2012. február 27., hétfő

Kakasnyalóka

 Ez tényleg az, ami. Kakasnyalóka. Semmi allegória, semmi elvont utalás valami távoli, ködös, megfoghatatlan dologra. Színtiszta élvezet. Ez maga a kakasnyalóka. Persze ide sorolhatnám még az ehető nyakláncot, a medvecukrot, a téli fagyit és a donaldkacsás rágót is. De ennyi kulináris és kulturális élvezet könnyen megfekszi az ember gyomrát. Ezért csakis apránként, élvezettel tessék fogyasztani!


  Vásárfia- kakanyalóka itt még fényes, hívogató köntösében. Persze mohó kis ujjaimmal már igyekszem megszabadítani kabátjától, ami már inkább akadály köztem és kiskakasom között, hogy mielőbb befalhassam. Ez a legkisebb méret, létezik ennél háromszor nagyobb kiszerelésben is. Nyilván, egy akkora kakast nem bírok letolni a torkomon. Nem fér a számba!


   Kiskakas világot lát. Bájos piros testét hívogatóan riszálja. Volt olyan nyalóka is, ami virág alakú volt, és a bibéje helyett egy rágógumi volt. Ha jól emlékszem, szintén ugyanezt az ízvilágot adta, mint a kakasnyalóka. Persze abból is volt mindenféle méretben. A legnagyobban- ami egyértelműen nem emberi szájra volt méretezve, talán egy oroszlán tudta volna bekapni- az volt a jó, hogy nem tudtad úgy megenni, hogy ne borítsa be az egész fejedet a piros, ragacsos, cukros lé. Ennél ízletesebben talán csak a vattacukrot lehet fogyasztani. Az némi szélben a hajadat sem kíméli. Mindenesetre elengedhetetlen a vásári hangulathoz! Majdnem kifelejtettem, de méltánytalan lenne, ha nem emlékeznénk meg a színes nyalókákról. Ami után kék- zöld, meg lila lesz az ember szája. És általában elég formátlan kiszerelésben kínálják a kalandokra éhes népnek, így garantáltan nem csak a szádat kened össze vele, hanem a fél arcodat. Randira ideális!


  A kiskakas végzete: bekapja egy nagykakas. Igen, jól gondolod kedves olvasó, a szakállba is beleragad a kiskakas megolvadt, piros, cukros teste. De ki gondol a nehézségekkel, a problémákkal egy ilyen szép, verőfényes napon!
  Tényleg már csak a rágógumi hiányzott. Az a fajta, mibe rejtettek valami kis meglepetést. Például felnyalható tetoválás- matricát... Anno tele voltam vele. Akkoriban alig vártam, hogy legyen igazi. Bár annak is megvolt a maga varázsa, szinte minden nap lecserélhettem és minden szabad felületemet teleaggathattam vele!


   Imádom a vásári hangulatot. Nem a pesti vásárokra gondolok, amikor az árusok kirakják a portékáikat, és az egész vásár másról sem szól, mint a vásárlásról. Az olyan igazi, falusi, kisállatvásárra gondolok. Ahol van körhinta meg, dodgem, céllövölde, vehetsz akár egy szamarat is vagy libákat, ahol ember és állat együtt dagasztja kis országunk sárral cuppogó földjét, és együtt merülünk alá a huszadik század kulturális hagyatékában. Ilyenkor érzem igazán, hogy különleges hely ez a Kárpát- medence, mert ilyet, mint a hamisíthatatlan kisállatvásár, vagy majális (ezt ma már azt hiszem falunapoknak kell nevezni- korrekten), máshol nincs Európában. Keleten van, de az is más. Ez a miénk.

2012. február 24., péntek

Heti nyulam 4.


A Nagy Vadász megfigyelő pózban. Bárhonnan, bármikor feltűnhet egy falat banán, egy darab party snack. Hősünk készenlétben vár. Nyilván, az ilyen cukiságot nem lehet nem jutalmazni...

2012. február 22., szerda

Egy nyúl hétköznapjai- hetedik toppantás


 Takarítás némi nehezítéssel: imád lábatlankodni, amikor takarítok! Persze a leggyakrabban pont utána kell takarítani, szétszórja a forgácsot, szétcincálja a kukát, a bútorokat felaprítja, és hasonló gaztettek. Ha pedig bezárom a ketrecébe, vérig sértődik. Mi sem rosszabb, mint egy vérig sértődött vérnyúl!

 Íme Arcimboldo teljes terjedelmében: szerintem egy törpenyúlnak határozottan kisebbnek illenék lennie. A doki is sűrű szempillarebegtetéssel konstatálta, hogy őfelsége törpe. Végül is egy pasi ne legyen kicsi! Bár nem randizhat nyuszilányokkal, az önbecsülése végett. Mert hatalmas öntudata van ám!

