2013. május 27., hétfő

Légy átkozott! (tizenhetedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezettek)

   A hazaút hosszú és elgondolkodtató volt. Aelia a lelke mélyén érzett egy kis lelkiismeret furdalást, amiért ilyen alantas eszközökhöz kell folyamodnia, hogy lemossa a nevén esett gyalázatot. Úgy érezte, nem tudna szembeszállni a fúriákkal, esélye sincs velük szemben. A hűség pedig két ember dolga, senkinek semmi köze hozzá. Ez egy kényes téma, nem tudja megvédeni a saját igazát, nem tudja bebizonyítani, hogy ő igenis hűséges feleség, viszont a rágalmak meg tönkreteszik az egész életét. Ha Titusnak így megfelel, hogy Aelia legfőbb gondja nem a rabszolgák gardírozása, hanem vannak saját „ügyei”, akkor senkinek semmi joga hozzá, hogy őt elítélje. Nem tud olyan felesége lenni a férjének, amilyet elvárnának. Nem képes arra, hogy olyan életet éljen, amilyet az anyja, és a nagyanyja is élt. Nem képes élve elásni magát egy háztartásban, amikor a világ tele van izgalmas dolgokkal, amik csak arra várnak, hogy felfedezzék őket! Mintha az összes jó dolgot csak a férfiak számára hozták volna létre. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejében, képtelen volt őket kordában tartani.

   Titus felvetette, hogy akár el is költözhetnének egy másik városba. Egyikük sem lett volna képes elhagyni Aquincumot, így kimondatlanul is, ez egy lehetetlen ötlet maradt. A gonosz nyelvek pedig még Rómába is elkísérnék őket, így nem maradt más, mint itt, helyben legyőzni a rosszakarókat és tisztára mosni a nevüket. Ebben a városban élték le az eddigi életüket, minden emlékük ide kötötte őket, nem lettek volna képesek egy új helyen gyökeret ereszteni. Titus sem hagyná itt a mamát, noha néha már egészen úgy tűnt, képes elszakadni az első nőtől, aki rabul ejtette a szívét. 
 
- Idővel mindenki el fogja felejteni ezt az egészet! Csak most érdekes a dolog, mert friss esemény, amin tudnak csámcsogni! – Titus, az örök optimista, aki tényleg hitt benne, hogy csak idő kérdése, és leszállnak róluk. 
 
- Gondolkodtál volna azelőtt, édes lányom! Azelőtt, hogy ilyen helyzetbe hozod magadat és Titust! Egy nőnek nagyon kell vigyázni a becsületére, de én aztán beszélhetek neked! Eddig sem érdekelt a véleményem, hát most oldd meg magad! – Gelina, az anyósa egy kicsit elégedett is volt a kialakult helyzettel, amolyan önigazolásnak tekintette, hogy ő megmondta. Csapott állát egészen visszahúzta a nyakába és elégedetten rengette az itt feltorlódott bőrt.

    Apró malacszemei villogtak, kis tokája rázkódott a győzelem tudatától. Az idős nőt egészen felpezsdítette a közéleti történés. Így, hogy Aelia volt a középpontban, különösen felforrósodott az öreg, besűrűsödött vére. Maga gyalogolt ki a piacra, hogy újabb fejleményeket hallhasson. Már a lába sem fájt.

    Aeliának a fürdőben sem volt nyugta. A vélemények kérés nélkül zúdultak a nyakába.

- Drágám, Titus igazán nem ezt érdemelte volna! Más nő a helyedben hálás lenne, hogy ilyen férje van! De ismerlek jól, neked semmi sem elég, ha megszerzel valamit, máris nyújtod a kezed a másikért! A férfiakkal sem voltál képes betelni. – Serpentia selymes hangú észrevételei. A nagy fürdőben elkerülhetetlen volt a találkozás, hiába a mindent elborító forró gőz és pára, Serpentia még azon keresztül is észrevette Aeliát, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy egy kicsit taposson rajta. Tette mindezt behízelgő hangon, miközben barátságosan simogatta Aelia karját, amit az asszony egy bilincsként érzékelt, Serpentia szabályosan odaláncolta a meleg vizes fürdő falához, így megakadályozta abban, hogy elszaladjon a bántó szavai elől. Természetesen nem négyszemközt zajlott le ez a jelenet, Aelia bűnös élete így újabb árnyalatokkal gazdagodhatott. Serpentia pedig cinkosan mosolygott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha egy férjes asszony szeretőket tartana. 
 
    A palaestrán, a tornacsarnokban Serpentia épp labdajátékot játszott nálánál jóval fiatalabb lányokkal. A sok vacsora és ünnepség nyomott hagyott a derekán, amit jótékony testmozgással igyekezett meg nem történtté tenni. Néhány kecses derékhajlítás és egy kis mozgás: Serpentia ismét nyeregben érezheti magát. 
 
Az éhes férfiak nem leplezték vonzalmukat:

- Esetleg taníthatnál énekelni engem is, kis madaram! – Ahenobantészhoz is eljutott Aelia könnyűvérűségének híre, és a legkevésbé sem szeretett volna kimaradni a Város legkapósabb asszonyának ágyából. 
 
    Aelia válaszra sem méltatta az ocsmány ajánlatot, sarkon fordult, és méltóságának maradékait megőrizve igyekezett mihamarabb elhagyni a helyszínt. Amikor úgy vélte, hogy a férfi már nem láthatja, a sietős lépteket futásra cserélte. A közfürdő előtt találkozott Ahenobantésszel, és annyira feldúlta az ajánlat, hogy egyenesen a fürdő háta mögötti keskeny utcát vette célba. Itt is jártak kocsik, szekerek, kerülgetni kellett őket, és ezen az utcán keresztül a piachoz lehetett kijutni. Aelia is gyakran használta ezt az utcát, a közepe táján egy kis terecske volt, díszes kúttal. Egy vidám delfin száján keresztül csobogott a kristálytiszta, hűs víz, ha csak erre járt, mindig ivott belőle pár kortyot. 
 
    A piac közelsége miatt a zsivaj itt már hallatszott, a víz csilingelő csobogásának hangjával keveredve egészen megnyugtató eleggyé szelídült. Az élet, az emberek hangjai. Nincs teljesen egyedül, és mégis. Leült a kút kávájára, homlokát a hűvös kőfalnak nyomta, mintha a felkavarodott gondolatai így egy kicsit lecsillapodhatnának. Hevesen habzsolta a levegőt, és már egyáltalán nem érdekelte, hogy ki látja, és mit gondol róla. 
 
    Ujjait bemerítette a vízbe és megbűvölten nézte, ahogyan a víz fodrozódik, örvénylik. Legszívesebben beugrott volna a kútba, hogy elnyelje az örök sötétség, de a kút nyilván nem volt akkora, hogy egy felnőtt nőt el tudjon nyelni. Ehelyett megmosta az arcát, és a kis felfrissülés után hazaindult. A legnéptelenebb utcákat választotta, hogy elkerüljön mindenkit, akit ismert. Inkább egy garázda vágja át a torkát, mintsem hogy még egy ismerőssel szembetalálkozzon!


