2012. március 30., péntek

Heti nyulam - 9.


   A legzabálnivalóbb cukorfalat épp portyázik. Minden nap kap friss szénát, az etetőjébe, de a zacskóból kilopkodott szálaknál nincs finomabb. Teszi mindezt a néhai Maszatka, a dzsungáriai törpehörcsög ketrecének takarásában. Ő legalábbis így érezte. Mert amikor rászóltam, úgy tett, mintha nem is látnám.

2012. március 28., szerda

Algernon, Lothar, meg a többiek


   Egy időben nagy divatja volt a japán táncoló egérnek. Imádnivaló, iciripiciri egér, nem lehet neki ellenállni. Akire apró, fekete gombszemeit ráveti, az biztosan elcsábul. Nem is kérettem magam sokáig, én is vettem egy párat. Egy fiút és egy lányt. Az állatkereskedő bőszen esküdözött, hogy ő biztosan meg tudja állapítani a még pubertáskorba sem lépett egerek nemét. Elmondanám, hogy tévedett. Két fiú volt.
   Ezidőtájt már a suliban is voltak egereink, amit a kiskorú kollektíva harmonikus munkamegosztásban gondozott. Ez abból állt, hogy az első szünetben kiszórtuk a büdi forgácsot, a következő szünetben betettük a tisztát, a harmadik szünetben pedig megetettük a már igencsak kiéhezett jószágokat. Bár inkább rosszaszágok voltak. Megállás nélkül nyüzsögtek, cincogtak, randalíroztak. Egyszerűen velük kellett foglalkozni egész nap. Eleinte hárman voltak, de az ivarérettségi kort átlépve kezdtek exponenciálisan szaporodni. Naturális szemléltetése az x2 függvénynek.
   A suliban élő kommuna finoman szólva vegyes táplálkozású volt: uzsonnamaradéktól kezdve a chipsen és a csokin keresztül még a ceruzákat is megették. Érdekes módon a rágógumira nem kaptak rá és a kóláért sem verték az üveget. Pedig ezekből is kaptak rendesen, nem szenvedtek hiányt a nyalánkságokból.
   Tehát tapasztalatokkal felvértezve vágtam neki az otthoni egér- projectbe.
   Szerettem velük élni, nagyon jó társaság voltak. Építettem nekik labirintust, amiben nagyon hamar megtanultak tájékozódni. Apró jutalomfalatkákkal segítettem a tanulásukat.
   Szinte minden korombeli kamasz lánynak volt egy titkos naplója. Én is kaptam egy szülinapra egy barátnőm anyjától, könnybe lábadó szemekkel és sejtelmes pillantásokkal kísérve. Írj bele minden fontosat, ami történik veled! Szólt a sokatmondó üzenet, remény, jókívánság, vagy valami afféle, hátha történni fog VALAMI szerencsétlen hétköznapi, pattanásos seggdugasszal.
   Történt is, mert ebbe a csillámos- színes- illatos csodanaplóba vezettem titkos feljegyzéseimet az egereimről. Teljesen úgy éreztem magam, mint a nagy példaképem, Victor Frankenstein nyomdokaiban járnék. Az őrült tudós, aki nem ismer határokat, és már Isten kapuit döngeti…
   Így vezettem a naplómat az egereimről, minden nap feljegyeztem róluk valamit. Szüleim kicsit büszkén, kicsit diadalittasan figyelték, hogy van mit írnom a naplómba. Azt természetesen nem kérdezték meg, hogy mit írok, hiszen egy nagylánynak már vannak titkai. Pedig szívesen megmondtam volna, hogy nincsenek még titkaim, csak az egereimről készítek feljegyzéseket. Azt hiszem, azt várták, hogy nőjek végre fel, és foglalkozzam olyan dolgokkal, amikkel a hasonló korú lányok foglalkoztak. Ez az öröm azonban még váratott magára.
   Az egereknek nagyon jó természetük volt, kedvesek voltak és gyorsan tanultak. Elneveztem őket Lotarnak és Algernonnak. Azokból a könyvekből, amiket akkoriban olvastam. Aldzsi visszahúzódóbb, bátortalanabb volt, de a szíve mélyéig tele kedvességgel. Lothar viszont bátor és merész, egy igazi kalandor, aki sosem lehet nyugalmat.
   Amikor tanultam- vagy tanulást színleltem- kiraktam őket az asztalra és ott futkostak. Az akváriumban lakó halak sosem érdekelték őket, viszont a tolltartóm annál inkább. Rendszeresen kirámolták a ceruzákat, radírokat és megrágcsálták őket. Meg a könyveket. Meg gyakorlatilag mindent, ami nem fémből volt. De nem bántam, imádtam nézni, ahogy csillogó szemmel vetik bele magukat újra és újra az asztalon halmozódó kacatok káoszába. Mindent megmozgattak, odébbhurcoltak,  megkóstoltak.
   Az első egérlány a suliból érkezett. Ott már nagyon elszaporodtak, elkezdtük őket elajándékozni, hazavinni. Én egy kifejlett lányt vittem haza a fiúknak, Izabellát, aki garantáltan lány volt, ezt több szüléssel bizonyította.
   A fiúk nagyon örültek neki, egymást félrelökve másztak rá. Ezzel beindult a házi egértenyészet.
   A fehér bundájukon kisebb- nagyobb fekete foltok voltak, ennek alapján tudtam őket azonosítani. Le is rajzoltam mindegyiket a naplómba, eleinte el is neveztem őket, aztán idővel feladtam. Nem volt ennyi egérnév a tarsolyomban. Az otthoni szaporulat sem maradt el a bentitől, nem győztem őket szétválogatni. Testvérek egymással, gyermekek a szüleikkel fajtalankodtak,nem voltak tekintettel semminemű rokoni kapcsolatra. Szodoma és Gomorra.
   A túlszaporulat kérdését az állatkereskedő oldotta meg. A bébi egereket átvette tőlem, cserébe kaptam forgácsot és magokat. Zseniális üzlet volt, mindketten jól jártunk. Ekkora már, mondanom se kell, minden ismerősömet egerekkel ajándékoztam meg.
   Az állatkereskedésből néha elhoztam egy idegen egeret egy kis vérfrissítésre, mert a genetikai deviancia már a harmadik generációnál szemmel láthatóan kiütközött. A szellemi képességeik a nullát súrolták, taníthatatlanok voltak és teljesen passzívak.  A bundájuk ritkás és kopottas volt. Sosem mondtuk ki, de így visszanézve úgy gondolom, ezek a kis genetikai zsákutcák a kígyók ebédjeként végezték.
   Két év után felszámoltam a teljes tenyészetet, Izabella egy szülés során pusztult el (szerintem legalább a tizedik volt), a kicsikből csak azokat tartottam meg, akik még nem voltak önállóak, és természetesen az alapító atyákat. A kicsiket külön tartottam, így Aldzsiék ismét ketten laktak, mint a kezdetekben. Végre több figyelmet fordíthattam rájuk, többet tudtam velük foglalkozni.
   Megtanítottam őket, hogy ha berakom a kezem a terráriumba, felmásszanak a karomon. Így vettem ki őket, hogy csak benyújtottam a kezem és már mindketten a vállamon voltak. Kalandra éhesen, hátsó két lábukon állva vártak, amikor beléptem  a szobába, csöppnyi rózsaszín mancsuk az üveghez nyomva, szinte követelték, hogy vegyem ki őket. Ellenben néhány elfajzott egeremmel, nem menekültek be a zugokba és magukban sem tettek kárt.
   Ez a szelídségük lett a vesztük. Ha otthon voltam, nem fedtem le a terráriumot, hogy jobban szellőzzön, csak ha elmentem otthonról takartam le egy rajztáblával. Merthogy már velünk lakott Sir Tóbiás, a csúcsragadozó. Igen, elég merész gondolat volt macskát és egeret, vadat és vadászt egy légtérben tartani, de szinte biztos voltam benne, hogy össze fognak barátkozni. Ifjúság, naivitás.
   Nem barátkoztak össze. Sir Tóbiás egy óvatlan pillanatban, amikor elmentem otthonról és nem fedtem le az egereket (Aldzsi, Lothar és kb. 5 bébi), visszaélt a helyzettel. Már úgy tűnt, hogy nem is érdeklődik az egerek iránt, közönyt színlelt álnok módon, és a gyanakvásom elaludt.
   Felugrott a szekrény tetején lévő terráriumhoz és benyúlt. Az én jól idomított egérkéim pedig kötelességtudóan másztak fel a vérengző gyilkos felkínált mellső lábán egy kis kaland reményében. A kaland nem is maradt el, de gyanítom nem ilyesmire gondoltak.
   A konzerveken nevelkedett Sir Tóbiás azonnal a táplálkozási lánc őt megillető helyére szökkent és megragadta a csillogó szemű egerentyűimet.
   Nem tudom pontosan hogyan történt az eset,, mert csak a fináléra értem haza.
   Anyám pedáns, rendszerető, kicsit tisztaságmániás háziasszony volt. Az otthonunk mindig tiszta és rendezett volt, az állatkertem ellenére is átható vegyszerszagban fürdött minden. Együtt értünk haza. Kettesben, anyám meg én. Olyan boldog nap volt. Addig. Amint beléptünk, anyám pillantása a franciaágyra esett. Én már a konyhában pakoltam ki a bevásárlószatyrot, amikor hallottam, hogy kiesett anyám kezéből a táskája, tompa puffanással földet ért, és hallottam a nehéz sóhajtást,hogy inkább megfulladna. Berobogtam és földbe gyökerezett a lábam.
   A franciaágy egy hatalmas csipke ágytakaróval volt lefedve, amit még egy felmenőm horgolt évek szorgalmas munkájával. Ez a páratlan darab most vastagon be volt borítva vérrel és húscafatokkal.  Az egész egérkolóniámat kipakolta ez a hidegvérű gyilkos, és belekente őket a csipke ágytakaróba. Szerteszét egérlábak, néhol egy fej, másutt egy farok, és rengeteg vér.  Teljesen ledöbbentem. Nem számoltam meg a tetemeket, de éreztem, hogy senki sem maradhatott a terráriumban. Sir Tóbiás, a szavannák királyának kistestű rokona, viszont abszolút elégedett volt. Amikor meglátott, rámnyaffantott, aranysárga szemei megvillantak és dorombolni kezdett. Egy általa gusztusosnak vélt falatot a szájába kapott és kecses léptekkel hozzám jött. Még mindig dorombolva, szemeit rólam le nem véve, egy egérfarkat tett le a lábaim elé. Ragadozó ösztönei  ellenére tisztában volt vele, hogy a gazdag zsákmány nélkülem nem jöhetett volna létre. Úgy vettem ki, hogy a később érkező vadásztársnak, nekem is kedveskedni akart egy ínyencfalattal. Tudtam, hogy ez a természet rendje, hogy nem ő gondolja rosszul a dolgokat, hanem én hibáztam, ezért megsimogattam az állát ott, ahol szereti. Anyám sikoltozott, kirohant a konyhába és ott is sikoltozott egy sort. Nehezen tudott lecsillapodni. Azt hiszem, igazán sosem tudta magát túltenni a történteken, mert évek múltán is gyakran felemlegette az esetet. 

