2012. május 30., szerda

Zsírkutya karriert csinál

   Zsírkutyáról már írtam egy korábbi bejegyzésben, de ott csak a különleges szókincsét említettem. Arról nem írtam, hogy egy elviselhetetlen alak. Minden bizonnyal azért nem írtam ezt így le, mert magam sem akartam tudomásul venni, hogy nehéz vele. Pokoli nehéz. Amit nem mondok ki, az egy kicsit olyan, mintha nem is létezne. A tabuk mágiája. 
   Bevallom én sem vagyok könnyű eset, kevés ember tudja elviselni a folyamatos takarítási kényszeremet és a rendmániámat. Persze ez még egy kellemesebb dolog, mint egy bűzhödt vaddisznóval együtt dolgozni, de tisztában vagyok vele, hogy sokaknak kiveri a biztosítékot. Nem noszogatok senkit vele, hogy tessék takarítani, megcsinálom magam. Mi több, akkor vagyok nyugodt és elégedett, ha mindent a saját kezemmel pucoltam át, legalább háromszor. 
   És itt jön Zsírkutya, a munkatársak gyöngye. A meghagyott uzsonnafalatkái napokig várják a sorsukat. A megmaradt ebéd szervül az asztalra. A műsoros zsepi társaival együtt vesztegel az ebédlőasztalon. Szóval az a mértéke a hanyagságnak és igénytelenségnek, ami egy átlagos, jóérzésű embernek is sok. Mint egy csecsemő. Pisilés után mossál kezet, kapcsold le a villanyt, ha kijössz egy helységből, köszönjél, satöbbi. Tök gáz, mert én érzem magam hülyének, hogy egy fiatal férfit nem nekem kellene pesztrálgatnom. 
   Eleinte megfogadtam, hogy nem teszem szóvá az elfeledett uzsonnacafatokat és társait. Vártam. Sokáig. Aztán amikor színt váltott a táplálék és némi szaggal kiáltott kukáért, kidobtam. Észrevétel: " úgyis te szoktad kivinni a szemetet!". Mármint én. De nem tiltottam meg másnak sem. Aztán a zöldben játszó szalámira közölte, hogy az még jó volt, csak én dög, kidobtam. Egy hét után...
   De nem hisztiztem, mert nem akarok sárkány lenni, pláne most, hogy rohamosan öregszem és a kerek évforduló pengéje már a torkomon van. 
   Aztán Fortuna rám nevetett, és változott a helyzet. Új szeleket fogtunk kis hajónk vitorlájába. Zsírkutya talált új munkát. Nem tudtam megállni, hogy ne ünnepeljek. Bár személyiségem sötétebbik oldala azonnal megmutatkozott: már elképzeltem, hogy leendő munkatársai kerülgetik a penészes kajáit, a hűvös őszi napokon a zsebkendőit. És nagyon elégedett lettem, mert a legszebb öröm a káröröm. 
   Az ünneplést több flakon tisztítószer megvásárlásával kezdtem, aztán mindent rituálisan lesúroltam, kipucoltam. Több napig tartott a művelet, de nem volt hiábavaló: minden ragyog és tiszta, rendezett és illatos. Próbálom az együtt töltött hónapokat kiheverni, de érzem, nem lesz könnyű. 
   Zsírkutya még az utolsó napjainak egyikén kifejtette, hogy végre talált olyan munkát, ami a képességeinek és képesítésének megfelelő. Ezen igencsak elkerekedett a szemem, ugyanis az együtt töltött hónapok alatt nem láttam kibontakozni a fantasztikus tehetségét, amiről mesélt. Egy örök ígéret maradt. Bár biztos csak én nem vettem észre. Mindenesetre több hasonló, önbizalommal teli emberbe sikerült belebotlanom az utóbbi időben, aki meg volt róla győződve, hogy legalább miniszterelnöknek kellene lennie, csak mert szerzett valami gagyi diplomát. Aztán meg látom azokat, akik igen komoly végzettséggel kénytelenek elvállalni mindenféle képesítést nem igénylő munkát. Azt hiszem teljesen felfordult ez a világ.  Mindenesetre Zsírkutyától megszabadultam!