2013. május 25., szombat

Cicakirálylányok, cicakirályfik











Légy átkozott! (tizenhatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

- Üdvözöllek, Aelia Sabina, nagy megtiszteltetés, hogy a házamban fogadhatlak! – Szólalt meg egy mély, kellemes hang a sötétség mélyéről. 
 
    Aelia hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Igaz a deszkák között átszüremlett némi fény, de még kint sem volt nappali világos. A kis kunyhóban semmi fényforrást nem látott, sem mécsest, sem szénüstöt. 
 
- Üdvözöllek idegen! Devotust keresem, az egyiptomit. Remélem nem törtem be az otthonodba! 
 
- Jó helyen jársz, magam vagyok az egyiptomi. Vártalak.

- Akkor nem is vagy idegen. Vagyis igen, mert még nem mutatkoztam be, de már tudod is a nevemet! Vagy mégis, talán mégis idegen vagy, mert még sosem láttuk egymást. Vagy nem mutattak be egymásnak. Nem is tudom, szoktál–e társaságban járni, ahol bemutathattak minket egymásnak, vagy ahol megismerkedhettünk volna. Szóval nem is vagyunk egymásnak annyira idegenek, csak egy kicsit… - Aelia zavarát leplezve próbált társalogni, de minden kimondott szó után érezte, hogy egyre nagyobb sületlenséget mondott. – Nagy kérés lenne, ha egy kis világosságot szeretnék? Az orromig sem látok. Nem látlak, hol vagy, szeretnék neked kezet nyújtani.

- Azt felejtsd el. Nemsokára felkel a nap, akkor lesz egy kis fény, az pont elég. Nagy kérés lenne, ha addig énekelnél? – Devotus nem volt túl járatos a társalgási szokásokban, fényt nem is lett volna mivel gyújtania, és már napok óta izgatott volt, hogy a nő eljön hozzá. Ezerszer elpróbálta magában, hogy mit fog mondani, mit fog csinálni, hogyan fog viselkedni, de most, hogy az élő, valódi Aelia Sabina itt állt előtte, nem tudta, mit kellene tennie. Pedig a démonok napokkal előtte megmondták neki, hogy az asszonyt szétfeszíti az indulat, és csak idő kérdése, hogy mikor szánja rá magát, hogy felkeresse a mágust. Még Bastetet is bevetette, hogy Aelia-pótlékként gyakorolhasson némi társalgást. A félszemű macska kénytelen volt hallgatni a mágus társalgási próbálkozásait.

- Szeretnél esetleg helyet foglalni?- Illedelmesen egy széket húzott ki a macska előtt.

- Ismerem a művészeted, könnyekig meghatódom, amikor hallom az éneked. – Bastet egykedvűen hallgatta napokon keresztül Devotus próbálkozásait.

- Hogyan kell társalogni? És egyáltalán minek?!? – Nos, erre a kérdésre még a sokat látott Bastet sem tudott felelni. 
 
- Énekelni? Végül is, miért ne? – Aelia először meglepődött a kérésen, de végül is jó ötlenek találta, miután az első néhány mondata csapnivalóan ostobára sikerült. A sötétben egyáltalán nem tudta, mihez kezdene, énekelni pedig szeret, így határozottan kedvére volt egy dallal elütni az időt, míg a nap felkel. – Van olyan, amit hallani szeretnél, vagy rám bízod a választást?

- Énekelj Orpheuszról. 
 
    Aelia belekezdett a dalba, amit ő is nagyon szeretett. Sokat olvasott Orpheuszról, úgy érezte, érti a motivációit, igazán át tudja élni a dal lényegét és át tudja adni a szenvedélyét. Devotus izgatott örömmel a szívében hallgatta Aeliát, szerette volna, ha a pillanat sosem ér véget. 
 
    Mire a végéhez közeledett a dal, a nap felkelt. Sápadt sugarak szűrődtek keresztül a deszkákon. Félhomály derengett a házban, a mágus igazat mondott. Túl sokat nem lehetett látni, de már nem volt vaksötét. Kirajzolódott a nagy faasztal, a falra szerelt polcok, az apró üvegcsék, tégelyek és edények, amik takaros rendben sorakoztak a keskeny polcokon. A döngölt padló tiszta volt, semmi felesleges díszítést nem talált a házban. Nagyobb rend és tisztaság volt ebben a szegényes házban, mint amit ő a saját otthonában szolgák egész hadseregével fenn tudott tartani. A fekete macska még mindig a lábának dörgölőzött, de egyáltalán nem találta kellemetlennek. Selymes szőre kellemesen simította a csupasz lábszárát. És ott volt Devotus alakja is, a maga görnyedt körvonalaival. A zömök test, ami így köpenyben és félhomályban nem is volt annyira borzasztó, mint ahogyan elképzelte. Levágott békacombokat, üstben fortyogó gyerekfejeket és nyálzó szájú, kifolyt szemű szörnyeteget képzelt maga elé, aki szinte kéjesen kevergeti ocsmány főzetét. Kellemesen meglepődött.

- Miért nem akartál fényt gyújtani? – Aelia most már egyáltalán nem félt, az éneklés alatt megnyugodott.

- Miért akarnám, hogy láss? Így is többet látsz belőlem, mint kellene.

- Ne sajnáltasd magad, nem te vagy az egyetlen a Városban, akivel elbántak az istenek. Ott van Octavianus, aki egy nőnek is csak a derekáig ér. Vagy az anyósom, Gelina, akinek csak a hosszú stóla takarja el a görbe lábait. És az a rengeteg katona, aki elveszítette a karjait, lábait a csatákban, és az a rengeteg sérült… Nem csak neked van ilyen tested! Más is képes együtt élni azzal, amit az istenek adtak neki!

    Devotus ezen még sosem gondolkodott el. Bizonyos szempontból igazat kellett adnia Aeliának, nem ő az egyetlen rettenetes kinézetű ember a világon. A magafajták mindig a gúny és a megvetés céltáblái, emiatt talán a többi torzszülött vagy megnyomorodott is úgy érezheti, egyedül van a világon. Pedig nincsenek is olyan kevesen. Nem sokaknak adatik meg, hogy hibátlan testtel haladhassanak végig az élet rögös útjain. Csakhogy az ő problémája messze túlmutat azon a kicsiségen, hogy milyen küllemmel kell leélnie az életét. Sokkal nagyobb gondot jelentenek az őt körülvevő szellemek és démonok. 
 
- Nem tudhatod, milyen egy ilyen testben élni. Te szép vagy, rád senki sem mutogat ujjal, nem dobálnak meg kővel az ocsmányságodért. Csúfnak lenni egyfajta átok. – Devotus nem akart nyíltan igazat adni a nőnek, finoman célzott rá, hogy foglalkozzon a maga dolgával. Az átokkal, amit ugyan az elméje mélyébe rejtett, de mi másért jött volna? Mindenki azért jön. A bosszúért.

