2013. január 28., hétfő

SZÉPírók

   Nem szoktam megnézni, hogy milyen az író. Egész pontosan nem érdekel, hogyan néz ki. Sosem néztem utána, sőt az iskolai irodalomkönyvben szereplő képeket egyenesen gyűlöltem. Olyan távolinak és idegennek éreztem az írókat, akik egy sosemvolt világ letűnt dinoszauruszai. 
   Aztán divat lett az írók életét is közszemlére tenni. Sőt, manapság már mindent divat megosztani a nagyvilággal, ha érdekes, ha nem. Szóval mostanság már az írók portráját is láthatom a könyvben. Eddig tényleg nem sokat töprengtem rajta, hogyan nézhet ki az, akinek a gondolataiba alámerülök, akinek egészen bekúszom a szellemiségébe. 
   Kicsit megvallom zavar ez a nagy nyilvánosság. Meg az, hogy most már egy- egy népszerűbb író magánélete is közkinccsé válik. Nem érdekel, hogy szereti-e a halas szendvicset. Vagy hogy szerelemes a szomszéd lányba. Az érdekel, amit ír. 
   Most, hogy ellent mondjak az iménti kirohanásomnak, találtam néhány írót, aki viszont a lélegzetelállító irományai mellett még szemrevaló is. Érdemes megtekinteni is őket, mert esztétikai élményt is nyújtanak a szellemi kalandok mellett- velük párhuzamosan. 
   Szóval lányok, itt az ideje felfedezni a kortárs írókat, mert egy- két jó pasi a közhiedelmet megcáfolva még értelmes is, és felettébb szórakoztató! 
   Következzenek a személyes kedvenceim:
Chuck Palahniuk

C. Palahniuk
China Miéville


C. Miéville

Frank Schätzing

F. Schätzing

Dimitry Glukhovsky

D. Glukhovsky

Steven Saylor
Jo Nesbo

J. Nesbo

2013. január 23., szerda

Itó Projekt: Harmónia

"Az öngyilkosokat egyszerűen csak azért nem büntetik meg, mert meghaltak. Részükről visszavonhatatlanul ennyi volt. Amint megtalálják a módszert, amivel a holtakat büntetni lehet, a világ boldogan ítélkezik majd felettük. A sikertelenül próbálkozókra pedig bőségesen mért pszichológiai tanácsadás és gyógyszeres kezelés vár."
forrás:adastrakiado.hu 

