2013. december 27., péntek

Nyúlportrék 9.


Részletek egy Nógrádi Gábor interjúból

(…)
- Hogyan látja a „felnövekvő nemzedék irodalmi műveltségét”? A gyerekek, főként a kamaszok szeretnek olvasni? Ha igen, mit? És mit nem?
- Ez bizony négy kérdés. Vegyük sorra! Irodalmi műveltség? Annyi van, amennyi az iskolában a gyerekekre ragad. Ma már a tévében szinte egyáltalán nincsenek irodalmi műsorok, regényfeldolgozások, színházi közvetítések, irodalmi vetélkedők... Úgy is mondhatjuk, hogy az irodalom az életből visszaszorult az irodalomba. Ami csak azért baj, mert az irodalomra nem az úgynevezett műveltség miatt van szükségünk, hanem az életünk miatt. Az irodalom, és a művészet csak azért fontos, mert segít élni. Segít önmagunkat és másokat, meg a világot megismerni, megérteni. Kit érdekel, mikor született József Attila? Az érdekel, hogy „Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz, anyám”. És hogy szeretnek-e olvasni a kamaszok?Az első könyvem harminc éve hetvenezer példányban jelent meg. A legutóbbi könyvem háromezerben. No comment! Végül az a kérdés: mit szeretnek olvasni és mit nem? Aki szeret olvasni, az kiválasztja a neki való könyvet, amint az egészséges szervezet a gyümölcsből a vitamint. Amit nem olvasnak, arra nincs szükségük, vagy nem tudják, hogy szükségük van rá, és ez a mi hibánk: tanítóké, újságíróké, könyvvtárosoké- értelmiségieké.
- Közhelyszámba megy, hogy a világháló sok mindent megelőz a fiatalok érdeklődésében. Kérdés, hogy a manapság divatos „kütyük”- okostelefonok, tabletek, e-könyv-olvasók- képesek-e új lehetőségeket kínálni a korosztálynak is az olvasásra. Az ön művei például elérhetők e-könyv formában?
- Természetesen elérhetők a könyveim digitális formában. És a kütyüktől sem félek. Mindegy, mi hordozza az irodalmat: agyagtábla, papirusz, pergamen, könyv vagy tablet. A szöveg a fontos. Mellesleg, mióta e-book olvasóm van, több szépirodalmat olvasok utazás közben, vagy távol az otthontól, mint eddig. Logikus. Nem egy-két könyvet viszek magammal, hanem ezret.
(…)
- A legolvasottabb kortárs ifjúsági íróként gyakran emlegeti az olvasás gyógyító erejét. Milyen sérüléseket kell manapság az irodalomnak gyógyítania?
- A művészetek minden lelki seb gyógyulásában segítséget tudnak nyújtani. Ez a szükséglet hozta létre a különböző művészeti kifejezési formákat. Az irodalom, azaz a megfelelően kiválasztott olvasmány a szerelmi bánattól a gyászmunkáig, a gyermeki félelemtől a felnőtt szorongásig, a magány sérüléseitől a sérelmeken való önpusztító rágódásig támogatást nyújthat lelki betegségeink gyógyításában. Az irodalom- (a művészet-) nem csak az orvosilag is beteg embereknek segít. Vagy kérdem: létezik olyan ember, aki soha nem szorong, soha nem szomorú vagy deprimált? Van olyan, aki soha nem fél sem élettől, sem haláltól? De beszélhetnék hétköznapi- családi, pénzügyi, munkahelyi vagy egészségügyi- problémákról is. Jómagam ha egykor, anyám halála után nem olvastam volna annyit, már nem élnék.

Az interjú teljes terjedelmében a Könyvhét magazinban olvasható (2013. 4. szám). Ezek a gondolatok keltették fel a leginkább az érdeklődésem, nagyon mély mondanivalóval bíró interjú, és szerintem érdemes gondolkodni ezeket a dolgokon.