2012. május 29., kedd

Még több pasi és kocsi


   Mindent megtettem az utóbbi napokban, hogy környezetem értésére hozzam: nem érdekelnek az autók! Jelentem, kudarcot vallottam. Csúfos kudarcot. Most már mindenki - alig ismerem férfiak is- autós történetekkel traktál. Szerintem szivatnak.
    Próbáltam kedvesen, eleinte. Igyekeztem másra terelni a témát. Újakat dobtam be. Semmi. Csak azt nem értem, hogy miért kell ezeket a dolgokat végighallgatnom, mikor oly mélységesen nem érdekel?!?
   Látványosan untam a beszélgetéseket. Illetve ezeket nem is nevezném beszélgetésnek, inkább egy középkori kínzási módszernek. Gyötörjük halálra az áldozatot borzalmasan unalmas témák végtelen ecsetelésével! És csakis olyan szituációkban, amikor az áldozat menekülése akadályoztatott. Hiába ásítottam hatalmasakat, néztem át a monologizáló férfin, szeme sem rebbent, folytatta a vasparipa dicsőítését.
   Aztán bunkó lettem. "Szerinted ez engem érdekel? Leszarom." És hasonló nem túl ildomos kijelentésekkel igyekeztem már- már kétségbeesetten véget vetni a parttalan ömlengésnek. Szerintem el vagyok átkozva. Egy időben a katona- történetekkel jártam így. Szinte mindenki kényszert érzett a közelemben, hogy megossza velem a magát. Egyszerűen ránézett  fejemre és dőlt belőle a szó, hogy amikor katona volt... És megemlíteném az idősebb bácsik 56-os élményeit. Szerintem egy történész nem tud annyi beszámolót összegyűjteni a szemtanúktól, hogy mi történt 56-ban, mint nekem sikerült.
   Azt mindenesetre leszűrhetem, hogy minden pasi hős és bátor, és vakmerő és vagány. Mert senki sem mesélt olyat, hogy "szerelőt kellett hívnom az autómhoz, mert én nem tudtam megjavítani", vagy a katonaság kapcsán "megaláztak, megvertek, átvertek" és 56 kapcsán sem hallottam senkitől, hogy fülét- farkát behúzva lapult volna egy biztonságosnak vélt zugban. Igazából elégedettnek kellene lennem, hogy ennyi bátor és erős férfi nyüzsög kis hazánkban, akibe az ostoba nő egyértelműen a bizalmát helyezheti.
    Valahogy mégsem kerek a dolog. Miért kell mindenkiről megtudnom, hogy fantasztikus? Hogy érezzem magam szarul? Mert én nem vagyok az? Ha lerobbanna az autó, amiben utazom, otthagynám. Meg sem próbálnám piszkálni. Ha valaki módszeresen kötözködne velem, hosszan és kitartóan, valószínűleg bőgnék egy jót. És ha lövöldöznek a városban, ahol vagyok, garantáltan menekülőre fogom a dolgot. Senkit sem fogok megmenteni, nem fordulok szembe az ellenséggel, hanem pucolok. Ez vagyok én. És szerintem sokan mások is, még ha nem is vallják be. Mindenesetre az öntömjénező történetektől már a hideg futkos a hátamon.
    Álmaim hercegét is mindig sokkal csendesebbnek és szerényebbnek képzeltem. Aki nem mesél a hőstetteiről, hanem szép csendben megmenti a világot. És utána rám veti az ellenállhatatlan mosolyát, és legyint "ugyan, édesem, ez csak természetes". Akit érdekel a világ, a múlt, a jövő, a tudomány és a technika, de semmiképp sem ragad le egy halom vasnál, ami egyik helyről a másikra viszi a potrohát. Bocs. Ez már lassan vesszőparipám lesz. 

2012. május 26., szombat

Veszélyes fiúk

Jegor és Pöcsike

   Szeszélyesek és kiszámíthatatlanok. Az éjszaka urai. Könyörtelen gyilkosok. Női (macska)szívek elrablói. Aztán reggel kedvesek és behízelgőek, ártatlanok és imádnivalóak. Bújnak és simulnak, kedveskednek és hízelegnek. Aztán közeleg az este, az árnyékok egyre hosszabbak lesznek, majd eltűnnek, és a veszélyes fiúk újra vadászni indulnak.
   Ilyenek azok, akik csak kívül puha cicák...

2012. május 25., péntek

Heti nyulam- 17.


   Szerettem volna lefényképezni, ahogy pitypangot eszik. Ennyi sikerült belőle. Illetve nem is pitypang, mert az a repülős- ruhába ragadós végkifejlet, hanem kutyatej, hogy egészen pontos legyek. Amikor kinyílik, szinte minden nap hozok neki, mert imádja a sárga virágba belefúrni az orrát, és elégedett harapásokkal befal akár egy egész csokorra való kutyatejet is. Aztán napokig sárga a nyuszipofi. Itt már csak a szára látható, annyira hamar magába szippantotta.

2012. május 23., szerda

Szeretnek a macskák


   Reggeli ajtónyitás- beesnek a macskák. Ha bármit főzök, vagy a konyhában tevékenykedem, két lábon állva tartanak szemmel. Nehogy lemaradjanak valamiről. Megmutattam nekik, mit viszek magammal ebédre- az eredmény: irigy tekintetek. Imádják a virslit. Amúgy sem éheznek, de minden falat, amit nem nekik adok, személyes sértés, a macska kínzása. Ha elég türelmetlenek, képesek bármit kitépni a kezemből. Jártam már így virslivel is. Meglóbáltam az orruk előtt, és egy szempillantás múlva már nem volt virsli a kezemben! Még hogy a macskák hízelegnek... azt hiszem, inkább elveszik, amiről úgy gondolják, hogy őket illeti.

2012. május 21., hétfő

Híres nyulak 1.

A nyulak iránti rajongásom nem akar szűnni. Elkezdtem az ismert nyulakat keresni, a híreseket és a hírhedteket. Rájöttem, hogy a nyúlmániámmal nem vagyok egyedül. Ugyanúgy, ahogyan a macskáknak is milliós rajongótábora van, a nyulaknak sem kell szégyenkezniük. Más és más tulajdonságaik miatt szeretjük őket. Talán az a legizgalmasabb a nyulak jellemében, hogy ártatlannak, védtelennek tűnnek, olyannak, akiket védelmezni, babusgatni kell. És ez hatalmas kettősség a nyulakban: valójában vagányok és vakmerőek, néha elbizakodottak és néha túlontúl bevállalósak. Szerintem a kétarcú Ianus isten költözött a nyulakba, annyira szélsőséges és kettős a személyiségük!