- Hogy nem tudom, milyen csúfan élni?!? Tényleg nem tudom. De azt tudom, milyen szépnek lenni. Amikor mindenki csak egy díszt lát benned, a formás testedet, a szép hajadat, a selymes hangodat, a múlhatatlan vonzerődet. És senkit sem érdekel, hogy ki vagy te, legbelül, hogy mit gondolsz, hogy mit érzel. Hogy neked is lehetnek gondolataid, nemcsak egy üres, bájos baba vagy, akit mindenkinek védelmeznie kell és óvnia, hanem egy ember, aki nem hajlandó a múlandó szépsége miatt keseregni, hanem az élet mélyebb értelmét keresi. De nem engedik. Hidd el, ez ugyanolyan átok, mint görbe háttal és torz koponyával élni. Az ítélet maga a börtön, amibe a környezeted zár be abban a pillanatban, hogy minek tart, milyen szerepet oszt rád az életedben. – Aelia végre kimondhatta ezeket a dolgokat, amiket eddig senkivel sem osztott meg. Egészen megkönnyebbült a tehertől, amit az imént elengedett. Pedig csak az álláspontját szándékozott megvédeni, mégis, valahova egészen máshová kanyarodott a beszélgetés. 
 
- Talán igazad van, nem tudhatom. Mindenesetre érdekes párosítás vagyunk, te meg én, ha egyszer rájönnek, hogy felkerestél. 
 
- Senki sem tudja, a legnagyobb titokban jöttem.

- De meg fogják tudni. Idővel. Biztosan nem a szépség ideájáról jöttél csevegni.

    Aelia összeszedte magát, mély levegőt vett. Valójában itt az ideje, hogy elmondja, miért is jött. Csak egészen belelendült a beszélgetésbe, mert még soha senki sem hallgatta végig, hogy ő mit gondol. 
 
- Igen, másért jöttem. Nem szeretném rabolni az idődet, máris a lényegre térek. – Idegesen morzsolgatta a stóla szegélyét, nehezére esett kibökni. – Hát, szóval, biztosan a te füleidet sem kerülte el az a hír, hogy az amfiteátrumban a legutóbbi hangversenyem … öööö… nem sikerült túl jól. 
 
- Nem hallottam semmit. Itt töltöm a házban a napjaimat, mint a hozzám hasonló többi csúfság, nem szívesen teszem magam közszemlére. És a Város lakói sem szoktak délutánonként meglátogatni egy kis csevegésre. Szóval ha a közéleti hírekről akarsz beszélgetni, akkor magadnak kell beavatnod engem a részletekbe. – Nem árulta volna el a világ minden kincséért sem, hogy pontosan tájékozott az ügy minden részletével kapcsolatban, kíváncsi volt, hogy az érintett hogyan adja elő. Amennyire vonzónak találta a szépséges asszonyt, úgy megkedvelte az őszinte, szókimondó száját.

- Igencsak vissza kell mennem az időben, hogy az egészet elmeséljem neked. 
 
    Devotus egy háromlábú ülőalkalmatosságot tolt Aelia elé, egyetlen mozdulattal hellyel kínálta. Maga nem ült le, csak az asztalnak támaszkodott, karnyújtásnyira a nőtől. Egy tál mézes kását tolt elé. Aelia kérdőn nézett rá.

- Egyél. Azt mondtad, hosszú történet lesz. Szeretem a hosszú történeteket. Ritkán van alkalmam élvezni őket. 
 
- Nem vagyok éhes…

- Egyél nyugodtan. Ez csak kása, a legfinomabb athéni mézzel. Semmi más. Nem foglak rút varanggyá változtatni!

    Aelia jólesően felnevetett, végre rájött, hogy a mágussal szemben felesleges és babonás előítéleteket táplált. Nem is olyan félelmetes, mint ahogyan azt elképzelte. Kicsit tényleg csúnya, de egyáltalán nem félelmetes. És kellemes beszélgetőpartner, noha furcsa volt, hogy csak az egész arcát eltakaró csuklyával beszélget, de sebaj. Biztosan félénk.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elvarázsolnál valamivé, és senki sem nézne rám többet!

- Akkor kénytelen lennél itt élni velem ezen a nem túl szívderítő helyen. A szörnyek városában! – Jó volt egy gondolat erejéig megfesteni egy lehetőséget, hogy Devotus együtt élhetne valakivel. Valakivel, aki társa lehetne a számkivetettségben. Aelia egyáltalán nem háborodott fel a felvetésen, sőt, szívből nevetett rajta. Devotust átjárta a melegség, hogy egy gondolat erejéig, egy pillanatra nem volt egyedül. 
 
- Egy varangy, egy görbe hátú mágus és egy félszemű macska! A szörnyek hadserege! – Toldotta meg a nő, miután nem tudta nem észrevenni, hogy a macska, aki még mindig a lába körül tekergett, szerves része a bizarr társaságnak. 
 
    Melegség töltötte el mindkettejüket. Összetartani a bajban, a legnagyobb dolog, amit ember adhat a másiknak. Bastet viszont a félszemű macska említésén egy kicsit felhúzta az orrát, elégedetlenül nyaffantott.

- Jól van, cicuska, szép cica vagy, fél szemmel is! – Aelia megsimogatta a macska fejét. – Szóval az egészet csakis magamnak köszönhetem, mert ostoba voltam, de most már annyira összekuszálódtak a szálak, hogy magam képtelen vagyok kibogozni őket. Igen egy átokért jöttem hozzád, de azért, hogy megértsd, mit kérek, elmesélem az egészet. A tűzoltóegyesület jótékonysági hangversenyt szervezett…

    Aelia csak mesélt és mesélt. Dőlt belőle a szó, szinte levegőt sem vett. Mire a végére ért a történetnek, bekanalazta a mézes kását, és a nap is jócskán feljött. Mindent elmondott, és beismerte, hogy ostobán viselkedett, okkal vonta magára az emberek haragját, viszont úgy érezte, hogy az őt sújtó büntetés igazságtalan. Titussal rájöttek, hogy a város három fúriájának szálka a szemében Aelia sikere.

- Ezért szeretnék segítséget kérni tőled, hogy lemossam a szégyent, ami a nevemet érte. És Titusét. Egy kisebb rontásra gondoltam, hogy például ne tudjanak beszélni egy hónapig. Vagy Pestilentia legyen kövér és formátlan, mint egy disznó. Vagy Fallacia minden ruháját egyék meg a molyok. Vagy sürgősen el kelljen költözniük egy másik városba. Vagy valami ilyesmit. Szerinted ez nagyon rossz dolog?

    Devotus keze ökölbe szorult, és amíg hallgatta Aeliát, képtelen volt elengedni. Mélységesen felháborította, hogy az egyetlen szeretett lényt, akit csodált, aki fényt vitt az életébe, bárki is bántani meri. A dühe egy keserű gombócként növekedett a gyomrában. 
 
