2013. június 29., szombat

Légy átkozott! (huszonhatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    A temetés megindító volt. Mindig szívbe markoló, amikor egy fiatalt temetnek, akinek megszakadt az életfonala. A sírkövet Titus választotta ki. Rengeteg pénzt kellett érte fizetnie, de nem érdekelte. Annyira elemésztette a bánat, hogy még a mama sem merte szóvá tenni a hatalmas összeget, amibe a temetés került. Semmit sem tett szóvá, semmit sem hányt a fia szemére. Nem vette elő a jól bevált bölcsességét sem, „én megmondtam”. Próbálta csendben támogatni az egyetlen élő fiát, aki megmaradt neki. 
 
    Az utolsó útjára szinte az egész város elkísérte a művésznőt. Senki sem emlegette fel azokat a dolgokat, amikkel a halála előtt vádolták. Senki sem nevezte rossz és csapodár feleségnek, noha a gyászoló tömegben érezhető volt a feszültség. Sokan tudni vélték, hogy öngyilkos lett. Mások a féltékeny férjre gyanakodtak. Azt viszont senki sem tudta meg, hogy Devotussal együtt találták meg.

    Titus, miután abbahagyta a csendes sírdogálást, nem szólalt meg többé. A szarkofágra a feliratot maga tervezte, a keretet is ő rajzolta elő a sírkőfaragónak, a verset is maga írta. Nem szólt semmit, csak egy viasztáblára felírta az utolsó sorait, amivel elbúcsúzott Aeliától, és a kőfaragó orra alá nyomta. Nem válaszolt egy kérdésre sem, csak egy kövér erszényt tett a nyers mészkő tetejére, és elment. 
 
    A temetési menetben egyedül ment, nem engedte maga mellé sem a mamát, sem Mummiust, a barátját, aki minden igyekezetével próbálta támogatni Titust. De neki sem szólt többé egyetlen szót sem. Már nem sírt, nem tűnt bánatosnak, csak végtelenül üresnek. Bárhová ment, a megolvadt borostyánba zárt bogarat markolta. A medálon a megolvadt ezüstfoglalat cseppjei hangosan ordították a világba a tragédiát, ami történt. Titus mégis minden nap ezerszer farkasszemet nézett az ezüstcseppekkel, amik a felesége csontjáig hatoltak. 
 
   A temetés után sem szólt többé senkihez. Minden nap kiment a szarkofághoz, egyedül. Csakis egyedül. Most, hogy már nem volt vele Aelia, végtelenül magányosnak érezte magát. Most értette meg igazán, milyen az élet nélküle. Amíg mellette volt, olyan természetes volt minden nap, hogy megfürödhet a szeretetében. Amikor senki sem volt vele, hangosan felolvasta, amit a kőre véstek, a búcsúját az egyetlen lénytől, aki beragyogta az életét:

CLAUSA IACET LAPIDE CONIUNX PIA CARA SABINA
ARTIBUS EDOCTA SUPERABAT SOLA MARITUM.
VOX EI GRATA FUIT, PULSABAT POLLICE CHORDAS,
SED CITO RAPTA SILET. TER DENOS DUXERAT ANNOS,
HEU, MALE QUINQUE MINUS, SED PLUS TRES MENSES HABEAT,
BIS SEPTEMQUE DIES VIXIT. HAEC IPSA SUPERSTES
SPECTATA IN POPULO HYDRAULI GRATA REGEBAT.
SIS FELIX QUICUMQUE LEGES, TE NUMINA SERVENT,
ET PIA VOCE CANE: AELIA SABINA VALE!

E kősírba zártan fekszik a kegyes feleség, a kedves Sabina,
Művészetekben tanult lévén, egyedül ő múlta felül a férjét.
Kellemes hangja volt, ujjával pengette a húrokat,
Ám hirtelen meghalván, hallgat. Háromszor tíz évet közelített,
Jaj, alig öttel kevesebbet, de három hónappal többet elérve,
Kétszer hét napot is élt. Ő maga megmarad
Elismertként a nép között, orgonán kedvesen játszott.
Légy boldog, bárki, aki olvasol, téged az istenek őrizzenek,
És kegyes hangon énekeld: Aelia Sabina, isten veled!
/Nagy Lajos fordítása/

2013. június 24., hétfő

Légy átkozott! (huszonötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

   A Város napokig égett. A legtöbb fából készült épület a földdel vált egyenlővé. Rengeteg ház lakhatatlanná vált. Az emberek kétségbeesve kóboroltak az utcákon, amelyekre emlékeztek, hova kellene vezetniük. Mindent ázott hamu és a felismerhetetlenségig összeégett holmi borított. De a nap újra ragyogóan tűzött le a Városra, aranyos fényével ragyogta be a márványt, amit még a tűz sem pusztíthat el. Zöld gyíkocskák jöttek ki napozni az oszlopokra, őket nem zavarta a pusztítás. Néhány varjú telepedett az üszkös romokra, obszidián szemeikkel méregetve a lehetőségeket. Az élet lassan visszaköltözött a városba. Nekiláttak a romok eltakarításának. 
 
    Titus hiába kereste a feleségét. Gelina nem tudta, hova mehetett, de biztos volt benne, hogy Aelia előkerül.

- Biztos valamelyik szeretőjével menekült. Csalánba nem üt a ménkű! Majd előkerül, fiam. – Gelina nem aggódott Aelia eltűnéséért. – Viszont azt a fenséges vacsorát annyira sajnálom! A legjobb szakácsot fogadtam fel, hogy elkészítse a tiszteletedre a pompás vadkant! Meg sem kóstolhattuk! Mennyire sajnálatos…

    Mummius nekilátott a székház romjainak eltakarításához. Az épület teljesen megsemmisült, csak egy nagy halom szemét maradt utána. Rettenetesen elkeseredett volt a tűzoltóegyesület miatt, saját hibájának érezte, hogy pont a tűzoltók házát emésztette fel a leginkább a várost pusztító tűzvész. Isteni jelnek vélte. 
 