 Elsőnek a húsvéti nyulat választottam.  Őt szerintem mindenki ismeri. A már- már obszcenitásba hajló, kéjelgő arckifejezése állandó vesszőparipám, szerintem az emberiség szellemi megrontói. Ízléstelenségével a feltörekvő nemzedék fejlődő esztétikai érzékét rombolja. Meg ilyenek. Szóval a finomnak nem nevezhető csoki nyúlra hajazó aranyszín burkolata, ami húsvét környékén elárasztja a boltok polcait. 
   Nem tudom, a nyúl mely tulajdonságára akart utalni az, aki az első perverz húsvéti csokinyulat rászabadította az emberiségre. De azt hiszem, inkább rajtunk, embereken akart bosszút állni. Sunyi és kéjelgő a tekintete, a ruházata pedig... Áh, kár rá több szót vesztegetni. Minden évben támadást indít a szépérzékünk ellen, milliók kezében olvadozik a korai napsütésben, milliók falják be és lepik meg vele egymást, évről évre. Meghatározó személyiség, és kész.



2012. május 20., vasárnap

Degunaplók 1.

degubaba

   Laknak nálam deguk is. Illetve momentán csak egy degu, Maximilian. Korábban itt élt velünk Maximilian hitvese is, Dulcinea. De lévén bájos rágcsálópár, eszement ütemben szaporodtak. Így egy idő után már nem lehetett őket együtt tartani. A családon belüli fajtalankodások és vérfertőzések pedig Casanova legbujább gondolatait is felülmúlták. Így a különélés mellett döntöttünk, hogy magányukban egy kicsit elmélkedhessenek az élet értelmén. 
   Ma már csak Maxi van nálunk, de amióta egyedül van, nagyon szórakoztató társasággá vált. Ja, és összebarátkozott a nyúllal. Egy cseppet sem fél a nála legalább ötször nagyobb szőrtömegtől. Imád szabadlábon bóklászni a lakásban. Igazi hadvezér. 
   Láttam egy állatkereskedésben kiírva a degukra, hogy chilei mókus. Tényleg Chiléből származnak, de szerintem semmi közük a mókushoz. Az enyémek még fára mászni sem tudnak. Inkább a földön lévő rejtekhelyeket keresik fel, amellett lelkes fészekrakók. Bármiből képesek néhány óra alatt takaros kis családi lakosztályt készíteni. Kedvencük a kemény karton és a puhább fafajták. 
    Egyszer egy epres ládának a léceit adtam oda nekik rágcsálni, szaggatni. Az eper teljesen elbűvölte őket, szabályosan kiszopogatták a fából. A maradékot pedig élvezettel elfogyasztották. Elég édesszájúak. 
   A képen látható kis cukorfalat egy hetes. Nagyon szelídek és barátságosak.

2012. május 18., péntek

Heti nyulam- 16.


   Arcimboldo és Maximilian. Épp a degut takarítottam, aki élt a lehetőséggel, és kereket oldott. Azt hiszem, valahova a nyúlketrec környékére menekült egy kis garázdálkodásra. Vagy lehet, hogy nem akart fényképezkedni.
   Acie viszont annál inkább szeret a középpontban lenni. A deguketrec felkeltette az érdeklődését, mondanom sem kell, mire elkészült a kép, hab testét beleszuszakolta a kicsi ketrecbe. Többen megszólták már, hogy elég jó húsban van a kis szemem fénye, ezét most minden félreértés elkerülése végett, nyomatékosítom, hogy vastag a szőre!!!!

2012. május 17., csütörtök

Gül Baba rózsái

   A Rózsadombon, Gül Baba türbéjénél kinyíltak a rózsák. A Rózsadomb beszédes nevét ilyenkor lehet a leginkább átérezni és megérteni. Egy kis kertet alakítottak ki a türbe mellett, telis- tele rózsákkal. És macskákkal. De szerintem Gül Baba is örült volna nekik. 
   Émelyítően édes illat terjeng a meleg esti levegőben, az ember szinte elbódulva tekinthet le az alatta elterülő városra. Káprázatos látvány. Gül Baba tudta, mi a jó!




