2012. április 30., hétfő

Állatok a falakon

  Lelkes rajongója vagyok a falfestményeknek. Na nem az obszcén, igénytelen firkálásra gondolok, hanem az ötletes, humoros, egyedi és igényesen kidolgozott műalkotásokra. Néha lélegzetelállítóan szép darabokkal lehet találkozni. Egy kicsit benne lakozik a mulandóság is: sokat eltávolítanak az eredeti helyéről, lefestik őket, megsemmisülnek. Ezért ha egyszer látod, nem biztos, hogy legközelebb is ott lesz. Ez is egyfajta érték. Nem tudom, hogy kik csinálják, milyen korosztály, milyen művészeti képzettséggel indultak az életnek, de egyesek tényleg zseniálisak. Az ötletek egyéniek és meglepőek, tényleg néhány szép festményért vérzik a szívem, hogy lefestik. 

    Vannak kevésbé lenyűgöző kidolgozású ám annál kreatívabb darabok is. Mindig csodáltam az olyanokat, akik néhány vonal segítségével egy élőlényt, egy karaktert tökéletesen vissza tudnak adni. Ilyen pl. Simon cat, nem egy bonyolult rajz, mégis kifejez mindent, ami a macskaság elengedhetetlen velejárója. A Móricz Zsigmond körtéren, a metrófeltúrások barikádjain találkoztam a következő vicces állatképekkel. Szerencsére volt nálam fényképező, így nem csak egy emlék marad.

 



2012. április 27., péntek

Heti nyulam- 13.


Igazi kis ölbebaba. Imádja a simogatást és mindennemű kényeztetést, vérbeli pasi. És néha annyira belefelejtkezik a kényeztetésbe, hogy képes az ölemben elaludni...

2012. április 26., csütörtök

Nyuszidokit nevelik

   Arcimboldo az utóbbi napokban nagyon eleven. Egész nap képes randalírozni, pakol, játszik, nyüzsög. Aztán mint egy kivasalt béka elterül és képes bárhol elaludni. Ahol épp meglepi az álomtündér, ott szundít egyet. Nem egy félénk jószág, akár a konyha küszöbén is képes szétvetett lábakkal mély álomba zuhanni. Jó nézni, hogy ennyire energiájánál van. Sokkal izgalmasabb társaság lett így felnőtt fejjel, mint amilyen kisnyuszi korában volt. A kisnyuszik nagyon cukik, lehet őket babusgatni, simogatni, de a felnőtt nyuszi sokkal jobb partner. Szerintem. Én legalábbis így vagyok az állataimmal, hogy felnőttként jobban élvezem a velük való foglalkozást. Ilyenkor már vannak saját szokásaik, a maguk módján elkezdik az embert is bevonni a foglalatoskodásaikba. Tök jó. 
   Arcie is a felnőtt nyúlélete során egyre inkább igényli, hogy foglalkozzak vele, hogy vegyek részt a játékaiban. Elém jön, amikor hazajövök, és kommunikál, hogy mit szeretne, vagy mi nem tetszik neki. Nevel.
   Éjszakára be szoktam csukni a ketrecébe. Legfőképp azért, hogy mi is tudjunk aludni. A parkettán ahogy végigszáguld, kopognak a körmei. Amikor rágja a küszöböt, pakol, az hanggal jár, így a saját éjszakai nyugalmunk érdekében Arcie az éjszakáit a ketrecben tölti. Nyilván ezek a megállapítások tapasztalati kísérletek eredményei...
   Így volt ez egészen tegnap estéig.Arcie gondolt egyet, és este nem volt hajlandó befáradni a ketrecébe. Szegénykémnek nagy dilemma lehetett, mert elbújt, de amikor leültem, mással foglalkoztam, odaszaladt, megbökdösött. Nem akarta, hogy azt gondoljam, haragszik rám valamiért. De nem hagyta magát megfogni. Nem akartam üldözni keresztül- kasul a lakáson, mert annak csak sértődés a vége, inkább vártam. De hiába. Elhatározta, hogy nem hagyja magát elpakolni.
    Idővel feladtam a várakozást. Lelki szemeim előtt már láttam a szétmarcangolt könyveket, a szárítóról lerángatott ruhákat. A borzalmas éjszaka fantomja. De nem tudtam begyűjteni, így kénytelen voltam belenyugodni, hogy Arcie győzött, az éjszakát szabadlábon tölti. 
   Lefeküdtünk aludni. Hatalmas csend, semmi neszezés. Már félálomban voltam, amikor Arcie előkerült, és megböködte a lelógó kezem. Nyilván akkor már nem keltem fel, hogy elrakjam, szerintem ezzel ő is tisztában volt. Néhány kört futott azért a parkettán, de utána csend volt. Egész éjszaka. Hagyott minket aludni! Nagyon boldog voltam, hogy milyen rendes kisnyuszim van!
   Reggel két lábon állva ébresztett, kérte a reggeli simogatást. Szemmel láthatóan boldog és elégedett volt, hogy kint lehetett. Ez olyan nagyfiús- dolog. Megígértem neki, hogy ha továbbra is ilyen jól viselkedik, a következő éjszaka is maradhat szabadon. Fordult a kocka: már nem én nevelem a nyulam, hanem ő engem!

2012. április 23., hétfő

Egy falat természet

   Nem tudnék Budapesten kívül élni. Már nem. Kipróbáltam, közel egy évig távol voltam szeretett városomtól, de aztán visszahúzott a szívem. Minden rosszal, minden hátrányával együtt itt érzem otthon magam. Nyilván vidéken sokkal jobb kirándulásokat lehet tenni, ami nagyon fontos szempont, de ez sem volt elég, hogy ne költözzek vissza. 
   A város koszos és alig van zöld terület, rossz a levegő és rettenetesen sok ember lakik egy helyen. Mégis, időről időre felfedezek olyan varázslatos helyeket, amelyek ezidáig elkerülték a figyelmemet, vagy egyszerűen csak elmentem mellettük. Mert Budapest is tele van varázslatos helyekkel. Olyanokkal, ahol nem az emberkéz alakította mesterséges környezet dominál, hanem ami egy kis szigetként érintetlen természet maradt. Nem sok ilyen van, de ezek a pontok annál értékesebbek. 
   A Duna parton találtam egy kis szakaszt, ami beépítetlen, vadregényes. Nyilván a városon kívül több ilyen partszakasz is megtekinthető, de ennek a különlegessége, hogy a Boráros tér közelében van, a pesti oldalon. Csend volt, nem hallatszott a város folyamatos zaja. És a Duna összetéveszthetetlen illata...