- Nem, teljesen jogosnak érzem a szomorúságod, és megígérem, hogy segítek. De sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy hónap némaság nem fogja őket megakadályozni a további rágalmazásokban. Sem a szétrágott ruhák nem ijesztik meg azt a hárpiát abban, hogy folytassa, amit elkezdett. Valami komolyabb kellene…

- Ne! Kérlek! Nem szeretnék bajt okozni senkinek, bár néha úgy érzem, megérdemelnék, hogy a saját kezemmel tépjem ki a nyelvüket, mégis úgy érzem, nem lenne helyes. 
 
    Devotus az elmúlt órát olyan felszabadultan és vidáman töltötte, mint még soha. Most viszont érezte, hogy a szellemek visszakúsztak a házba, egy kicsit sötétebb is lett, és igyekeznek egyre közelebb kerülni hozzá. Suttognak a fülébe és próbálják az elméjét megmérgezni. Nem maradt sok ideje. 
 
- Megengeded, hogy én intézzem el a dolgot? Úgy veszem ki a szavaidból, nem vagy járatos a mágia világában, és igazán magad sem tudod, hogy mit akarsz. Adj egy kis időt, és kitalálom, mi lesz a legjobb megoldás. 
 
    Aelia megdöbbenve nézett rá. Végül is, tényleg nem tudta, hogy mit akar. De valahogy ezt olyan elintézetlennek érezte. Annyi kérdése lett volna, de nem akart visszaélni a mágus türelmével. Csak néhányat tett fel, amit tényleg fontosnak talált.

- Honnan fogom megtudni, hogy mit döntöttél, hogy mi legyen?

- Ne félj, azt tudni fogod. 
 
Hmmm… ez egy lepasszolt válasz, sebaj, tovább próbálkozott. 
 
- Honnan fogom megtudni, hogy mikor történik? És honnan tudom, hogy ami történik, az már maga a beavatkozás? – Hirtelen nem talált jobb szót arra, amiért jött. Szemöldökeit felvonta, nagyon szerette volna, ha a mágus tényleg válaszol a kérdéseire. 
 
- Mindent meg fogsz tudni, amikor annak itt van az ideje. Tudni fogod, hogy ez már az, amiért felkerestél. Ezek olyan dolgok, amiket én sem tudok neked megmagyarázni, csak úgy egyszerűen vannak! Mint ahogyan azt sem magyarázta el neked senki, miért lesz a bimbóból virág, csak megtörténik, ha van rá magyarázatod, akkor is, ha nincs, akkor is!

- Értem, nem feszegetem tovább. Bízom benned.

- Végre! Most viszont menned kell. – Devotus fejfájása kicsi gombóc volt még csak, erősebb nyomás a koponya tetején. Nem akarta, hogy Aelia így lássa. Bármennyire is szerette volna, ha a társaságát az idők végezetéig élvezhetné, tudta, hogy nem teheti. Ő a túlvilághoz tartozik, nem élvezheti az élők társaságát, csak bizonyos feltételekkel. Ára van ennek is, mint mindennek az életben. Ez az ár pedig a fájdalom, amit a mai reggelért vastagon meg kell fizetnie. 
 
- Még egyetlen gyors kérdésem lenne, aztán tényleg nem élek vissza tovább a türelmeddel. Hogyan tudom megfizetni a szolgálataidat? Mit kérsz érte?

- Semmit. Már fizettél. Orpheusz történetével. 
 
    Aelia megdöbbent. Hozott magával némi pénzt, de nem volt biztos benne, hogy elég lesz. Nem tájékozódott előre az árakat illetően, folyamatosan azon tipródott, ha nem elég a pénz, amit hozott, ismét ki kell valahogy szöknie és elhozni a többit. Viszont így, hogy a mágus nem kért pénzt tőle, egészen megkönnyebbült. Nem kell még egyszer ide jönnie. A hála feszítette a mellkasát, úgy érezte, hogy nem mehet el anélkül, hogy meg ne köszönné Devotus nagylelkűségét és segítségét. A nyakában lógott egy medál, azt vette le. Egy bogár, borostyánba zárva. A borostyán szépen meg volt csiszolva, a beleragadt bogár minden porcikája látható volt. Kicsi lány kora óta viselte az ékszert, úgy gondolta, hogy egy mágus tudja, hogy ez neki mekkora kincs. Ahogy a kövek is magukba zárnak mindent, amit láttak, a borostyánba is beleragadnak az emlékek. 
 
    Egyszerűen a mágus nyakába kanyarintotta a láncot, nehogy az tiltakozni tudjon. Mert tényleg oda akarta adni, nem csak illendőségből felajánlani. Aztán egy puszit nyomott a csuklyás fejre és kiviharzott.

- Köszönöm! – Az ajtóban még egyszer visszanézett, aztán eltűnt. Bastet nyaffantani sem tudott a döbbenettől. 
 
    Devotus fejébe a fájdalom úgy állt bele, mint egy éles balta. Hirtelen levegőt sem kapott, tátott szájjal próbált nem megfulladni. A fény késként szúrta át a szemét, egészen az agyáig szikrázott a fájdalom. Összegörnyedt, fejét a falhoz csapta, mintha ezzel megszabadulhatna az őt kínzó gyötrelemtől. Már nem is érezte, hogy a forró vizelet lecsorog a lábán. Ketten maradtak, csak ketten, ő és a fájdalom.


2013. május 20., hétfő

Légy átkozott! (tizenötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Ilyen felzaklatott lelki állapotban ért el Devotus házáig. Nem téveszthette össze semmivel sem, mivel ez volt az egyetlen lakható ház a közelben, ameddig a szem ellátott. Látott még néhány épületet, vagy valaha volt épületet, de ezek már csak lenyomatai voltak egy néhai lakónegyednek. Törött falak nyújtották csonka karjaikat kegyelemért könyörögve az ég felé, üszkös deszkák nyöszörögték egy hajdani tűzvész pusztításait. Szétdobált szerszámok, bútordarabok, edénytöredékek tárultak a szeme elé, a régvolt utcákat fűcsomók és facsemeték foglalták vissza. Néhány utcakő próbálta elmesélni, hogy milyen lehetett itt az Élet. Pusztulás és halál, a néhai nyomornegyed még fénykorában is siralmas látványt nyújthatott, a csontváza pedig egyenesen hátborzongató volt. Egy barbár betörés alkalmával felgyújtották ezt a részt, azóta nem is költözött ide senki. A lakók vagy bent égtek, vagy elmenekültek. Az üszkös negyedet senki sem akarta újra belakni, pedig nem ez volt az egyetlen rész, ami a tűz és a pusztítás áldozatává vált. Ezt valahogy mégsem töltötte meg ismét a gyerekzsivaj, visszavonhatatlanul halott lett. Egy elátkozott negyed. Aelia pontosan így képzelte el az Alvilágot, mikor Orpheuszról énekelt. 
 