    Titusnak nem volt maradása Gelina házában, ami szerencsére sértetlenül vészelte át a tüzet. Sok ismerősük, akik nem voltak ennyire szerencsések, Gelinánál időztek. Nyüzsgés és állandó siránkozás töltötte meg a szobákat. Titus csak csendet akart, nem bírta elviselni, hogy egész nap a tűzvészről beszéltek. Halottakat kerestek. Túlélőket kerestek. Ő a feleségét kereste. Inkább csatlakozott Mummiushoz a romeltakarításban.

    Mummius felásta a kihűlt romokat. Tudta, hogy senki sem volt az épületben, amikor lángra lobbant. Az orgonát akarta megnézni. Még egyszer utoljára. Mivel az egész emelettel együtt zuhant le, semmi esély sem maradt, hogy túlélte a zuhanást. Finom szerkezet volt. Dühösen és elkeseredve dobálta szét a néhai tetőt tartó fagerendákat. Borzalmas volt látni, hogy a virágos falfestmény tenyérnyi darabjai most a térdéig sem érnek. Néha szólt a rabszolgáknak, hogy a mennyezet fele sok a pókháló, takarítsák le. Ezek az elérhetetlen zugok most a kezei között mállottak szét, a lábai elé hullottak. Soha többé nem kell leszedni róluk a pókhálót. Dühösen belerúgott egy bronz mécsesbe, ami szerencsésen túlélte a zuhanást. 
 
- Én is borzasztóan sajnálom. De az idő kerekét nem forgathatjuk vissza. Ami megtörtént, az megtörtént. Az istenek akarata volt. – Titus a volt parancsnok vállára tette a kezét. 
 
- Bocsáss meg, tudom, hogy Aelia még mindig nem került elő, én meg itt nyafogok. Tegyük a dolgunkat… - Mummius igyekezett megfékezni az indulatát. Tudta, hogy Titusnak most ezerszer nehezebb. Ha aznap nem invitálja be egy pohár borra, most is a felesége mellett lehetne, nem kellene már napok óta kétségek közt hánykódnia. Mindig ezer és ezer „ha” tolakodott a gondolataiba, képtelen volt kirekeszteni a tébolyító érzést, „mi lett volna, ha”.

   Együtt hányták tovább az oly kedves épület romjait. Mummius egy karcsontot vélt felfedezni a sok ázott hamu alatt. Megdöbbent. A lapátot félredobva a saját két kezével igyekezett felderíteni, hogy kit találhatott. Eddig biztos volt benne, hogy senki sem maradt az épületben. Egy kutyát megszégyenítő gyorsasággal kaparta ki a tetemet. Két ember. Mire végzett, Titus is ott ásott, vele szemben. Összenéztek. Mindketten biztosak voltak benne, hogy senki sem lehetett az épületben.

    A romok tengerében két ember feküdt, összeölelkezve. Nem lehetett őket felismerni, teljesen összeégtek. A ruhájukból nem maradt semmi, a hajuk a koponyáig leégett. Az egyik, a kisebbik, karjait az orgona sípjára fonta. Ahol a felhevült fém a néhai húshoz ért, ott a karból csak a hófehér csont maradt. A másik tetem, a nagyobbik, szorosan átölelte a kisebbet. A testével védhette a másikat a tűztől, mert neki a háta égett csontig. A gerince, a bordái zárkája óvta a kisebb tetemet. A ruha, amit viselhetett, finom pókhálóként feszült a bordák vonalán. Amikor a két férfi kiszabadította a halottat, az első szellő szétfújta ezt a vékony hálót, ami nemrég még a ruhája volt. Néhány szövetszál még vitorlázott a bordákra tapadva, de ennyi kevés volt, hogy megállapítsák, ki volt a viselője. 
 
    A nagyobbik tetem teljesen aránytalan volt. Rövid és görbe lábai voltak, a gerince akár egy kérdőjel hajlott a kisebbikre. A koponyája annyira deformált volt, hogy nem hagyott kétséget Mummiusban, hogy ki lehetett. 
 
- De mit keresett itt? – Tette fel Mummius a kérdést, bár választ nemigen várhatott a halottól.

- Miért, ki ez? Felismered?

- Igen. Ez Devotus, az egyiptomi mágus. Egyszer csak felbukkant Aquincumban. Nem mondhatnám, hogy nagy népszerűségnek örvendett, de valahogy elvolt itt. 
 
- Ő okozta volna a tüzet?

- Nem, nem hiszem. Állítólag nagy mágus volt, nem tartom valószínűnek, hogy magára gyújtaná a házat. De ki ez a másik? És mit keresett itt? 
 
- Honnan ismersz te egy mágust? Dolgod volt vele? 
 
- Nem mindegy? Hallottam róla és kész. Mondták, hogy nagyon torz. Nem sok ilyen szörnyszülött rohangál a Városban, amit javarészt veterán katonák laknak. Valószínű, hogy ő az. Nézd, ennyire eltekeredett testtel nem lehetett könnyű az élete! – Mummius óvatosan végighúzta az ujját a görbe gerincen, vigyázva, nehogy megsértse a mágust. Sosem lehet tudni, egy varázsló holtában is veszélyes lehet. 
 
    Titus megpróbálta lefejteni a mágus tetemét a másikról. Annyi ember eltűnt a tűzvészben, sok túlélő várja, hogy bizonyosságot kapjon. Ha rossz hír, akkor is jobb tudni, mint az idők végezetéig remélni, várni. Tudni akarta, hogy kit védett ennyire a mágus. Mert nagyon szorosan ölelte azt, akinek kicsi teste volt. 
 
    A két tetem között megtalálta a medált. A finoman csiszolt borostyánt, benne a bogárral. A borostyán egészen eldeformálódott, az ezüst foglalat is megolvadt és lefolyt, le egészen a kicsi tetem szegycsontjára. Titus levegőért kapkodott. Ujjait a hamuba mélyesztette és ordított, mint egy veszett farkas. 
 