2012. május 14., hétfő

Felnyalható tetoválások


   Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egészen zsenge korom óta rajongok a bőrdíszművekért. Na nem azokra gondolok, amit halott állatokból csinálnak, hanem azokra, amit élő emberekre varrnak. Emlékszem, még olvasni sem tudtam, de a képeskönyvekben már tátott szájjal bámultam a különböző "törzsekről" és "barbár emberekről" készített képeket, illusztrációkat, akik ki voltak tetoválva. A testfestés lemosható módozatai is vonzottak, de a tetoválás az igazi. Ami beléd van varrva, ami a lényed része lesz, amivé magad is válsz.
   Az óceániai, maori minták teljesen magukba szippantottak. Hasonlóan sok ősi motívumhoz és szimbólumhoz, a kanyargó, örvénylő, néhol szabályos, máshol rendezetlennek tűnő vonalak, indák, egészen a tudat legmélyére vezető utak. Ahogy elindul az ember, hogy felfedezze őket, észre sem veszi, hogy a közös sötét kollektív tudattalanunk sötét kútjában tekereg. Rabul ejt. Pedig első ránézésre nem is tűnnek különösnek. Azt hiszem pont ebben rejlik az erejük. Mire észbe kapsz, már be is szippantott.
   A másik izgalmas dolog a tetoválásban, a minták magánélete. Ahogyan mozognak, ahogyan változnak a viselőjükkel együtt. Ahogyan követik a test mozdulatait. Az öregedés, a barnulás, a sebek. Változik az egész tested, és veled együtt változnak a mintáid is. Különös kapcsolat.
   Talán megsejtettem valamit az ember és szimbólumainak különös kapcsolatáról, mert már egészen kicsi gyermekként eldöntöttem, hogy én is szeretnék ilyen közelségben élni mintákkal, jelképekkel.
    Nyilván ez az ember egyik legkomolyabb döntése az életben, hogy ha tetováltat, akkor milyen mintát. Mert az ott marad. Tényleg örökre. Vannak lézeres eltávolítási lehetőségek, de sosem lesz olyan a bőröd, mint ha nem lett volna tetoválásod. Tehát igencsak visszavonhatatlan döntés. Egy rossz házasságtól meg lehet szabadulni egy válással, választhatsz más szakmát, más munkát, sőt elég bátorsággal új életet is kezdhetsz, de a bőröd mindig veled lesz. A síron túl is. Ötzi, a jégbe fagyott múmia is tetovált volt. Évezredek múltán is ott maradt a bőrén a jel, amit még életében felvett. Nem tudni, milyen élete volt, mit csinált, miért halt meg, de a bőre ma is őrzi a választását. Hihetetlen. Félelmetes. Lenyűgöző. Csodálatos.
   A minta kiválasztása nekem is sok fejtörést okozott. Ezzel telt a gyermekkorom. Volt egy zseniális találmány: a felnyalható tetkó. Vízzel a bőrödre "ragaszthatod", és néhány napig ott is marad. A fürdés hanyagolásával a felnyalható tetkó élettartalma meghosszabbítható.
   Gyakorlatilag nem volt olyan pontja a testemnek, amit ne díszítettem volna ilyen nyalós tetkóval. Ezerféle minta, ezerféle helyen. Tobzódtam az élvezetekben.
   Ezek a felnyalós tetkók gyakran rágógumiba voltak csomagolva. Voltak ilyenek a Donaldos rágókban, meg a Pillykben (egy zöldessárga ufoszerű lény, a feje tetején csáp van).Pillyre nagyon kevés ismerősöm emlékezett. Azt hittem, csak én találtam ki ezt az egész Pilly- sztorit, és aki azt mondja, hogy emlékezik rá, az is csak azért mondja, hogy fogjam be végre a számat. De néhány kattintás a google-ban, és beigazolódott, hogy Pilly valóban létezett. Elöntött a diadal mámora, nem én találtam ki Pillyt, hanem működik a memóriám!
a bizonyos Pilly rágó
   A rágógumik mellett töménytelen mennyiségben voltak felnyaló tetkók az ifjúságnak szánt magazinokban, mellékletként. Igen, pl. Bravo-ban, IM-ben. Nyilván ma már nem vagyok rá büszke, de bevallom, megvettem ezeket a magazinokat.
   Mostanság már sok boltban láttam, hogy lehet kapni számtalan féle mintát, és nem kell hozzá megvenni egy másik terméket, hogy hozzájuthass a hőn áhított felnyalós tetkódhoz.
   Aztán ott vannak még a zselés tollak. Azokkal is egész szép mintákat lehet rajzolni a bőrre, de egyetlen fürdést sem élnek túl. Viszont káprázatos színekben lehet kapni ilyeneket. Természetesen ezt a lehetőséget sem hagytam ki. Azokat a testrészeket, amiket nem értem el, mással díszíttettem. Egy kedves ismerősöm lelkesen rajzolta tele a vállamat, karomat, hátamat, azóta tetováló művész lett. Ő is megérzett valamit a dolog varázsából. Természetesen ő készítette el az első igazi tetoválásomat is, amikor eljött az idő. 
festett minta
   Tényleg ezer és ezer féle mintát kipróbáltam. A tizennyolcadik szülinapomon az első utam a tetováló szalonba vezetett. Azóta sem bántam meg a döntést. A mintáimat hetekig fontolgatom, mielőtt végleges döntést hozok. A tetoválással csak az az egyetlen probléma van, ha elkezded, nehéz abbahagyni. És gyakran kíséri egy- két piercing is…
    Biztosan nehezebben döntöttem volna, ha nem állt volna rendelkezésemre az a temérdek felnyalós tetkó. Vagy talán sosem mertem volna csináltatni egy igazit, a család nagy örömére. Valahogy ők nem érezték át ennek a misztikáját, a tetoválás szenvedélyét. Így viszont mire felnőttem, el tudtam dönteni, hogy mit akarok. Mármint milyen mintát. Több, mint tíz éve hordom az elsőt, de egy pillanatig sem bántam meg. Nem tudom, visszatartott- e volna bármilyen tiltás, ellenvetés, de gondolom a válasz határozott nem. Maximum megnehezítették volna a döntésemet, de ez csakis a motívum témáját érinti. Szóval szerintem tök jó dolog, hogy az ember kipróbálhatja a lemosható tetkókat, mielőtt belevág az igaziba.  
még több felnyalós tetkó