2013. december 21., szombat

2013. december 19., csütörtök

Nyúlportrék 7.



Nyulak az ókorban

   A nyulakat elméletileg valamikor a sötét középkor folyamán szoktatták az emberi kézhez és a fazékhoz. A szerzetesek szerették a "gyors húst", hamar megnő és igencsak szapora. Mint a nyulak javíthatatlan szerelmese, nehezemre esik megbarátkozni ezzel a ténnyel. Erre mit találok?!? Egy ókori vázakép, amint egy férfi egy mosolygós nyuszikát ad egy fiúnak! Szerintem ezt a nyuszit játszani adja, pajtáskodni, hogy aztán ő is kedvére pajtáskodhasson a csinos fiúval. Szóval a nyulak hivatalos háziasítása előtt jónéhány évvel, mit látunk? Egy ölbebaba játéknyuszit!

2013. december 18., szerda

Emléktáblák a II. kerületben: Sinka István

   Bihari ridegpásztor családban született, maga is bojtár, majd juhász volt Nagyszalonta környékén. 1919-ben házasságot kötött Pap Piroskával. 1920-ban Vésztőn telepedett le. A Magyar Falu című „fajvédő” újság pályázatára küldte be első verseit. A lapban és irodalmi mellékletében, a Virágoskertben rendszeresen jelentek meg írásai. Féja Géza 1932-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című hetilapjában közölte verseit. A szeghalmi gimnázium vállalta első kötetének kiadását. Veres Péterrel, Szabó Pállal és Barsi Dénessel kötött barátságot. 1935-ben Barsi, Szabó és Sinka megalapították a Kelet Népe című folyóiratot. Versei a Szabadságban, a Komádi és Vidéke című lapban, a szlovákiai Magyar Írásban, majd a Válaszban, a Hídban, a Szabad Szóban, a Magyar Életben és a Magyar Útban jelentek meg. 1936-ban Budapestre költözött. Munkát nem talált, nyomorgott, betegen kórházba került. Felesége halála után Péczeli Katalinnal kötött házasságot 1937-ben. 1939-ben Püski Sándor, a Magyar Élet kiadója jelentette meg Vád című verseskötetét. 1945 után szembehelyezkedett a szocialista átalakulással, és hosszú időre kívül rekedt az irodalmi életen. Kései szerelmes verseinek Szín Magda, harmadik felesége az ihletője, aki betegségében mellette volt. 1961-ben Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetével jelentkezett újra.

Sinka István emléktáblája a Keleti Károly utca 50. alatt

Nyúlportrék 6.