    Napokig ordított, hiába próbálta Mummius elvonszolni a halott feleségétől. A mama is odasietett, amikor értesült a tragédiáról, könyörögve, sírva, fenyegetőzve próbálta Titust elvonszolni a halott felesége mellől.

   Titus három napon keresztül ordított, aztán csendes sírdogálással befejezte. Nehezen elválasztotta Devotus maradványaitól Aelia rettenetesen összeégett testét, és a karjaiban hazavitte.

2013. június 22., szombat

Hangulat 9.


Légy átkozott! (huszonnegyedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)



    Aelia a tűzoltóegyesület székháza felé vette az irányt. Észre sem vette, hogy merre kóborolt, csak az ajtónál tudatosult benne, hova vitte öntudatlanul a lába. Devotus járt a fejében, minden gondolata a mágus körül forgott. 
 
- Vigyél el innen, vigyél el innen, vigyél el innen… nincs nekem itt maradásom… nincs számomra itt hely.. nem kellek én senkinek… - Gondolatait igyekezett a mágus felé irányítani, bár nem hitt az ilyesmiben, de remélte, ha Devotus tényleg annyira nagy mágus, mint azt állítják róla, valami úton- módon tudja, hogy mennyire reménytelen az élete, mennyire kilátástalan a helyzete. – Segíts rajtam, segíts… segíts…

    Még egy szörnyszülöttel is jobb lett volna az élete, mint a saját családjával. A gondolatai egyre mélyebb sötétségbe űzték. Gelina, aki nem titkolja, hogy meg akar tőle szabadulni, a bukását várja. Titus, aki bár szereti, nem tesz semmit Gelina apró rosszindulatú cselekedetei ellen. Pedig Gelina nyíltan felvállalta az új isten imádatát, aki a szeretetet hirdeti. Ez a része valahogy elsikkadt a mamánál. Titus nem fog soha szembeszállni a mamával. Nem kérheti rá, nem kényszerítheti. Ennyi év házasság után erre rájött. Serpentia pedig… megmételyez mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Mérget csepegtet az emberek szívébe, a gyűlölet magjait ülteti mindenkibe, még ha nem is tudatosan teszi. Egy kedves szó is gyilkos késként mar az emberbe, ami akár egy vipera szájából is jöhetne. Valami elemi gonoszság dolgozik benne. A barátai a sikerekkel együtt morzsolódtak le, akik biztatták, akik támogatták, ma már mind bizalmatlanul elhúzódtak tőle. Senki sem maradt, aki képes lenne kirángatni őt abból a mérhetetlen magányból, amibe belesodródott. 
 
    Az önsajnálat tengerében könnyek gyűltek a szemébe. Nem akart az utcán sírni, nem akarta, hogy bárki meglássa, hogy romokban hever, összeomlott, feladta. Ezt az örömöt nem adja meg nekik. Az egykori csodálóinak, akik felemelték, akik a vállukon hordozták Aquincum csalogányát, akik most nem kérnek belőle többet, akik a sárba ejtik a néhai legféltettebb kincsüket. Észrevétlenül felosont a székház emeletére, az orgonához. A kis mellékutcán senki sem volt, még a gyerekek sem játszottak kint. Senki sem látta, amikor belépett az épületbe. 
 
    Régebben maga is játszott a hangszeren, de egy ideje már Titus feladata volt a pompás orgona megszólaltatása. Pedig eleinte mennyit gyakorolt rajta! Felidézte Mummius arcát, amikor először meghallotta a játékát. Pedig akkor még nem is énekelt, csak az orgonán játszott. Egy elmélázós, lassú dalt, amit még a nagyanyjától hallott. Egyszerű kis dal volt, mégis egy csendes tengerre vitte ki a hallgatóját, ahol a ragyogó napfényben megfürdethette az ember az arcát és élvezhette a feje felett köröző sirályok táncát. Egy olyan dal volt, ami kiragadja az embert a pillanatból és egy időn kívüli, békés ürességbe repíti. Mummius arca egészen megváltozott, amikor meghallotta, tagjai elgyengültek, és mint egy alvó csecsemő, békés lett a tekintete. Aelia ekkor kedvelte meg a parancsnokot, meglátta benne az igazi énjét. Megismerhette azt a Mummiust, aki nem akar elbűvölő lenni, aki nem osztogat feladatokat és nem akar mindenáron az a Mummius lenni, akinek a világ kitalálta, hogy lennie kell. Csak élvezte a dalt.

    Bezárta az ajtót, még egy kerevetet is elé tolt, hogy biztosan senki se jöhessen be. Az ablakból letekintett az udvarra, látta a tűzoltókat. Néhányan kockáztak, egyikük egy kis szobrot farigcsált fából. A toronyban, ahonnan a Várost szemmel tartották, két őrszem falatozott, élvezték a békés délelőttöt, a ragyogóan tiszta időt. Senki sem tudja, hogy itt van. Pontosan ezt akarta. 
 
    Leült az orgonához, és végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Nem zokogott, nem sírt hangosan, csak csendben folytak a könnyei. Finom ujjait a billentyűkre tette, de képtelen volt egyetlen hangot is leütni. Lejátszotta a dalt, a nagyanyja dalát, a hazavágyó tengerészek dalát, de egyetlen billentyűt sem ütött le. Mégis hallotta a hangokat, úgy, ahogyan a nagyanyja annak idején dúdolta mosás, főzés, gyereknevelés közben. A nagyanyja, aki már békét kötött a világgal, amikor ő megismerte. Sosem képzelte el fiatalon, számára mindig olyan testben létezett, ahogyan ő megismerte. Nem lázadt a sorsa ellen, nem vágyott nagy magasságokba. Már talán senki sem emlékszik rá, talán nincs is olyan emlékezetes tett, ami a nevéhez kötődne. Már csak Aelia emlékeiben él, a pohár meleg, mézes tejben, ami elűzi a bánatot. Úgy is halt meg, ahogyan élt, csendben, rendet hagyva maga után.

- Én miért nem vagyok képes erre? Én miért nem lehetek rendes asszony? – Kérdezte Aelia a nagyanyja emlékétől.