   Az ágytakarót azonnal kidobtuk, nem is kísérleteztünk vele, hogyan lehetne kitisztítani. Úgy mégsem vihettük volna a tisztítóba, hogy „ egér agyvelőt ki tudnak szedni a csipkéből?” A mosógépbe pedig horrorisztikus lett volna beletenni, hogy az apró, törött csontszilánkok bukfencezzenek a mindent elfedő tavaszi szellő öblítő selymes fürdőjében. Egyszerűen kidobtuk.
   Nem volt több egerem.

2012. március 26., hétfő

Az elveszített háború

   Szombat délelőtt egyedül voltam otthon. A szombat délelőttök az enyémek, csakis az enyémek, ilyenkor azt csinálok, amihez kedvem van. Semmi házimunka, semmi kötelezettség. Csak egy délelőtt, de ez csakis az enyém. Ebből nem engedek. Nemritkán teleengedem a kádat illatos habfürdővel, és képes vagyok órákig lubickolni. Vagy elmenni kirándulni új, ismeretlen helyekre. A járatlan utak varázsa.
   Ezen a bizonyos szombaton egy doboz fagyival felszerelve tértem haza. Látom, a ház előtt parkol egy költözőautó. Ez nem lehet igaz! Beköltöztek a szomszédba!!! A szomszéd lakásba, amit minősíthetetlen viselkedésem árán védtem. Ezt már olvashattátok a Nagyon rossz vagyok című bejegyzésben. Hogy botrányos viselkedéssel elriasztom a potenciális lakókat. Nyilván, nem lehetek állandó készültségben, de valahogy úgy gondolkodtam, hogy a dolgozó emberek az esti órákban jönnek lakást nézni, akkor pedig már én is otthon vagyok. És képes vagyok megvédeni a szomszédban álló, üres lakást! Már egy jó ideje üresen áll- igaz, semmi közöm a lakáshoz, én csak lakom a máséban- szerettem volna ezt az állapotot a lehető leghosszabbra nyújtani.
   Valahogy ritkán sikerült jó szomszédokat kifogni. Emiatt mindig bennem van a félelem, bárhova költözünk, csak még rosszabb szomszédokkal akadunk össze. Palahniuknál olvastam erre egy jó szót: csendfóbiások. Az Altató című regényében ír az ilyen lakóközösségekről, akik képtelenek kussolni. Az a baj, hogy ez nem fikció, ez sajnos igaz. Amíg éjszaka is dolgoztam, totál kiverte a biztosítékot, hogy üvöltetik a tévét, őrjöngenek, egyszerűen az állandó hangzavar az idegeimre ment. Ennek folyományaként nem ritkán habzó szájjal sivalkodva rontottam a szomszédra, hogy kussoljon. Nem mondom, az esetek döntő többségében veszekedésbe torkollott a dolog. Akkoriban, nevelő célzattal, éjszaka zajongtam. Ha nem is voltam éjszakás, egészen rászoktam a nappali alvásra, így éjszaka volt energiám rosszalkodni. Idővel belátták, hogy ez kellemetlen nekik, talán belegondoltak, hogy nappal pedig fordítva, így egész kellemesen együtt lehetett élni. Persze, mire rátereltem az akkori szomszédaimat a helyes útra, tovább is álltam. Ilyen a vándormadarak élete.
   Most is, a társasházban folyamatosan üvölt a tévé, de szerencsére egészen vastagok a falak, így nem elviselhetetlen a dolog. Inkább csak valahol a periférián érzékelem. Erre tessék, beköltöznek pont mellénk! A tévét természetesen az első, létfontosságú motyók között hurcolják be a vackukba. Aznap este pedig már üvöltetik. Biztos süketek. Mint az összes többi. Egész nap csapkodás, dobálás, óbégatás. Biztosan nem a porcelán étkészletet hurcolták be ilyen zajjal. És végül a kutya.  Látni nem láttam, csak este hallottam. Szerintem zavarta a tévé hangja. Vonyított. Azóta menetrendszerűen este tízkor ugat egy sort. Nem tudom miért akkor, de mindig pontos. A nyuszikámat pedig határtalanul frusztrálja a dolog. Mindig sík ideg lesz, nem győzi toppantással kifejezni az elégedetlenségét. Pedig még sosem volt kutyával testközelben. Bár azt gondolom, ha ez megtörténne, akkor csakis egyszer történhetne meg, mert nyuszika húzná a rövidebbet. Végzetesen rövidet. A kutyák általában megérzik rajtam a nyuszi szagát. Mindig extázisba esnek, ha elmegyek mellettük. Ezért gondolom, hogy Arcimboldo, a vérnyúl, bár nagyon bátor, nem élné túl a találkozást a kutyával. Az a szerencséje, hogy én vigyázok rá!
   Összefoglalva vége a nyugodt estéknek. Az új szomszédok sem jobbak vagy rosszabbak a többinél. Csendfóbiások ezek is, mindennek tetejébe állandóan veszekednek. Módfelett kellemetlen. 

2012. március 23., péntek

Heti nyulam - 8.


Az éjszaka sötét lovagja nappal: szundikál. Újabban sötétedés után élénkül fel, randalírozik, a hajnal első sugaraitól pedig elpilled. Biztos vámpír lett. Vagy vérfarkas. Vérnyúl. Bár ezt eddig is tudtam. Ilyen édesen piheni ki a fáradalmakat, hogy egész éjjel tombol az idegeimen. Nem lehet rá haragudni!

2012. március 21., szerda

A nyúl és a könyvek

   Általában nem vagyok rá háklis, hogyan néznek ki a könyveim. Nem túrok órákat egy boltban csak azért, hogy egy tökéletes példányt vadásszak elő. Sokkal inkább izgat, hogy ne legyen nyomdahibás. Kétféle ember létezik: aki megszállottan vigyáz a könyveire és aki egy cseppet sem törődik a könyvei testi épségével. Átmenettel nemigen találkoztam. Szeretem a használt, antikvár könyveket, a szétolvasottakat és a koszosakat. Sokkal fontosabb számomra a könyv maga. Például az sem zavar, ha szar a borító. Van, aki a kezébe sem vesz olyan könyvet, amelyiknek nem tetszik a borítója. Személyes tapasztalatom, hogy néha a legocsmányabb kivitelezésű könyvek a legjobbak. 
   Példa: Robert Bloch Pszicho-ját az Ecserin túrtam, kb 50 Ft-omba fájt. Ázott, hullámos, viseltes volt. És mindennek tetejébe egy ocsmány ronda borítóval. Elkezdtem olvasni, és nem tudtam abbahagyni! Minden kellemetlenségért kárpótolt maga a könyv. Az pedig, hogy Tandori Dezső mesteri, humoros, frappáns fordításában adták ki, telitalálat volt. Szóval így vagyok a könyvekkel.
   De! Az azért nekem is sok, amikor imádott, ajnározott nyuszikám megeszi a könyvet! Vettem egy szép, új könyvet a jégkorszakról. Gusztusos kivitelezésű album, jó drága volt, de nem tudtam neki ellenállni. Otthon leraktam a fotelba, hogy mindjárt megnézem. Volt még egy- két dolgom, gondoltam előbb a kötelességek, utána a szórakozás. Nagy csámcsogásra rohanok be. Egyetlen imádott nyulam a fotelban terpeszkedik, az elegáns album cafatjaival a szájában. Széttépte. Na jó, egy kicsit túlzok, a gerincét igen alaposan megrágta. És a borítóból is kihasított öles darabkákat. Szemmel láthatóan nagyon elégedett volt, hogy behabzsolta a frissen vásárolt könyvemet. Dühöngtem. Kiabáltam vele. Nem izgatta. Nem szégyellte magát. Egy cseppet sem.
   Ennél már csak az volt a kellemetlenebb, amikor az egyik cicuskám egy könyvtárból kikölcsönzött könyvet szaggatott miszlikbe. Mert azt ugye vissza kellett volna vinni. De cicmic olyan mértékben felkasírozta, hogy egy marék fecni maradt a könyvből. A könyvtáros nagyon megértő és kedves volt, amikor diszkréten utaltam rá, hogy a könyvet nem tudom egyhamar visszahozni, illetve amikor hozom, az már nem az a példány lesz (mert nekem kellett megvenni a pótlást, ami abszolút jogos- szerencsére nem egy könyvritkaságról volt szó). Megkért, hogy vigyem be a sérült példányt, mert hátha a könyvkötő meg tudja javítani. Felkacagtam. Ez a példány nem sérült volt, hanem miszlikben hevert. Ha nem tudtam volna, mi volt, nem ismertem volna fel az akkori, megtépázott állapotában. A cím és a szerző egyaránt tökéletesen beazonosíthatatlan maradt. Ciki, de ez van...
   És visszatérve imádott nyulamhoz, nem elég, hogy a vadonatúj könyvemet meggyalázta, újabban rákapott az irodalomra. A könyvespolc legalsó polca számára is elérhető magasságban van, és nem átall visszaélni a helyzettel. Kirángatja a számára szimpatikus darabokat, és beleharap. Szerencsére a kirángatás végett a könyv egy hangos puffanással landol a parkettán, ezt általában észreveszem, és időben közbe tudok avatkozni. De azért gyalázatnak érzem, hogy minden szidalmam ellenére meg akarja harapni a nekem oly kedves könyveket...