már gyerekeknek is

a mai kedvenc, kár, hogy akkoriban még nem volt

2012. május 12., szombat

Zsírkutya munkahelyi kalandjai

   Zsírkutya a kedvenc munkatársam. Fiatal. Nálam jóval fiatalabb. És olyan szókincse van, hogy elalélok. Na, nem a gyönyörűségtől, nem egy ifjú Ady húzza velem együtt a rabigát, szó sincs ilyesmiről. Brutálisan retro. A legutóbbi nyelvészeti kalandom egy lelkes arab fiatalember volt, aki valami miatt beleszerelmesedett a magyar nyelvbe és kultúrába. Megtanult otthon magyarul, majd a kellő nyelvtudás birtokában ideköltözött. Igen ám, de szinte csak Jókait olvasott magyarul, mert ahhoz fért hozzá. Jelzem, ez még az internet hőskorának hajnalában történt. Tökéletesen beszélt magyarul, túl tökéletesen. Olyan választékos szóhasználata volt, mint egy múltbéli úriembernek. A nyelvből rég kikopott kifejezéseket használt, amik egyrészt gyönyörködtettek, másrészt furcsán hatottak, főleg egy fiatal férfi szájából. Mondanom sem kell, néhány hónap itt élés után megtanulta a modern, naprakész szókincset...
   Visszatérve Zsírkutyára, ő is egy jelenség, csak ellenkező előjellel. Itt született az országban, itt járt iskolába, és mégis, a szókincse egy sosemvolt világ illuzórikus emlékeit őrzi. Mindent zsíroz. Zsírkirály, zsírfasza, zsírkutya, zsírcsákány és hasonlók. Sok kifejezésnek nem értem a pontos jelentését, de idővel azért sok mindent kihámoztam. De rajta kívül a rendszerváltás óta senkit nem hallottam ilyen kifejezéseket használni. Meg csumi, csákány, csőváz. Nem tudom, honnan szedte ezeket a szavakat, mert szemtelenül fiatal. 
   Diszkréten utaltam már rá, hogy frissítse szókincsét. Semmi. Ja, az zsír. Az a baj, hogy nagyon vizuális típus vagyok. Amikor mondta, hogy zsírkutya, elképzeltem. Először egy erősen túlsúlyos ebet képzeltem magam elé, akire Cesar Millan nem lenne büszke. Egy szuszogós, loncsos, kövér állatot láttam lelki szemeim előtt. Aztán egy zsírba mártott blökit képzeltem el. Akire sürgősen ráférne egy fürdő. Néha cifrázom, de ezek a kiindulási képek. Sajnos mivel szinte minden héten elsüti, minden alkalommal akaratlanul is megjelennek előttem ezek a képek. Kellemetlen. 
   Lehet, hogy inkább zsírfiúnak kéne neveznem. Bár annyira sovány, hogy ez inkább diszkrimináció lenne rá nézve. Azt hiszem marad Zsírkutya.
   Mindenesetre nem csak nekem tűnt fel a folyamatos zsírozás.

2012. május 11., péntek

Heti nyulam- 15.


   Mint egy jóllakott óvodás. Ártatlannak tűnik, de mint általában, nem az. A fenevadat épp rosszalkodás közben csíptük fülön. Most szendén pislog, mintha semmiről sem tehetne. Sose higgy egy nyúlnak!

2012. május 9., szerda

Nyúl és főbérlő(k)

   Arcimboldoval költözni egy élmény. Hatalmas ketrece van, egyedül nem is bírom megemelni. Illetve nem a súlyával vannak problémáim, hanem a kiterjedésével. És természetesen épp akkor támad kedve fel- alá rohangálni, amikor felemelem a ketrecet. Nyilván a költözést úgy a legpraktikusabb megoldani, ha mindenki a saját ketrecében utazik. És a legfőbb szempont: ezidáig ez a megoldás tűnt a legbiztonságosabbnak. 
   Néhány költözés alkalmával már sikerült olyan szerencsétlenül bepakolni a kisteherautóba, hogy néhány magasra pakolt doboz lebukfencezett. Egyenesen a nyúlketrecre. Ez szerencsére egy olyan masszív darab, hogy a legkisebb sérülés nélkül ellenállt a rázúduló könyves dobozok támadásának. Szerencsére egy cuki nyuszinak nincs veszélyérzete: a legkevésbé sem rettent meg, érdeklődve rágcsálta a doboz sarkát. 
   Az utazás sem viseli meg, annyi problémája van, hogy nem jöhet ki, pedig ő nagyon szeret szabad lábon garázdálkodni! Utána természetesen nem győzöm kiengesztelni a kedvenc falatkáival, hogy ne haragudjon annyira, amiért bezártam. 
   Az új lakásokat is hamar megszokja, maximum egy hét, és kialakítja a kedvenc zugait. Imád felfedezni, körbejárni, bemászni a szűk és sötét helyekre. Kalandor lelkületű nyúl. Olyan bevállalós.
   A főbérlőnek őt általában be szoktuk vallani. Eddig még senki sem tudott ellenállni egy ennyire cuki, imádnivaló, ölbebaba nyuszikának. Olyan zabálnivaló, mint egy játék nyuszi. Persze nem az, de aki csak néha- néha látja (tehát nem él vele) egy plüssnyuszinak gondolja. Akit lehet babusgatni, szeretgetni. De így van ez jól, szerintem ezzel ő is tisztában van. 
    A főbérlők már a látványától is elolvadnak. A kis komédiás pedig szerintem tudja, hogy mikor kell magát produkálnia, mert ilyenkor eldobja magát, hogy vakargassák a fehér pociját. Meg két lábon áll, meg dobálja az ennivaló füleit, szóval mindent bevet, hogy elragadó legyen. 
   Ha nem vagyok mellette, senkinek nem mutatkozik. Szóval ő egy olyan nyúl, akit csak akkor lehet látni, ha ott vagyok. Amúgy elbújik egy rejtett zugba, vagy a dobozába, ahol senki sem láthatja. Ja, és itt tilos megfogni, mert harap! 
   Nemrég volt megint a főbérlőnk, Arcie új műsorral kápráztatta el. Mondanom sem kell, majdnem sírt a gyönyörűségtől, hogy vannak a világon ennyire fokozhatatlanul cuki élőlények. És kedvesek. Mert a lelkem ilyenkor határozottan kedves, mint velem soha. Vagy csak nagyon ritkán, ha nagyon kell neki valami. 
   Szóval szerintem a nyulaknak hihetetlenül fejlett intelligenciájuk van. Mert tudja, kinek kell magát produkálnia. Nyilván elfogult vagyok a nyulakkal szemben, de ez van. Imádom őket!
   Még egy adalék Arcie viselt dolgaihoz. Mostanság, hogy ilyen meleg van, új módját eszelte ki a hűsölésnek. Zseniális. Én sosem tudtam volna ilyet kitalálni. Fürdés közben lesben áll a fürdőszoba ajtajában. Na jó, annyira nem bújik el, hogy ne vegyem észre, de látom rajta, hogy lapul, les, figyel, kivár. Amikor csuromvizesen kiszállok a kádból, berongyol, és hozzátörleszkedik a vizes lábaimhoz. Ő lehűl, én csurom nyúlszőr leszek.