- Pedig annyira szerettem volna olyan lenni, mint te! Annyira szerettem volna békét lelni az összehajtott ruhák tisztaságában! Mindig arra vágytam, hogy a fűszereim olyan rendben sorakozzanak a polcaimon, mint a te konyhádban! Nem ezt az életet akarom élni! Mit rontottam el? – A könnyei sötétkékre festették a ruhája elejét. 
 
   Megdördült az ég. Ilyenkor nyáron nem ritkák a váratlan viharok. Tegnap is volt egy. Kicsit sötétebb lett a szobában. Aelia nem hagyta magát kizökkenteni az önsajnálatból, bukásának ízekre szedéséből. Tovább játszotta magában a dalt. Korábban mindig megnyugtatta nagyanyja emléke, akit követendő mintának tekintett. Csak sosem nézett szembe a ténnyel, hogy egyáltalán nem azon az úton halad, hogy olyan életet élhessen, mint példaképe. Ő egészen más életet választott magának, de ezt sosem ismerte el.

    Nem is vette észre, hogy az udvaron napfürdőző tűzoltók beljebb húzódtak. Látták, hogy ismét vihar készül, az asztalokat is bevitték. Az őrszemek befejezték a lakomát, zsíros ujjaikat a tunikájukba törölték. Halkan beszélgettek, csak a mormogások foszlánya hallatszott az emeleti teremben.

- Ha megint annyi eső esik, mint tegnap, biztosan nem gyullad ki a város! – Az alacsonyabb hátba veregette a másikat, és lemászott a létrán. Az otthagyott tűzoltó sem idegeskedett, keze közelében volt egy harang, amit szükség esetén azonnal megkondíthat, ha tüzet észlel.
 
    Mummius jóllakottan kisétált a vízvezetékhez. A városfalnál mindig nagy nyüzsgés volt, a szekerek, lovasok és gyalogosok szűnni nem akaró sorban hömpölyögtek ki és be. Itt mindig volt lehetőség ismerőssel találkozni, friss híreket gyűjteni és a sajátjait megosztani. A vízvezetéknél két keskenyebb átjáró szolgált a gyalogosok számára, egy szélesebb a szekéren közlekedőknek. Mummius a hátát a városfalnak vetette, aki az átjárón a város felé jött, pont belé botlott. 
 
    Rengeteg kereskedő jött, különleges portékákat hoztak, hogy elkápráztassák a Város tehetős lakóit. Mummius szájában az őz friss húsának ízével, elégedetten nézte a végelláthatatlan karavánokat, ahogyan a Birodalom javait hozzák befelé. A lovak izmai kidagadtak a súlyos szekerek húzásától, a kereskedők néha maguk is leszálltak a szekérről, hogy segítsenek a lovaknak húzni a terhet, vagy csak gyorsabb haladásra ösztökéljék a lassabb állatokat. 
 
    Titus bukkant fel az átjáróban. Észre sem vette Mummiust, csak a távolba meredő, álmodozó szemeivel itta be a Város szépségét. Mummius odakiáltott neki, és már szaladt is Titus lova után.

- Titus Iustus! Nahát! Már meg sem ismered régi barátodat? Néhány napot távol vagy és elfelejted az öreg Mummiust? – Mummius megfogta a lovat, Titus fürgén lepattant a békés állat hátáról és kölcsönösen meglapogatták egymást.

- Mummius, de jó téged újra látni! Minden nappal egyre keményebb a vállad, te nem is öregszel, hanem fiatalodsz! – Titus örült a társaságnak, gyalog folytatták az utat. 
 
- Azt hittem, a Nyugati Kapun keresztül érkezel. Gelina ki is küldte a felügyelőjét, hogy várjon téged. Bár az a lusta vén csataló csak akkor venne észre, ha egyenesen a lábára taposnál!

- Sejtettem, hogy a mama vár már, még levelet is írt, pedig tényleg nagyon rövid ideig voltam távol. Megkerültem a Várost, hogy innen jöhessek be, előbb Aeliát szerettem volna látni…

- Na, te csődör, mindjárt gondoltam!

- Hiányzott az asszony, nem szoktam nélküle hálni! Házas embernek nem tesz jót ez a hosszú magány! Aelia hol van, nem tudod?

- Gondolom Gelinánál. Mindjárt küldök egy rabszolgát, hogy szóljon neki, megérkeztél. 
 
- Ööööö… de kérlek a mama ne tudjon még róla, ha lehet. Biztosan mindent tudni akar és alaposan kifaggat az utamról, nem szabadulok tőle egyhamar. Aelia meg vérig lesz megint sértve, hogy nem foglalkozom vele.

- Mi sem természetesebb, drága barátom! Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak egy jó borra, amíg előkerül a te drága feleséged? Addig elmesélhetsz mindent, amit Gelinának úgysem mondanál el! – Mummius huncutul kacsintott, és már vezette is a barátját a legközelebbi taberna felé. – Úgyis mindjárt esik! Ha eláll, utadra engedlek!

    A két barát egyetértésben tért be a fogadóba, és már nem láthatták, amint Devotus a fekete köpenyében elviharzott mögöttük. Aelia és Titus házát kereste. Most, hogy nem siettek a szellemek a segítségére, elég nehezen boldogult a hétköznapi emberek ügyes- bajos dolgaival. Például megtudni, hogy hol lakik valaki. Célt tévesztett muslincaként rohangált utcáról utcára, bízott benne, valahogy csak rájön, hogy hol lakik a nő. Valami árulkodó jel, vagy az illata, talán nyomra vezeti. Csalódnia kellett, semmi nyomát nem találta a csodált csalogánynak. 
 