2012. március 20., kedd

Gondolatok a macskanadrágról

Ez egy totálisan értelmetlen és ostoba bejegyzés, tehát ha nem vagy felkészülve egy zsibbadt agymenésre, lapozz bátran tovább. A saját érdekedben.

   Tetszik, nem tetszik, lelkes híve vagyok a macskanadrágnak. Otthon irtó kényelmes, bringázáshoz garantáltan nem kapja be a pedál, küllők (egyszóval semmi) és télen egész diszkréten fel lehet venni nadrág alá. És borzalmasan néz ki. Nevetséges. Persze egy hosszúcombú, gusztusos nőn valószínűleg nem mutat olyan bénán, de ideális testi adottságokkal kevesen rendelkezünk. Én sem. Sőt, azt gondolom az ideális adottságú nők nem is hordanak macskanadrágot. Bár ez is csak elmélet. Mindenesetre a bő másfél méteres kolosszális testmagasságomhoz enyhén vicces a cicanaci. Sebaj, a tények nem tántorítanak el a viselésétől.
   Ez amolyan örök szerelem nálam. Amikor kislány voltam (a nyolcvanas évek), vágyakozva néztem a nagylányokat, hogy színes cicanacit hordanak. Az olyan nőies/ nagylányos/ felnőttes dolog volt. Aztán megkaptam én is a magamét, életem első cicanaciját. Ez amolyan műanyag volt, cseppet sem bőrbarát, távolkeleti gyártmány. A színe -úgy hívom- kegyetlenkék volt, mert ha az ember sokáig nézte, hányingere támadt. Annyira áthatóan vibráló és intenzív volt a szín. Azt is mondhatnám, ocsmány. De nem mondom, mert nagyon örültem neki. Olyan volt az anyaga, mint a lányka tornadresszeké. Jóval vastagabb, mint egy fürdőruha, tömör és merev, de néhány mosás után inkább egy elhasznált nejlonzacskó jut eszembe róla. De az enyém volt, és ez mindennél felnőttesebb érzés volt.
    Annyira fényes és csúszós volt, hogy nem lehetett benne biciklizni. Mert lecsúsztam a nyeregből. Nem lehetett benne különösebben futkározni, dinamikusabban mozogni, mert beleizzadtam, és olyan érzés volt, mintha telepisiltem volna a nadrágot. Vizes, tapadós ruhát leszedni pedig igencsak kellemetlen. Meg kellett állapítanom, hogy ez nem nekem való. A macskámat sem tudtam ölbe venni, mert ő is kicsúszott belőle. Mire jó ez az egész? Gondolom már Benned is felmerült a kérdés kedves Olvasó, hogy ezek után mi a jó a macskanadrágban? Ilyen kezdet után hogyan válhattam függővé? Jogos a kétely, hogy nem az életem első, kegyetlenkék macskanadrágja alapozta meg ezt a hosszútávú jó viszonyt.
   Néhány héttel a kellemetlen tapasztalatok után végre megtaláltam az igazit. Fekete, pamut. Igaz ez a típus sem az örökkévalóságnak készült, ennek ellenére rövid élettartama alatt sokkal kellemesebb viselet. Ja, és fekete. A legkevésbé cikis szín. Persze ha sok feketét hordasz, a környezeted hamar elkönyveli, hogy halálváró vagy (vagy valami ilyesmi, félresiklott lélek), de a feketében járó, nem halálváró kiscsoport védelmében mondom, hogy aki nem várja, az is meg fog halni. Még senki sem maradt életben örökre. Ősi bölcsesség.
   Szóval végre megtaláltam az ideális macskanadrágot. Régebben rengeteg helyen lehetett kapni, szerintem több ember is hordta. Ma már csak ritkán látom (már embereken, hogy viselik), boltokban is csak néhány távol- keleti szaküzletben lehet fellelni. Persze egyéb érdekes kultúrtörténeti csemegével együtt: jégeralsó, nadrágtartó, hímzett monogramos zsebkendő és társai. Láttam egy reklámfotót is a csak a nadrágról. A távol- keleti modell viselte a szóban forgó ruhadarabot,  mellig felhúzva, zoknival és körömcipővel. Nem tudom, hogy ez indította-e el a Magyarországot is érintő divathullámot, hogy a macskanadrágot sokan hordják- hordták tűsarkúval. Ezt még valahol értem, mert egy nőnek még macskanadrágban is kötelessége NŐNEK lenni, de a zoknit végképp nem tudom befogadni. Ennek egyenes következménye a szandál és frottírzokni párosítás. A világegyetem nagy rejtélyei. Nekem legalábbis. És a macskanadrágba betűrt blúzok. Görcsöt kapok az ilyesmitől. Jobb napjaimon csak nevetek. 


Vidám, világos cicanaci. Kicsit izgalmas, kicsit kényelmes, ideális viselet minden napra. Ha garantáltan nem akarsz randizni. 




  Színes macskák, bár ezek már a mai kor termékei. De ami az emlékeimben él, az pont ilyen volt. Harsány, szemet bántó színvilágú, és lehetetlen volt benne biciklizni.

És végezetül a klasszikus fekete. Ami meghódította kis hazánkat.

2012. március 18., vasárnap

Heti nyulam - 7.


Az éjszaka bátor lovagja aranyszínű üstökösként hasítja ketté a sötétség áthatolhatatlan függönyét. Kecses ugrásokkal a nyuszicsemegére veti magát és hangos ropogtatással megakadályozza, hogy hűséges fegyverhordozója alhasson. Újabban az aranyifjú éjszakai életet él...

2012. március 17., szombat

Egy főbérlő önigazolása

   Ez igazából az általam igencsak preferált Tékozló Homár blog témája, de hát a szerencse forgandó, nálam landolt ez a vidám történet. Sokat foglalkozom az albérlet témakörrel, egyrészt mert vastagon érint, másrészt mert elég kialakulatlan a rendszer ma Magyarországon. Pontosabban a világ más pontján nem tudom, hogyan működik, még csak Magyarországon éltem. De itt elég sok helyen. 
   Sok bejegyzésem foglalkozik a főbérlőkkel, akik az utamba akadtak. Nagy részük gázos volt, de voltak korrektek is. A mostani is tök rendes, ahol jelenleg lakunk. Viszont sikerült néhány pszichopatába belefutnom. Ezeket azért osztom meg, hogy más ne fusson bele ilyenekbe, akit pedig nem érint, jót mulathasson rajta, mert ezek alapjában véve vicces történetek. Persze vannak emberek, akik magukra veszik. Vajon miért?!? Csak cinikus magyarázatokat találtam a kérdésre. 
   Viszont íme a bizonyíték, hogy nem minden főbérlő okés.A magyarázatot önmaga adja, lássuk, a szent életű, karitatív, jóságos főbérlő történetében hol lóg ki a lóláb. Több ellentmondás is van a dologban. A pirossal szedett rész az ő eredeti szövege, nem nyúltam bele, csak darabjaira szedtem. Egyben is olvasható.
Lássuk!

Ha ha ha ha ha.
Én is üdvözöllek a blogon.

Képzeld valakinek lehet azért 2 lakása, mert 20 éven át hétvégéken is dolgozott és nem azon siránkozott heti több tucat óra lustálkodás mellett, hogy neki semmije sincs.

Hoppá! Ki mondta, hogy én nem dolgozom hétvégéken? Ki mondta, hogy az emberek nagy része nem dolgozik hétvégéken? Szerintem nagyon sok embernek van másod-, harmad állása. Ha valaki emiatt esetleg szót emel, hogy nem szeret annyit dolgozni, mint egy rabszolga, az már lusta? És mindennek tetejében, a munkát nem az értéke szerint fizetik. Sajnos. Mert szentünk szavai értelmében például minden egészségügyi dolgozó lusta, nem dolgozik eleget. És a kukások, óvónők, szociális munkások. Most csak ezek a szakmák jutottak eszembe, de vannak még rengetegen, akik a belüket kidolgozzák, és szánalmasan kevés pénzt kapnak érte. És igen, vannak, akik kevesebb munkaórával többet hasítanak- nem ritkán mások kárára. Legyen. Ilyen a világ, amióta a mohó ember felütötte rajta a fejét. Semmi baj ezzel. Csak sajnos aki mint egy hörcsög, harácsol, gyakran igazolást keres. Hogy neki az jár, ő megdolgozott érte. Biztos. Senki sem sajnálja tőle. Felőlem mindenki onnan szerzi meg a számára szükséges javakat, ahonnan akarja, de sosem becsülném le az olyan embereket, akik nemritkán a saját életüket, biztonságukat áldozzák fel, hogy nekünk, többieknek jó legyen. Például egy tűzoltót sem fizetnek meg azért, hogy munkaidőben az életét kockáztatja. Vagy a kukásokat sem honorálják, hogy nem kell a tömérdek hulladékunkban fetrengenünk. Pedig ha ők nem tennék meg nap mint nap, amit tesznek, kis civilizációnkat már rég ledarálta volna egy vidám kis járvány. Szóval szerintem nem lehet összehasonlítani, hogy ki mit dolgozik, mennyiért, és miért azt.  Hősünk logikáján haladva ő sem dolgozhatott eleget, mert mint lejjebb kiderül, egy panellakást sikerült összeszednie, tehát kevesebbet dolgozott, mint a rózsadombi villatulajdonosok. Ennyit a kificamodott logikájáról. Hősünk arról sem beszél, hogy az első lakás megszerzéséig hol lakott. Valószínű nem albérletben, mert akkor több köze lenne a témához.

Egyébként meg a legtöbb albérlő nem érdemli meg a jó bánásmódot, sőt kifejezetten megérdemli, hogy rosszul bánjanak vele.

Bocs. Ez olyan ovis kirohanás... Nem lehet komolyan venni!

Saját példámból kiindulva, életem első albérlői, egy párocska könyveket sírt tele, hogy vele milyen szemét volt a főbérlője. Én pedig sokat segítettem nekik:
- lakcímkártyát intéztem nekik
Mit kell intézni a lakcímkártyán? Hozol az önkormányzatból egy papírt- ami ki van rakva, tehát sorba sem kell állni érte-, azt az albérlő tölti ki, mivel az ő adatait kérik benne számon. Ezt a főbérlő aláírja, és csókolom. Ennyi dolga van vele. Aztán az albérlő megy el az önkormányzatba, és csináltatja meg a kártyát. Amúgy bejelentési kötelezettség van, tehát nem is lehetne úgy kiadni ott tartózkodásra ingatlant, hogy nincs bejelentve az, aki életvitelszerűen ott él. Ennek ellenére szabályos harcot kell vívni a főbérlőkkel, hogy engedjék már ugyan meg. Ennek egy igen egyszerű oka van: nem akarnak adózni. Mert ugyebár a bejelentett albérlőnek számlát is kellene adni, és a bevételből adót fizetni. Itt szokott elvérezni ez a dolog, és máris az adózott béren kívüli bevételek ingoványos talaján vagyunk...