    Megtorpant, szemei csak itták a látványt, de elméje képtelen volt befogadni, hogy ilyen létezik. Sosem járt még itt. Az élete a fellépésekről szólt, lakomák és elegáns emberek, finom ételek és szebbnél szebb házak. Divatos ruhák, szakértő kezek által gondozott frizurák, ékszerek, csillogás. A szépség minden érzékcsatornáján áradt befelé, a lényébe. Bár maga nem foglalkozott vele, hogy a lehető legszebb ruhákat viselhesse, hogy a házukra mindenki irigykedve tekintsen, mégis, a kiégett és halott nyomornegyed közepén úgy érezte magát, mint egy páva, aki a tudatlanság édes sekélyességében fürdőzik a szépségben, a javakban. Ostobának és önteltnek érezte magát, szánalmasan idiótának. Sosem gondolt bele, hogy élnek emberek a városfalon kívül is. Nem a barbárok, hanem a Birodalom szabad emberei, akik bár nem rabszolgák, de olyan életkörülmények között élnek, vagy talán rosszabbul. Itt szembesült vele. A felismerés fájdalommal járt, elviselhetetlen fájdalommal. Úgy érezte, megfullad.

    Egy ház megítélésekor zavarta, ha a belső festések nincsenek harmóniában a házzal. A fürdőhelyiségekbe csakis tengeri jeleneteket, a hálóba valami pikánsabbat tudott elképzelni. Szánalmasnak találta, ha valaki a fürdőt növényekkel díszítette. Ezt a véleményét gyorsan felülírta a szemén át beáramló borzalom. 
 
    Az egyetlen ház, ami szemmel láthatóan lakhatónak tűnt, félig a földbe volt vájva. Az üszkös deszkák nem tűntek túl barátságosnak, sem a málladozó falak, de ez volt az egyetlen épület, aminek a teteje teljesen be volt fedve. És a falai is hiánytalanul megvoltak. Aelia néhány méterre állt a háztól, de egyáltalán nem érezte szükségét, hogy közelebb menjen. Már ezerszer megbánta, hogy ide jött, úgy döntött, inkább visszamegy az anyósához. Még az is jobb, mint ez a halott hely.

    A ház bejárata kinyílt. Bágyadt nyikorgással tárult fel, utat engedve az odú sötét mélyébe. Ugyan senki sem állt az ajtóban, és egy csepp fény sem szűrődött ki, mégis, volt valami figyelmesen invitáló a jelenetben. Egy tátott szájú ház, ami el fogja őt nyelni, és talán sosem engedi el. Sebaj. Legyen, aminek lennie kell. 
 
    Aelia tett néhány bátortalanabb lépést, de nem merészkedett túl közel. Félt. Rettenetesen félt. Száját harapdálta, mintha azzal megoldhatna bármit is.

- Üdvözletem! – Próbált bátortalan hangon életre utaló jeleket keresni. 
 
    Semmi. Néma csend. Errefelé madarak sem jártak, semmilyen állat neszezését nem hallotta. Csak a tökéletes némaság. A vére dörömbölt a fülében, de hiába figyelt, egy kis zajt sem hallott. Mintha víz alá dugta volna a fejét. Próbált belesni, hátha megpillant valamit. Egy lépéssel sem merészkedett beljebb, lábai gyökeret vertek a küszöb kinti felén, csak a nyakát nyújtogatta befelé. Egy sárga fény villant. Csak egyetlen. Aelia egy riadt kisegér meredt félelmével állt és várt. Egy lépést tett hátra, de nem szaladt el. Legbelül tudta, hogy innen nincs hova elszaladni. Soha többé.

    A házban megvillanó sárga fény közelített. Kirajzolódott egy macska. Egy termetes, fekete, félszemű kandúr. Leült a ház küszöbére, a küszöb belső, ház felőli részére, egy tapodtat sem ment tovább. Várakozón nézett a nőre. Fejét egy kicsit félrebillentette, hogy jobban szemügyre vehesse a látogatót, aki jóval magasabb volt az ülő macskánál. Hunyorgott, mint aki most ébredt fel és még bántja a szemét a fény. Aelia megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
 
- Szia cica! Hát, jól megijesztettél! – Közelebb ment, letérdelt és megsimogatta a macska fejét. Leguggolt, hogy megsimogassa. Közöttük még mindig ott húzódott a küszöb, tüntetőleg jelezve a határt kint és bent között. A küszöb, ami maga is több tüzet látott, mint Aquincum ifjú és lángoló szívű tűzoltója.

    Bastet recsegő dorombolásba kezdett, fejét belenyomta a finom női tenyérbe. Dorombolás közben nem hunyta le a szemét, de teljesen átadta magát a lopott élvezetnek. Aranyszín tekintetét a nőébe fúrta, egy pillanatra sem engedte el azt. Aelia megbűvölve nézett rá vissza, félelme semmivé lett. Felállt, és a legkisebb kétség nélkül besétált a sötét házba. Bastet, a fekete kandúr, dorombolva követte, felemelt farkát a nő vádlijához dörgölve szinte beterelte az asszonyt. Minden egyes lépésnél nyolcasokat írt le a nő lába körül, aki ha nem vigyáz, megbotlik a macskában.

- Miaú! –És az ajtó becsukódott, ugyanolyan észrevétlenül, ahogyan kinyílt.



2013. május 18., szombat

Légy átkozott! (tizennegyedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Aelia Sabina döntésre jutott. Le kell mosnia a gyalázatot magáról. Még ha a lelke mélyén egy icipicit jogosnak is érezte, a rá nehezedő szégyen mértékét teljesen indokolatlannak vélte. Egyedül Titus az, akinek joga van őt megítélni és elítélni. Mivel a férje ezt nem tette, ezek után senki sem teheti. Ha így tesznek, hát ő sem fog alul maradni a hadviselésben. Az őt ért megaláztatást egy háborúnak tekintette. A kihívásra pedig válaszolni fog, szintén aljas eszközökkel! Felkeresi Devotust.

- Aelia, egyetlenem, holnap el kell utaznom. De csak néhány napig leszek távol! Addig anyám átjön, hogy ne legyél egyedül. Gorsiumba kell mennem, de ígérem, hamar visszajövök. – Titus szakította félbe a nagy hadvezér stratégiai fondorlatait. A történtek után igyekezett az asszonnyal a lehető legkíméletesebben bánni, a hallgatását az összeomlás jelének vélte. Meg sem fordult a fejében, hogy a bájos arcú nő egy bosszúálló fúriaként lecsapni készül a Város női lakosaira. Ha tudta volna, - vagy legalábbis sejti- minden bizonnyal igyekezett volna megakadályozni a katasztrófát. 
 
    Férfiak. Átlátnak a legnagyobb ellenségeiken, könnyed mozdulatokkal rajzolják át a világ térképet, történelmet írnak és utakat építenek az ismeretlenbe- de egy nőt sosem képesek kiismerni.