 A besértődött nyúlfiú. Már nem emlékszem, mivel sikerült magamra haragítanom, amikor a kép készült, de általában elég kevés kell hozzá, hogy akár egy órán keresztül látványosan ne vegyen tudomást rólam. Elég csak megvonni a kedvenc falatkáit, vagy kivenni a vezetéket a szájából, máris durcis. Viszont innen nagyon jól látszik a frizurája: már olyan hosszú, hogy két oldalt lelóg, mint egy jólfésült ovisnak. Nem én tettem ezt vele, természetesen áll így a sérója!

 Akiért tényleg csak rajongani lehet! Nyuszicombok a szieszta pillanataiban. Délutánonként néhány órát sziesztázni szokott, hogy estére újult erővel vethesse be magát a rosszalkodásba. Ezekre az órákra természetesen vannak kedvenc helyei- heteken keresztül mindig ugyanott pihen, aztán egyszer csak talál egy új kedvenc helyet, és már nem tetszik a régi. Egy időben a súlyzók közé fészkelte be magát. El nem tudom képzelni, hogy kényelmes lehetett, de ragaszkodott hozzá. Pihenései alkalmával teljesen ellazul, lábait hátra veti, és ha elgémberedik, megnyújtóztatja porcikáit.

 Álom és ébrenlét határán. Néha annyira elfárad, hogy semmivel sem lehet felpörgetni. Az álomtündér a legváratlanabb pillanatokban látogatja meg, az egyik percben még ugrál és tombol, a következő percben leesik a feje, és nem lehet felébreszteni. Se egy banánszelet, se egy party snack nem hozza lázba. Egy megfáradt nyúl gondterhelt sóhajtása- majd később eszem!

 És végezetül akit már homlokon csókolt az álomtündér! Álmodni is szokott, néha jár a szája és mozognak a lábai, mintha futna. Kíváncsi lennék rá, miről álmodik egy nyúl! Aztán pár óra szundikálás után újra erőre kap, néhány falat és indul a gengszterkedés...

2012. február 21., kedd

Egy jóslat kimenetele

   Tegnap írtam a horoszkópomról itt. Naná, hogy nem jött be. Egész nap dolgoztam, el is fáradtam. Az összes felettesem -az is, aki csak annak hiszi magát- újabb feladatokkal látott el. Amikor fennakadt a szemem, hogy azért ez már egy kicsit sok lesz, csupán egy lehengerlő mosolyt kaptam, hogy "te ezt annyira jól csinálod". Puff neki. Hát ezért csinál valamit jól az ember, ezért végzi lelkiismeretesen a munkáját? Ezért? Hogy újabb terheket akasszanak a nyakába? Inkább úgy éreztem magam tegnap, mint egy szamár, akit olyan szekér elé fogtak be, amit nem bír elhúzni. A gondokat amolyan nőcis módon kompenzálom magamban: felvettem a legnagyobb fülbevalóm, ami már szinte a mellemet verdesi, és vastagon kirúzsoztam magam. Mindennek tetejében egy botrányosan rózsaszín pólót vettem, hogy tetézzem az összhatást. Tudom, hogy hülyeség, de ez van. Nekem is jogom van a baromságokhoz. Nem piálok, nem dohányzok, valami kártékony szenvedélyre szükségem van...
   A horoszkópos történet csúcspontja, hogy találkoztam egy régi kedves ismerősömmel, aki nagy szakértője és művelője az ilyesmiknek. Mivel egész nap ez a horoszkóp- dolog motoszkált a gondolataimban, rég nem látott ismerősöm nyakába zúdítottam. Ő kapva kapott az alkalmon, hogy végre nem állok ellen a sorsunk kifürkészésének ősi mesterségének, így dőlt belőle a szó. Nyilván én értettem félre az előző bejegyzésben is közölt sorokat. Ő három vagy négy alternatívát is felvázolt, hogy hogyan kellene értelmeznem a jóslatot. Ez még a nap legelején volt, tehát teljesen nyitott gondolatokkal vártam az eseményeket. Természetesen az ő értelmezései is homlokegyenest ellentmondtak egymásnak, de ez már csak amolyan részletkérdés.
   Lényeg a fontos: nem lett laza napom. Nem lett belőle pihenés, nem lett belőle olvasás, de még Arcimboldóra is csak egy soványka fél órát tudtam szakítani. Persze néhány falat banánnal ki lehet engesztelni, de az nem ugyanaz. Szeretek vele lenni, vele foglalkozni. Aztán még huszonöt telefont is el kellett intéznem, amit igazán nem szeretek. Inkább személyesen.
   Az egész napnak az volt a koronája, hogy a főnököm távol volt, így nekem kellett az ő munkáját is megcsinálnom. Ha ott van, akkor csak azt csinálom, amit ő kér tőlem. Ez idilli kellemes állapot, sosem kér lehetetlent, teljes harmóniában húzzuk együtt a szekeret. De mivel tegnap nem volt, ki voltam szolgáltatva a további feletteseimnek. Ez igen kellemetlen, mert ők nincsenek tekintettel az esetleges teherbírásomra, feladatvállalásomra. Ezért köt ki nálam sok olyan feladat, aminek nem kéne. Gondoltam viccesen megosztom velük a horoszkópomat, de mintha összebeszéltek volna, lehengerlően bájosan osztották a munkát. Hiába a mellverdeső fülbevaló, hiába a rúzs, nem értettek a finom jelekből. Pedig aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy ha így nézek ki, az a kétségbeesés első foka. Amúgy, normál hangulatban igyekszem nem nevetségesen kinézni. Azt hiszem ez amolyan néma sikoly, segélykérés nálam. Ennek ellenére, akivel csak találkoztam tegnap, megállapította, hogy milyen csinos vagyok. Kezdek összezavarodni.