- mosógépet szereztem nekik grátiszba, mivel mosógép nélkül vette ki a lakást

Ha nem kellett neki mosógép, akkor minek? Mi is már sok ilyen dolgot kaptunk grátiszba. Használhatatlan állólámpát, nem működő porszívót és a nagymama lakásából kiszanált koloniál szekrénysort. Persze, grátiszba, hogy ez nekünk jó. Mindennek két oldala van. Van, aminek több is.

- szép szőnyegeket szereztem nekik grátiszba

Az ilyen szép szőnyegektől kiver a víz. Mert kell hozzájuk szép porszívó is. Grátiszba. Nem hiszem, hogy bárki is könyörgött volna szép szőnyegekért. Nehéz elképzelni, amint az albérlő- aki már kivette a lakást- szép szőnyegért könyörög. Vannak ennél fontosabb dolgok is. Például a főbérlők előszeretettel használják raktárnak a kiadott lakásokat. Kicsit ez is ilyesmire hajaz...

- a lépcsőház egyik lakójával egy súlyos ügyüket megoldottam

?!? Mindenkinek tele vannak az élete súlyos ügyekkel. Válaszút elé kényszerülünk és döntünk. Még a hajléktalanok, a nomádok és a fűkunyhóban lakó vadászó népcsoportok is. Ez amolyan általános igazság- okoskodás. Semmi értelme. Mártírkodik. Amúgy meg ha elviselhetetlen emberek laknak a lépcsőházban, az albérlő elköltözhet, ami nem érdeke a főbérlőnek. Az albérlőnek pedig semmihez sincs joga, minden dolgot csakis a főbérlő intézhet. Na jó, egyet szabad az albérlőnek: fizetni. Szóval annyira ezt sem tekinteném önzetlen cselekedetnek.

- amikor lemerült a kocsijuk aksija, akkor töltőt kerítettem nekik, hogy haza tudjanak menni hétvégén

Ha haza mentek, az azt jelenti, hogy volt hova hazamenni. Akkor minek kellett lakcímkártyát intézni nekik?

- munkát próbáltam szerezni nekik, hogy tudjanak maradni 

De volt hova hazamenni! Az autóval. Gondolom nem lopták... Ha jó egy bérlő, azt nem érdemes elveszíteni. Nehezen rakják ki. Mivel lejjebb szívszaggató búcsúzkodásról van szó, nem lehettek olyan rosszak, mint ahogyan hősünk az elején felvázolta. A mártírság a gonosz albérlő árnyékában. Hüpp.

- ja és búcsúajándéknak kaptak egy pezsgőt és egy milka bon bon-t

Na itt a bibi. Miért búcsúajándékot veszel, és nem számolsz el? Bocs, de akkora butaság... Nem meglógtak a hátrahagyott rezsivel, hanem búcsúzkodás volt. Tehát: akár el is lehetett volna számolni. És ha nem vagy benne biztos, hogy nem tartoznak semmivel, minek veszel csokikát? Ez gáz! És ha annyira szívbemarkoló volt az elválás, miért lettek egyik pillanatról a másikra dögök? Nem egyenes mederben halad a történet...

(a lakásom, amiben laktak panel csoda volt, új fürdővel, új konyhával, frissen festett falakkal és új laminált padlóval, kb. 3 nap elkel a lakás, ha meghirdetem, annyira szép)

Na igen, a csodaszép lakások. Amit már így hirdetnek, én általában kerülöm. De ízlések és pofonok, biztos van, akinek tetszik. Ha viszont valaki ennyire szerelmes a lakásába, minek adja ki? Ekkora mártír dumát senki sem kajál be, hogy a sztahanov azért gürizik 20 évet, hogy minél csinosabb, takarosabb lakást adhasson ki az arra rászoruló gonosz albérlőknek. Ez nagyon gyenge.

Viszonzás:
- kb. 43 000 Ft-ommal megléptek
- Telefont nem hajlandóak felvenni, és már többé be sincs kapcsolva

Ha elszámolsz, senki sem tud meglépni. Szentünk bőszen hallgat, mi lett a kaucióval. Az a pénz, amit az albérlő ELŐRE, puszira kifizet, hogy a főbérlőt akkor se érje kár, ha a gonosz albérlő megpattan. Azért mondom, hogy puszira, mert erről sem szoktak számlát adni, ezzel sem szoktak elszámolni. Pedig ezt nem azért kapják, hogy lenyúlják. Azok a főbérlők pedig, akik úgy gondolják, hogy nagyon- nagyon szép lakást adnak ki, nem szoktak két havi kauciónál lejjebb menni. Ha havonta elszámoltok, nem keletkeznek hátralékok. A mérőórákat leolvasni nem egy nagy kaland. Csakis a lustaság vethet neki gátat. Ha viszont panel volt, ott elég sok a közös költség, fix költségek. Azon gondolkodni sem kell.
Szóval? Íme a főbérlő, akiről eddig írtam. EL KELL KERÜLNI!!! Szerencsére vannak rendes főbérlők is, akik nem hazudoznak össze- vissza, nem szorulnak magyarázkodásra.

2012. március 16., péntek

Brumi kalandjai


 Brumi és csaja. Mint általában a mackós pasik (Brumi egy hamisíthatatlan mackós pasi- talán mert kismedve) ő is a nyuszilányokra bukik. Egy cuki kis nyuszilány pedig bátran néz szembe a rideg és könyörtelen világgal egy gavallér medve oldalán.

 Brumi és kollégája, Mézesmedve. Mézesmedve munkamániás, workaholic (mert ezt trendi így mondani), és mire a közös fotó elkészült, Mézesmedve már félig kimerült. Na jó, kicsit jobban, mint félig... 

 Brumi naprakész. Imád netezni, fejest ugrani a nagy kékségbe. Persze a macskák is szeretnek bulizni a laptop billentyűzetén, ezért Bruminak minden tekintélyét be kell vetnie, ha a géphez akar hozzáférni. Nyilván, egy harcias medvétől még egy sereg macska is visszaretten.

 Brumi, a diplomata. Mivel a lakásban súlyos macskauralom van, kénytelen a jó kapcsolat megőrzése végett diplomáciai lépéseket végrehajtani. Mind az élő, mint a plüss macskák zsarnokságot, diktatúrát tartanak. Előszeretettel gyötrik a kistestű medvéket. Brumi néha kénytelen az éjszakát az ágy mögé beesve tölteni, macskák szájában ébredni, és nyálban úszva várni a jószerencsét, hogy valaki visszaemeli az őt megillető helyre. Száj nélkül nyilván nehéz szólni.

Brumi, az irodalmár. Utazás a koponyám körül. Brumi szó szerint értette, az utazás már nem csak egy körútra szól...