2012. április 18., szerda

Pasik, kocsik, paripák


   Fiatal koromban rendszeresen lovagoltam. Sőt, az életem, a mindennapjaim meghatározó része lett. A ló, a szabadság, a száguldozás, a természet szeretete. Aztán néhány baleset, néhány törés, és nem lovagoltam többet. De a lovakkal mind a mai napig nagyon jó viszonyban vagyok. Szelíd lelkűek és szerethető állatok. Szerintem legalábbis szerethetőbbek, mint egy autó.
    Férfiak. Az utóbbi időben- biztosan csak a véletlen alakította így- a környezetemben lévő férfiak folyamatosan az autókról beszélnek. Ha már legalább ketten vannak- ami a munkahelyemen folyamatos állapot- a téma az autó. Eddig a foci és a politika voltak a vezető témák, meg egy kis "hogyan váltsuk meg Magyarországot" című államigazgatási eszmefuttatás. Bevallom ezek nem az én témáim. Eleinte okosan bólogatva próbáltam úgy tenni, mintha én is ott lennék, mostanság viszont inkább odébbhúzom a bélést, mert csak felszívom magam. Egy ideje már a kivágott pólóimmal sem tudom izgalmasabb mederbe terelni a beszélgetést. Öregszem. Bár gondoltam már rá, mi lenne, ha feldobnám, hogy fiúk, beszéljünk inkább a menstruációs görcsökről. Sajnos mindegyik a főnököm, így azt hiszem nem engedhetek meg magamnak ilyen humort.
   Lényeg, hogy szenvedélyesen osztják az észt (egymásnak) az autó alkatrészekről, fogyasztásról, sebességről, és sok másról, amit még megismételni sem tudok. Mindenki halál okos a témában, eddig észre sem vettem, hogy egy csapat műszaki zsenivel hozott össze a sors. Nyilván azok is bőszen szólnak hozzá ,akiknek jogosítványuk sincs. Nekem sincs, nem tudok vezetni, de azt hiszem nagyobb a közbiztonság az utakon, amíg nem szállok autóba.
   Kíváncsi lennék, hogy ez valami genetikai vonzalom-e a közlekedés irányába, vagy csak kulturális, tanult jellemvonás. Kétszáz évvel ezelőtt egy csapat kikötött ló körül okoskodtak? Hogy mennyit eszik, mennyit bír futni, mikor fárad ki? Vagy ez az aggodalmas érdeklődés kifejezetten a vasparipáknak szól? Most a motorháztetőt nyitják fel, és okosan nézik a sok koszos cuccot. A vaskorszak előtt a lovak száját nyitották ki, és a fogait szemlélték ugyanilyen alapossággal. Ahhoz legalább hozzá tudtam volna szólni. Egy kicsit. De legalább a lovak érdekelnek!
   Tök ciki, amikor próbálnak belerángatni az érdeklődési körükbe. Az autóba. Alapjában véve nem szeretek autózni. Valahogy nem érzem magam biztonságban, azt is mondhatnám félek. Azt is mondhatnám, pánikolok, de azt még senki sem vette észre. És akkor be kell ülnöm, és autókáznom kell a kollégákkal, holott már így is a halálfélelem kerülget az autóktól. Nem tudom, mi az oka, azt hiszem semmi értelmes magyarázattal sem szolgálhatok. Csak félek és kész. És magállás nélkül magyaráznak. Pedig különbséget sem tudok tenni az autók között. A színüket látom, hogy más és más, de a típusát, azt nem ismerem fel. Nekem tök egyformák. Bocs. Egyszerűen nem érdekel.
   És miért van az, hogy minden férfinak meg kell mutatnia, hogy ő vezet a világon a legjobban?!? Sűrű magyarázatok közepette. Néhány kollégámnak már cafatokba téptem az ülésén a kárpitot aggodalmamban. De sosem vették észre, hogy félek.
   Érdekes, ha biciklin visznek, attól nem félek. Pedig volt már pár borulás. A motorral sincs bajom. Azt hiszem a tudatalattim biztosan tudja, ha motorral kivasalnak, azt nem élem túl. Sőt, lovon sem zavar, ha többen ülünk rajta. Csak az autó.
   Még egy érdekes megfigyelés. Minél dögösebb egy autó, annál hervadtabb pasi ül benne. Tisztelet a kivételnek, de nekem már gyanús, ha egy luxusautóban nem egy trotty van. Nem mintha egy drága autóban élvezetesebb lenne meghalni. Főleg ha közben a nyakamra tekeredik egy plüss dobókocka vagy egy wunderbaum.
   Nem mondom, hogy a nők vagy a férfiak vezetnek jobban vagy rosszabbul, csak azt látom, hogy a balesetek nagy része értelmetlen, figyelmetlenségből és arroganciából származik. Nagyon elszomorító dolog. Lóval legalább nem lehet karambolozni. Ok, vannak elég gázos balesetek lóval is…
   És nem utolsó sorban: a hercegek lovon érkeznek. Gondolom szigorúan azután, hogy leellenőrizték a ló állapotát, megmérték a fogyasztását, és minden hercegnek elhencegtek vele, hogy csakis ők tudják megülni a paripát úgy, ahogyan kell. Éljenek a gyalogos hercegek! A bkv bérlettel rendelkező hercegek! A biciklis hercegek! És a bkv-n fakultatívan lukasztó hercegek! Mi sem romantikusabb, mint együtt találgatni a megállóban, hogy vajon melyik az ellenőr… és aztán a megállók között utastársainkkal kedves kis kollektívát alakítva, mint egy szurikáta- család a nyakunkat nyújtogassuk, hogy felszállt-e az álruhás ellenőr.