2012. február 20., hétfő

Napi horoszkópom

Kedves Rák! Átmeneti pihenőnapot ajándékozott neked a sors. Nem nagyon töröd magad a munkahelyeden, bár most nem is várják tőled. Semmi baj nincsen, csak éppen ilyen átlagos napod van. Használd ki az időt most, hogy semmi fontosat nem kell tenned. Olvass, nézz meg egy filmet. Ez szellemi kielégülést hoz.

 Ezt találtam reggel a neten. Tényleg nincs nagy kedvem dolgozni menni, de inkább az megy ritkaságszámba, ha van kedvem. Szerintem ezzel mindenki így van. Ezer jobb dolgot tudnék kitalálni, hogy mivel töltsem a napot, mintsem munkával. Azért igyekszem megtenni, amit lehet, ne érje szó a ház elejét. Aztán elképzeltem, mit szólna a főnököm, ha ma fognék egy könyvet, bevackolnám magam a sarokba és olvasnék. Aztán ha elfáradtam, néznék egy filmet. Szerintem nem kapnék érte fizetésemelést. Sőt, buksi- simogatást sem kapnék, hogy "ma úgysem várok tőled semmit". Ja, és egész nap dolgozom, tehát az estémre sem gondolhatott a virtuális jósnő, mikor ezeket sorokat gépelte, nekem, személy szerint. Lelkes olvasója vagyok a horoszkópoknak, mert még soha sem jött be, amit írtak. Ez azért statisztikai bravúr: néhány év alatt azért illett volna legalább egyszer- kétszer beletrafálni, hogy mi lesz velem. Bár az is lehet, hogy ez az univerzum titkos összeesküvése, hogy nem tudhatom meg a jövőmet. Csakis azt tárja fel előttem, ami biztosan nem lesz. Ez is egy járható út... 

 Persze a hozzá értő nőismerőseim mindig meg tudják magyarázni, hogy miért nem stimmel a horoszkópom- ezt nem tudnám értelmesen kifejteni- de még ők sem tudtak felállítani egy igazán passzoló elemzést. Ez a tény azért túlmutat a beteges szkepticizmusomon. 

 A jóslat kimeneteléről pedig itt olvashatsz. Mert ugyebár ennek a történtek tükrében van értelme... 