Januári nyafogásaim

   Idén végre döntő lépésre szántam rá magam. Na jó, ez csak részben volt elhatározás kérdése, nagyobb részben a mocskos anyagiak miatt kellett öt évet várnom. Hogy mire? Hát egy fogsorra! Öt évvel ezelőtt egy daganat miatt kipakolták a fél számat. Elég kellemetlen, nem részletezem. Azóta behatóan tanulmányoztam a fogpótlás módjait és lehetőségeit. Megvallom, a horror és a sci-fi határán lévő dolgokkal szembesültem, szóval nem volt egy könnyű döntés, hogy mit csináljak. 
   Idén, január legelején aztán belevágtam. Egy hónapon keresztül fúrás- faragás, szadizás, mindenkinek a vérmérsékletének megfelelő fantáziájára bízom, hogyan zajlik egy ilyen arcfelújítás. Szar volt, lakonikus tömörséggel. És igazán még nincs is vége, csak már megkaptam a kis implantjaimat. Szokom. Diszkréten a kiborg- lét mezejére léptem. Persze ez a szó csak nagy vonalakban fedi a valóságot, inkább egy agymenés síkján értelmezhető. 
   Amikor órákat ültem a fogorvos székében, volt időm ilyesmiken gondolkodni. Nyilván egy műfog(sor) nem minősül bionikus implantátumnak, és technikailag nem változtatja meg az eddigi életem, nem befolyásol. És mégis. Ma már tele pofával vigyorgok és újra élvezettel rágok szét mindent, amit az elmúlt években nem tehettem. Úgy gondolom, ez a dolog egy mini áttörés volt. Rengeteget foglalkozom az egészségügyben használatos biotechnológiai vívmányokkal. Meg ami előtte volt, a szervátültetések, mesterséges szervek, művégtagok és mindennemű implantátum és protézis kérdéskörével. Érdekel, hogyan változik meg általa az ember élete. Mennyire lehet egy testidegen dolog a sajátod, mennyire vagy képes megszokni egy idegen darabot. Az idegen elem milyen mértékben képes szolgálni a használója céljait, mennyire képes élő kapcsolatot kialakítani egy ember és egy gép (adott esetben egy idegen szerv, egy protézis, bármi, ami nem "gyárilag" a tiéd). 
   Aztán a kérdés másik vetülete: mennyire engedi az ember, az egyén, hogy egy idegen elemmel folytassa az életét? Miért vállalja valaki a protézist és más miért nem? Mik azok az érvek és érzések, amik közel hoznak egy idegen elemet a testedhez, és mik azok, amik eltávolítanak, elidegenítenek tőle? Érdekel minden ilyesmi, ahogyan az ember kapcsolatba kerül egy mesterséges elemmel. 
   Most egy kicsit a saját bőrömön tapasztalhattam. Nyilván össze sem lehet hasonlítani például egy végtagprotézissel, de valamit azért megsejtettem. Örültem neki, vártam rá, tehát a legkevesebb negatív érzés sem volt bennem. Mégis, amikor először "felpróbáltam", az volt az első gondolatom, hogy ezt azonnal ki kell szedni, mert borzalmas. Ki akartam köpni. És napokba telt, mire megbarátkoztam vele. Idegennek éreztem és valahogy ösztönösen meg akartam tőle szabadulni. Pedig jó volt, már akkor is tapasztaltam az előnyeit. Lassan egy hete már együtt faljuk be a világot, de még mindig nem érzem a sajátomnak. 
forrás:wikipedia.org  
   Újabb hosszú órák a fogászati székben. Belegondoltam, hogy innen már csak egy lépés az öröklét. De komolyan. Francis Fukuyama gondolatai gyökeret vertek bennem. Ha egy rossz fogat ki lehet cserélni, ha egy elvesztett végtagot lehet pótolni, ha egy hibás szervet ki lehet cserélni működőre (ezek csupán filozófiai síkon zajló etikai dilemmák), akkor az ember gyakorlatilag mindent képes magán egyszer csak "megjavítani". De akkor hogyan tudunk meghalni? És meddig leszek én én, akinek megszülettem, ha szép lassan minden hibás részemet lecserélem? Persze, ezek elméleti kérdések, de úgy gondolom a biotechnológia rohamos fejlődésével nem árt eljátszani a gondolattal, mert a tudomány túllépett egy olyan korlátot, ami mellett már nem mehetünk el anélkül, hogy ne gondolnánk végig a hosszútávú etikai kihatásait. 
   Ezeken töprengtem a fogászati székben fetrengve. A hetek óta tartó fájdalom viszont annyira emberi, hogy még biztos nem lettem kiborg. Az vagyok, akinek születtem. A fájdalom valahogy mindig emlékeztet rá.
A képen Francis Fukuyama, akinek a megálmodott poszthumán jövendője soha többé nem hagy nyugodni.

2013. január 21., hétfő

Játszótér- ami kimaradt

Már felfelé a fémlétrán remegett a lábam, hogy mindjárt elém tárul a végtelen mélység, hova egy négyéves haláltmegvető bátorságával vethetem magam, őrült sebességgel fúródhatok a csúszda alá helyezett homokkupacba. A játszóterek jósági tényezője volt. Ha van csúszda, az egy jó játszótér. Aztán úgy tízévesen, az egyik első fizikaórán megtudtam, hogy ez nem csúszda, hanem lejtő. Van neki dőlésszöge, nekem gyorsulásom, a nadrágomnak súrlódási együtthatója. Soha többet nem csúszdáztam.


 

Figyelem! Nem minden játszótér dicsekedhetett ilyen mókával. Hogyan tud egy rakás kisgyerek csoportban dolgozni? Úgy van, sehogy. Vagy késett valaki a felszállásnál, vagy előbb akart leszállni, mint a többiek. Az eredmény: sok-sok törött végtag, bezúzott fej. De ha egyszer sikerült úgy igazából beindulnia... akkor általában lehányta magát valaki.




 


Homokozó viszont mindenhol volt. Veszélytelen. Kedvünkre lapátolhattunk, vödröt pakolhattunk, formázhattunk. Aztán egyszer a felnőttek nagyon megijedtek. Kiástunk egy döglött macskát.






 ...És ha egy játszótér mellett elhaladva kedved szottyan egy kis homoktortát sütni, ne feledd otthon a nélkülözhetetlen készletet:


2013. január 19., szombat

Kutyachip

Néhány kutyachipből sikerült kinyernünk adatokat, most megosztom Veletek:

  • Bodri vagyok, szia!
Ha tetszem Neked, kérlek csóválással jelezd!
További információkért rólam, szagolgass meg OTT!

- Nevem: Morzsi
Korom: 3
Foglalkozásom: biztonsági őr
Figyelem! Morzsi fenn van a Facebook-on.