- Anyád átjön? – Hökkent meg Aelia, aki lúdbőrös lett a gondolattól, hogy több napig legyen összezárva az anyósával. Akkor már inkább önként masírozna be az arénába a medvék karmai közé! Megjelent előtte a kiállhatatlan vénasszony fenyegető képe, aki szíve szerint egy vasvillával üldözné ki őt a Városból, aztán az egész világból.– Azt hittem, nem érzi magát jól. Tudod mit? Inkább átmegyek hozzá én, és segítek neki a házimunkában! – Egy ügyes csellel előnyére fordította a helyzetet. Némi ártatlan szempillaverdeséssel biztosította Titust a jó szándékáról, nehogy a férfi a legkisebb ellenállást is kiszimatolhassa.

- Szeretném, ha a szeretteim biztonságban lennének, amíg távol vagyok. De ha így jobb neked… Még ma beszélek anyámmal, örülni fog a társaságodnak. – Titus örült, hogy a két, szívének kedves nő egyetértésben és szeretetben várja őt haza. Úgy képzelte maga elé az idilli jelenetet, hogy a mama megtanítja Aeliát mindenre, amit egy nőnek tudnia kell, felkészíti a női munkára, Aelia pedig idővel engedelmes és szófogadó asszony lesz. Persze ez az életmódjukkal a legkevésbé sem volt összhangban. Aeliában is pont azt szerette meg, hogy szeszélyes és kiszámíthatatlan, mert nem tudta elképzelni az életét egy engedelmes, szótlan asszonnyal. Aztán az évek teltek, és Titus egyre inkább szerette volna, ha a felesége egy kicsit lelassul, egy kicsit megpróbál alkalmazkodni az elvárásokhoz. Ezzel is csak most szembesült, hogy el kell mennie néhány napra.

- Tudod, hogy a Mama mindenben nagyon szívesen segít neked! Kicsit nehéz természete van, elismerem, de légy megértő, nehéz élete volt. Én maradtam az egyetlen fia, ha néha szigorú is veled, azt csakis azért teszi, mert szeret. – Noha Titus némi diszharmóniát azért érzékelt a két nő viszonyában, rémálmaiban sem gondolta volna, hogy mi is a helyzet valójában. A mama nehéz élete neki elég magyarázat volt. 
 
    Sosem látta, hogy a felesége és az imádott mama ordibálnak egymással, sosem tudta elképzelni, hogy Aelia sírva a mamához hajigálja a díszes edényeiket, vagy a kedves mama szívja másnak a vérét. Sosem hallotta, hogy a mama hetérának nevezi élete párját és a haját cibálja, mert hivalkodásnak és az istenek elleni véteknek tartja a tornyozott csigás frizurát.
 
- Te lusta lány! Ekkora semmirekellőt még nem hordott hátán a föld! – Ez volt a mama kedvenc ébresztője, amikor Aelia egy hangverseny után csak ebédelni jött elő.

- Gonosz vén banya! – Aelia általában ennyivel intézte el a dolgot, de ha a veszekedés rosszabbra fordult, azt a díszes tálak bánták. Bemelegítésnek ajtócsapkodás, fésűk és hajtűk hajigálása, aztán a viharfelhők tornyosulásával a tapasztalt rabszolgák is elszállingóztak.

    Ezek a jelenetek mind- mind Titus, az imádott férfi háta mögött játszódtak le, a családi ház sötét szobáiban, a zárt udvaron, a csilingelő vizű szökőkút mellett. Mert a nők hadat viselnek, egész életükben. Titus, az imádott, a féltékeny szeretet kiapadhatatlan tárgya pedig naiv mosollyal nyugtázta, hogy a katonák a táborban hamarabb összebarátkoznak, mint két nő.
 
- Én már unom, hogy itt aszalódok bent nap mint nap, anyádnál egy kicsit változatosabb lenne. Ő is biztosan jobban érezné magát, ha a saját házában maradhatna! Főznék rá, és legalább pihenhetne egy kicsit. Ugye, szerinted is jó lenne, ha a mama kicsit pihenhetne? – Aelia huncutul az ujjai köré tekerte Titus egy rakoncátlan hajtincsét, már rég megtanulta, hogy a nyíltszíni csatározásnak semmi értelme.

- Hát, ha így jobbnak látod… Felfogadtam két gladiátort, akik felváltva fogják őrizni a házat, de majd szólok Noxának, a lanistának, hogy anyám házához küldje a marcona vérebeit! Anyám biztosan felfortyan, hogy a fokhagymaszagú szájuktól még a fügefa is meghal, de ő megérti, hogy szükséges a jelenlétük. – Titus hamiskásan mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy a legutóbb, amikor a mama gladiátorokkal találkozott nem győzte törölgetni könnyben úszó szemeit, mert elviselhetetlennek tartotta a bűzt, ami a leheletükkel terjengett. Hagyta magát a felesége bűvkörébe vonzani, nem állt ellen a gyengéd asszonyi csábításnak.

    Aelia elégedetten fonta karjait férje nyakába, és szenvedélyes csókkal búcsúzott tőle, hogy a legkisebb gyanút is eloszlassa. Egy hosszú, szenvedélyes csók és néhány diszkrét harapás a szeretett férj kételyeinek és aggodalmainak a legapróbb morzsáit is kisöpörte a sötét zugokból. Most már nyugodtan indulhat útnak. 
 
- Minden a legnagyobb rendben lesz! – Nehezen szakadt el a nőtől, akit szíve szerint soha, egyetlen pillanatra sem tévesztett volna szem elől. 
 
    Természetesen Aelia egyetlen percet sem gondolt a mama házában tölteni. A kényszerből együtt töltött évek alatt ugyan egészen összecsiszolódtak, de békének a jelenlegi állapotot a legkevésbé sem lehetett nevezni. Amolyan fegyverszünetet kötöttek, ami a legkisebb nézeteltérés alkalmával ismét háborúba csaphatott át. Titus kelletlenül igazgatta a tunikáját, többször ellenőrizte a csomagját, végül csak nehezen szánta rá magát, hogy kilépjen a kapun. Visszafordulva még dobott néhány búcsúcsókot, de Aelia már alig bírta kivárni, hogy magára maradjon. Ezer feladat várt még rá.

    Amint egyedül maradt, egy rabszolgával üzent a mamának, hogy van még néhány elintéznivalója a saját házukban, csak másnap délelőtt megy át. A mama nem kifogásolta az új helyzetet, minden pillanatnak örült, amit nem kell a fia feleségével töltenie. A rabszolga, akivel Aelia az üzenetét küldte, szinte azonnal visszatért. A mama nem gondolkodott hosszan a válaszon. Ha pedig bármi történik:

- Én megmondtam, kisfiam, hogy ne kezdj ezzel a nővel! – Az örök anyai tanács, ami valamikor biztosan beigazolódik.