2013. december 16., hétfő

Karácsonyi történet: Csajos dolgok

...Miatta. Érte. Mint mindig.
     A kórházban ébredtem, csak lassan állt össze morzsáiból a kép, hogy mit is keresek itt. Miatta vagyok itt. Márton. Bármire képes vagyok. Érte. Veszekedtünk. Mint mindig. Fájó tagjaimat mozgatni próbálom, hogy ellenőrizzem, mi maradt belőlem. Csak egy bábu körvonalait látom, emberformájú, hófehér pólyába bugyolálva. Ez lennék én. Mint valami groteszk menyasszony. Nem így képzeltem a nagy napot, nem így terveztem.
    Képek villannak fel az agyamban, éles szilánkként hasítják át a fájdalom vastag szövetét. Egy: veszekszünk. Kiabálok, ő nem válaszol, némasággal tüntet a kirohanásom ellen. Nem tagad, nem magyaráz, csak néz, azokkal az ártatlan kutyaszemekkel, amiknek sosem tudtam ellenállni. És más sem. Kettő: hozzávágok mindent, ami a kezem ügyébe akad, a nagymamája bekeretezett fényképét, a plüss zsiráfot, amit az első randin vett, a táskámat. A fájdalom jó, legalább tudom, hogy maradt belőlem valami. Három: a nyári szellő meglibbenti a függönyt. Ránézek a függönyre, majd Mártonra. Látom a szeme villanásán, hogy tudja, mi fog történni. De már nem tehet ellene semmit. Annyira gyorsan történik minden. Egy cserkészlányt megszégyenítő ugrással kivetem magam az ablakon. Aztán még látom az ablakban a függönyt, ahogyan lobog a csendes nyári éjszakában, látom, hogy Márton kiabál, de már nem hallom, hogy mit mond.
     Itt fekszem, egy emberi roncsként, nem akartam meghalni, de túlélni sem akartam. Csak itt vagyok, és várom a fejleményeket. Nem volt ez amolyan megfontolt öngyilkossági kísérlet, nem is mérlegeltem a következményeket, csak a pillanat hevében tettem. Már annyit veszekedtünk, szinte mindenen, hogy egyszerűen nem bírtam tovább.
    Végre bejött a dokim. Magas, jóképű, lehengerlően magávalragadó mosollyal. Egy huncut tincs előre megfontolt szándékkal ragyogó zöld szeme elé tolakodik. De nem söpri odébb. Mert az a tincs pont ott van jó helyen. Leül az ágyam szélére, bizalmaskodóan közel hajol, érzem a fogkrém illatát.
    Szigorú, komolyanveszem-a-munkám arckifejezéssel végigtapogat mindent, amit a szoros pólyában talál. Szinte már bízom benne. Pedig úgy rettegek az orvosi vizsgálatoktól, hogy ha csak rágondolok, érzem a fájdalmat. Újabb mosolylövedékkel támadja kétkedésem falát, és elmagyarázza, hogy ne ijedjek meg- ilyenkor mindig a rettegés hullámai söpörnek végig a gerincemen, amikor egy orvos ezt mondja- már két hete itt fekszem, csak eddig altattak.
    Megműtöttek, mert az esés miatt rengeteg csontom eltört. Érthető. Diszkréten az esés szót használta, amikor pontosan tisztában volt vele, hogy nekifutottam, mint egy felajzott vadkan és a mélybe vetettem magam, pontosabban az ablak alatt parkoló autókra.
    Elmerültem a mosolyában. Hatásos műfogsor. Tényleg az, lenyűgöző. Ma már szinte mindenkinek az van. Praktikusabb. A fogak olyan személyi információkat hordanak magukban, hogy akár egy atomtámadás után is meg tudják mondani, milyen eredménnyel tetted le a vizsgáidat. Hány grammal születtél, mit néztél meg utoljára a moziban. A kis chipeknek köszönhetően ma már mindenkiről mindent ki lehet deríteni, maximum tíz perc alatt. Nekem még a saját fogaim vannak a számban, nem vitt rá a lélek, hogy kivetessem a jó fogaimat és lecseréltessem csak úgy, divatból. Most, hogy a csontjaimat akaratom ellenére lecserélték, először megbotránkoztam, de hamar megbarátkoztam a gondolattal. Nincsenek titkok.
    A doktor magyaráz, én csak annyit tudok mondani, hogy aha, meg ühüm, közben a szememet körbefuttatom a szobán. Néhány infúziós tasak lóg fölöttem, teleírva számomra ismeretlen kémiai képletekkel. Biztos jó lesz ez így, mert a doktor, arcán a letörölhetetlen mosollyal épp azt ecseteli, hogy a törött csontjaimat milyen implantátumokra cserélte. Mert hát igen, csak épp azt nem mondta ki, hogy egy genetikai zsákutca vagyok. Rosszak az adottságaim, a természet nem volt túl bőkezű velem, és hasonló diszkrét kerülőmondatok arról, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Az új csontrendszerem, ha ezt az implantátumot még lehet annak nevezni, sokkal jobb lesz, mint az eredeti, tartósabb, biztonságosabb, és a számtalan előnye mellett még esztétikusabb megjelenést is biztosít.