2012. május 8., kedd

Nyuliverzum

   Olvastam valahol egy érdekes történetet, amit most megosztok veletek. A könyvtárban általában magamra rántok mindenféle könyvet, így utólag sokszor már nem emlékszem, hogy melyikben mit találtam. Én nem vagyok egy hidegfejű, megfontolt olvasó, aki mindent alaposan kijegyzetel, meg felcímkéz, hogy később vissza tudja keresni, hol találta az információt és pontosan megjelölhesse a forrást. Én csak habzsolom az élvezeteket. 
    Természetesen a nyuszikákkal foglalkoztam, gyakran forognak körülöttük a gondolataim. Már nagyon rég óta együtt élnek az emberrel, az ókori Rómában is tartottak nyulakat. Na nem a szépségükért, nem a kellemes társaságukért, hanem a husikájukért. Egy ilyen évezredes diplomáciai kellemetlenség után teljes mértékben át tudom érezni a bizalmatlanságukat az emberi faj irányába.
   A nyuszikákat évszázadokon át ették. És a bundájukat is nagyon szerették. Egyik fő oka, hogy az emberiség ennyire nyuszirajongó lett, hogy hihetetlenül gyorsan szaporodnak. Brutálisan. 
   A középkorban a hajósok gyakran fix útvonalakon közlekedtek. Mivel a hajóra nem tudtak akármennyi élelmiszert felpakolni, a friss táplálékról nem is szólva, egy ravasz ötlettel oldották meg az élelmezési nehézségeket. A lakatlan, kis méretű szigeteken szabadon engedtek néhány nyúlpárt (fiú- és lánnyuszi, nem tudom, hogy már "megismerkedtek- e", de úgy vettem észre, a nyulak esetén a kölcsönös szimpátia igencsak hátul van a fontossági listán). Mire legközelebb arra jártak, egy teljes nyuszi- klán várta őket- hogy elfogyasszák finom husikájukat. Így biztosították a friss húst a hosszú tengeri utak során. Leleményes!
   Azt is olvastam, hogy Ausztráliában sem voltak őshonosak a nyuszikák. Ott is egy kisebb csapatot szabadjára engedtek, hogy kedvükre garázdálkodhassanak. Az imádnivaló szőrös kis húsraktárak állítólag 30 év alatt 20 milliós (!) populációval tették nevüket kitörölhetetlenné a kontinens történelméből. Lehet, hogy a számadat nem pontos, a nagyságrend mindenesetre figyelemre méltó. A kis csapat igencsak kártékonynak  bizonyult, de számbeli fölényével minden ellenük irányuló támadást visszavernek. Talán emiatt, de az ausztrálok nem szeretik a nyuszikákat. A húsvéti csokinyuszi helyett is inkább csoki wallabyt esznek...

2012. május 6., vasárnap

Ismeretlen művész

   Valahol Felhévíz girbegurba utcáin bolyongva találtam rá a rajzokra. Egyszerű krétarajz, mégis van benne valami puritán elegancia. Ahogyan kevés vonallal, egyszerű kifejezési eszközökkel ragadja meg az állat lelkét. Nem tudom, ki rajzolta, feltételezem, gyerek. A látvány jó kedvre derített. Krétarajz. A következő eső elmossa, emléke sem marad, hogy valaha ott volt. Az egyszerű dolgok élvezete. Amit nem kell érteni, csak jó, és kész.