2012. március 13., kedd

Egy nyúl jellemrajza

  Bevallom, nem sok nyulat ismerek személyesen. De akiket nyúl-barátomnak mondhatok, őket igen jól megismertem. Különleges lények, behatóan érdekel a személyiségük, gondolatviláguk. Mert minden élőnek lelke van, esetleg csak nem mindig értjük meg őket. Ahogy kis életem során egyre több állatot sikerült megismernem rövidebb- hosszabb együttéléseink során megbizonyosodtam arról, hogy hatalmas lélek szorult mindegyikükbe.
   Sokak szerint az állatoknak nincs lelkük, nincsenek érzelmeik (néhány vegetatív, létfenntartó és fajfenntartó funkciót leszámítva), valamilyen alacsonyabb rendű, primitívebb lénynek tekintik őket. Szerintem hatalmas szellem szorult beléjük. Egyéniségük van, és igenis különbözőek, különböznek egymástól, mint ahogyan mi, emberek is különbözünk. Persze, a felszínes szemlélő számára sok ember is hasonlít egymáshoz, sőt, a viselkedési sémák általánosításával szinte magunkat uniformizáljuk, skatulyázzuk be egymást. És amikor a másik valami olyat tesz, ami nem illeszkedik a róla kialakított képbe, döbbenten szembesülünk vele, hogy ő mégsem egy robot, aki meghatározott algoritmus szerint működik, hanem egy szeszélyes, bonyolult személyiség. Akit a környezete, a génjei, és még ki tudja mi, tette azzá, aki.
   Így van ez az állatoknál is. Valószínűleg nem rendelkeznek a kommunikáció és az önkifejezés azon gazdag tárházával, amivel rendelkezik egy ember, vagy akár egy főemlős, de megvannak a maguk eszközei. Csak figyelni kell, és a természet egy izgalmas arca tárul fel a türelmes szemlélő előtt.
   Valószínűleg sokkal többet tudnék az állatokról, ha legalább egy állatkertben dolgoznék, vagy beutaztam volna a világ rejtett erdőit, ismeretlen fajok után kutatva. Vagy tudományos fokozatot szereztem volna viselkedéstanból vagy biológiából. Biztos hitelesebb forrás lehetnék. Így viszont csak egy egyszerű szemlélő vagyok, aki végigolvasta Jane Goodall és Gerald Durrell kalandjait. És szeretek figyelni.
  Macskám- macskáim mindig voltak, egyszerűen nem tudtam elképzelni nélkülük az életem. Annyira tökéletes társaság, hogy nehezen lennék meg nélkülük. Egészen közel tudnak kerülni a szívemhez, és ezt nem hízelgéssel, kedvességgel érik el. De a macskák egy másik téma, vissza a nyúlhoz.
   Az első nyuszi, akit személyesen megismerhettem, Hópihe, a barátnőm nyuszija, aki a nászutuk alkalmával nálunk nyaralt. Aztán Arcimboldo, az én nyuszim. Ég és föld a két állat, össze sem lehet őket hasonlítani. Hópihe azért szokott néha vendégségbe jönni hozzánk, de nem találkozhat Arcimboldoval, mert nem szeretnék nyuszitenyészetet alapítani.
   Hóihe félénk, befele forduló, olyan töprengős típus. Nem ront oda senkihez, nem ismerkedik könnyen. Ha olyankor simogatom, amikor nem akarja, akkor is hagyja magát, nem szalad el, csak sóhajt egy hatalmasat. Nem ellenkezik szinte semmit, nagyon jámbor természetű. Sokat beszélgettünk erről a barátnőmmel, hogy miért lett ilyen. Nem csinált vele semmit, egyszerűen kezdettől fogva ennyire szelíd. Megvannak a kedvenc kajái, nem kóstolgat újakat, nem kunyerál.
   Hópihével szemben Arcimboldo egy igazi kis belzebub. Bármi újat észlel, egyből odatrappol, matat, kotor, nyitogat. Mintha egy csepp félelem sem lenne benne. A kajákat is szereti váltogatni. Mindenre nyitott, mindent megkóstol, mindenből kér. Az asztal körül két lábon jár, tarhál. És ha nem akarja, hogy simogassam, képes akár harapni is. Ha viszont simogatást kér, addig munkálkodik, amíg el nem éri, hogy vele foglalkozzam.
   Érdekes, ahogy fel akarja hívni a figyelmet valamire. Ahogyan ki akar fejezni valamit. Persze, egy nyúl sosem fog az ember számára kényelmes módon kommunikálni, sosem fog megtanulni morzézni vagy jelbeszéddel elvont fogalmakat kifejezni. A maga módján fejezi ki, hogy mit szeretne. És ő is figyel. Alkalmazkodik hozzám. Ha nem úgy reagálok, ahogyan szeretné, másképp próbálkozik. Együtt tanuljuk meg áthidalni a szakadékot, amit a beszéd hiánya teremt.
   Ha enni kér, azt félreérthetetlenül teszi, nem kellett sokat töprengenem, hogy mit akarhat tőlem. Persze ez nem jelenti azt, hogy amikor kér, automatikusan kap is. Ilyenkor még próbálkozik egyszer- kétszer, aztán feladja. Tudja, ha adok neki, azonnal adok, felesleges két lábon balettoznia órákig, mert a nem az nem. Nem mondom, hogy örül neki, de tudomásul veszi. Néha látványosan elvonul a tálkájához és hátat fordítva hangosan ropogtat. Hogy tudjam meg, nem kell neki kiszolgálás, kiszolgálja ő magát.
   Ha nem tetszik a felszolgált reggeli (van egy száraztáp, amiben zöld bigyók vannak- én spenótnak hívom- ő nem szereti), egyetlen mozdulattal felborítja a tányérját és kiszórja a kaját. Aztán a felborított tálkán toporzékol, hogy még nem kapott reggelit. Ha csak pár szem nemszeretem táp kerül a reggelijébe, gondosan kikerülgeti, otthagyja. Aztán kér még, mert ugyebár annyival kevesebb a reggeli. Ha nem kap, jön megint a tányérborítás. Az a hihetetlen az egészben, hogy teljesen véletlenszerűnek tűnik, hogy felborítja a tányért, de utána szigorú tekintettel néz rám. Nem szokott "bámulni", csakis akkor, ha valami nagyon nem tetszik neki, és engem hibáztat miatta.
   A másik a ketrecbe való bezárás. Ha takarítok, kénytelen vagyok bezárni, mert sosem végeznék. Így viszont egy óra alatt kész vagyok, és már ismét szabadon garázdálkodhat. Amikor becsukom, eleinte kedvesen kocogtatja a ketrecet. Hogy biztosan nem vettem észre, véletlenül csuktam be, esetleg lecsukódott a ketrec- magától. Szóval alapból nem feltételez rólam rosszat. Aztán ha látja, hogy nem reagálok, elönti a szar az agyát. Rettentő pipa tud lenni. Szétdobál mindent, veri magát a rácshoz. Ha ezzel sem hat meg, besértődik. Hátat fordít, a fejét is elfordítja. Ha megsimogatom, odébb húzódik, nem hagyja. Büntet. Ilyenkor kell neki egy fél óra- óra, mire kiengesztelődik.
   Ha simogatást kér, bújik. Beteszi a fejét a tenyerembe, dörgölőzik, finoman lökdös. E téren is igen kitartó, általában eléri, amit akar. Bár nem mondom, nem esik nehezemre megsimogatni. Bármikor. Becsukja a szemét, és teljesen elernyed a teste. Teljesen átadja magát a kényeztetésnek. Kilapul, mint egy lábtörlő. Ha felveszem, képes "kifolyni" a karjaimból. Aztán magához tér, és mint aki egy másik univerzumból csöppent ide, döbbenten pislog körbe.
  Amikor kinevetem, megbántódik. Ezt már régen észrevettem, hogy a hangos hahotázást azonnal magára veszi, akkor is, ha nem ő a tárgya. Ilyenkor bocsánatot kell kérni tőle. Némi nasifalatka és kis simi, és máris rendben van a nyúllélek.
   És a legérdekesebb: amikor játszani hív. Ezt csak néhány hónapja fedeztem fel, előtte nem csináltunk ilyesmit.  Vasaltam, a vasalatlan ruhákat egy halomba raktam az ágyon. Arcimboldo természetesen ott lábatlankodott, de úgy voltam vele, addig sem a vasalózsinórral van elfoglalva. Amúgy is minden nyúlszőrben úszik, nem lesz rosszabb a helyzet,  ha maga a szőrhullató ugrál a ruhákon. Rádobtam néhány pólót. Nagyon tetszett neki, ugrált alatta, huzigálta, bukfencezett. Aztán amikor kikeveredett a póló alól, nézett rám, várta a következőt. Most már pokróccal terítem le, mert eléggé szétrágja játék közben. Aztán váratlanul benyúlok a pokróc alá, és ő villámsebesen megfordul és meglökdösi a kezem. Egyszer amikor kibújt a pokróc alól, nem takartam vissza. Kíváncsi voltam, mit akar. Elkezdte maga húzgálni! Persze nem tudta magára húzni, és nézett rám. Megint látványosan megrángatta, aztán nézett. Egyenesen a szemembe. Amolyan fixírozás jelleggel. Aztán betakartam. És indult újra a vadászat.
   Most már maga is be tud mászni a takaró alá, de az nem az igazi. Kell a közönség. Kell, hogy benyúljak a pokróc alá és megcsipkedjem az oldalát. Ha nem teszem, ő kezd el csipkedni. Nagyon finoman harapdál, aztán visszapucol a pokróc alá.
   És végezetül: ha rászólok, mert valahol tilosban jár, azonnal tudja, hogy róla van szó. Lesunyva magát laposkúszásban oson el a tett színhelyéről. Aztán lelkesen köröz. Ő úgy fejezi ki a szeretetét, hogy körbefut. Egészen közel a lábaimhoz, folyamatosan súrol a testével, körbe- körbe köröz a lábam körül. És közben kummog. Ez a hamisíthatatlan jókedv jele! Már menet közben is tud körbeszaladgálni, valahogy követi a lépéseim ritmusát.
   Reggelente gyakran van ilyen szeretetrohama, ilyenkor 10- 12 kört is fut. Aztán ha rossz fát tesz a tűzre, így kér bocsánatot.
   Van még egy csomó dolog, amiről nem is szóltam, de ha mindenre kitérnék, abból egy regény lenne. Most csak ennyit akartam mondani egy nyúl jelleméről.

2012. március 11., vasárnap

Aquincum- katonavárosi amfiteátrum

   Hétvége, alámerülés a szeretett római világomba. Azt hiszem ezzel mosom le magamról az elmúlt hét szennyét. A város, Budapest tele van a néhai Aquincum maradványaival, emlékeivel, csak nyitott szemmel kell járni. 
   A Nagyszombat utcai amfiteátrum nem tartozik a rejtett kincsek közé, méreteinél fogva igencsak látványos. Nem lehet nem észrevenni, mégis, rengeteg ismerősömtől hallom, hogy még sosem ment be. Igaz körbe van kerítve, de a kapuk állandóan nyitva vannak, így bárki betérhet feltöltődni. Egyik kedvenc helyem, szeretek elhelyezkedni a lelátón és közben elképzelem, hogy nem is olyan rég még gladiátorok viadalában gyönyörködhettem volna. Ma már a labdák után futó kutyák kecses mozgásában lehet gyönyörködni, maga az épület viszont még így is impozáns. Az elhelyezése, a kissé ovális kialakítása, a tömege, tiszteletet parancsoló. 
   És legfőképp a gladiátorjátékok helyszíneként szolgált. Ma már a legtöbb kutató, történész, tudós, barbár és kegyetlen vérontásnak tartja a gladiátorjátékokat, embertelen és civilizálatlan antihumánus tömegmészárlásnak. Biztos igazuk van, a maguk és a keresztény Európa szemszögéből, én viszont zseniális és fenséges viadalnak tartom. Nem tudom csodálat nélkül szemlélni. Nagy rajongója vagyok a mai, hagyományőrző gladiátorjátékoknak is, ha csak tehetem, megnézem őket. Nyilván nem ugyanaz az élmény, mint közel kétezer éve, de a küzdősport szelleme ma is él, a viadal izgalma és a harcosok felkészültsége ma is elbűvöli a szemlélőt. Amit pedig nem látok, azt elképzelem. 
   Az amfiteátrum nézőtere alatt helyezték el a vadállatok ketreceit, hogy még izgalmasabb látványosságokkal kényeztethessék Aquincum népét. Itt, a nézők szeme elől elzárt területeken kapott helyet Fortuna Nemesis, a sorsistennő szentélye is. Ma már az ülések és a padozat hiánya miatt mindezek a rejtett zugok nyitottak, nincs tetejük. Viszont a fülkék jól láthatóak, ahol éhes oroszlánok és felhergelt medvék várták, hogy széttéphessenek valakit. Négy nagy kaput hagytak: az északin és a délin keresztül vonultak be a gladiátorok és a zenészek. Az északi kapun keresztül vitték ki a halottakat, ez a halálistennő kapuja, Porta Libitinae.
   Az arénában csatornarendszer nyomai is láthatóak. Valószínű, a kiömlött vért literszámra kellett lemosni, de az sem kizárt, hogy tengeri csaták bemutatására feltöltötték az arénát vízzel. Azt hiszem ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre érdekes elképzelni egy ilyet!
A nyugati kapu



Vadállatok ketrece

Keleti kapu

2012. március 9., péntek

Heti nyulam - 6.