    Néhány nap alatt felgyógyulok, lekerülnek rólam a kötések. Tükörbe nézek. Amikor először szembesülök az új testemmel, magam is meglepődöm. Sokkal magasabb lettem, a végtagjaim arányosabbak. Az ujjaim már nem olyan tömpék, mint voltak, hanem kifejezetten hosszúkásak, esztétikusak. Az anyámtól örökölt turcsi orrom helyén egy pompázatos szaglószerv díszelgett, olyan, mint a magazinokban. Végül is nem bántam a változást, mert elégedetlen voltam a testemmel. Nem is gondoltam volna, hogy a csontrendszer ennyire meghatározza a kinézetet.
    Sajnálom, hogy Márton nem látogatott, nem követte az átváltozásomat, de a doktornak természetesen erre is volt egy frappáns monológja. Nem akarták (a kórház személyzete családias egyetértésben), hogy a történtek felkavarjanak, így megkérték a fiatalembert (ez a hazug, ez a csaló), hogy a bent tartózkodásom ideje alatt kerülje a személyes látogatást, mert jelenléte nem elengedhetetlen feltétele a gyógyulásomnak. Szóval van, akinek így is sikerül elintéznie a dolgot…
    Sajnos az új csontjaimat csak néhány napig élvezhettem felhőtlenül. A saját izmaim nem akartak megtapadni a tökéletes implantfelületen. Újabb műtéteknek nézek elébe. Kétségbe estem, nem készítettek fel az esetleges komplikációkra. Maradék erőimet mozgósítva a mosdóba rohantam, és fél napon keresztül a vécécsészének dőlve zokogtam. Magamra zártam az ajtót és az önsajnálat mélységes tengerében hánykódtam. A nővér, akinek olyan tökéletes idomai vannak, hogy inkább fotómodell lehetne, mintsem a beteg emberek őrangyala, megvigasztalt, gyötrelmeim enyhítésére belémnyomott egy hatalmas adag barbiturát-származékot.
    Ismét néhány napot átaludtam, déja vu, arra ébredtem, hogy állig be vagyok csomagolva. A doktor huncutul rám nevetett, és szakavatott, gondos mozdulatokkal ki is bontott a pólyáimból. Megpaskolta az arcomat és megnyugtatott, hogy ez alkalommal nem kell annyit várni, mert a szilikon izom-inplantátumokat sokkal egyszerűbb volt a nemrég kicserélt mesterséges csontjaimhoz illeszteni, mint az első idegen anyagot az eredeti szöveteimhez.
    Tehát ez a tényállás, új izmokat kaptam. Megnéztem magam egy hatalmas tükörben, ami már a szobában várt. Sokkal jobb lett az eredmény, mint vártam. Arányos, formás izmokat varrt a doktorom, minden pontosan ott domborodott, ahol kell. Még akkor sem estem kétségbe, amikor a doktor közölte (az elengedhetetlen lehengerlő mosollyal az arcán), hogy a belső szerveimet is szintetikusakra cserélte, mert azok praktikusabbak. Jobban illeszkednek a szintetikus környezetbe, és amúgy is, a természetes dolgokkal csak a baj van, míg az emberkéz alkotta mesterséges gépek, szerkezetek, számítógépek sokkal megbízhatóbbak. És amúgy is, miután a testem úgy reagált az új csont beültetésére, ahogyan az néhány hete történt, nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg a fő szerveim is felmondják a szolgálatot. A szervek teljesen szintetikusak, mechanikusan javíthatóak. Amikor ott feküdtem az asztalon bealtatva, akkor jutott eszébe, hogy egy beavatkozással ezt is meg lehetne oldani. És a társadalom-biztosító is szívesebben finanszírozza az egyszeri költségesebb beavatkozást, hogy implantokra cserélik az emberek belső szerveit, mintsem az éveken át tartó gyógykezelések költségeit, amikor a természetes szerveket próbálják gyógyítani, szinte semmi sikerrel.