    Az ég egyre sötétebb lett, a levegőben vibrált a feszültség. A városlakók igyekeztek beljebb húzódni a készülő vihar elől, az árusok behurcolták a portékáikat. A napernyők a raktárak mélyére kerültek, a péksütemények az üzletek belsejéből próbálták illatukkal megbabonázni az arra tévedő éhes bendőt. Az asszonyok beterelték a gyerekeket az utcáról. Egész csend lett néhány perc alatt. Devotus úgy érezte magát, mint hajdanán, amikor az ő látványa kergette az embereket a házaik rejtekébe. Nem tudhatták, hogy a nagy erejű mágust még a démonok is elhagyták. A nagy sietségben a lába is megfájdult, vádlijába mint ezer apró tű mart a fájdalom. Nem törődött vele. „Meg kell találnom, mielőtt baj lesz.” Mintha azzal, hogy megtalálja Aeliát, bármit is meg lehetne akadályozni. Mintha a ragyogó szempár biztonságot nyújthatna. Talán ez volt az utolsó tiszta gondolata, mielőtt elhagyta a józan esze. Megtalálni Aeliát. Akkor biztonságban lesz.

    A fogadó, ahova Titus és Mummius betértek, nem volt messze a tűzoltók székházától. Csak néhány utca, pár sarok. Devotus pedig itt veszítette el önmagát, ennek a néhány utcának az ölelésében. 
 
    Az ég teljesen beborult, a dörgések egymást érték. Sötét lett, de még egy csepp eső sem esett. Titus és Mummius nagyokat kortyolt a borból, hangosan kacagtak a történeteken, amit Titus mesélt. Előkerültek a régi nagy kalandok, amiket együtt éltek át. 
 
    Aelia lehunyta a szemét, de a könnyeinek ez sem vetett gátat. Mintha sosem akarna elfogyni a bánat. De a sírás sem könnyítette meg a lelkét, a szeretett dal sem nyújtott vigaszt. Századszor is lejátszotta a dalt úgy, hogy nem ért a billentyűkhöz. Amikor belátta, hogy minden reménytelen, ráborult az orgonára és álomba sírta magát. 
 
    Devotus fújtatott, nehezen szedte a levegőt. Nem lassíthatott, nem állhatott meg. Mennie kellett. Aztán a teste mégis erősebbnek bizonyult az akaratánál. A taberna sarkának támaszkodva megállt pihenni, hogy lélegzethez jusson. Agyában lüktetett a fájdalom, érezte, hogy a démonok visszatérnek. Vagy talán pont az apja? Vagy a megidézett démon, már most követeli a vérét? Mindegy. Már nem számít. Meg kell találnia Aeliát.
 
    Eleredt az eső. Egyik pillanatról a másikra sűrű függönyével takarta be a Várost. Hatalmas hideg cseppekkel bombázta a felforrósodott köveket. Devotus felemelte az arcát, csuklyáját hátratolva fürdette az arcát. Nem bánta, hogy a cseppek nagyot csapnak az arcára.

- Gyertek! – Az őrület kacagott ki belőle. 
 
    Villámok cikáztak az égen, kísérteties fénybe vonva a házakat. Egy hatalmas villám szinte nappali világossággal ragyogta be az eget, és dobhártyaszaggató robajjal csapódott be valahova. Valahova, nem messze. A házakban megbújó emberek összerezzentek. 
 
    Pár percnyi szünet után a következő villám már egészen a város határában volt: egy út menti fa égett sisteregve. Hiába a szakadó eső, a fa fáklyaként lángolt. Az út melletti mérföldkő is megfeketedett a pusztító erejű villámtól. A tűzoltó őrtornyában megszólalt a harang. Alig volt képes a csilingelő hangjával riasztani az önkénteseket, az ég háborgása mindent elnyomott. A tűzoltók az ecetes bőrökkel, csákányokkal és vödrökkel felszerelve szaladtak az öreg fához a városkapu közelében. Közel volt a lakóházakhoz, a tűz így könnyen átterjedhet az épületekre. minél hamarabb el kell oltani. 
 
    Mialatt nekiálltak a villám okozta tűz eloltásának, a vihar tovább háborgott. Újabb villám mart bele az égboltba. Ez már nem egy terebélyes fát talált el, hanem egyenesen a tűzoltó székház épületébe csapott. A félig kőből, félig fából épült tornyos épület hatalmasat mordult fájdalmában, amikor Iuppiter villáma beleharapott. Szikrák és zsarátnokok röppentek szét a lángra kapott épületből, ezernyi lángoló szikra hullott az útra, a házakra. 
 
- Milyen szerencse, a tűzoltók épp most mentek ki az épületből! – Mummius azonnal észlelte a villámcsapást, és szaladt, hogy megszervezze az oltást. 
 
    Titus is munkához látott, a környező épületekből kiparancsolta az embereket, és a vízhordáshoz láncot szervezett. Mindenkit feladattal látott el, senkinek sem hagyott időt, hogy pánikba essen.

- Ezek után jól fog esni a vacsora a mamánál! – Kiáltotta Mummius után, aki már széles mozdulatokkal magyarázta a megszeppent rabszolgának, hogy mit kell csinálnia.

    Kezdeti lelkesedésük hamar alább hagyott: a tűz gyorsan terjedt házról házra, mintha meg sem próbálták volna oltani. A szél is ellenük dolgozott, újabb és újabb zsarátnokokat szórt a házakra. Már az összes környékbeli odasereglett, hogy mihamarabb eloltsák a tüzet. A tűzoltóegyesület székházának oldalsó falait leválasztották a szomszédos épülettől, de hiába. Az éhes lángnyelvek átcsaptak mindenen. A kerítés már teljesen szénné égett, megfeketedett, segélykérő karok meredtek dacosan a viharos égre. Titus megdöbbenve nézett farkasszemet a pusztítással, ilyet még életében nem látott. A füst az égig ért, nem is lehetett látni a végét. Az egyesület székháza recsegett- ropogott kínjában, a haldoklás hangjai a szívébe martak. Annyi kedves emlék, annyi élmény kötötte ehhez az épülethez! Minden igyekezetével sürgette az oltást, bár egyre kevesebb remény maradt, hogy bármi is megmenthető az épületből.