2012. április 17., kedd

Egy kis visszaemlékezés

Az utóbbi napokban előkotortam néhány régebbi fotót. Újabban már csak digitális képeket készítek, de valahonnan a messzi múltból maradt egy maréknyi papír fényképem. Ezekből szemezgettem néhányat:



Sokáig lovagoltam, életem meghatározó része lett. A lovak, a szabadság...

2012. április 16., hétfő

A sosemvolt kardfogú nyúl


    Épp a Jégkorszak című képes albumomat olvasom. Azt, amit az én imádott, drága nyuszikám megtépett. Na jó, mondhatjátok, hogy miért sajnáltatom magam, hiszen a könyv a támadás ellenére teljesen ép maradt, olvasható, és a gerince is többé- kevésbé egyben van. Csak olyan ritkán szoktam új könyvet venni, inkább antikváriumban vásárolok, meg a könyvtárban szokott lenni selejtezés, amit semmiképp sem hagynék ki, mert kincseket lehet találni. Mégis, ez a könyv egy képes album, megvallom, sajnáltam, hogy megrágta.
   Most, hogy közeleg a nyár, ideje a jégkorszakkal foglalkozni ;-))
   A könyvben élethű rajzok vannak a rég kihalt állatokról, hogyan néztek/ nézhettek ki. Volt egy csomó kardfogú állat. Elég félelmetes lehetett velük találkozni, egy mai tigrissel sem futnék össze szívesen négyszemközt, egy dzsungelben. Valahogy félelmetes jelleget kölcsönöz a kardfogú állatoknak a hatalmas agyar. Olyan vad és vérszomjas kinézetük lesz tőle.
   Megindult a fantáziám. Milyen lenne egy kardfogú nyúl?Vagy egy kardfogú hörcsög? Esetleg egér? Szinte minden rágcsálót el tudok képzelni hatalmasra nőtt agyarakkal.
   A kardfogú nyulat vadas színben képzeltem el, durva szőrrel (nem olyan pihe- puha kivitelben, mint az én nyuszikám). Biztosan jóval nagyobb is volt, mint a maiak, és nagyon szigorú szemekkel nézett. Mi több, össze is ráncolta a képzeletbeli szemöldökét. És ha két lábra állt, szinte a földet súrolta a hatalmas, gyilkos fog. Úgy képzelem, hogy a szintén kardfogú róka- ha a nyomába eredt- megtorpant, amikor a kardfogú nyúl nem menekült, mint napjainkban élő leszármazottai, hanem visszatámadt. Mert az ősi nyulat mindenképpen vérnyúlnak képzelem. Ez egy gyerekkorból ittragadt képzettársítás: a VADállatok minden helyzetben vadak. Tehát egy vadnyúl is vad, értelmezésem szerint fékeveszett ámokfutó, nevelhetetlen és romboló jellem. Ezt az ősi vad- vérnyulat is bátornak és oroszlánszívűnek képzelem. Aki nem hagyja, hogy áldozattá váljon, hanem szembe mer fordulni a támadójával. Nyilván ebbe a képbe nem fér bele az aprócska tény, hogy a kardfogú róka sem lehetett beszari, ha enni akart, megküzdött volna az én vad, kardfogú nyulammal. Ha léteztek is volna, valószínű, hogy az egyiküknek meg kellett ennie a másikat, mert van ugyebár ez a tápláléklánc- dolog (is). Nem ehet mindenki füvet, és különben is, a természet úgy van jól kitalálva, ahogy van.
   A kardfogú nyúl egy másik problémája, hogy mint a rágcsálóknak (a nyúl, mint tiszteletbeli rágcsáló) általában, folyamatosan nő a foga. Egy kardfog, egy hatalmas agyar, koptathatatlan lenne, ha a nyúl derekáig érne.  Az is lehet, hogy kardfogú nyulak léteztek (csak nem tudunk róluk), csak idővel túlnőtte a foguk a testhosszukat, és már mozdulni sem tudtak a testüknél nagyobb agyaraktól. Na jó, ez már kicsit sok.
   Tisztában vagyok vele, hogy minden tudományos magyarázat a kardfogú nyúl ellen szól, nem is akarom őt beilleszteni az evolúciós rendszerbe, csupán meglódult a fantáziám, és elképzeltem, milyen lett volna, ha létezett volna.
   Nem én vagyok az első, aki elképzelte ezt a vad, sosemvolt ősi állatot, találtam is róla egy jó kis képet, hogy más hogyan képzeli a vérnyúl ősét:

2012. április 15., vasárnap

A magyar irodalom rejtélyei

   Ismét egy könyvtáros kaland. Pénteken el tudtam menni könyvtárba, amiből sosem elég. Imádok matatni a polcokon, új könyveket találni, új írókat felfedezni. Találomra levenni egy könyvet, amit kinyitok, és néha teljesen magába szippant. Nem mindig az ismerős könyveket forgatni, a biztos kedvenceket lapozgatni. Így találtam meg Az igazi Farkasember című könyvet is (már írtam róla korábban), ami mély nyomot hagyott.
   A középiskolában finoman szólva gyenge volt az irodalom, magyar nyelv oktatása. Viszont a természettudományokat nagyon közel hozták hozzám, talán azért is lett a biológia a kedvenc. És az állatok. Viszont ahogy teltek az évek, felfedeztem, hogy az irodalom is érdekel. Gimiben gyűlöltem. Egy kínszenvedés volt az egész. Persze minden kötelezőt végigolvastam, mert egy buzgómócsing voltam. De nagyon szenvedtem. Egy neurotikus nőci kapta feladatul, hogy egy sereg izgága gyerkőcnek elmagyarázza Raszkolnyikov tettének mozgatórugóit, és hogy kedvet csináljon nekünk az olvasáshoz. Hát, nem jött össze a dolog... Minden irodalmi elemzés arról szólt, hogy mit kell érteni a művön, hogyan kell értelmezni. Semmi más gondolat nem felelt meg neki, csakis az, amit meg akart tanítani. És ha nagyon nem akartuk befogadni az őáltala prezentált értelmezést, hisztizett. 
   Szóval nem volt nagy élmény. Idővel persze felfedeztem magam, hogy az irodalom egy tök jó dolog, főleg ha nem agyonmagyarázott műelemzések által közelítem meg, hanem csak úgy élvezem, ahogyan van. Esetleg gondolok róla, amit akarok. Azóta nagyon szeretek olvasni, egy rakat régi kötelezőt is újraolvastam, klasszikusokat is. Úgy, ahogyan jól esik. Minden magasröptű értelmezés nélkül. 
   A könyvtárban ismét sikerült egy súlyos könyvet találnom. Kikölcsönöztem, hazahoztam, azóta nem tudom letenni. Száz rejtély a magyar irodalomból, Halmos Ferenc szerkesztésében (Gesta könyvkiadó, 1996). Tele érdekességekkel a magyar irodalomból, csupa olyan dolog, amit az iskolában nem tanítanak, pedig talán érdemes lenne. Mindenesetre felkelti az ember érdeklődését.
   Időrendben halad, cikkekben dolgozza fel az adott témát, képekkel illusztrálva. Az adott téma történelmi környezete is alaposan bemutatásra került, az író, költő munkássága, élete, környezete. Nem várja el az olvasótól, hogy abszolút járatos legyen a magyar történelemben. Nyilván aki magabiztosan mozog ezekben a témákban, annak esetleg unalmas lehet a dolog, de azt gondolom ennél a könyvnél inkább a járatlanabb, érdeklődő olvasók a célközönség. Mint én. Egy csomó dologról már hallottam, de pontatlanul tudtam, vagy nem jól, ezért nagyon hasznos volt újra szembesülni a tényekkel. 
   És a magyar történelem tele van izgalmas figurákkal! Kár, hogy nem annyira közismertek, mint pl. VIII. Henrik angol király zavaros szerelmi ügyei, mert megérdemelnének több figyelmet. Például Janus Pannonius eredeti neve, Galeotto Marzio, Mátyás udvarának szabadszájú humanistája. Vagy Balassi Bálint költészetében meghúzódó szúfi misztika, Rimay János költő meghatározó találkozása Galileivel, Károlyi Gáspár Bibliafordításának kálváriája Szenci Molnár Albert közvetítésével. És még száz más, érdekesség!
 
  

2012. április 14., szombat

Veszedelmes viszonyok

   Arcimboldo és a könyvek viszonya veszedelmes. Mindkettő nagyon közel áll a szívemhez, mégis, esküdt ellenségei egymásnak. Illetve Arcimboldo a könyveknek. Mert a könyvek nem harapnak vissza. De a nyúl, a kis kedvenc, aki azt hiszi mindent megtehet- megehet- annál lelkesebben pusztítja a számomra oly kedves darabokat. 
   Mikor beköltöztünk a jelenlegi lakásba, csak sebbel- lobbal felszórtam a könyveket a polcra. Sürgetett az idő, nem állt módomban alaposan elpakolni. Amúgy nincs sok holmink, egy nap alatt be tudunk rendezkedni bárhol. Csak a könyvek. Sokan vannak. 
   Nem szeretem, ha rendetlenségben vannak a könyvek. Témánként szétválogatom őket, és lehetőleg szerző szerinti betűrendben sorakoznak a polcon. Ha van hely. Mert itt épp jelenleg komoly helyszűke van. Kevés a polc, így a földön is, mindennemű szekrényben, ablakban, asztalon könyvkupacok vannak. És a polcon is totális összevisszaságban, beszuszakolva laknak, már fél éve. 
   Egyszerűen képtelen voltam rászánni magam, hogy rendet rakjak. Na de most! Megérett az elhatározás, és egy napot rászántam, rendet raktam. Néhány kupacot sikerült megszüntetni, és a tematikus betűrend is többé- kevésbé megvalósult, a lehetőségekhez képest. Arcimboldo viszont előszeretettel rágja a könyveket. Ami hatalmas szívfájdalmam. Küzdök a rossz szokása ellen, de igazi megoldást még nem sikerült találnom. A leghatékonyabb eddig az illatos hadviselés: különféle illatos fufu- val (parfüm, spré, és miegymás) behintem az alsó sorban lakó könyvek gerincét. Egy ideig egész jól működik a dolog, mert elkerüli az "illatos" könyveket, de a legjobb illat sem tart örökké: onnan tudom, hogy elmúlt a hatása, hogy a kis kedvencem újabb könyvcafatokkal a szájában kerül a szemem elé. 
   Ma, amikor pakolásztam, természetesen ott sündörgött. Mindent szét kellett pakolnia, odébb tuszkolni, így egy kis nehezítéssel határozottan lassabban haladtam. De nagyon vidám nap volt! Estére elkészültem. Arcimboldo két lábon állt, és nézett. Közel negyed órát ebben a nyulak számára nem túl kényelmes pózban töltött, és szemlélődött. Szerintem elégedett volt a munkámmal!
   Vagy már nézegette, hogy melyik könyvet rágja meg, ha kiteszem a lábam a szobából...
Ártatlannak tűnő, ám annál veszélyesebb jószág

2012. április 13., péntek

Heti nyulam- 11.


A megszeppent arany- nyúl. Tegnap látogatóban voltunk az állatorvosnál. Nem beteg, csak a szokásos, éves oltáson voltunk. A nyulakat érdemes beoltatni legalább évente egyszer, a halálos myxomatosis vírus ellen. Gyógyíthatatlan betegséget okoz, többek között a szúnyogok terjesztik. Így tavasszal, még a szúnyoginvázió előtt be szoktam oltatni, hogy biztosan védett legyen, mire elszaporodnak a dögök. 
   Természetesen nem rajong az ilyen látogatásokért. Szegénykém rettenetesen félt, úgy kalapált a pici szíve, hogy azt hittem elájul. Persze nem rosszalkodott, mert ő alapjában véve egy nagyon rendes nyuszi, csak láttam a szemében az aggodalmat. Szuri közben behunyta a szemét, és utána felvettem, remegett. 
   Aznap kapott még több adag banánt, műzlit, meg mindent, amit szeret, hogy egy kicsit jobb hangulata legyen. Nagyon kimerítette ez a kirándulás, meg szerintem azért fájt a szuri helye, mert egész nap feküdt, semmi gengszterkedés nem volt. Ma reggelre már visszaköltözött bele a nyúldémon: száguldás a bútorokon, randalírozás. 
   Doktor bácsi azt mondta rá, hogy kicsit husi. Szerintem csak nagy a szőre... Persze nem vallottam be, hogy mi mindent eszik, amit a nyuszikák nem szoktak...