2012. február 18., szombat

Az alkímisták és a halhatatlan kutya

   Nagy rajongója vagyok a Fővárosi Szabó Ervin könyvtáraknak. Több fiókban is voltam már tag, a központiban is, mégis, a legkedvesebb helyem az Ugocsa utcai könyvtár. Van mellette egy cukrászda, így ha oda látogatok, az maga a földi paradicsom. Könyvek, és süti...
   Szeretek csak úgy, találomra beleolvasni könyvekbe. Ebben a könyvtárban nagyon az én ízlésem szerint válogatták össze a könyveket, szinte mindig megtalálom azt, amit keresek, és az a számomra ismeretlen könyvek sem okoztak eddig csalódást. Szóval előszeretettel vetem be magam az ismeretlenbe, ismerkedem új könyvekkel, néha bátran belelapozok olyanokba is, amelyek bizarr címükkel vagy borítójukkal amúgy nem vonzanak. Órákra el tudok veszni a polcok között, legszívesebben tábort vernék valahol a történelem és az irodalom kanyarában, szép kilátással a néprajz szektorra. Ideális táborozási hely. 
   Néha persze, amikor nem vagyok épp világmeghódító hangulatomban, a biztos, bejáratott kedvencekhez fordulok. Az utóbbi látogatásom alkalmával viszont épp bekebelezni gondoltam a világot, így merészen belehasítottam az okkult könyvekbe. Nem vagyok igazán járatos a témában, de úgy voltam vele, itt az idő, hogy megismerkedjem az egzakt tudományokon túli világgal is. 
   Olvastam. Találtam egy zseniális történetet, amit meg kell osztanom veletek. Az alkímistákról szól, azokról, akik a bölcsek kövét keresték (többek között). Mert a Harry Potter sorozatot olvastam, onnan vagyok ilyen tájékozott;))
   Kínában már jóval azelőtt ismerték az alkímia tudományát, mint mi, itt a nyugati végen (Európa). Persze az európai irodalom az európai alkímisták történetével foglalkozik javarészt, de ez így van rendjén. A bölcsek kövének sok- sok jótékony hatása mellett egy nagyon fontos tulajdonságot is neki tulajdonítottak: mégpedig az élet megnyújtását annak természetes határain túlmenően. Ez nem feltétlenül halhatatlanságot jelent, de ezen lehet vitatkozni, hogy mit is jelent az örökké. 
   A kínai alkímisták a szimpatetikus mágia sarktétele alapján azt állították, hogy "a hasonló hasonlót hoz létre", a legtökéletesebb és legfennmaradóbb fém halhatatlanságot és tökéletességet teremt. A legtökéletesebb fém az arany, szóval ezzel kell valamit kezdeni. Konkrétan az emberi szervezetbe juttatni. Úgy, hogy az felszívódjon. Mert ugyebár az aranynak nem erőssége a felszívódás, a maga natúr megjelenésében. Néha belegondolok, hogy mi úton- módon ismerhették fel eleink, hogy egyes anyagok nem akarnak felszívódni...brrr....de a tapasztalat a megismerés útja. Ne foglalkozzunk most ezzel.
    Tehát az aranyat oly finom porrá gondolták alakítani, mely "az öt érzékszerven keresztül oly ködösen árad szét, akár az eső hajtotta szél". Ezt gondolták különféle alkímiai műveletekkel megvalósítani. Ezzel a csodagyógyszerrel többen is kísérleteztek. A nagy Vej Po- jang (élt isz. 100- 150 körül valószínűleg) el is készítette az alkímisták hőn áhított csodaszerét. Részleteket, pontos recepteket nem közölt a könyv, tehát nem kell lélekszakadva rohanni a könyvért, hogy a hétvégére a családnak főzhessetek fincsi ARANYos vacsit... Viszont egy fontos dolgot említ a leírás- ami szerintem jellemzője az egész keleti szellemiségnek- Vej Po a készített csodagyógyszert nem egyedül tesztelte, hanem tanítványának, és figyelem!, a kutyájának is adott belőle. A lelkes kis csapat együtt tesztelte a mester főztjét. Bizalmuk és hűségük jutalmaként örök életűek lettek. Igen, Vej Po kutyája is. Szép gesztus, ha az ember nem egyedül indul a végtelenbe, hanem a társával, a legkedvesebb barátjával. Elképzeltem, hogy én hány állatot vinnék magammal...
   Nem tudom, Vej Po és a kutyája most is köztünk élnek-e, a blöki szereti- e az eldobott labdát, és Vej Po vesz- e neki kutyakabátot, hogy csinos legyen kedvence. De valószínűsítem, ha itt élnek közöttünk, beolvadtak közént, átvették a marhaságainkat, és már észre sem vesszük, hogy a nagy alkímista mester dobja vasárnap délután a frizbit az élénk kutyusnak. 

   Ezt a történetet itt találtam: Kurt Seligmann- Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban

2012. február 17., péntek

Heti nyulam 3.


   Néhány lakással korábban- ahol volt padlószőnyeg- Arcie kedvenc elfoglaltsága volt a padlószőnyeg elválasztása a padlótól, a linóleum megrágcsálásával és felfeszegetésével. Órákig képes volt ezzel foglalatoskodni. Persze nem lehetett titokban lefényképezni: bűnbánó arccal jelzi, hogy tudja, hogy rosszban sántikál. Mint általában. Mindenesetre felhívnám a figyelmet a farkincára: a legcukibb nyuszitestrész- szerintem!