2012. május 5., szombat

Cella trichora

cella trichora

   Ha Budapesten sétálsz, és Óbudára vezet az utad, ne hagyd ki a cella trichorát! Érdemes vetni rá egy pillantást, építészeti különlegesség. Az ókeresztény sírkápolna egy három karéjos épület volt hajdanán, aminek a régészeti feltárások eredményeképp a helyreállított alaprajzát láthatja az arra vetődő érdeklődő. Helyileg a Kunigunda- Raktár- Hunor- és Körte utca által behatárolt falatnyi zöld területen van. Első ránézésre olyan, mint egy lóhere. És rengeteg gyík napozik a történelmi falain. 
   Az épületet a 4. század közepén emelték, de már korábban, a 2-3. században épített épületekre építették rá. Ezek láthatóak a lóhere- épület mellett- alatt. Az épületben vörös festék nyomait is megtalálták, így szinte biztos, hogy díszített volt. Nagyon szép és különleges épületnek képzelem, az alakja után. A környékén ókeresztény temetkezések maradványaira is bukkantak, így lehet, hogy egy kicsit misztikus is volt ez a hely...
   Minden esetre ha arra jársz, érdemes felkeresni és néhány percet eltölteni ebben a falat történelemben. Aquincum már túl volt a fénykorán, a környező barbár törzsek egyre erőszakosabban feszegetik a Birodalom határait, egyre több a sikeres betörés. A keresztények, az új vallás hívei már nem föld alatti szektaként működnek, az új hit átrajzolja a Birodalom vonásait. Változik minden, a régi istenek lassan feledésbe merülnek. Új szelek fújnak, amik néha kicsit vadak...
   Egy pillanat alatt bele tudok zuhanni a történelembe, elképzelem, hogy milyen lehetett, amikor ez az épület még állt, működött. Aztán egy autó hangosan elszáguld mellettem, és már fel is ébredek, hogy nem jönnek a barbár hordák. De izgalmas elképzelni!

2012. május 4., péntek

Heti nyulam - 14.

szétvetett nyuszizoknik



   Arcimboldo egy ideje kinn alszik, szabad lábon, mint egy igazi nagyfiú. Eddig jól viselkedett, nem tombolt, hagyott minket aludni. Jelzem, eddig. Múlt éjszaka a fejébe vette, hogy neki is az ágyon kell tartózkodnia. Ami önmagában még nem is lenne probléma, csak az ágy, a sok takaró neki igazi játszótér, itt szoktuk játszani az elbújós- takarórángatós játékunkat. Következik ebből, hogy az éjszaka kellős közepén is úgy gondolta, hogy legfőbb ideje egy kiadós játéknak. Többször leraktam, de nem akarta érteni, hogy nem fogok vele játszani. 
Reggel természetesen a reggeli után elheveredett egy hűvös sarokban, és aludt. Mert ugyebár kicsit fárasztó volt az éjszaka így...