    Hajnalhasadás előtt indult útnak, röviddel Titus távozása után. Nem volt vesztegetni való ideje. Néhány nappal korábban egy rabszolgától hosszas faggatózás után sikerült kiszednie, hol lakik a mágus. A hírét ugyan hallotta, de még sosem vette igénybe a szolgáltatásait. A tervét már jó ideje előkészítette, a férje távozása után már csak lépésről lépésre kellett megvalósítania mindazt, amit eltervezett. 
 
    Az ablakon keresztül surrant ki, nehogy egy rabszolga is meglássa, amint a tilosban jár. Titus alaposan megszervezte az őrizetét, bár ezt a felesége védelmében tette, nem rabságban akarta tartani. A két gladiátor a kapu előtt várt, hogy átkísérjék Aeliát a mamához, és ott a két nőt tovább őrizzék. Ők sem láthatták meg a kisurranó asszonyt. Unottan a falnak vetették széles vállaikat, felkészültek rá, hogy a művésznő tollászkodása előre láthatóan jóval tovább fog tartani, mint ahogyan azt egy férfiember számítaná. Két nagydarab harcos, szépen gondozott testtel és tiszta ruhában, mintha csak egy szobrásznak készülnének modellt állni. Bármelyik pillanatban ugrásra készen, mégis, a ragadozó macskák tettetett közönyével fogyasztották a reggelijüket. Egy darab szalonnát rágcsáltak, foltos tőrükkel a finom falatokat szabadították ki a füstölt bőrből. Bár ők a kintről bejövőket hivatottak távol tartani, Aelia teljesen észrevétlenül akart kijutni a házból. A legkevésbé sem akart magyarázkodni. 
 
    Egy macska kecsességével mászott ki az ablakon, volt benne tapasztalata. Kislányként rengeteg időt töltött szobafogságban, mert valami rossz fát tett a tűzre. Az apja úgy volt vele, hogy lányt verni nem helyes, inkább bezárta a szobájába. Némi gyakorlattal ügyesen ki tudott bújni az ablakon és hangtalanul eliszkolni egy biztonságos helyre. A saját házából való kiszökést is úgy élte meg, mintha még kislány lenne, mintha egy kaland része lenne. Egészen jó kedve lett.

    Megtalálta a kis, poros utcát, amiről a szakácsnő beszélt. Nem volt könnyű kiszedni a nőből, egyrészt, mert nem volt rá büszke, hogy már volt dolga a mágussal, másrészt alig beszélt latinul, a szavai nagy részét a saját kelta anyanyelvén mondta ki. Aelia viszont egy szót sem értett a néhai őslakosok nyelvén, mindenre vissza kellett kérdeznie. A két nő egyre hangosabban beszélt, mintha a szavak hangos és pontos kiejtése miatt nem értené a másik, hogy mit akar. Egyre türelmetlenebb lett, végül annyival is beérte, hogy a szakácsnő a kiszórt lisztbe lerajzolta, hol van az a hely, ahol megtalálhatja Devotust. A szakácsnő széles vigyorral az alhasát simogatta, arra utalva, hogy az asszony esetleg gyermeket szeretne, és ahhoz lenne szüksége némi isteni beavatkozásra. Aelia megértette mire céloz a szolgáló, és jobbnak tartotta, ha beleegyezik. Szemét lesütve bólintott, majd az asszony a lisztes kezével nagyokat tapsolt és kiáltozott: - Lesz kisfiú a háznál! Az Úr boldog lesz!

    Aelia az összeesküvők kacsintásával csendre intette. Aztán mindenkinek elmondta, hogy felmegy a szobába, ne zavarják, mert összeszedi a holmiját, rendbe rakja magát és felkészül a néhány napos költözésre. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a művésznő készülődése nem néhány holmi összeszedése lesz, hanem halikrás arcpakolás, tejfürdő, masszírozás, és valami különleges hajviselet, ami a legügyesebb kezű lánynak is több órás munkájába kerül, miközben Aquincum Csalogánya a szerencsétlen lány kezét szurkálja a hajtűvel, ha véletlenül meghúzza egy hajtincsét. Így nem sietett senki az Úrnő segítségére, majd szól, ha akar valamit.

    Titusék háza a város előkelő részében volt, így gyakorlatilag még a forum előtt is el kellett haladnia, útban Devotushoz. Előkészített néhány mondatot gondolatban, ha esetleg ismerőssel találkozna:

- Felkeresek néhány boltot, ahova Titus nem szívesen tartana velem! Tudod, finom kelmék, kenőcsök, illatszerek, meg ilyesmik. Csupa női csacskaság!

- Eltörtem a mécsest, még sötétedés előtt be kell szereznem egy másikat.
Ha minden kötél szorul, a vásárlást akkor is elhiszik. Hova máshová mehetne egy nő, mintsem vásárolni?

    A forum előtt megszaporázta a lépteit. Bár még a hajnali fények uralták a Várost, már rengeteg ember téblábolt az oszlopsor alatt, némelyek iratokat szorongattak, mások apró bőrerszényeket. Aquincum polgárai itt intézték az ügyeiket, jogi problémáikat. Nagyon valószínű volt, hogy belebotlik valakibe. A forum előtt lehetetlen volt úgy elmenni, hogy senki se legyen ott. Nem akarta álcázni magát, vagy csuklyát viselni, az gyanús lett volna. Ha a szokásos módon, az út közepén megy át a Városon, senkinek nem lesz feltűnő, hogy ő ott van.

    Az oszlopsor árnyékába széles lépcsősoron lehetett feljutni. Nem vezetett magasra, épp csak néhány fok, de az árkádot ezáltal kiemelte az utcaszintből, kellemes magasságban lehetett beszélgetni, hűsölni. Mummius a lépcsőn üldögélt, hóna alatt két papirusztekercs lógott hanyagul. Aelia azonnal kiszúrta, de remélte, ha leszegett fejjel trappol tovább, a férfi nem veszi észre. Egy bájos jelenség viszont sosem mehet végig az utcán észrevétlenül. Mummius felpattant, karját lengetve üdvözölte a művésznőt. 
 
- Aelia Sabina! Örülök, hogy látlak! – A hóna alatt senyvedő tekercsek hangos csattanással értek földet a kövezett utcán.

- Üdvözöllek, Mummius! – Aelia igyekezett derűsnek és gondtalannak tűnni, miközben segített felszedni a férfi elhullajtott könyveit. – Hogy vagy?

- Én remekül! Nemsokára végzek az ügyeimmel, még egy másolatra várok egy szerződés ügyében, de ez csupa lényegtelen dolog. Aztán, ha már itt vagyok, betérek a fürdőbe egy kiadós masszírozásra. Hallottam, van egy új rabszolga, egy egyiptomi, aki még a démonokat is képes kigyömöszölni az ember izmaiból. Gondoltam ezt én sem hagyhatom ki! – Mummius széles kézmozdulatokkal ecsetelte a napi programját, csak az istenek kegye, hogy senki sem járt a közelükben, mert annyira hevesen gesztikulált, hogy biztosan fejbe verte volna az első arra tévedő járókelőt. 
 