2012. február 15., szerda

Kukkolós történet

   Szeretitek a kukkolós történeteket. Legalábbis a statisztikai adatok szerint. Íme egy másik kukkolós sztori, de ez annyira nem vicces. Mindenesetre állati.
   Valahol egy budai ezerlakásos társasházban történt  az eset. Az ilyeneket nem is lehet igazán társasháznak nevezni, én termeszvárnak hívom, mert annyi ember él egymás hegyén- hátán, hogy az már kellemetlen. Mindenki akaratlanul is tud a másikról. Hogy mikor kel, mikor tévézik, mit főz és miért veszekszik a gyerekkel. Persze az ilyen közelségben élő emberek, ha szembetalálkoznak a lépcsőházban vagy a liftben, egy elmotyogott köszönésen kívül nem társalognak. Nem kéri el a szomszédasszony a receptjét a csilis csirkédnek, ami oly finoman illatozott, hogy az összes lakó érezhette, és senki sem dicséri meg a kislányt, aki az évek alatt egész jól megtanult hegedülni. Legalábbis már a macskák sem szaladnak a falnak a hangtól. Ilyen társas magányban tengetik a mindennapjaikat a termeszvárak lakói. 
   Nem így a kukkolós néni. Amilyen szerencsém volt, pont mellettünk lakott. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy megszólítson, hogy hozzám szóljon. Pontosan erről, hogy mit főztem, mennyiért vettem a borsót és miért akkor porszívózok. Eleinte illedelmesen beszélgettem vele. Később hangtalan léptekkel igyekeztem megközelíteni a lakást. A kulcsot már a kapunál megmarkoltam, hogy ne az ajtó előtt kelljen zörögnöm vele. Hátha nem vesz észre. De oda egy galamb nem szállhatott le a korlátra anélkül, hogy kukkolós néni ne tudott volna róla. 
   Persze nem voltam egyedül a meneküléssel. Ha a postás lent, a kapunál elkapott, mindig megkért, hogy vigyem fel a leveleket arra az emeletre. Mert ő sem bírta a kukkolós nénit. 
   A kukkolás csak az egyik vonulata volt összetett személyiségének. A másik a mesélőkéje volt. Lévén nyugdíjas mamzi volt, hosszú élete során rengeteg tapasztalata gyűlt össze, hogy legyen mit mesélnie hajlott éveiben. Persze ritkán mesélte a saját sztorijait, előszeretettel teregette viszont a mások szennyesét. Azokat a dolgokat is, amiket csak tudni vélt, vagy addig győzködte magát, hogy ő is elhitte. Szóval volt fantáziája az öreglánynak. Szerintem állandóan ott állt az ajtóban, és várta,  hogy történjen valami. Hiába volt az ötödik emeleten a lakás, mindig gyalog mentem, mert a liftajtó csapódása egyértelműen elárult volna. 
   Idővel természetesen nekem is elfogyott a türelmem. Megpróbáltam lerázni. Felajzott vaddisznóként rohantam be a lakásba. Közöltem vele, hogy semmi köze hozzá, mit főzök. Semmi. Mamzi kitartott. Aztán bevetettem a már bevált vetkőzős trükkömet. Ez be szokott jönni. A lépcsőházat egy szál bugyi- melltartó kombinációban álltam neki takarítani. Az ilyen céda magatartás általában kiveri a biztosítékot a tisztes polgároknál, undorodva elhagyják az erkölcstelenséggel fertőzött helyszínt. Nem így kukkolós mamzi. Felhívta a figyelmemet, hogy csipkés melltartóhoz csakis csipkés bugyit illik venni!!!
   Na, ez nekem volt sok. Meghívtam egy drága jó bevállalós barátomat, aki mindenre hajlandó értem, hogy a lelki békém meglegyen. Tényleg mindenre képes. Bizonyított. Elmeséltem neki a dolgot a mamzival. Tudta a megoldást. Amikor az ajtóban álltunk, és várta, hogy kinyissam az ajtót, letolta a naciját (boxert is!!!) és megrisztálta formás hátsóját az idős hölgynek. Igaza volt. A kukkolós néni szörnyülködött, felháborodott, kikelt magából, kiabált. Aztán nem kukkolt. Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?!?
   Néhány nappal a fenékfelmutatás után néma csend honolt a függőfolyosón. Semmi kukkolás. Simán hazamentem. Aztán a következő napokban is elmaradt a kukkolás. Megijedtem. Biztos voltam benne, hogy valami történt. 
   Igen. A kukkolós néni lakásából félreérthetetlen szagok terjengtek. Hívtam a mentőket. Kiröhögtek, hogy ha ennyire szaglik a néni, miért őket hívom? Mit mentsenek meg rajta? Ha- ha- ha. Többet nem kukkolt a néni.

2012. február 14., kedd

Valentin- nap

Nyuszipuszi

  Nem vagyok a valentinnapozás elkötelezett híve. Nem szeretem a mindenhonnan rám zúduló piros szivecskéket, lufikat, a már- már obszcenitásba hajló plüss állatfigurákat és egyéb ostobaságokat. Amúgy sem vagyok egy romantikus alkat, a nászutunk is túrázás volt. Valahogy a szeretet nem erről szól. Az nem közügy. Magánügy. Mindenesetre nem akarom senkinek sem elvenni a kedvét, aki rajong az ilyesmiért, mert a lényeg a fontos: szeress. Ja, és Nyulat mindenkinek! Mert egy nyuszikát nagyon lehet ám szeretni....