2012. április 12., csütörtök

Brumi húsvétol

Brumi, a kismedve, lelkes rajongója az ünnepeknek. Imádja a pocakját tömni, és most sem maradt tétlen: a diszkréten kifestett nyuszilányt elcsábította, levetkőztette, majd megette! Hát így bízzon bárki egy falánk kismedvében!
 
A gyanútlan nyuszipár.
A gaz csábító.
Lemeztelenítve. Megharapva.
Brumi tagadja tettét. Próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Pedig Brumi, tudjuk mit tettél! Vagyis mit ettél.



2012. április 11., szerda

Névtelen áldozatok

   Húsvétra sokan vesznek bájos nyuszikát ajándékba, gyakran gyerekeknek. Az ünnep elmúltával a nyuszi elveszíti érdekességét, megunt, felesleges kacattá válik. Nem mindenhol, tisztelet a kivételnek, de gyakori, szomorú eset, hogy az ünnep dísze az ünnep elmúltával feleslegessé, nyűggé válik. Pedig egy állat nem olyan, mint egy színes szalvéta, hogy csak úgy eldobják!
   A minap olvastam egy cikket a húsvéti nyuszik sorsáról. Teljesen kiakadtam. A legtöbb nyuszit megeszik, ami még talán a legszerencsésebb kimenetele egy ilyen borzasztó esetnek. Sokan viszont szélnek eresztik a korábban dédelgetett kedvencet az erdőbe. Ezek a "dísz"- nyuszik természetes környezetükben már teljesen életképtelenek! Az ő környezetük már a ház, a lakás, nem tudják megvédeni magukat. Sokuk elszaladni sem képes a veszély elől, mert annyira nincsenek mozgáshoz szoktatva. Üreget sem tudnak feltétlenül ásni, mert már a nagyszüleik is parkettát vagy padlószőnyeget tapostak egész életükben. És mindennek tetejébe teljesen emberhez szokottak, nem érzékelik a veszélyt. 
   A másik oldala, hogy borzasztóan elszaporodnak. Bár nem sok természetes erdő van ma Magyarországon, mégis, egy nagyobb nyúlcsapat nem tesz jót az élőlények dinamikus egyensúlyának. Felborítja a rendet. 
   Ezzel a nyúlfarknyi bejegyzéssel szeretnék megemlékezni azokról a nyulakról, akiknek csalódniuk kellett az emberekben, akikben bíztak, akikre az életüket bízták (még ha nem is önszántukból). Sajnálom őket, hogy mi szenvedés jut nekik a felelőtlen gazdáik miatt. Csak azért, mert cukik, néhány napig, hétig érdekesek. Ők sem dísztárgyak, rájuk is vigyázni kell, gondoskodni róluk egy életen át! 

2012. április 9., hétfő

A húsvéti nyuszi sorsa

A húsvét a nyulak ünnepe. Íme egy kis mese a húsvéti nyúlról, aki nem egészen úgy tervezte az életét, ahogyan az alakult. Kellemes ünneplést!