    Biztosan igaza van. Hiszek benne. A látvány, ami a tükörben fogadott, mindenért kárpótolt. El voltam ragadtatva! Nem is hasonlítottam a néhai önmagamra, pont olyan lettem, amilyennek minden nő elképzeli magát, amilyen külsővel mindenki elégedett lenne. Miközben gyönyörködtem új vonalaimban a doktor tovább győzködött, hogy az új szervek sokkal jobbak, mert például nem fog fájni soha többet a gyomrom, mert nincsenek benne idegek. És az izomlázat is örökre elfelejthetem, mert a szilikon izmok nem fognak fájni, akár az egész földet körbefuthatom velük, bármennyi terhelést elbírnak! Nem fogok többé fájdalmat érezni, mert az idegeket kiirtották. A szintetikus testembe speciális áramköröket tettek, amik üzemzavar esetén jelzik a problémát. És nem kell keresni a probléma forrását, mert a rendszer nemcsak a hibás működést jelzi, hanem azonnal továbbítja a hiba mibenlétét is. Zseniális.
    Az örömbe természetesen vegyült némi üröm is: a saját, zsíros, mitesszeres bőröm néhány nap múlva kezdett megereszkedni. Sosem tetszett a bőröm, hetente mehettem kozmetikushoz, hogy elfogadhatóvá tegye, de amikor ébredés után tükörbe néztem, nem hittem a szememnek! Rettenetes látvány fogadott! Úgy néztem ki, mint akire két számmal nagyobb bőrt terítettek, a szintetikus izmaim kilátszottak a szememnél. Rettenetes félelem uralkodott el rajtam. Pánik! Ha néha elvágtam a kezem, akkor is mindig megrettentem, mert nem akartam látni, hogyan nézek ki belülről. De ez a látvány ezerszer borzasztóbb volt minden eddigi elvágott ujjamnál!
    Sikoltozva rohangáltam fel- alá, nehezen tudtak begyűjteni, mert az új izmaimmal messzire futottam, hajlékony és fürge lettem. Csak úgy néztem ki, mint akire egy hatalmas, kimosott pulcsit húztak! A saját bőröm hihetetlenül kinyúlt, úgy tűnt, le akar esni rólam. Minden mozdulattal egyre rosszabb lett a helyzet, de ez nem tartott vissza a meneküléstől. Mindenkit fellármáztam a hatalmas épületben, nem mintha közszemlére akartam volna tenni balsorsomat, de a pánik eluralkodott rajtam.
    Már annyira hozzászoktam, hogy egyre elégedettebb lehetek a külsőmmel, hogy borzasztó csapásként éltem meg, amikor felfedeztem, hogy bőröm megereszkedése egyetlen huszárvágással elcsúfítja a szép alakot. Sosem voltam különösen vonzó, de azért mindig igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Amikor átoperáltak, a mesterséges szépség olyan hirtelen szakadt a nyakamba, hogy azonnal tudtam, nem fogom tudni elengedni. Hiúbb lettem mindenkinél.
    A nővér a gyógyszeres szekrény alól szedett ki, sírtam, reszkettem, hadonásztam. Valamit babrált a hátamon, talán megsimogatott, de nem emlékszem, mert elsötétült a világ.
    Újra a kis ágyamon feküdtem, amit már szinte a sajátomnak éreztem, annyi időt eltöltöttem itt, a kórházban. Az a különbség ez alkalommal, hogy nem a testem volt becsomagolva, hanem a fejem. Nem láttam semmit, de tudtam, hogy megint megműtöttek. Észleltem az ágyon a doktor súlyát, amint ránehezedett az ágyamra, éreztem az arcszesz trópusi szellő illatát. Nyugodtan feküdtem, különben sem tehettem mást.
    A doktor elmondta, hogy igen, jól sejtem, megműtöttek. Kicserélték a saját bőrömet fűthető, üvegszálas műbőrre, ami nem fog megereszkedni, nem zsíros, és tökéletesen elégedett leszek vele, ha meglátom. Tökéletesen illeszkedik az izmaimra, nem tágul, nem ereszkedik meg, és az esetleges felületi sérülések egy szilikonsprével könnyen megoldhatóak, nem képződik hegszövet, mert a felület mechanikusan javítható. Éljen a legújabb kori orvoslás! Néha eszembe jutnak képek az első plasztikai műtétekről, amiket a könyvtárban láttam. Az orvosok bonyolult beavatkozások során át tudták ugyan alakítani a testet, de a vágások és varrások nyomait véglegesen sosem tudták eltüntetni. Ezek ma már csak emlékek, apró morzsák az orvoslás történelméből. Nekem szerencsére már megadatott a modern technika, nem kell ilyen barbár, középkori módszereknek alávetnem magam.