   Íme a hamisíthatatlan nyuszimosoly! Még egy fogkémreklámban is főszerepet kaphatna az áthatóan hófehér fogsorával! És a százdolláros mosoly titka: csakis a legfinomabb csokoládékkal és müzliszeletekkel lehet ilyen ragyogó fehérséget elérni! Semmi zöldség...
Kicsit csálén állnak a fogai, néhányszor már nekiszaladt fejjel a falnak, leesett innen- onnan. Ifjúság, bohóság;))

2012. március 8., csütörtök

Nőnapi zaklató

   A nemzetközi nőnap az a nap, amikor a férfiak és a nők egyaránt úgy érzik, hogy önmagukból kivetkőzve, szabadon nevetségessé tehetik magukat. Régebben az igazán "rendes" férfiak ittak a nők egészségére. És lévén sok nőismerősük, igen hamar berúgtak, mint a csacsi. Tették mindezt szépen felöltözve, a kötelező aluljárós hóvirágcsokorral felszerelve. 
   Gondolom manapság sem jobb a helyzet. Bár bizonyos téren mégis jobb, mert most már nagylány vagyok, és nem félek kimondani az ismerőseimnek, hogy ne tegyék magukat nevetségessé. Ezáltal kölcsönösen jól érezzük magunkat, és ha ez a nap mégis nagyon jól sikerül, annak nem egy kényszeredett ünnep az oka. 
   De! Nem vagyok védve az idegenek ellen! A környezetemben élő férfiak idővel megtanulták elviselni a szeszélyeimet, állatságaimat, de ezt nem írhatom ki egy táblára, hogy "használati utasítás hozzám". Néha szabad prédájává válok mindenféle "jólnevelt" és "rendes" férfiembernek. Szóval fiúk, lehet, hogy nehéz eset vagyok, de ha nem vigyáztok rám (ahogy teszitek azt ;))), könnyen zsákmánnyá válok. Pedig inkább szeretek a vadász szerepében tetszelegni. Szóval ez egy cikis történet...

   Tavaly nőnap alkalmával kitaláltam, hogy tényleg legyen egy lazítós napom, elmegyek könyvtárba. Úgy, hogy nem kell sietni, kedvemre böngészhetek, akár rám is zárhatják az ajtót. És nem kell hatalmas bevásárlószatyrokkal manőverezni a sorok között, csak úgy, minden egyéb feladat nélkül elmegyek a könyvtárba. 
   Hétköznapra esett, munkaidőben mentem, alig voltak. Minden körülmény ideálisnak tűnt, teljesen felvillanyozódtam. Csak a könyvek és én, kedvemre való kalandnak ígérkezett! Igen, ahogy lenni szokott, ilyenkor mindig közbejön valami. Vagy valaki. Megszólított egy férfi. Becsületére legyen mondva, könyvekkel kapcsolatban próbált kérdezgetni. Bármi egyéb kérdés esetén valószínűleg azonnal átharapom a torkát. 
   Elég volt rá egyetlen pillantást vetni, azonnal tudtam, hogy ez eltévedt. Na nem a könyvtárban, hanem az életben. Hogy mi a fenét keres itt. Tudományos könyveket keresett. Amúgy minden ki van írva a könyvtárban, minden polc fel van címkézve, elektronikus keresők és könyvtárosok hada áll rendelkezésedre, ha mégsem megy a cetlik elolvasása. Szóval már gyanús volt a dolog. Ja, és a biológia könyveknél álltam, vállmagasságban őslénytan, bokánál növénytan, karnyújtásnyira már a csillagászat és a matematika...
   Emberünk a megjelenésével is demonstrálta, hogy valószínűleg nincs olvasójegye. Nem szeretek általánosságokat megfogalmazni, mert mindig vannak ellenpéldák, mindent meg lehet cáfolni. Gondolom ezzel az elmélettel sem mindenki ért egyet, de a történet tanulsága szerint igazam lett. A fiatalember- mert nálam igencsak fiatalabbnak tűnt- mintha most esett volna ki valami szépségszalonból. Haján fénylő pomádé, arca simára karistolva, pasztellszínű ing (szemmel láthatóan nagyon finom anyagból), hozzá színben passzoló intellektuális kardigán. Azonnal elmagyarázom: az intellektuális kardigán alapjában véve kötött, de a könyökénél bőrfoltok vannak felvarrva. Hatalmas zsebei vannak, és nem ritkán tintafoltok díszítik a zsebek környékét. Eddig csakis szélsőségesen értelmiségieken (vagy magát annak valló) láttam. Mostanra azt hiszem divatcikk lett, mint a szemüveg. És emberünk nem sajnálta magától az illatszert, mint aki egy kádnyi pacsuliban aludt. 
   Beszélgetni próbált. Én őt lerázni. Próbáltam a kezébe nyomni egy könyvet, és odébb slisszanni, hogy kedvemre nézelődhessek. Nem voltam beszélgetős kedvemben. Főleg, miután elég hamar rájöttem, hogy nagyon nem érdeklik a könyvek. Azt mondta, hogy csak úgy, olvasna valami izgalmas (!) tudományos felfedezésről. Nem tudom mire gondolhatott. Talán hogy a békák Nevadában építettek egy űrhajót és kivándorolnak a Marsra!?! Mert ennyit néztem ki belőle. Sosem hallott Stephen Hawkingról, Newtonról (gondolom a suliban is a fizikaórán a divatlapokat tanulmányozta), na Einsteinről már hallott, de az a téma nem érdekli. Puff neki. 
   Mivel nem tudtam levakarni, gondoltam némasággal sztrájkolok. Hátha észreveszi magát. Hát nem. Hatalmas monológba kezdett. Hogy ő itt nem is könyvtártag, sőt sehol, csak beugrott, mert itt lakik a közelben és blablabla.... Szóval helyes volt a megérzésem, hogy nem olvasni jött. Közben próbáltam csak nagyon apró kortyokban nyelni a levegőt, mert a szesz, amivel behintette magát, annyira tömény volt, hogy úgy éreztem, egy mélyebb szippantás, és azonnal berúgok már a szagtól. 
   Kitalálta, hogy üljünk be a szomszédos cukrászdába, és ott folytassuk a beszélgetést. Hogy mit?!? Én nem beszélgettem, csak összeszorított szájjal tűrtem, hogy ez a paradicsommadár csiviteljen! Megelégeltem. Bántam, hogy mégis egyedül jöttem, egy barátom már elküldte volna a bájgúnárt oda, ahová való. Felháborodva közöltem vele, hogy én egy erényes asszony vagyok, mindjárt jön a férjem, és ha itt látja, kitekeri a nyakát. Legjobb védekezés a támadás: hősünk mint a mérgezett egér, elpucolt. Csak az illatfelhő maradt. De azt napokig tart, mire kiszellőztetik. 
   Teljesen felháborodtam. A könyvtárosnő harsányan kacagott. Azt mondta, szenzációs volt a műsor. A férfi már nyitás óta lesben állt, de csak nyugdíjas nénikék jöttek az újabb Nora Roberts ellátmányért, meg általános iskolások az Egri csillagokért. Szóval senki megfelelő préda nem volt a láthatáron. Én voltam az első, nem nyugdíjas korú. Addig a férfi ült egy széken, könyvet még véletlenül sem vett a kezébe, hanem a telefonját nyomogatta. Aztán megpróbált becserkészni. A könyvtárosnő nagyon ráért, előkereste a régebbi újságok közül azt a számot, ahol a magányos férfiaknak ismerkedési helynek a könyvtárat ajánlják, mint lehetséges alternatíva. Na, ezen már én is tudtam nevetni!