    Devotus nem segített, a hangokra figyelt, melyek oly hosszú hallgatás után ismét megszállták az elméjét. Mindegyik mást mondott, és mindegyik egyszerre hangoztatta a saját igazát. Teljes zűrzavar uralkodott a fejében. Mintha Aelia hangját hallotta volna halványan, de csak egészen gyenge segélykiáltás jutott el hozzá. „Segíts rajtam, Devotus!” A hang egyre hangosabb lett, mígnem rájött, hogy Aeliát ugyanúgy hallja a fejében, mint a szellemeket. Az asszony halott! Elkésett! Mindennek vége. 
 
    A szellemek elcsendesültek. Már csak Aelia gyenge sírdogálását hallotta, amikor az apja tört be az elméjébe. Ez alkalommal nem lassan, alulról, a gerince felől kúszott be a fejébe, hanem a koponya tetejéről, mint egy medve harapása robbant be az agyába.

- Mit tettél?!? Szégyentelen! – Ordította a dühös hang, megrázva a rosszul összeillesztett koponyacsontok falát. – Nem vagy méltó arra, hogy a fiamnak nevezzelek! Kövesd a kis énekes madaradat oda, ahova mindketten valók vagytok! Légy átkozott! Légy átkozott örökre!

    Devotus a lángoló várost csak a könnyei függönyén keresztül látta. Lábai akaratlanul is elindultak, vitték a lángoló épülethez, az egyesület székházához. Ez az épület lángolt a leginkább, irgalmatlan forróság csapott ki az ajtókon, ablakokon. Ha hitt volna az új isten tanításainak, egyenesen a pokol lehelete. De eddigre már semmi sem maradt Devotusból, a néhai emberből, a haragvó atya bosszúja utolérte a fiút. Öntudatlanul lépdelt a tomboló lángok felé.
 
    Belépett a nyíláson, ami nemrég még az épület ajtaja volt, ahol nemrég Titus és Aelia kézen fogva szaladtak fel az emeletre, hogy hangversenyt adjanak. Az ajtó, ahol Devotus nemrég hallgatta a csodálatos hangot, ami elbűvölte, ami rabul ejtette, ami elfelejtette vele nyomorult életét. Ez az élettel teli hang már csak halkan sírdogált, nem követelőzően, nem panaszosan. Végtelen fájdalommal telve, amibe meghasad az ember szíve. Elnyelte a nagy épület úgy, hogy senki sem vette észre, amikor bement.

    Az oltás szinte reménytelen volt, a tűz vadul tombolt, egyesek szerint már a fürdőt is elérte. A piacon szinte ellenállás nélkül száguldott végig, a kelmékkel, olajokkal gazdagon megrakott raktárak egyetlen szemvillanás alatt váltak füstté. Titus nem hagyta el a székház környékét. Aggódott a szeretteiért, a feleségéért, az anyjáért. A legtöbb, amit tehetett értük, hogy megtanította őket, mit tegyenek a tűzvész esetén. Ezerszer felkészítette őket erre a helyzetre, amire nem lehet felkészülni. Bízott benne, hogy sosem kell a gyakorlatban bebizonyítaniuk, hogy megértették Titus utasításait, most mégis csakis ebben bízhatott, hogy a szeretteinek lesz elég lélekjelenléte, hogy meneküljenek. Nem akarta elképzelni az idős anyját, amint lebénul a félelemtől, és megriadt mókusként áll a lángokkal szemben. Az iszonyat öntötte el jeges verítékkel, ha maga elé képzelte a sikoltozó feleségét. Nem. Erősek, meg fogják védeni magukat. 
 
    A székház épülete bődült egyet, eltátotta az égett falakból képződött száját. Az emelet leszakadt. Földrengésszerű robajjal zuhant a földszintre. Az orgona! Titus szeme könnybe lábadt. Az a csodálatos hangú orgona! Ott volt az emeleten.

2013. június 17., hétfő

Légy átkozott! (huszonharmadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)


    Fényesen ragyogott a nap, amikor felébredt. Nem tudta, mennyit aludt a sáros gödörben, de biztosan nem túl sokat, mert a sár még határozottan cuppogós volt, nem látszottak rajta a száradás jelei. Gyenge volt, nagyon gyenge a sok vérveszteségtől. Alig bírt lábra állni. Nagy nehézségek árán kimászott a gödörből, egy másik pocsolyában összegyűlt vízzel lemosta magáról a vér és a sár nagy részét. A kis batyuból előkerült egy tiszta tunika. Ez is csuromvizes volt, de legalább tiszta. Gondosan becsomagolta, pedig tényleg nem hitt benne, hogy túl fogja élni a démon megidézését. 
 
    Az apjával történt beszélgetés óta elkerülték a kisebb démonok. Egészen pontosan néma csend volt a fejében. Senki sem duruzsolt a fülébe. Azt nem tudta, hogy teljesen elmenekültek-e, vagy csak csendben vannak, de nem is érdekelte. Igazán most tűnt fel neki a csend. A nyomasztó magány. Amikor már a démonok sem állnak vele szóba. Pedig nagyon szerette volna tudni, hogy miként vélekednek az idézésről az ajtó másik oldalán. Tudta, hogy élő embernek nem tanácsos, nem szabad, sőt, tilos megidéznie egy ekkora hatalmas démont, de bízott benne, hogy mivel apja révén félig démon ő maga is, rá más szabályok vonatkoznak. És lám, túlélte!

    Aelia korán kelt. Egy rabszolgának megparancsolta, hogy a hajnal hasadásakor keltse fel, történjék bármi, akárhogy tiltakozik, rángassa ki az ágyból. Gelina házában aludt, gyűlölt itt lenni, de megfogadta, hogy erőt vesz magán, és jól fog viselkedni, nehogy Titus gyanút fogjon, hogy nem volt a mamánál minden pillanatban. Nem tudott volna elszámolni a hiányzó nappal, Gelina pedig garantáltan nem kel a védelmére, csak Titus mellé áll, és kontrázik, „Tényleg, hol is voltál?” Egyszerűbb az ilyen kínos pillanatokat elkerülni. 
 