   Sajnos azért nem láthatom most, mert az idegrendszeremet is egy kicsit átoperálta. A doktor szerint sok problémám lehetett ezzel a ramaty idegrendszerrel, ennek bizonyítékát is látták a kórházban töltött napjaim során. Azt hiszem diszkréten a hisztis kirohanásaimra célzott. Szóval kaptam új idegpályákat, és egy zseniális, abszolút modern számítógép-vezérlésű agyat. Ez az oka, hogy a rövidlátó szemeimet is kicserélte, különben is, minek kellettek volna azok nekem, a két dioptria az bizony sok. Ez az új szem még nincs beprogramozva, az agyam, vagyis a bennem lakó számítógép még nincsen szinkronban a látóchip programjával. A doktor megígérte, hogy amint lefut az önellenőrző program, használhatom.
    A doktor okos ember, néhány óra elteltével már a saját kis kamerámmal pásztázom a kórtermet. Zseniális. Ha a szememmel videofunkcióra váltok, az észlelt képet elraktározhatom a központomban. Kedvemre gyűjtögethetem a képeket, amik ezentúl emlékként funkcionálnak a központi idegrendszeremben, mert negyven terrabájt memóriával kedveskedett nekem a derék orvos, és ez bővíthető! Látok a sötétben is, nem kell pislognom, nem könnyezik a szemem, egyszerűen működik! Csak most értettem meg, hogy eddig mennyi problémát okoztak a természetes szerveim, most már minden olyan olajozottan működik (szó szerint).
    Most elégedetten pásztázom a környezetem, igyekszem minél többféle információt nyerni az engem körülvevő világról. Próbálgatom a képeket, hogy miket érdemes elraktározni, mire lehet később szükségem.
    A régi, az operáció előtti időkből nem maradtak emlékeim. Tudom, hogy sokkal nehezebben mentek a dolgok, mint most, de már nem tudom felidézni, hogy milyen is volt akkor. Távozáskor a nővér a kezembe nyomott egy zacskót tele színes női magazinokkal. Azt mondta, mikor behoztak, nagyon szerettem ezeket. Most, ha megnézem, egyáltalán nem érdekelnek. Nincs hírértékük, nincsenek benne használható adatok. Nem tudom értelmezni. Le is teszem egy hulladékgyűjtő- konténerbe. A kapunál a nővér említ még valami Mártont, de ez az adat sajnos nincs beprogramozva a memóriámba, így nem tudom értelmezni. Valószínűleg ez is egy értelmetlen adat lehet az átalakulásom előtti időkből.
    Most végre új időszámítás kezdődik, nincs helyük a kinyomozhatatlan, értelmetlen adatoknak. A testem tökéletesen kielégíti az igényeimet, nincs hibás funkcióm, minden remekül működik. Nincsenek érzelmeim, ezért sokkal dinamikusabban működnek a szerveim. Az alkatrészeket kis odafigyeléssel karban tudom tartani, nincsenek váratlan rosszullétek, a természet kifürkészhetetlen titkai a múlt homályába vesztek. Elégedett vagyok a külső megjelenésemmel is, nem kell az esztétikai karbantartással értékes időt vesztegetnem. Ismerem a működésem, és ez elégedettséggel tölt el. Most már hasznos része vagyok a társadalomnak, ami létrehozott. Nincs szükségem egy másik lényre, mindent el tudok intézni egyedül. A Márton nevű néha még próbál győzködni, hogy bármi közöm is van hozzá, de nem hagyom magam. A logikám kikezdhetetlen, nem tud áttörni az érveim falán. Azt gondolom, szüksége lenne rám, bár nem látom, hogy bármi funkciója is támogatásra szorulna. Ez csakis valami érzelmi szükséglet lehet, ami a hús- vér, fejletlen emberekre jellemző.
Ha szüksége is van a társaságomra, azt már nem adom ingyen.