2012. február 13., hétfő

Orosz nyelvleckék

   Lelkesen tanulok oroszul. Mert csodálatos nyelv, imádom az irodalmát, a kultúráját. Nagy nehezen szereztem hanganyagot, amit tudok hallgatni, hogy javuljon a kiejtésem. Mert írásban már egész jól megy a dolog, de ha meg kell szólalni, az gáz. Borzalmasan beszélem ezt a csodálatos, dallamos nyelvet. 
   Már régebben felfedeztem a Moszkva térnél (bocsánat, Széll Kálmán térnél), a Mammut bevásárló központ tövében egy Arbat- boltot. Orosz és keleti különlegességeket árul, számomra csupa ismeretlen csemegét. Már a kaják elolvasása is egy élmény (nekem), mivel az orosz nyelvkönyveim az ötvenes évekből valóak, üde záporként ér a felismerés, hogy az orosz nyelv is változik, megújul, modern szavakat integrál be. Persze, ez magától érthető, de amikor tanulok, teljesen elmerülök az elvtársak és az élmunkások világában. Van egy könyvem, Retusált történelem címmel, oroszul. Ez a mindenem (orosz nyelven), ezt olvasgatom, próbálgatom a mondatokat. Nagy vonalakban Sztálinról és Leninről szól a könyv, szóval az sem a mai Oroszországgal foglalkozik. Tehát nem sokat tudok a mai orosz világról, de nagyon érdekel. Az Arbat viszont egy üde kis fuvallat, hogy az orosz nyelv nem egy muzeális kincs (mint pl a latin), hanem egy nagyon is élő, modern nyelv.
   Egy szép orosz nő dolgozik ott. Pontosan olyan, ahogyan az orosz nőket elképzelem: szőke és mindig nagyon ápolt, határozott és magabiztos. És nagyon nőies akkor is, amikor a fagyasztott rákok között túr. Szóval gondoltam bevetem neki az orosz tudásom. Azt a néhány mondatot, amit magabiztosan tudok, elmondtam neki. Szakadt a röhögéstől. Amikor túlesett az első rohamon, kijavított. Végül is mindent jól mondtam -nyelvtanilag- , csak olyan intonációval, hogy szegénykém majdnem megfulladt a röhögéstől. De becsületére legyen mondva, csiszolgat. Rendszeresen elmondom a kis mondataimat, ő jót mulat, én pedig fejlődök!

2012. február 11., szombat

A csodálatos Nyuszidoki- avagy nem öröm a nyúlköröm

   A nyuszitartás- ápolás egy naggggyon fontos eleméről szeretnék ma szót ejteni. Természetesen a bundatakarítás és a ketrec tisztán tartása sem elhanyagolható, de szerintem a fontossági listán dobogós a körömápolás. Arcimboldo szerint beszéljünk inkább a kajáról, mert most is itt ugrál mellettem, rajtam, és tépi a legszebb kardigánom. 
   Amikor megvettük ezt a kis aranyszínű veszedelmet, az állatkereskedő azonnal szólt, hogy rendszeresen kell vágni a körmeit, ne hagyjuk, hogy túl nagyra nőjön. Mert mondjuk a macskáknak alapértelmezetten nem kell körmöt vágni. Persze van, aki vágja, de nem elengedhetetlenül fontos. Szemben a nyulakkal, akiknek a jól létük alapvető feltétele a körömápolás. 
   Tényleg elég hosszúra megnő, és viszonylag gyorsan. Én havonta körmözök, de a nyúltartási szakirodalom a heti vágástól az állatorvosig mindent javasol. Utánanéztem, tényleg nagyon brutál, ha nincs levágva a körme. Egy idő után elkezd befele hajolni, "göndörödni", ami miatt nem tud rendesen ugrabugrálni, mozogni. A másik gond a túlnőtt körömmel, hogy az erek, idegek hamar belenőnek, és ha elhanyagoljuk a nyuszinkat, egy idő után le sem lehet vágni neki. Illetve le lehet, de vérzik, sebes lesz, és az igencsak fájdalmas. A neten is találtam képeket gondozatlan körmű nyuszikról, tényleg nagyon gáz. Legfőképp azért, mert a nyussz nagyon kellemetlenül tudja magát érezni így.
   Arcie nem rajong a körömvágás műveletéért, de utána szemmel láthatóan elégedett a végeredménnyel. Ezt a nyuszigondozási műveletet nem tudom egyedül végrehajtani, mindig kétszemélyes. Ritkán vagyunk otthon egyszerre mind a ketten a férjemmel, ilyenkor Arcie lelkesen ugrál, és csúcsfokozaton rosszalkodik. Ha ketten foglalkozunk vele, még szundikálni sem hajlandó ebéd után. Örül a társaságnak, a közönségnek. Szóval ilyenkor azt hiszem jogosan sértődik meg, hogy a ritka, szép napokat holmi körömvágással rontom el. De ez a szükséges rossz.
   Az állatorvos megmutatta, hogy hol kell vágni a körmöt: jó megvilágításnál látszik benne egy rózsaszín rész- ott vannak benne erek és idegek, az a köröm élő része. Ettől egy gondolatnyi távolságra lehet vágni. A nyúlköröm bitang kemény. Amíg kicsi volt, a körme is puhább volt a mostaninál, egészen olyan, mint egy ember körme. Aztán férfivé lett, és már szinte metszőollót kell használnom a manikűrözéshez. 
   Igen, egy hatalmas ollót vettem erre a célra, mert egy kicsi már teljesen szétment, egy közepessel pedig nem bírom lemetszeni a karmait. Egyikünk lefogja Arcie-t, a másikunk vág. Előszeretettel rángatja ilyenkor a lábait, így a jó lefogás nélkülözhetetlen. Hogy moccanni se tudjon. Szerencsétlen ilyenkor mély világfájdalommal sóhajtozik, hüppög. De legalább hamar túlesünk rajta. 
  A vágásnál fontos, hogy ne maradjon karcos, érdes a levágott szél. Akár egy kicsit le is lehet reszelni, ha a nyuszinak van még hozzá türelme. Arcie- nak inkább ollóval szoktam utánaigazítani, mert a tíz perc, amíg ez az egész tart, az is próbára teszi a türelmét. Az éles szélek pedig felsérthetik a bőrét, amikor tiszkálkodik, manccsal takarítja magát. Ok, nem valószínű, hogy a hatalmas bundáján keresztül felsérti a bőrét, de én mindig attól félek, hogy a szemét felsérti vele. 
   Néhány nap alatt teljesen kerek felületűre lekopik a vágott rész, de ez a kopás önmagában nem elegendő a körömhosszal szemben. Lehet, ha a szabadban élne és áshatna, nem kéne vágni a körmeit, de Arcie csak a padlószőnyeget kaparhatja, meg a konyhakövet...