  • Nevem: Pamacs.
Ha nem vigyázol, kiszívom a véredet. ( Ez hülyeség! A chip leolvasásánál ügyeljünk a bolhák elkerülésére! )

Szeretném, ha a galambok is kapnának chipet, így könnyen elkaphatnám azt, amelyik tönkretette a kabátomat.
Szeretném, ha az erdei állatok is kapnának chipet, így hamar ki lehetne deríteni, ki ette meg a nagymamát.
Szeretném, ha a rovarok is kapnának chipet, így új értelemet nyerne a „chipnek a szúnyogok” mondat.
Szeretném, ha a chipekbe kiskutyákat ültetnének be, így két chip ha találkozik, farokcsóválással üdvözölhetnék egymást.



2013. január 17., csütörtök

Állati harcosok!






 ...amikor a fagyi visszanyal






A kutyák ellen védekezni kell!












 A kungfu nagymestere









                 Harcicák

2013. január 12., szombat

A zöldségek bosszúja

Így járnak azok, akik túl sok zöldséget esznek! Rémálmaikban a bosszúálló paradicsomok és saláták fogják őket kísérteni! Visszakövetelik a félbeharapott életüket!!!!

2013. január 9., szerda

Állatszellemek: bagoly

   Számos kultúrában a baglyok a halál szimbólumai, az éjszaka, a sötétség jelképei, a végzet beteljesítői. Nyilván őket ez a legkevésbé sem érdekli, hogy mi, emberek mit gondolunk róluk. Valószínűleg az éjszakai ragadozó életmódja miatt alakult ki ez a nézet, hogy a baglyok az éjszaka hercegei. 
   Kínában viszont a viharral és a nyári napfordulóval hozzák őket összefüggésbe, ami egy sokkal szimpatikusabb dolog. Ellenben az ókori Egyiptomban, az ókori Kínában, Észak- és Közép- Amerikában a baglyokat egyenesen a halál madarának tartják. Aki lelket vezet át az életből a halába.
   Az ókori Athénban Pallas Athéné, a bölcsesség istennőjének szent madara. A tudás állati megnyilvánulása. Ezért találkozunk vele manapság is sok könyves dolognál: könyvtárak, antikváriumok, kiadók szívesen tekintik a baglyokat egyfajta újkori totemállatuknak.  

szemek tekintetében csalóka a kép

2013. január 8., kedd

Bagolymódi

a könyv maga, a Könyvmolyképző kiadó szányai alatt
   Nemrég találkoztam Stacey O' Brien baglyos könyvével. Mondanom sem kell, úthengerként masírozott végig rajtam. Nem egy szokványos állatos történet, valami felkavaró mélység húzódik a banális történet mögött. Egy fiatal biológus lány, akihez egy sérült bagoly kerül, aztán idővel összebarátkoznak, sőt, kölcsönösen megszeretik egymást. Ez idáig semmi különleges, bár személy szerint szeretem az állatos történeteket. 
    A bagoly, Wesley, nem egy hétköznapi bagoly. Bár megvallom még konkrétan egyetlen bagollyal sem éltem együtt, így ne dőljetek be ennek a semmitmondó dumának, hogy milyen egy hétköznapi bagoly. Wesley valójában megelevenedik a lapokon, egészen közel kerül az olvasóhoz, mintha csak te élnél vele. Megismerjük az apró rezdüléseit, a hangulatait, a világnézetét. 
   Nem gondoltam volna, hogy egy ragadozó, vad madár ennyire képes megnyílni egy ember előtt, ennyire szoros közelségben tud élni egy emberrel.
Stacey O' Brien és Wesley
 
    Az írónő, akinek volt szerencséje élvezni ezt a fantasztikus társaságot, a lehető legközelebb hozza hozzánk ezt a kevésbé ismert, különleges, mégis hétköznapi madarat. Ahogyan alkalmazkodtak egymástól, ahogyan megtanulták kölcsönösen tiszteletben tartani a másik faji sajátosságait. Ettől különleges ez a könyv. Nem megfigyeli a baglyot, ahogyan mi emberek ezt gyakran tesszük, hanem az írónő az egész életét képes volt általakítani és felforgatni, hogy behatóan megismerhesse Wesley-t. Mert ez messze túlmutat azon, ahogyan egy tudós megközelíti a vizsgálat tárgyát. Ez sokkal több annál, mint tudományos érdeklődés. Ez maga a szeretet. Persze ez ma már egy elcsépelt szó, de mégis, ha találkozok vele, kellemes bizsergés jár át ebben a rideg világban. 
   Ez fogott meg ebben a könyvben, hogy van benne szeretet. Minden pátosz és hatalmas ívű dráma nélkül, a maga szerény és hétköznapi módján. Úgy, ahogyan mindannyian vágyunk rá. Ha egyszer a kezetekbe akad, olvassátok bátran, mert ez a könyv sokkal több annál, mint első ránézésre tűnik!
 
   És ha már Wesley, meg kell mondanom, nagyon megszerettem a baglyokat. Kerestem néhány képet róluk...