2012. március 7., szerda

Pónitörténet

   Volt egyszer régen az Én Kicsi Pónim című mese. Ennek szokás szerint minden megnyilvánulása fellelhető volt a piacon: rajzfilm, képregény, színező, matricás album, plüssfigurák, ehető pónik és minden egyéb, amit a fantáziadús Olvasó csak el tud képzelni. Eredeti verziójában My Little Pony- ként fedeztem fel az akkori Cartoon Networkön, ami még nem volt magyarul, eleinte csak angol nyelven élvezhette a rajzolt képi kultúrára éhes kiskorú közönség. Így én. 
   Ezek a "mesék" amolyan igazi gyerek- szappanoperák voltak, a történeteire nem is nagyon emlékszem. Különféle pasztellszínű pici pónik hada szerepelt benne, a neveiket sem szeretném felidézni, de ha jól emlékszem, gyümölcsneveik voltak, mint pl áfonya, szeder. Ezek a pónik élték a lovakra legkevésbé jellemző életüket, sütöttek- főztek (gondolom nem pacalt), vásárolgattak, buliztak és intrikáltak. A pasztelltestükhöz színes sörény is dukált. Ez is természetesen obszcén harsány színekben pompázott, és a pónik mindennapjainak szerves részét képezte, hogy az uv- zöld, pink és egyéb poszt- apokaliptikus színű szőreiket gondozzák. Telerakták különféle csitt-csattokkal, szalagokkal, kövekkel, nem is tudom, hogy a vizuális hatást lehetett- e egyáltalán fokozni, mindenesetre mindent elkövettek, hogy a fejlődésben lévő gyermeki érzékszervek ellen hadüzenetet küldjenek. 
   A pónik testén, a farpofa- tompor tájékon volt egy jel. Egy minta. Azt hiszem amolyan billog lehetett. Sokszor elképzeltem, milyen fájdalmas lehetett, amikor kis vattacukor testükbe beleégették a jelet. Ennek is volt valami funkciója a mesében, de sajnos ez sem hagyott bennem mély nyomot, hogy az évek távlatából fel tudjam idézni. Gondolom ezzel különböztették meg egymást, mert a színeiktől eltekintve tök egyformák voltak. Ha sokáig nézi őket az ember, gyakorlatilag vizuális mérgezést kap. 
   Az első durva dolog- az elmondottak után- az volt, amikor az egyik póni nyaralni ment. Felcsapta a napszemüvegét (bár a rajzoló hanyagolta azt az apró tényt, hogy a lovak szeme a fejük két oldalán van, tehát nem tudnak humanoid napszemüveget felvenni) és ment a beachre. Leült, a hátsó két lábát már- már perverz módon szétvetette, és megigazította a  frizuráját. Aztán előkapta a hóna (!) alól a strandszatyrát, és elővett belőle egy magazint és egy flakon naptejet. És a ló- még ha csak rajzolt is- , a szőrös állat, bekrémezte magát, hogy ne égjen le!!!! Persze lehet, hogy a mese egy olyan korban játszódott, amikor már az ózonréteg szitává lyukadt, és még a szőrös állatoknak is napkrém kell, hogy ne égjenek meg, de nem hiszem, hogy egy olyan világban a napkrém lesz a fő probléma. És a póni bekente gondosan mindenét. Az orrát is, azt vastagabban. Ez totál kiverte a biztosítékot. Már gyerekként is. Még most is emlékszem a jelenetre.
   Idővel természetesen én is kaptam ilyen póni- babát. Kis műanyag pónifigurát. Akkoriban nagy divatja volt a foszforeszkáló cuccoknak. Gondolom Csernobil után néhány évvel, nem sok fantázia kellett, hogy egy élelmes vállalkozó kitalálja a világítós játékokat. Voltak foszforeszkálós matricák (csillagok, amit a plafonra lehetett ragasztani, hogy a panellakás százhuszadik emeletén is érezd, hogy az univerzum része vagy), kis, műanyag állatfigurák, plüssök, babák, miegymás. Odatoltad a lámpához, és a jobb minőségűek akár egész éjszaka sugározták baljós fényeiket. Nem tudom, volt- e olyan gyerek, aki egész éjszaka nézte a foszforeszkáló vackát, én biztos nem. 
   Az én pónimnak rózsaszín teste volt. Ha fényt kapott, rózsaszínt sugárzott. És a szeme - amikor foszforeszkált- sárga volt. Mint egy borzasztó, félelmetes lénynek. És a póni fejét mozgathatóvá tette elmés tervezője, hogy minden irányba tudjon nézni. Vagy dobálhassa a rózsaszín sörényét. Emiatt a feje nyaktájékon egy külön elemmel illeszkedett kis testéhez. Ízelt nyakú póni. Ez az ízület viszont a foszforeszkálás során úgy világított, mintha póni fejét egy guillotine-nal vágták volna le, sőt, mint egy lefejezett rózsaszín póniszellem. Kis teste üreges volt (nem tömör, fröccsöntött pónitest), így a sejtelmes fény a bensőjét is átjárta. Borzasztóan féltem tőle. Olyan volt, mint egy gonosz póniszellem.  Pszichedelikus rémálom.
  Egyszer, egy szép őszi napon, nagymama kertes házában gereblyéztük az avart. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy apámmal kettesben maradtunk ott, hogy elégessük az avart. Apám kitalálta, hogy küldjük a pónit máglyahalálra. Zseniálisnak tartottam, amúgy sem voltam nagy barátságban a zombipónival. 
   Megtettük. A bosszúálló póni még halálában is visszanyúlt zsenge lelkemért, az utolsó emlékem róla is borzalmas. Nem akart lángra kapni, lévén műanyag. Csak megolvadt. Folyt. A rózsaszín sörénye ráfolyt a vattacukor testére, majd eltorzult az arca, egy horrorisztikus vigyor közben szétfolyt. Folyt a póni mindenfelé, az avarra, a fadarabokra. És bitang büdös volt. Bosszúálló póni.
  Ilyen emlékeket őrzök a színes kis pónikról. Nem tudom hogyan jutott az eszembe, talán az éjszakai ébrenlétek. Alváshiány.



És íme a szóban forgó vattacukor testű zombipóni.

2012. március 5., hétfő

Thermae Maiores- a legiotábor fürdője

   Végre kisütött a nap, ilyenkor nem bírok a helyemen maradni. Mennem kell. Mi sem lehet jobb úticél, mint római kori romokat felkeresni. Az ilyesmi mindig örömmel tölt el. Nem sok római kori kő van Budapest területén, amit még nem keresetem fel, de mindig találok újakat, és szerencsémre a régészek sem tétlenkednek. 
   Pénteken a kedvenc ATLANTISZ könyvesboltomban megvettem az Ókor magazint, ami mindenféle ókori témával foglalkozik (milyen meglepő). Vegyesen vannak cikkek irodalomról, vallásról, művészetekről, régészeti feltárásokról, új, forradalmi gondolatok és könyvajánlók. Szóval minden az ó- kor szerelmeseinek. Ebben a magazinban (2011. X.évfolyam, 1.szám) olvastam Budai Balogh Tibor régész cikkét egy római kiserődről a Pók utca- Nánási út területén. Ez lett volna a hétvégi célpont, de végül a Flórián téri aluljáróban kötöttem ki. 
   Magában az aluljáróban is vannak oszlopmaradványok, sírkövek, de semmi felirat, így az arra tévedő gyanútlan szemlélő nem lesz információkkal gazdagabb. Persze ez is, mint a többi aluljáró össze van rondítva, így a szokványos bűz miatt javasolt nagy levegővel alászállni- benntartani- oxigénhiány esetén kitörni. 
   Az aluljáró érdekessége, hogy innen lehet megközelíteni a fürdőmúzeumot. Voltam már itt pár éve, időnként felkeresem az ilyen helyeket, mert mindig van mit nézni rajta. Meglepő módon ingyenes a belépés. Hogy kis hazánkban még ilyesmi előfordulhat- megremeg a szívem. Ráadásul amellett, hogy ingyenesen, fizetés nélkül besétálhatsz, teljesen kulturált az egész. Tájékoztató táblák hada áll az éhes látogató rendelkezésére, és olyan jó leírások, hogy aki sosem olvasott egyetlen könyvet sem az aquincumi fürdőről, az is el tudja képzelni a hatalmas épületegyüttest teljes pompájában. 
   Mivel a múzeummá alakított romkert a felüljáró alatt van, részben fedett csak. Lenyűgöző fényhatások érik az embert. Hol besüt a nap, hol nem, bizonyos részek egészen árnyékos zugban vannak, mások káprázatos napsütésben fürdőznek. Kicsit nehéz fényképezni, de maga a látvány, a hangulat fenomenális. Megér egy látogatást. 
   Hatalmas épület, guszta medencékkel, forró. langyos és hidegvizes medencék hada, padlófűtés és tornacsarnok várta a megfáradt, reumás katonákat, hogy lemossák a vért a kezükről, miután legyilkolták a szomszédos barbár törzseket. Én télen biztosan nem jöttem volna ki a forró vizes medencéből. A padlófűtés rekonstrukciója megfigyelhető az eredeti oszlopok mellett. Kényelem és luxus felsőfokon. 
   Bár már javarészt derékig ér a néhai város pompázatos épülete, azért el lehet képzelni, milyen volt fénykorában. Szerintem mindenképp megér egy látogatást! 








2012. március 3., szombat

Heti nyulam 5.


   Vérnyúl elégedett: a salátáját kirángatta a házából, és az asztal alatt fogyaszthatja el. Biztosan sokkal izgalmasabb így. Amúgy meg az asztal lába mellől lesni a világot minden ragadozó- tudatú rágcsáló legfőbb sajátossága- bármikor megtámadhat, ő uralja a szobát, a világot, a nyuliverzumot. Általában lábra támad. Harap.