2012. május 2., szerda

Noé története, ahogyan még sosem gondoltál rá


     Noé tudta, hogy jön az özönvíz. Vannak ilyen emberek, akik nem hiába várják az apokalipszist, mert akkor és ott élnek, ahol és amikor bekövetkezik. A többiek hiába várják. Nem könnyű dolog ám, hogy az ember pont abban az időben élje rövidke emberi életét, és pont ott, ahol az apokalipszis négy lovasa lecsapni készül, Noé joggal tekintette magát kiválasztottnak. Egy olyan korban, amikor a vallást még komolyan vették (tényleg, nem csak úgy tettetett komolysággal), a tudományos magyarázatot nélkülöző eseményeket isteni beavatkozás, az isteni hangulat számlájára írták.
    Nyilván Noét a környezete nem normálisnak ítélte. Legalábbis nem hittek neki. Erről meggyőződhetünk a bibliai történetet olvasva: az emberek folytatták bűnös és féktelen életüket. Semmi bűnbánat, semmi vezeklés- az emberek továbbra is az erkölcsi fertőjükben lubickoltak. Persze ez az erkölcsi fertő pusztán megítélés kérdése, egyes kultúrákban teljesen normális, elfogadható, sőt követendő az a magatartásminta, amit a másik civilizáció felháborodva elmarasztal. De ez a nézőpont- kérdés mind a mai napig fennáll, ezen az évezredek sem tudtak segíteni. Minden tekintetben intoleránsak vagyunk, legyen szó vallási, táplálkozási vagy életvezetési kérdésekről. Fel vagyunk háborodva, hogy a kínaiak kutyát esznek, a franciák csigát, ők pedig fintorognak, hogy pacalt eszünk. És ezek tényleg elhanyagolhatóan banális dolgok. Mi a helyzet az igazán súlyos kérdésekkel? Azokért képesek vagyunk háborúkat kirobbantani.
   Noé mindenesetre nem vette fel az őt ért kritikákat és támadásokat, céltudatosan várta az emberiséget megtépázó, mindent elmosó özönvizet. Hajót épített, hogy túléljék ( ő és családja) az apokalipszist. Ez is egy elgondolkodtató téma, hogy kit vett fel a hajójára, de ebbe most nem mennék bele. Lássuk inkább az állatokat! Mert Noé nemcsak az embert, mint az evolúció csúcsát kívánta megmenekíteni a katasztrófától, hanem az állatokat is. Ez egy nagyon szimpatikus cselekedet, ha igaz a történet, ha nem, ez nagyon fontos momentuma az emberi viselkedésnek. Noé példát mutatott a későbbi állatvédőknek. Le a kalappal előtte.
    Emelem kalapom eme nagyszerű ember előtt, mert elképzelem, mennyi munkával járhatott, hogy annyi állatot bepakolt a hajójába. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ezek tanmesék, képletes történetek, mégis, gyerekként rengetegszer elképzeltem, ahogyan az a tömérdek állat be van zsúfolva a hajóba. Órákig törtem a fejem, hogyan lehet azt megvalósítani, hogy minden fajból egy pár túlélje a hajókázást.
   A csúcsragadozók. Ők más állatok elfogyasztásával tartják fenn magukat. Nem tudnak nem húst enni. Akkor némelyik fajból több párat kellett vinni, hogy a ragadozóknak is jusson, mint táplálék? Noé nem tudta, mennyi ideig fog tartani az elszigetelődés, tehát nem készíthetett be adott számú nyulat, vagy más zsákmányállatot. Felmerülhetett a lehetőség, hogy a ragadozók több állatot ragadoznak el, mint amennyit Noé nekik szánt, és akkor a fajmentő akció azonnal kudarcba fullad.
    Elefántok, zsiráfok, nagyon nagy testű állatok. Ők olyan mennyiséget esznek, hogy az állatkertnek is komoly feladatot jelent az ő táplálásuk. Szerintem ennyi állat etetésére Noénak építenie kellett egy másik hajót is, amin csak takarmány volt. Mert sosem tudtam elképzelni, hogy ennyi állat etetésére elegendő lenne csupán egy hajó. Nyilván az állatok bepakolása egyetlen hajóba szintén reménytelen feladat, de azt sosem gondoltam, hogy esetleg Noé KÉT hajóra pakolta őket. Annyira elhitették gyermeki fantáziámmal, hogy az összes állat egyetlen hajón utazott, hogy nem vontam kétségbe a történet igazát. Igazából csak tovább gondoltam. Aztán elképzeltem azt is, mennyi répaföldet és salátaültetvényt kellett kifosztania, hogy elegendő takarmányt tudjon biztosítani az utasai számára. És mit tett, hogy ne romoljon meg a sok finomság? Valamit biztosan tudott, de azt hiszem ez a kertészek szent grálja. Sosem voltam járatos a témában, így mindig azt feltételeztem, hogy valamiféle titkos tudás birtokában vannak, amit nem osztanak meg az avatatlanokkal. Kertész- rózsakeresztesek.
   Vízi állatok. Halak, békák, gőték, bálnák. És a többiek. Vajon mindannyiuk számára készített kis medencéket? Vagy egy nagyobb medencében vegyesen tartotta őket? Akkor fennáll a veszélye, hogy kárt tesznek egymásban. Esetleg megeszik egymást. És ott vannak azok, akik a meleg vizekben élnek, és akik a hideg vizekben. Vannak, akik a sós vizekben érzik otthon magukat, mások az édes vizekben élnek. Ennyi medence (vagy dunsztos üveg) már új hajóért kiált.
   Rágcsálók. Tapasztalataim alapján ha két rágcsálót összeköltöztet az ember, abból hamar, rövid időn belül nagyon sok rágcsáló lesz. Körülbelül a második szaporulattal kinövik a rendelkezésükre álló helyet. Ők is nagyon sokat esznek, és ha sokan vannak, még többet esznek. Meg aztán szeretnek szabad lábon lenni. Nem tudom, Noé kiengedte- e őket, de gyanítom, hogy nem. Valószínűleg szétrágták volna a hajóját. Mert annyira nem előrelátóak, hogy nem szabad megenni a tutajt, amin menekülünk. Mert akkor lőttek a menekülésnek. Szerintem a rágcsálók jelenlétükkel erősen megtorpedózták Noé munkáját. Mert ha nem is engedte ki őket, hogy sétálhassanak, egy kis figyelmetlenség, és ezek a szabadulóművészek még a legbiztosabb zárkából is kijuttatják magukat.
   Bogarakat is vitt? És a baktériumok, mikroszkopikus élőlények? Azok petri- csészében utaztak? Szerintem egy ember nem is tudta megetetni az összes állatot minden nap. Nap végére sem végzett volna vele, hogy mindenkinek enni adjon. És a takarításról még nem is beszéltem. Hova tette az ürüléket? Bár gyanítom, kihajította a hajóablakon. Én legalábbis ezt tettem volna, ha nyulat kell ganajoznom az apokalipszis kellős közepén. És mennyi forgácsot kellett magával vinnie a hajóra? Vagy a kis rágcsálók az árbócot szépen lassan lerágták, és abból lett a forgács? Elgondolkodtató kérdések.
   Szerintem Noé biológus volt.
   Van egy másik történet, miszerint Noé mégsem pakolta fel az össze állatot a hajóra. Néhányan lemaradtak. A bazilizkusz, a főnix, a mantikór és a szfinx (és még sokan mások) lemaradtak. Nem tudom, hogy tudatosan, vagy véletlenül, de gyanítok némi szándékosságot a dologban. Mert ezek nagyon veszélyes állatok. Kiszámíthatatlanok. Szerintem Noé nem bízott bennük. Lényüknek erősebb a sötét oldala, amitől mi, emberek félünk. Ők a mai napig misztikus lények. Róluk szól a Karaván Bestiárium, de ez egy külön bejegyzést érdemel. Ez az állatok titkos története. Bizarr és sötét, noir sztori. Nem tudom, léteztek-e ezek az állatok, szerintem igen. De ez csupán hit kérdése, nincs bizonyítékom se mellette, se ellene. 

2012. május 1., kedd

MACSKALENDÁRIUM - Május



Ismerlek asszony, hűtlenül elhagyó,
hazug nyelved csókjaimra szomjazó.
Hideg, kegyetlen fájdalmat okozó.

Ismerlek asszony, az ölelésed forró,
hazug szerelmed lelkem bitorló,
könyörgésem nevetve eltipró.

Ismerlek asszony, szívem felfaló,
tested testem köré fonó,
búcsúzóul megmaró.

Hívlak magamhoz hűvös éjszakáimon. 

Jim Morrison: Csörgőkígyó blues