Sajnos körmös képet nem sikerült készítenem, mert mindegyik homályos lett, vagy pont a lényeg nem látszik. Majd legközelebb. Viszont egy elégedett nyulat sikerült lencsevégre kapnom!

2012. február 10., péntek

Heti nyulam 2.

Ez az igazság. A nyúlban lakó démoni erők megmutatkoznak. Mert minden szent (-nek tűnő) kisnyúlban van valami ördögi. Egyszerűen csak imádni lehet...

2012. február 9., csütörtök

Az egerek története

   Régen rajongtam az egerekért. Illetve ma is nagyon szeretem őket, de amióta megismerkedtem a degukkal, sajnos ők bírják az első helyet a szívemben, szemben az egérkékkel. Jelenleg egyetlen egerentyűvel sem élek társbérletben, de mint tudjuk, a helyzet napról napra változik. Bármikor beállíthat egy egér, akár a kis családjával együtt. Nálam szinte mindenkinek van hely!
   Egér vs. degu: a degu sokkal kommunikatívabb, benne megvan a késztetés, hogy megértessen velem dolgokat. Mindkét faj szerintem elég intelligens, tanítható és megvan a maguk leleményessége, viszont a deguk szerintem sokkal kifejezőbbek. Mindkét faj szép számmal képviseltette magát az életemben, aminek nagyon örülök, mert jó társaság. Degu most is lakik nálam, Maximilian, de megérdemel egy külön, neki szóló bejegyzést. 
   Szóval egerek. Még zsenge kis pipi voltam, amikor először láttam az állatkereskedésben japán egereket. Picike fehér egerek, fekete foltokkal. A szemük is fekete, mint egy gyöngy, nagyon ritka az albínó (bár előfordul, szerintem kicsit horrorisztikus látvány a villogó vörös szemeivel). Igaz, az albínó patkányokat nagyon szeretem, nekik valahogy jól áll a piros szem. Azt hiszem ez valami gyerekkori beidegződés maradéka lehet. 
   A japán egerek természetesen azonnal költöztek haza. Anyámék nem rajongtak értük, de ez van. Persze, a rágcsálóknak jellegzetes szaguk van, de nekünk, embereknek is. Szerintem semmivel sem büdösebbek, mint mi. Legfeljebb nem használnak annyi szagelnyomó kemikáliát, mint mi. 
   Egy pát vettem, egy fiút és egy lányt. Ennek egyenes következménye lett, hogy néhány hónapon belül (azért telt el ilyen sok idő, mert még kiskorúak voltak, amikor megvettem őket) nagyon sokan lettek. A barátaim persze szintén azonnal beléjük szerelmesedtek, így nem okozott gondot az elhelyezésük. Aztán az állatkereskedő is szívesen felvásárolta a szaporulatot, cserébe adott forgácsot, magkeveréket. Szóval egy virágzó üzletet csináltam az egértenyészetemből. 
   Imádtam velük foglalatoskodni, mert nagyon tanulékonyak voltak, és szemmel láthatóan kedvükre volt, hogy újabb és újabb kihívásokat találok ki nekik. Akkoriban még suliba jártam, csak a délelőttjeimet rabolták el a felesleges dolgok, a délutánjaimmal magam rendelkezhettem. Persze tanulni kellett volna, de kit érdekelnek a tudományok, amikor egy sereg egér várja izgatottan, hogy mit találsz ki nekik...
   A kedvencem a labirintus volt. Magnókazetták (!) dobozaiból (a mai cd tokokból már nem lehet olyan szuperül építkezni, mert vékonyak és eldőlnek) építettem nekik labirintust, amibe jutalomfalatkákat rejtettem el. Néha több szintes labirintust is építettem, az átlátszó tokokban mindent megfigyelhettem, így teljesen zárt rendszereket hozhattam létre. Aztán lerajzoltam az útvonalaikat. Mindenkiét külön- külön. Névvel ellátott (és rajzolt portréval) kis térképeket gyűjtögettem, és érdekes dolgokat fedeztem fel. Persze, ezek a tudomány számára alapvető evidenciák, de nekem akkor hatalmas kaland volt felfedezni, hogy ki bal kezes, és ki jobbos. 
   Aztán építettem bele nehezítéseket: ceruzákból akadályokat, kartonpapírokból rámpákat. Amikor végigmentek rajta, átépítettem. Néha az íróasztalomon építettem nekik különféle akadálypályákat. A wc papír gurigákból alagutakat, járatokat csináltam. Egy- egy jobban sikerült darabot beépítettem a terráriumukba is. Aztán imádták azokat rendezgetni, hurcolni, és végül szétcincálni. 
   Akkoriban volt egy macskám is. Sok más állat is volt, de a macska volt igazán érdekes az egerek szempontjából. Az egerek sosem féltek tőle. A macska viszont annál kíváncsibb volt. Szerintem egy doboz ízletes nyalánkságot látott az én okos, művelt egereimben. Nem látta meg bennük a hihetetlen szellemet. Az egerek lelkét. Csúf vége lett a történetnek, de erről majd máskor. 
   Mostanság, hogy felfedeztem a szkenner nyújtotta lehetőségek tárházát, előkerestem néhány régi fényképet. Találtam egy képet az első(!) egérszaporulatomról. Nagyon örültem nekik, hihetetlenül cukik voltak, és nap mint nap nyomon követhettem a fejlődésüket. Ahogyan szőrösek lettek, amikor kinyílt a szemük, megtanultak egyre biztosabban járni, ahogyan különbözőek lettek a testvéreiktől, ahogyan kialakult a saját egyéniségük. Jó dolog végignézni, ahogyan egy babszemnyi kis pötty saját, csak rá jellemző szokásokat vesz fel, ahogy egyéniséggé válik. 
   Persze ez hihetetlennek tűnik, amíg az ember nem él velük szorosan együtt. Akinek egyáltalán nincs állata, az elképzelni sem tudja, hogy akár két kutya különböző lehet. Pedig az állatoknak is megvan a maguk egyénisége, csak nem mindenki egyformán mutatja meg. Vagy nekünk kell máshogy megközelíteni őket. Mindenesetre elmondhatom, hogy még az egereknek is van jellemük. 