  Szende Cindy volt a legkisebb nyuszi az alomban. A testvérei- szám szerint kilenc- mind nagyobbak és szebbek voltak nála. Olyan életrevalóbbak. Mindannyiuknak barna bundája volt, a barna elképzelhetetlenül sok árnyalatában. És mindannyiuknak csillogó barna szeme volt, mint egy falat bonbon. Kivéve Cindynek. Cindy bundája teljesen fehér volt, semmi foltocska, semmi szín, semmi izgalom. És a szemei is vörösek voltak, mint aki épp most hagyta abba a sírást. Az anyja szerint egy patkányra hasonlított. Cindy szégyellte is magát. De akkoriban még nem találták fel a bundafestéket és színes kontaktlencsét a nyuszilányoknak, hogy vonzóbbá tehessék magukat.
   Mindennek tetejébe Cindy fülei sem voltak nyúl- szabványosak. Inkább tömpéknek tűntek, mintsem kacér, hegyes nyúlfüleknek, melyek büszkén mutatnak az ég felé, hirdetve a nyúltudat örökkévalóságát. Cindy egyik füle lelógott, a másik pedig cél nélkül meredezett a feje tetején, némi szőrpamacsban kaszálva. Egyszerűen nevetséges volt az egész megjelenése. A nyúlság paródiája. A testvérei csúfolták, kinevették, nyúlpapa pedig feddő és bizalmatlan pillantásokkal sújtotta nyúlmamát, ha Cindyre tévedt a tekintete. Persze ez ritkán fordult elő, mert sok- sok szép kisnyuszit szabadított a világra, akiken büszkén pihentethette a tekintetét.
   Cindy szégyellte is magát rendesen, de a nyuszi- harakirit nem neki találták ki. Várt. Úgy volt vele, hogy egyszerűen a világ nem lehet ennyire szar. Valaminek történnie kell. Igazságtalanság lenne, hogy az univerzum olyan bűnökért sújtsa, amiről ő nem is tehet.
  Idővel a szerencse rámosolygott Cindyre. A szende kisnyuszit elvitték egy plázába húsvéti nyuszinak. Nem, ez olyan póriasan hangzik, mintha kisebbíteni akarnám Cindy fényes karrierjét. A tündöklését, ahogyan a rút kisnyuszi végre kibontakozhatott és csodálatos nyuszi- manökenné vált. Az egész világ a tappancsai előtt hevert. Minden reggel fényesre suvickolták a bundáját, bőségesen megetették, és semmiben sem szenvedett hiányt. Aztán indult a nap. Ezernyi vaku villant felé, mindenki őt akarta látni. Fényképezték. Felnézett a csodálóira. Fényképezték. Átnézett a műfűvel hintett műkert műanyag kakasára, aki tőle néhány méterre lett elhelyezve - a vidéki hangulat fokozása érdekében. Fényképezték. Füvet rágcsált. Fényképezték. Bátran rávethette bárkire vörös tekintetét, rajongást látott a szemekben.
   Mindenki vele akart fényképezkedni. Simogatták, gügyögtek hozzá, ajnározták és rajongtak érte. Szende Cindy elégedett volt a dolgok ezirányú változásával, úgy gondolta, ez a dolgok rendes kerékvágása. Ekkorra már egyáltalán nem volt szende, amolyan művészi névként használta csak. Elégedetten ízlelgette a gondolatot, hogy a testvérei- akik mind  lenézték és megvetették őt- már mind pörköltként végezték, miközben az ő karrierje felfele ível, töretlen lendülettel készül meghódítani az emberek világát. Nem értette, hogy mit jelent az, hogy őt húsvéti nyuszinak nevezik, de nem is izgatta magát különösebben ilyen apróságon, nevezzék, ahogyan jól esik.
   Néhány nap alatt már sorban álltak a gyerekek, hogy megsimogathassák, az apukák, hogy lefényképezhessék. Csupa mosoly és ragyogás vette körül. Imádta, hogy a lámpák melegítik, a vakító fehér fény még ragyogóbbnak mutatta a bundáját. Nem zavarta, hogy műfűbe ültették, nem tudott legelészni, mert a virágok is műanyagból voltak. Csak reggel meg este kapott ehető ételt, de azért napközben is leesett egy- két falat az ifjú rajongóktól. Fényben, csillogásban és káprázatban teltek a napjai. A néhai legkisebbnek, akit még az életre sem találtak alkalmasnak a szülei.
   Egyszer minden jónak vége szakad, a húsvét is elmúlt. Ez önmagában semmit sem jelentett Cindynek, nem tudta értelmezni ezt a fogalmat. Azt viszont már annál inkább, hogy a rajongók, a gyerekek, akik mind meg akarták simogatni selymes bundáját és mind vele akartak fényképezkedni, egyik pillanatról a másikra elmaradtak. Egy nap már nem jött senki. A következő nap sem. Cindy bánatában egész nap falt. Már nem törődött a vonalaival. Kétségbe esett. Emberek mentek el mellette. Csak a lábukat látta. Nem nézett többé rá senki. Nem fényképezték, nem fürödhetett a csillogó tekintetek kereszttüzében. A népszerűség, ahogyan jött, úgy ment.
   Cindy pedig csak evett és evett, mígnem egy ember egy szép napon szétbontotta a tanyasi udvart. A harmatcseppel díszített tulipánok nejlon fóliákba kerültek, a műfüvet felgöngyölték, a műanyag kakas pedig egy kartondobozba került. Odébbállunk. Gondolta Cindy, mintegy önmagát biztatva. Új arcok, új fények, új kalandok. Cindy magabiztosan szállt be a szállítódobozába.
   Abba a dobozba, ami valóban új helyszínre varázsolta a néhai művésznőt, de nem olyanra, amilyenre ő azt elképzelte. Mert Cindy mégiscsak egy húsvéti nyuszi volt. És gyerekek, el kell hogy mondjam nektek, a megunt húsvéti nyuszikból mind pörkölt lesz!

2012. április 6., péntek

Heti nyulam - 10.



Heti húsvéti nyulam. Mert a húsvét a nyulak ünnepe. Nem tudtam választani a két kép közül...
Arcimboldo nagy csokoládé rajongó. Bár nem a csokoládémassza a kedvence- a csokis müzliszelet a befutó- azért a kollégákba is szívesen beleharapott.

2012. április 5., csütörtök

Húsvéti rémnyulak


   Vannak azok a típusú filmek, amelyek azt mutatják be, hogyan lesz a meghitt, családias ünnepből rémálom, horror, borzalom. Szerintem ezt sokan a saját bőrükön tapasztalhatják évről- évre, de a "többieknek" készültek a filmek, hogy nekik is legyen fogalmuk róla. Sőt, a karácsony kedvelt témája a horrorfilmeknek. 
   Azt nem értem, évek óta nem sikerült megfejtenem, a húsvét miért nem ilyen felkapott téma. Pedig az is fincsi kis családi rendezvény. Ha belegondolsz, egészen perverz. A nyúl tojást tojik, a cuki kisbárány festett hegyi levegő foltokkal az arcán bájosan billegeti a popiját a kövér füvű kertben, aztán megesszük. Aztán a tojásokat is megesszük. Mindent és mindenkit megeszünk. Még Isten Bárányát is. Szakrális zabálás. Nekem legalábbis ennyi maradt meg a húsvétból. 
   És aztán egy szép napon, a femina.hu-n megtaláltam ezeket a szívhez szóló képeket. Borzasztó húsvéti nyulakról. Némelyüket bájosnak szánták, de valami egészen mássá fajult a dolog. Talán pont az a rettenetes benne, hogy akár normális is lehetne. Csak egy ponton, egy árnyalatnyit megcsúszott a valóság, és a kedves gondolat rémálommá válik. Megnyugodtam. A világ a legnagyobb rendben van. A húsvéti nyulak is borzalmasak.

 Eredetileg csokinyulakat akartam fotózni, mert vérlázítóan ronda példányok kacsintanak rám nap mint nap a boltok polcairól. És mindenki másra is, nem csak én vagyok kitéve ennek a vizuális erőszaknak. 
   Ruhába- illetve hiányos öltözékbe- erőszakolt állatok, akik kedvesnek hivatottak lenni, inkább torz paródiái az emberiségnek, önmagunknak. Láttam egy kacsán csak kalap és nyakkendő volt. Illetve javítok, nem CSAK, mert az is minek volt rajta.