2013. december 12., csütörtök

Nyúlportrék 5.


Emléktáblák a II. kerületben: Török Sándor

Realista vagyok tehát, a szónak most már eléggé körülvonalazott értelmében: reálisnak tartok mindent, amit Goethétől, Rudolf Steinertől, József Attilától elleshettem.
   Először pertörténeket írt, majd folytatásos rémregényeket adott le néplapoknak.
   Első regénye Az idegen város volt, melyből később színdarabot is írt.
1933-ban Baumgarten-díjban részesítették, 1938-ban a Petőfi Társaság tagja lett.
   A magyar hatóságok által kinevezett Zsidó Tanácsban a konvertiták képviselője volt, az 1944-ben alakult Keresztény Zsidók Szövetségének alelnöke. Özvegy Horthy Istvánnén keresztül eljuttatta a kormányzóhoz az Auschwitz-jegyzőkönyv egy példányát. Török Sándor a háború utolsó hónapjait Nagy Emilék kissvábhegyi házának rejtekén vészelte át, amit részletesen leírt Egy kis kertet szerettem volna c. emlékirataiban és a Titokzatos utazások című regényében.
   1945-1948-ig a Magyar Rádió Ünnepi levelek c. sorozatát szerkeszti, mely a világ vezető tudósait, művészeit szólaltatta meg. A műsort 7 adás után betiltották. 1951-től a Tankönyvkiadó szerkesztője 1959-1966-ig a Család és Iskola c. lap felelős, majd főszerkesztője.
   A komédiás c. darabjából – melyet csak hétszer játszottak – később Richard Nash írt Az esőcsináló címen világhírűvé vált színdarabot.
    A Csilicsala csodái folytatásos rádiójáték széles körű, országos népszerűséget biztosított számára. A műsort 1953 nyarán kezdték sugározni, havonta egy alkalommal vasárnap délelőtt 10 és 11 óra között volt hallható. A varázslót Ráday Imre alakította.
Török Sándor műveit francia, olasz, portugál nyelvekre is lefordították.
Török Sándor emléktáblája a Bimbó út 5. alatt


2013. december 10., kedd

Nyúlportrék 4.


Magvas gondolatok a metróalagútból

"Furcsa érzés a remény. A józan ész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk a lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érve lehet egy komoly döntés meghozatalában. Lehet józanul latolgatni egy esemény valószerűtlen esélyeit úgy, hogy közben folyamatosan reménykedünk. És el lehet veszíteni valamiben a reményt, fel lehet adni, de csak azért, hogy egy pillanattal később ezt a "valamit" megszerezzük. Miért reménykedünk? És a remény elvesztése miért kerget egyeseket a kétségbeesésbe, miközben másoknak csak a tisztánlátását erősíti? Befolyásolja-e a remény ereje beteljesülésének valószínűségét? Túl sok a kérdés. Mindenki a maga tapasztalata alapján válaszol rájuk. Egyet biztosan mondhatunk: furcsa érzés a remény."

Andrej Gyjakov: A fény felé