    Aelia az egyiptomi rabszolga hallatán megborzongott. Tudta, hogy a mágus, akihez épp igyekszik, szintén egyiptomi. De azt nem tudta, hogy rabszolga, vagy szabad ember. Bár nem tartotta valószínűnek, hogy rabszolga lenne az, aki a túlvilági erőknek is parancsolt, de nem tudta megmagyarázni, hogy mit keres Aquincumban egy szabad egyiptomi ember. 
 
- Csodálatosan hangzik! Titus néha egész nap a lépcsőn ül, mire elintéz valamit, te minden bizonnyal Fortuna kegyeltje vagy! Én Gelinánál leszek néhány napig, amíg Titus haza nem jön. Megjavítunk néhány ruhát, átalakítjuk őket és csinosabbá tesszük. Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, pont a megfelelő színű kiegészítők hiányoznak. Elugrok venni egy- két csecsebecsét. Sietek, nem is tartalak fel téged sem… - Aelia már tovább is lépett, nem hagyott időt Mummiusnak a további kérdésekre.

- De ne kísérjelek el? – Kérdezte a férfi, de a figyelmesség már csak Aelia távolodó hátán koppant. Mummius összevonta a szemöldökét, nem értette a dolgot. Nők. Olyan kiszámíthatatlanok. Ennyivel el is intézte magában a szeszélyes viselkedést.

    A forum után még néhány ismerőssel találkozott, de egy meleg baráti kézszorítás után mindenkit gyorsan lerázott. Nem állt le beszélgetni, és szokásától eltérően nem kérdezte végig az ismerősei rokonait, hozzátartozóit egyenként, hogyan szolgál a kedves egészségük. 
 
    Aelia megkönnyebbült, de biztos volt benne, hogy visszafele másik utat kell választania. És a fürdőt is széles ívben el kell kerülnie. Leszegett fejjel sietett tovább, igyekezett az épületek árkádos részeit elkerülni, inkább az utak szélén ment, kerülgetve a szekereket és lovasokat. Számolta a lépéseit. Ez is olyan gyerekkori szokás volt, amit akkor tett, ha nagyon izgatott volt. Utoljára a házasságkötésükkor számolta meg a lépéseit. Háromezer- háromszázhuszonkettő. Ezt a számot sosem lehet elfelejteni. Majdnem szerencsétlen.

    Az amfiteátrumnál egészen megfagyott az ereiben a vér. Nem szerette ezt a helyet, nem találta szórakoztatónak, hogy ép és egészséges férfiakat végeznek ki, mikor a földeken meg sosincs elég munkáskéz. Visszaemlékezett a megaláztatására: ezt a helyet már emiatt biztosan gyűlölni fogja élete végéig. Most is úgy érezte, hogy a súlyos kövek elraktározták a tömeg gúnyolódásait, az ő szégyenét. Élettelennek tűnnek, mégis mindent magukba zárnak. Amikor ránézett a gladiátorrajzokkal összekaristolt kövekre, azok, mint Kronosz az elnyelt gyermekeit, visszaöklendezték az ő bánatát. Ahogyan az álnok kövek megőrizték a beléjük vésett harcosok nevét és egyszerű rajzát, ugyanúgy magukba zárták a szégyent, a bántó szavakat, a csúfos nevetéseket. Pedig a legtöbb gladiátor, akit lelkesen imádtak, és még a nevüket is megörökítették egy falfirkával, már régen halottak voltak. Mégis, néhány kusza vonal egy falon, és a harcos örök életet nyer. Mert akire emlékeznek, az nem hal meg. Amíg emlékeznek rá, addig nem. A halál maga a felejtés. 
 
    A temető, ami mellett elhaladt, félelmetes látványt nyújtott. A hajnali pára itt még nem szállt fel, fehér vattába takarózott az egész sírkert. Néhány magasabb oszlop, fejfa látszott csak ki a paplan alól, és a magányosan meredező fák. Száraz, halott fák. Nem tudtak a halottakból táplálkozni, mert már maguk is rég halottak voltak. Aelia nagyon babonás volt, félt a szellemektől, és biztos volt benne, hogy az elátkozott temető tele van gonosz szellemekkel. Nem is mert odanézni. Csak a kövekkel kirakott sarujára figyelt, számolta a lépéseket. Kétezer- négyszázhuszonhárom. Minden bátorságára szüksége volt, hogy ne szaladjon el sikoltozva. 
 
    Egy varjú károgott, egyenesen a temetőből. Aelia szíve elfelejtett dobogni, egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Megtorpant, figyelt. Nagyon lassan a temető felé fordította a fejét. A madár csak néhány méterre volt tőle, egy halott fán. A fa már évekkel korábban kiszáradhatott, vagy valamiféle betegség támadta meg, mára már csak egy halott csonkként meredezett a temető szélén, halvány emlékeként a néhai mandulafának. A betegségtől sorvadt levelek még ott ültek az ágakon. A varjú csillogó szemét egyenesen a nőébe fúrta és vadul károgni kezdett, miközben a teste ütemesen hullámzott. Csillogó fekete tolla ékkőként tündökölt a halott temetőben, a lehelete kis pamacsokat rajzolt, ahogyan az élő test meleget sóhajt a fagyott levegőbe. Az egész olyan benyomást keltett, mintha a nőn nevetne, magas, rikácsoló hangon.
 
    Aelia ereiben megfagyott a vér. „Meg fogok halni?” Ez volt az első gondolat, ami átvillant az agyán. Lábai kővé dermedtek, odaszögezték az útra, pedig a szíve sebesen dobogott, késztetve a testét, hogy minél messzebbre fusson. A varjú csak mondta, mondta a magáét, mintha sosem akarná abbahagyni. A félig kitárt szárnyak egészen fenyegetőnek tűntek, ahogyan hajtotta magát a rikácsoláshoz, a hangja a halotti csendben baljósan visszhangzott. Karmos lába göcsörtösen kapaszkodott az ágba, olyan gacsosan, mintha az is a halott fa egy darabja lenne. Kitöltötte a nő fejét, a temetőt, egy pillanatra az egész mindenséget. Aztán abbahagyta, mintha semmi sem történt volna. Hátat fordított az ágon és mozdulatlanul ült, mint egy bizarr festmény. Nem tollászkodott, nem mozdult. 
 
    Aelia végre felocsúdott. Már futott. Nem törődött vele, ki láthatja meg, hogy mit gondolnak róla, szaladt, ahogyan csak a lába és a zakatoló szíve bírta. A könnyek hűvös árkokat rajzoltak az arcára, a kibomlott hajszálak tincsenként ragadtak a félelem nedves nyomaiba. Néma csend volt, errefelé az élet nem zajlott a maga hangos csinnadrattájával. Aelia fejében a varjú károgása visszhangzott, a kis ösvényen a nő hangos zihálása. Néhány kő is leesett a saruról, de nem törődött vele. A lépéseit sem számolta tovább, jobb is. Hatezer- hatszázhatvanhat. Rossz ómen.