  Viszont hogy ne csak rossz dolgokról legyen szó, a csokoládé minden ízben és mennyiségben jó, és túlzott fogyasztásukra mi sem alkalmasabb, mint egy ünnep! És ha már jól teleetted magad, rémálmaidban jönnek a horrornyulak!

UI: nekem ez az utolsó páros a kedvencem!

2012. április 4., szerda

Főemlősök, főbérlők- Oszkár


  Elérkeztünk végre a kedvenc főbérlőmhöz. Oszkár maga az álom volt. A tökéletes főbérlő. Mi legalábbis nagyon egymásra találtunk. Az optimális albérlő- főbérlő viszony.
   A középkorú Oszkár egy kis állatkereskedést birtokolt a budai zöldövezetben. Ennek folyományaként ő is rajongott az állatokért. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Oszkár a megjelenésével mit sem törődött, inkább hajléktalannak néztem volna, mint bolttulajdonosnak. A megmaradt hajából néhány szánalmas raszta- csimbókot sodort az idő. A színes ingeket le nem lehetett róla robbantani, és a szandál- frottírzokni párosítás is elengedhetetlen eleme volt az Oszkárságoknak. Vastag szemüvegén át mindig csillogó és mosolygó szemmel figyelte a világot. Egyszerűen lehetetlenség volt Oszkárt nem kedvelni.
   A lakás kicsi volt és olcsó. Viszont nagyon jó helyen volt, szerettünk ott lakni. Egy társasház ötödik emeletén volt, felettünk már senki sem lakott. Amolyan penthouse. Az olcsó árnak egy igen kézenfekvő oka volt: Oszkár munkája. Mert Oszkár nemcsak haza, de az albérletbe is hozta a munkáját. Szóval kiadta a lakást tele állatkákkal. Emiatt nehezen tudta kiadni. És egyszer csak betoppantunk az életébe mi, akiket csöppet sem zavart a lakás, ami már félig- meddig be volt lakva. Semmire sem vágytam úgy, mint egy lakásra tele állatokkal. Na jó, ennél jobb már talán csak az állatkertben lehetne. Talán.
   Kiöregedett tengerimalacok, egerek, hörcsögök, akiket nem tudott eladni, lerágott farkú halak, félszemű madarak és megesett macskák átmeneti szállásaként használta a lakást. Idővel néhányukat tovább tudta adni, de sokuknak ez volt a végállomás. Amolyan raktár- jelleggel a fél állatkereskedés az albérletben lakott. Nem okozott gondot, hogy nekünk is van néhány jószágunk ( inkább rosszaszágok). Simán megértette.
   Ha kinyitottam a konyhaszekrényt, néhány megtépett farkú sziámi harcoshal vigyázott a lisztre, sóra. A fürdőszobában rágcsálók laktak. Azért kerültek ide, mert a legtöbbnek volt olyan mókuskereke, amit imádtak tekerni- éjszaka is. A fém mókuskerekek pedig olyan éles hangon nyikorogtak, mintha maga a Halál Kocsisa jött volna. Az összes rágcsáló éjszaka randalírozott, ezért a fürdőszobába költöztettük őket. Csak egyetlen szobából állt a lakás, a fürdőszobaajtó viszont be lehetett csukni, így egész elviselhető lett az éjszakai neszezés. A használhatatlan mosógép dobjában egy sértődött csincsilla duzzogott. Valami bőrbetegség miatt foltokban kihullott a szőre, így az albérletben töltötte a regenerálódás hónapjait. Nem volt egy barátkozós fajta, nem tudom, az új helyén képes volt- e kicsit engedni a sértett méltóságából.
   Néhány kanári is lakott ott, főként a csillár rejtekében. Mondanom sem kell, elég rendesen összepotyogtatták. És egy hatalmas arapapagáj is helyet kapott a lakásban, a kamra kifejezetten az ő igényei szerint lett átalakítva. Oszkár szerint az állatkereskedésben csak egy szűk kalitkában tudta volna tartani, ami állatkínzás. Így viszont a madár teljes szabadságban és jólétben élt, néhány róla készült fotó helyettesítette őt a boltban. Elég borsos árat kért a ritka madárért, ennek ellenére volt rá vevő.
   Az állateledelre nem volt gondunk, Oszkár bőségesen ellátott mindenkit, a mieinket is. Néha ízletes csemegéket hozott a macskáknak, olyat, aminek már a puszta látványától megindult a macsekok nyálelválasztása. Biztosan valami különleges összetevője volt, mert amint meglátták a dobozát (így kell a macskákat megtanítani, hogy felismerjék a különböző márkákat) követelőző nyávogásba kezdtek, kis testüket mindenhez odadörgölték és összenyálazták a doboztartó ember lábát. Néha össze is karmolták, ha nem bírták kivárni, amíg valamelyikünk megküzd a konzervdobozzal. Nem az egy ujjal is könnyen kinyitható fajta volt. Gondoltam nekünk is át kellene szoknunk az állati csemegékre.
   A macskák beleszültek a szennyestartóba. Egész kis cicasereglet lakott a kosárban, amiben a vasalásra váró ruhákat tartottam. Akkoriban tényleg minden ruhánk, ágyneműnk úszott a szőrben, tollban, forgácsban. De nem bántuk! Nagyon vidám időszak volt.
   Oszkár néha bekukkantott, hogy mindenki megvan-e, nem szenvedne-e hiányt valamiben védencei. Néha elvitt valakit, máskor hozott helyette újakat. Gyakran változtak a lakók, de nem zavart. Izgalmas volt ennyi állattal lakni. Néha kicsit zajos volt ugyan, nappali alvást el sem lehetett volna képzelni, de ez nem volt probléma, akkoriban nem dolgoztam éjszaka.
   A takarítás reménytelen küzdelem volt, eleinte lelkesen próbálkoztam, hogy úgy nézzen ki a lakás, mintha emberek is laknának ott, de idővel feladtam. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem takarítottam, csak meg kellett szokni, hogy hiába mosok fel, tíz perc múlva mindent ismét ellep a szőr és a toll. És ennyi jószágnak szaga is van ám! Amikor köztük él az ember, észre sem veszi. Viszont amikor barátok, ismerősök jöttek látogatni, láttam az arcukon azt a diszkrét fintort, amit a tömény macskapisi szaga okoz, ha edzetlen orral találkozik. Sosem tették szóvá, felesleges is lett volna erről vitát nyitni, de nem tudtak uralkodni az arcizmaikon, amikor beléptek. Jól éreztük magunkat így és kész!
   Szerencsére Oszkár sem csinált belőle problémát, hogy a függönyt kis védencei cafatokra tépték, vagy a kanapét bolyhosra szaggatták. Eszébe sem jutott, hogy mi tettük volna tönkre a lakást. Más rajtunk kívül úgysem költözött volna oda. Eléggé lelakott volt, de minden volt benne, és a régi bútorok tényleg nagyon kényelmesek voltak. Oszkár sem sajnálta, hogy apró fogak martalékává válnak a nagymama ezeréves bútorai. Több generációt kiszolgáltak, teljesítették küldetésüket.
   A szomszédok nem is tudtak az állatkertről. Hallottam, hogy egyszer egy kutya miatt hívtak össze egy rendkívüli lakógyűlést, mert néhány lakót zavart a kutyaugatás. Boldogan szavazták meg, hogy a hangoskodó ebnek mennie kell. Szerintem ez botrányos dolog. Mert a részegen dorbézoló apukákat, a rádiót és televíziót max hangerőn bömböltető mamzit sem szavazzák meg, hogy költözzön máshova. Nem gondolom, hogy egy kutya ugatása lenne a legnagyobb probléma egy lakóközösségben. Minket szerencsére egyetlen szemfüles lakó sem szúrt ki, igaz kutya nem volt. A forgácsot, tápot, macskaalmot pedig kisebb részletekben, táskába rejtve hordtuk fel. Amolyan James Bondos küldetés.
   Sajnos nem tartott sokáig az idilli állapot. Mindössze tíz hónapot laktunk itt. Oszkár nem akart lenyúlni, mindig rendesen elszámolt és a kauciót is visszaadta. Maradtunk volna tovább is, de Oszkár eladta a lakást és az állatkereskedést is és külföldre távozott. Nagyon sajnáltam, mert tényleg rendes ember volt.
   Oszkár jó emlékét őrizzük mind a mai napig: tőle vettük Arcimboldot, a világ legcukibb nyusziját!