    A kis kelta lány, aki kénytelen volt felébreszteni az úrnőjét, próbálta a lehető legkíméletesebb módon felkelteni a művésznőt. Megsimogatta az arcát, halkan dúdolt egy dalt, de semmi sem történt. Aelia mordult egyet és a másik oldalára fordult. 
 
- Asszonyom! Nemsokára felkel a nap! Ébredj fel! – Simogatta a puha aranyhajat, de csak egy morgást kapott válaszul. 
 
- Úrnő! Gelina úrnőt már fésülik, mindjárt lemegy a konyhába! – A lánynak volt szerencséje már néhány alkalommal ízelítőt kapnia a művésznő szópárbajából az anyósával, tudta, hogyan lehet rá hatással. 
 
    Egy csattanós pofon repült a lány felé, aki nem volt elég gyors, nem tudott kitérni előle. – Miért nem keltettél előbb, te mihaszna? – Aelia talpon volt, tágra nyílt szemmel kapkodott levegő után, hogy már megint késésben van. 
 
- A ruhám? Mit vegyek fel? – Intézkedett, rendelkezett azonnal.

- Engedelmeddel Úrnő, hoztam egy kék tunikát és kék kendőt… - A lány szinte félve nyújtotta át a kikészített ruhadarabokat. 
 
- Elég unalmas egy darabot találtál… Valami szebb nincs kéznél gyorsan?

- Asszonyom, Gelina Úrnő is kék tunikát vesz ma fel, gondoltam Titus úr milyen boldog lenne, ha így találná itthon háza népét. – Mentegetőzött a lány.

- Rendben. Nem akarom már kora reggel megalázni az Úrnődet azzal, hogy hajnalban jobban öltözöm, mint ő. És a haja?

- Csak egy kendőt tett a kontyára. De olyan szép Asszonyom a fehér hajával és a kék kendővel! – Áradozott a szolgáló, aki inkább hallgatta volna Gelina elégedetlenkedéseit.

- Jó lesz nekem is kék kendő. Bár ha fehér lenne, még Vesta szűznek is elmehetnék ezzel a szörnyen visszafogott megjelenéssel! – Aelia belátta, hogy jobb lesz ma minden békát lenyelni, és igencsak sok béka tűnt fel a láthatáron!

    Gelinával egyszerre értek a konyhába, szinte egymás után toppantak be. Kék tunikában, kék kendővel a fejükön. A rabszolgák ügyesen megszervezték, hogy a két nő legalább a ruhán ne vesszen össze, mire felkel a nap. Így legalább két mondatot válthattak volna egymással a béke jegyében.

- Nahát, a művésznő! Felkeltél, drágám? Azt hittem vacsoráig színedet sem fogom látni. – Gelina egyetlen kedves mondatot sem volt képes kipréselni magából, azonnal támadott. A rabszolgák, akik lélegzetvisszafojtva figyelték a két asszony találkozását, szomorúan fújták ki a levegőt, a nagy várakozásnak nagy csalódás lett a vége.

- Igen, mama. Ma jön haza Titus, szeretnék segíteni a vacsora előkészítésében, hogy méltón ünnepelhessük a hazatérését. Bár nem volt hosszú ideig távol, mégis szeretném, ha Uramat kellemes meglepetés várná a megérkezésekor. – Aelia minden alázatát belegyömöszölte a mondanivalójába, de a szemeiben bujkáló gúnyt képtelen volt elrejteni.

- Úgy? Azt hiszed, nem tudom, hogy ma jön haza a fiam? A birtokaim felügyelőjét már kiküldtem a keresztúthoz, hogy figyelje, mikor érkezik meg Titus. A vacsora előkészületeit már tegnap megtettem, ma már minden csak halad a maga útján. Akkor is, ha nem játszod el itt az aggódó feleséget, hogy egy fikarcnyit is érdekel, hogy mikor jön haza a férjed, az én fiam. Már mindenről gondoskodtam, a szolgák tudják a dolgukat, mint láthatod, teszik is. Menjél csak, csináltass valami frizurakölteményt! – Gelina hessentő mozdulatokat tett a kezeivel, mintha csak egy legyet akarna elüldözni a friss szőlőről. 
 
    Aelia nem hagyhatta ennyiben a dolgot, hogy az anyósa mint egy legyet kergesse el, amikor Titus vacsorájának előkészületeit kell megszervezni! A magára erőltetett nyugalom egy pillanat alatt foszlott semmivé. 
 
- Nehogy azt hidd, hogy csak te várod haza Titust! Én is nagyon várom, csak nem teszek úgy, mint egy mártír, akinek egész nap áldozatokat kell hoznia másvalaki boldogsága érdekében! Titus nagyon boldog lesz, ha sütök neki halat! Nem igényli a felvágós vacsorádat!

- Hát, drágám, az biztos, hogy nem a konyhaművészetedért vett feleségül az én buta kisfiam! De ha így nézel ki, mint egy piaci kofa, már semmid sem lesz, amivel magadra tudod irányítani a figyelmét. Nem áll jól neked ez az álszemérem, páváskodjál inkább, azt már annyira megszoktuk tőled! Olyan idegen tőled ez a felnőtt nő szerep! Egy sült hal pedig még egyetlen férfit sem vett le a lábáról, ezt ötven év tapasztalatából mondom neked, hidd el. Sült vaddisznó és fácán lesz vacsorára. Hígítatlan bort hozattam egyenesen a Pelso vidékéről. A desszert pedig datolya lesz. Szerinted inkább a kis sült haladat enné az én Titusom? Mit tudsz te arról, hogyan kell egy férfit hazavárni? – Gelina arcán szétterült a diadal, meg sem próbálta leplezni az elégedettségét, hogy végre földbe döngölhette Aeliát. Valójában már akkor elkezdte szervezni a vacsorát, amikor szóba került, hogy Titus elutazik. Ilyen hatalmas előkészületek heteket vesznek igénybe, de Gelina pénzt és időt nem kímélt, ha arról volt szó, hogy bebizonyítsa a szeretett kisfiának, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. A mamánál.
 