2012. március 2., péntek

Főemlősök, főbérlők - Második Sárkány

   Miután kinevettük magunkat Rolex szerteszét szórt szőrein és kidühöngtük magunkat az igazságtalanságon, hogy mennyire átvert és becsapott minket, újabb kalandnak néztünk elé. Mivel számítottunk rá, hogy valamennyit visszakapunk a kaucióból, gondolatban számoltunk a pénz felével. Ez ugyebár szarvas hiba volt, mert egy huncut vasat sem láttunk belőle viszont. Ez az összeg viszont fájdalmasan hiányzott, amikor az új lakás kaucióját kellett kifizetni. Nulla pénzzel albérletet nézni nem sok sikerrel kecsegtető vállalkozás. Azt is mondhatnám reménytelen, de az olyan pesszimista dolog lenne. Lakni meg csak kell valahol, így ismét a hirdetések tengerébe vetettük magunkat.
   Az első szempont az olcsó lakás volt, a második a hatalmas számú macskacsalád. Úgy gondoltam, kettőt vallok be a jövendőbeli főbérlőmnek, mert az anyacica és az apacica a felületes szemlélő számára is jól megkülönböztethető testi jegyekkel bír. Magyarul Panthera, a cicalány fekete, Marduk, az alfahím cirmos. A többiek mind feketék, mint a mama, igazából első ránézésre csak méretbeli különbség van köztük. És csak ha mindannyian együtt vannak, csak akkor szembetűnő a tény, hogy nem két cicusról van szó. Szóval Panthera és fiai (4 kis ördögfióka) a bevallásomban egy cicaként szerepelnek. Kevés ember szúrta ki eddig, hogy az egy az valójában öt. Sebaj. Ez a szerencséjük.
   Mivel az idő is sürgetett, nem volt túl sok választásunk: belenyúltunk a lehető legrosszabba. Büszkén, de határozottan belemasíroztunk a lehető legrosszabb döntésbe. Pestszenerzsébet egy olyan utcájában sikerült kiadó lakást találni, ahol csúfosan etnikai kisebbségbe szorultunk. Eleinte cefetül féltem- biztos voltam benne, hogy egy hét alatt kicsinálnak, szétrúgják a flancos kis fehér seggemet. Nem így történt. A szomszédok megismertek, a maguk módján elfogadtak és befogadtak. Imádták a macskáimat. Ők egyből kiszúrták, hogy ez nem két macska! A gyerekek szerettek velük játszani, ha kimentek a kertből, mindig visszahozták őket. Tudták, hogy melyikek az enyémek. Engem ennyivel le lehet kenyerezni.
   Gázos környék volt, a rendőrség napi vendég volt a késelések, rablások és mindenféle bűntény miatt, de minket sosem bántottak. Nem piszkáltak, nem kötözködtek. Tényleg normálisan együtt lehetett élni.
   Néha persze kiakadtam, amikor még éjszaka is ordibáltak, de idővel rájöttem, hogy nem veszekednek, csak épp megvitatják a nap eseményeit.
   Ami gázosabb volt, az maga a lakás. Botrányosan kicsi volt, a hirdetésben 20 négyzetméter szerepelt, de jó, ha 15 megvolt. Asztal egyáltalán nem fért el benne, a deguk, a szobanövének (ami éppen akkoriban volt), mind a földön laktak. Négynél több ember fizikailag nem fért be a bérleménybe. Hatalmas házibulik kizárva. A konyha maga volt az előszoba,  ami önmagában még nem lenne baj. De ez is olyan kicsi volt! És a bútorok is a lehető legkellemetlenebbül voltak elrendezve. A hűtőajtót csak úgy lehetett kinyitni, ha a bejárati ajtó csukva volt. Reggelikészítés egy szál bugyiban kizárva.  Ha kinyitottam a hűtőajtót- szigorúan állig felöltözve, mint egy apáca- éhes macskák puffantak a bejárati ajtón, mert ők így nőttek fel, hogy megtanulták, a hűtőajtó nyílása a jó dolgok kezdete. Az üveg bejárati ajtót sehogyan sem tudták megszokni. Én meg az állandó nyakig felöltözést.
   A konyha másik gyöngyszeme a felnyitható asztal volt. Alapjában véve jó ötlet kicsi lakásokba. Viszont ha ezt az asztalt felnyitottam, a hűtőt már nem lehetett kinyitni. Sem a bejárati ajtót. Tehát ha ebéd közben jutott eszembe, hogy kéne valami a hűtőből, akkor elég szívás volt, mert le kellett pakolni az asztalt (földre?!?), lecsukni az asztalt, kinyitni a hűtőt, majd visszanyitni az asztalt  és visszapakolni rá az ebédet. Ez a gyakorlat egészen előrelátóvá tett.
   Konkrétan semmit sem lehetett csinálni abban a lakásban, annyira pinduri volt. A mosott ruhákat is mindig a kertben teregettem ki, még a téli fagyok idején is, mert bent egyszerűen nem volt hova. Érdekes volt a fagyott zoknikat letépkedni a szárítóról...
   Viszont a macsekok nagyon jól érezték magukat, imádták a kertet. Kedvükre ejthettek el verebeket, kisebb madarakat, átjárhattak a szomszédba és beilleszkedhettek a macskatársadalomba. Elég hamar odaszokott több macska is, hatalmas bandákba verődve járták a környéket és tarháltak. Nemritkán 10- 15 macska is kosztolt nálunk. Nem bántam. Mindegyiküket elneveztem a jellemük alapján. Javarészt imádott Homéroszom hősei nevét használtam, de nem állnak távolt tőlem a perzsa, római és egyéb ókori mondavilág hősei sem.
   Sajnos egy elég forgalmas utca volt, sok autó járt arra, ez erősen megtizedelte a macskaállományt.
   Ha viszont még nem volt elég ennyi kellemetlenség, a főbérlő megkoronázott minden gondot. Totálisan agyament volt. Kicsit hasonlított l. Sárkányra, ezért kapta meg a fantáziadús ll. Sárkány nevet. Gonosz volt és rosszindulatú, ami azért érdekes, mert ennyire egyértelműen szélsőséges jellemzés csak kevés ember esetében igaz. Nem, nem tudok róla egy morzsányi jó dolgot sem mondani.
   Ez is rendszeresen megpróbált átvágni, több pénzt kicsikarni belőlünk. Például a fogyasztást rendszeresen néhány forinttal többnek számolta. Mindig szigorúan felfele kerekített. A mérőórákat is előszeretettel "nézte el". Még véletlenül sem olvasott le kevesebbet, vagy számolt kevesebbet. Csakis többet. A költségeket mindig rosszul adta össze, érdekes módon mindig több jött ki neki, mint amikor én magam adtam össze a fizetendő költségek számoszlopát. Egyszer még értem, hogy bepróbálkozik, hátha nem figyelek. De ez a dög minden alkalommal próbálkozott. Én pedig mindig ellenőriztem, pedig nem szokásom. Utána pedig szabadkozott, hogy rosszul számolt, mert ő olyan kis csacska nő. Hülye picsa.
   Előszeretettel bukkant fel a legváratlanabb pillanatokban. Amolyan random ellenőrzésre. Ilyenkor kinyitogatta a szekrényeket, kihúzogatta a fiókokat, leszámolta a kiskanalait, hogy minden megvan-e. Nehogy meglopjam. Ez volt a mániája. Hogy a fületlen bögréire és életlen késeire fáj a fogam. Hogy mindent el fogok lopni. Egyszer a szőnyeget is kiszanáltam a sufniba, mert büdös volt, mint az ázott kutya. Már amikor beköltöztünk is bűzölt, de egyszer csak meguntam és kiraktam. Fuldokolt, hörgött, hápogott, hogy hol a szőnyege. Biztos meglovasítottam. Hát igen, mindenki magából indul ki...
   Ő elvileg (és gyakorlatilag) nem abban a házban lakott, néhány utcával odébb. Viszont munkanélküli volt, abból élt, hogy lakásokat adott ki, illetve az elbérlőit húzta le. Tengernyi ideje lévén állandóan a kertben lebzselt. Mindig kitalált valami halaszthatatlan dolgot, amit pont abban a nyomorult kertben kellett elintéznie. És közben mint egy kápó, kukkolt be az ablakon. Ha becsuktam az ablakot, tíz percenként bekopogott. Ha nem nyitottam ki azonnal, már vette elő a zsebéből a saját kulcsait. Ennyit a magánéletről és a privát szféráról. Erősen dohányozott, ami egy nem dohányzónak módfelett kellemetlen. Előszeretettel fújta be a füstöt az ablakon. Ha ezt szóvá tettem, vérig sértődött. Mint a legtöbb dohányos. Nyilván ő sem venné jó néven, ha valami rettenetes büdös dologgal traktálnám a már amúgy is szétroncsolt érzékszerveit, de ez amolyan örök ellentét marad dohányosok és nem dohányosok között.
   Néha kertészkedett is. Igazából magam sem értettem, hogy mit lehet kertészkedni egy olyan kertben, ahol néhány szánalmas fűcsomón és masszív gazon kívül más nem volt. Az is a nyár közepre kiégett: csak a homok és az udvarba bedobált szemét maradt. Viszont ll. Sárkány amolyan igazi, fészekrakó nőstény volt, mindemellett rendkívül leleményes és kreatív. Minden férfi álma. Csinált egy kőkertet. Igen, kedves Olvasó, jól olvastad. Szerzett valahonnan egy furgonnyi kavicsot, és abból épített kőkertet. A gaz közé. Néhány megmaradt fűcsomót ki kellett ugyan tépnie ehhez, de munkát és fáradtságot nem kímélve kis dombokat, ösvényeket, és egyéb esztétikai élményt nyújtó tájelemet alakított ki. aztán ezt minden este locsolta. Képzeljetek el egy lepukkant ház gondozatlan kertjében egy kavicsokból álló labirintust. Én ezt nem voltam képes értelemmel befogadni. Addig a kocsival be lehetett állni az udvarba, de a műalkotás elkészülte után már csak kint, az utcán lehetett parkolni. Az a baj, ha valamit nem értek, azon évekig képes vagyok rágódni. Keresem az összefüggéseket, az ok- okozati relációkat. Elméleteket gyártok,  majd megcáfolom őket. Ez az eset is a saját x- aktáimat gyarapítja.
   A locsolást végképp nem értettem. Tette mindezt a nyár derekán, amikor még a gyíkok is elájulnak a melegtől. Csinos kis fürdőruciban, tökéletes sminkkel, és olyan hatalmas műanyag fülbevalókkal megspékelve, amit a nyolcvanas évek óta nem láttam. A már- már obszcenitásba hajló rózsaszín rúzsról azt gondoltam, hogy Samatha Fox-szal együtt vonult nyugdíjba. Hát nem. Az emlegetett nyolcvanas években még zsenge szemlélője voltam a társadalomnak. Akkor láttam ilyeneket, hogy a dolgozó nők, családanyák, városi nők, a hétvégére kivonultak a "telekre" (ja, akinek volt hétvégéje), és ott városi pompájukban nekiálltak gyomlálni, ribizlit szedni, füvet nyírni. Nevetséges fürdőruhák, parádés sminkek, műanyag kiegészítők. Karkötők, fülbevalók, klipszek, színes szandálok és olcsó pacsulik felejthetetlen illatfelhője. Mert értem én, hogy nőnek KELL lenni minden helyzetben. Akkor is, ha nevetségessé tesszük magunkat. Gondolom nekem is hatalmas köves gyűrűkkel és műkörömmel kellene nekiesnem a macskavécé takarításának.
   Ehhez az idilli, nosztalgikus képhez természetesen elengedhetetlen a zene. Mert a NŐ nemcsak vonzó, hanem jól is érzi magát. Ezt pedig agyzsibbasztó zenékkel lehet elérni. ll. Sárkány megállás nélkül bőgette a Sláger Rádiót. Zenei ízlés dolgában rettenetesen finnyás vagyok, a Slágerek pedig néhány percen belül görcsöket okoznak, hisztérikus leszek és kiborulok. Az említett rádió elcsépelt, giccses és konformista melódiái pedig kiverik a biztosítékot. Nyilván, van, aki ezt elviseli, és van, aki még élvezni is tudja. Ízlések és pofonok. Nem ítélkezem, én nem bírom. És még rosszabbul viselem, ha rám erőltetik. Értem ez alatt, ha az ablak alatt üvölt a rádió, az zavar. Pláne ha késő estig, netán éjszaka dolgozom és kénytelen vagyok nappal aludni, mint valami denevér. Nagyon kellemetlen ilyesmire ébredni. Borzolja az idegeimet. Gondoltam egy- két általam preferált trash metal bandával túlüvöltöm a rádiót, kellő hangerő mellett még a felborzolt idegeim is kisimulnak. ll. Sárkánynak volt pofája rám szólni, hogy halkítsam le, mert nem hallja a rádiót!!! Uff. Ez már sok volt. De nem emiatt hagytuk ott. Hanem mert egy gonosz és elviselhetetlen perszóna volt. És elegünk lett, hogy folyamatosan át akar verni. És amúgy is, szereztünk pénzt, hogy jobb lakásba költözzünk!

Korábbi főbérlők itt:
Rolex
Lukács 
Első Sárkány