. Vannak olyanok, akik kifejezetten fájdalmat okoznak. És mégis újra és újra leveszem a polcról, mert azt gondolom, van valami kapcsolatuk velem, vagy legalábbis egy részemmel, akinek szüksége van arra a bizonyos könyvre. Mindig meg kell állapítanom, hogy újabb és újabb rétegek vannak, amiket még fel kell fedeznem. 
   A könyvek, amelyek megváltoztatják az életem. Sosem hittem volna, mert életem első kb. huszonöt évében ez nem történt meg. Nem mondom, voltak könyvek, amelyek tetszettek, amelyek nagy hatással voltak rám. És sokáig azt hittem, hogy ez az a katarktikus élmény, ami megváltoztatja az életet, amiről hallani ugyan hallottam, de sosem értettem, éreztem át igazán. 
   Aztán egyszer megtörtént. Ami után tudod, hogy a dolgok már soha többé nem fognak az eredeti medrükben haladni. Mindaz, amit elképzeltél, soha többé nem lesz olyan, ahogyan elképzelted. Egy gyermekkori élmény, az utolsó önfeledt nyár pillanatai. Akkor azt hiszed, örökké tart, és csak a következő pillanatban eszmélsz rá, hogy soha többet nem lesz. És csakis egy pillanat. Ilyen mérföldkő lehet egy könyv is.

 
 Az út volt az első ilyen könyvem. Amíg olvastam, észre sem vettem, mennyire megváltoztatja a gondolataimat. Annyira végzetes és annyira aktuális a világ a semmi határán, hogy azóta képtelen vagyok máshogyan elképzelni a társadalmi összeomlást. Kicsit idealista és ne mentes a nyugati romantikától, de ha az orosz dekadencián hizlalnánk az elménket, a harmincas éveire az összes olvasó öngyilkos lenne. Szóval egy kis romantika nem árt, egy halvány remény, hogy azért van egy csepp jó abban is, ha az ember térdig gázol a sárban.





    Aztán jött a Metro 2033. Mert orosz, mert apokaliptikus, mert sokat metrózok (na jó, ez hülyeség volt, de tényleg nagyon izgalmas dolog az a rengeteg járat a föld alatt). Orosz és nagyon dekadens, nagyon romantikus és heroikus, és egyúttal tragikus. Szeretem a teátrális jeleneteit, a színpadias drámai fordulatait, a hősöket, akikért lehet rajongani, még akkor is, amikor esendőek és gyarlóak. Szeretem a szörnyeit, bár néha félek tőlük. Mikor végeztem  vele, mentem dolgozni, metróval. Lelki szemeim előtt megelevenedett a budapesti metró- a végső háború után. Azóta képtelen vagyok úgy nézni a metróállomásokra, mint azelőtt. Látom a sátorvárosokat, számolgatom, hogy gyalog mennyi idő alatt lehet eljutni az egyik állomásról a másikra. Paranoiás, tudom.




  És végül, de nem utolsóként a könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: A holló évszázada. Egy novelláskötet, amiben megjelent az általam írt novella is. Részletek Podjebrád Katalin naplójából. Nagyon szerettem írni a történetet, jó volt egy fiatal, ambiciózus lány bőrébe bújni, aki hezitál a vágyai és a kötelességei között. Nem mintha nekem valaha is lettek volna hasonló problémáim, de jó volt eljátszani a gondolattal, milyen lenne, ha. Aztán sokat kellett várni a kötet megjelenésére. Bevallom, egy kicsit félre is tettem a gondolataim közül. Aztán egyszer egyszer csak puff, a kezemben tartottam a kötetet, benne a novellám, benne a nevem. Bőgtem egy sort. Jólesett.