    Aelia porig alázva, megsemmisülten somfordált ki a konyhából. Egy egész sült vaddisznóval még ő sem vehette fel a versenyt. Szeretett volna még egy nagy csokorra való virágot szedni és a saját fészkükben elrendezni. Alig várta már, hogy túlessenek a Gelinánál elköltött vacsorán és kettesben hazamenjenek, de erre a pompázatos lakoma kilátásában szinte semmi remény nem volt. Titus pedig nem fogja a vacsora kellős közepén otthagyni a mamát, hogy haza szeretne menni. A mécsesek titokzatos fényében fürdőző puha virágszirmok képe a tiszta ágyneműn elérhetetlen távolságba került. Titus ölelő karjai és szerelmes suttogása már csak egy buta, kislányos ötletnek tetszett. Megsemmisítő vereséget szenvedett. Már virágot szedni sem maradt kedve. Elindult a városba, céltalanul, csak sétálni egy kicsit. Távol mindentől és mindenkitől. Legfőképp az anyósától.

    Mummius a délelőttjét a közfürdő tornacsarnokában töltötte. Ahogy az évei száma gyarapodott, egyre sürgetőbb szükségét érezte, hogy tökéletesre formálja a testét. Már nem sajnálta rá az időt és a fáradságot, mindent megtett, hogy elégedetten pillanthassa meg képmását. Persze ahogy ez ilyenkor lenni szokott, minél többet tett érte, hogy esztétikus külleme legyen, annál több kivetnivalót talált a saját testén minden szemrevételezés alkalmával. A testedzés után egy alapos masszírozásnak vetette alá sajgó tagjait, illatos olajokkal dörzsöltette be a testét és leborotváltatta a szakállát. 
 
    A római divatot követve egészen rövidre vágatta a haját, és ízléses, huncut kis tincsekbe rendezte a rabszolgafiú, aki a testmozgás után rendbeszedte a tűzoltóparancsnok megjelenését. Az istenek csúf tréfájaként a rabszolgafiú minden porcikája feszes és kívánatos volt, pontosan ott domborodott testének kecses íve, ahol kellett. Mummius néha irigyen, néha lenyűgözve nézte, de sehogyan sem fért a fejébe, hogy miért ez a szolga az istenek kegyeltje, és miért nem ő. Így felfrissülve egy fogadó felé vette az irányt, ahol némi őzhússal gondolta elcsapni az éhét. Hivatalos volt Gelina asszony lakomájára, ezért nem akarta magát teleenni, de azt sem szerette volna, ha éhes kutyaként veti magát a jobbnál jobb falatokra. 
 
    Az ég ragyogóan kék volt, az istenszobrok a maguk sejtelmes mosolyával tekintettek le Aquincumra. A káprázó színeik dacoltak az időjárás viszontagságaival, a kisebb repedezések ellenére is néma szépségükkel demonstrálták az istenek jelenlétét távol Rómától, itt, Aquincumban. Az előző napi hatalmas felhőszakadás nyomai még itt- ott látszottak: a szél fákat csavart ki, ágakat tépett le, telehordta levelekkel és gallyakkal az utcákat. A korán kelők már hajnalban összegyűjtötték a vihar hordalékait, az utcákat felseperték. Minden olyan volt, mint egy megszokott napon. 
 
    Devotus a házában rendezgette a gyógynövényeit. A frissen szedetteket felakasztotta, hogy száradjanak, a már kiszáradtakat porrá törte és kis tégelyben sorakoztatta fel a keskeny polcra. Bastetet nem találta meg. Hiába kereste a környéken, szólongatta, nem jött elő. Este még egy marék szárított hallal a zsebében járta a környéket, de a macska nem került elő. Az ínycsiklandó illatokra néhány macska mellé szegődött, örök hűséget ígérve mélyen a szemébe nézett, de neki nem egy macskára volt szüksége, hanem Bastetre. Tudta, hogy amíg a démonok hallgatnak, egészen emberivé válik, így az állatok sem kerülik el olyan határozottan, mint eddig. De ez nem lesz mindig így. A démonok visszajönnek, előbb vagy utóbb. Akkor pedig nincs az a hallal megvásárolt macskalélek, aki kitartana mellette. Csakis Bastet. 
 
    Magányosan rendszerezte a szerzeményeit, szokatlan volt a csend. Gyakran hátra nézett, hátha Bastet nyomta be a mancsával az ajtót. De csak a szellő énekelt a deszkák repedésein. Várt. Nem tudta, hogy mikor fog megtörténni, aminek meg kell történnie. Egy hatalmas démont nem sürgethet, nem kérhet rajta számon semmit. Végül is, a démon nem ígérte meg, hogy megteszi, amit kér, kitérő választ adott, azt mondta, „a te kérésedre megteszem”. De mit? Nem ismételte meg Devotus kérését, hogy pontosan mit is kell megtenni. Csak a bosszú. Az emberek vére. Az ő vére. Amikor ezeket alaposan végiggondolta, jeges borzalom hasított a gerincébe. A felismerés rosszabb volt minden fejfájásnál. Nem akarta megfogalmazni a hibát, amit elkövetetett, de az agya legmélyén, abban a kis zugban, amit a fájdalom rág, tudta. Egy démonnak mindig nagyon pontosan meg kell mondani, hogy mit akar tőle, és alkut is csak úgy szabad kötni vele, ha tisztázzák a feltételeket, minden apró részletet! 
 
    Devotus úgy érezte, már egy csepp vér sem maradt az ereiben, hogy újra kezdje az idézést. Valahogy korrigálni szerette volna ezt az alkut, amire utólag rájött, elég felelőtlenül kötötte. Bár tudta, hogy ha akkor még nekiáll alkudozni, biztosan nem éli túl a démon megidézését, kiszívja az összes vérét. Remegett a keze, idegességében elsírta magát, mint egy tehetetlen gyerek. Nem volt mit tenni. Csak a várakozás maradt. Faltól falig masírozott, öklével minden fordulónál rávert a falra. A falak, amiket maga épített az élete köré, most nem megvédték, nem elrejtették a legnagyobb mágust, hanem megbénították. A saját csapdájába esett.