2012. április 2., hétfő

Brumi kirándulása

   Brumi, a plüss medve, lelkes kiránduló. A tavaszi nap első simogató sugarai kicsalogatják barlangjából, és felkerekedik, hogy megismerje a várost, ahol él. Egy igazi túrázó sosem felejtkezik el a megfelelő lábbeliről: sem túl nagy, sem túl kicsi, pont megfelelő! Ha kirándulni indulsz, mindig figyelj oda, hogy milyen cipőt választasz. Brumi vagány kismedve, nagyobbnak képzeli magát, mint a valóság. Igazi medvetudat!


A potyautas kismedve. Nem talált magának megfelelő túracipőt, így viteti magát, mint egy úr. Természetesen a friss hegyi levegőről nem tud és nem is akar lemondani, csak mert némi topánka- problémák merültek fel. Ilyenkor tavasszal a legkellemesebb a levegő: egy cseppet hideg, de annál simogatóbb! Útközben lehet nézelődni, esetleg úttörő- dalokat énekelni! A csendes kismedvék jutalma, hogy sok állattal találkozhatnak útközben. A lármás kismedvék elriasztják az erdő lakóit.


Brumi Gül Baba türbéjéhez kirándul, tiszteletét teszi a nagytudású Budai Pasa előtt. Varázslatos hangulatú hely, még nem nyílnak a rózsák, de csodálatos kilátás nyílik az alant elterülő városra.



 A Nagyvezér és a Kisvezér hamar egymásra találtak. Brumi, mint a férfiak általában, rajong a történelemért. Olvasott a török megszállásról, de inkább a ránk maradt jó dolgok miatt rajong a török kultúráért. A kulináris élvezetek, a kifinomult művészet, az élet szeretete, ami Brumihoz közel hozza ezt a kultúrát. Gül Baba mesébe illő rózsakertje már a múlté, ám egy arra utaló, szerényebb kertet ma is megcsodálhat az arra látogató.

 Egy elengedhetetlen turistafotó: itt jártam! Az arany félholdon a nap megcsillan, ezerfelé szórja vakító sugarait és hirdeti a törökök nagyságát. A kifinomult stílussal megtervezett épület szinte belesimul a környezetébe, vizuális élményt nyújt az arra látogatónak. Brumi olvasott medve, mindent tud a török építészeti stílusokról. És nagy rajongója a török csemegéknek, egy falat lókummal bármikor le lehet venni a lábáról! A Magyarországon megmaradt török kori emlékek mindegyike figyelemre méltó, a fürdők már- már a spirituális miszticizmus határát feszegetik. Bár fürdőzni kismedvéket nem engednek be, azért Brumi hallotta már hírét a káprázatos fényekben úszó török fürdőnek!
                                                                                   

  Az élményekkel jóllakott kiránduló megpihen. Mi sem kellemesebb, mint a megfáradt lábakat kinyújtóztatni a simogató tavaszi napsütésben! Néhány falat az otthon összekészített szendvicsből, és a kismedvét máris új erő tölti el- muszáj felpörögni, mert még haza is kell sétálni!



2012. április 1., vasárnap

MACSKALENDÁRIUM - ÁPRILIS

 Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt egy cseneri csengős pörgeszőrű göndör csődöre. De bármilyen pörgeszőrű göndörcsődör volr Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc, kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő- lődörgő dőre öreg.

  Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő- lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.

  Szomszédságában élt a fösvény Szemere, annak volt egy nőstény szamara.

  A szamárnál szamarabb szemere sem szerzett hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara számára, ezért sok szemérmes szamárkönny szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú szamara szemére.

  Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön ődöngő- lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált? Öszvért!


Romhányi József- Szamárfül