És végezetül íme a kép: az első egérbébik! Nem emlékszem pontosan, talán egy vagy két naposak. Kettőnél nem több. Az anyjuk engedte, hogy megfogjam őket, nem fordult el tőlük, utána is nagy gondossággal nevelgette őket. Mivel már az első pillanattól kezdve kézhez szoktak, nagyon szelídek lettek. Itt még nincs szőrük, csak finom pihécskéik, de már a foltjaik élesen látszanak. Imádnivalóak!

2012. február 7., kedd

Főemlősök, főbérlők- Rolex

   Elhagytuk a jó öreg Lukácsot, egy biztonságosabb élet reményében. Új albérletünk fenséges ígéretekkel kecsegtetett: festői környezet a Budai hegyekben, kert a macskáknak, és a főbérlő sem lakott abban a házban. A dolog egyetlen szépséghibája a lakás szuterénsége volt. Így nevezik finom körökben, ha a lakod egy földbe vájt odú. Ha kinéztem az ablakon, lábakat láttam. Cipőket. Fürge cicalábakat.
   Úgy gondoltuk, ez az a kompromisszum, amit még meg lehet kötni. Hibás gondolat volt. Az uralmat már a második hónapban átvette a penész. Mivel az odú félig egy hegyoldalba volt ásva (az a része, ami kilógott a földből, természetesen nem a mi lakrészünk volt), nem lehetett átszellőztetni, így hamar felütötte a fejét a penész. Eleinte csak iszamós foltok ütköztek ki a falon, aztán hamar kiszőrösödött.
   Itt egyáltalán nem voltak bútoraink (illetve a főbérlőnek nem volt, mert nekünk azóta sincs egy székünk sem), így legalább nem tapadtak a bútorok a falhoz, annyi szellőzés volt ezzel a kényszermegoldással biztosítva, hogy csak na. Tényleg, semmi, de semmi nem gátolta a falak szellőzését.
   Arra a lakásra azt szoktam mondani, hogy japán stílusban volt berendezve. Egy barátunk megszánt egy egyszemélyes ágy erejéig, amúgy tényleg nem volt benne bútor. Ruhák, könyvek, minden a földön volt.
   Viszont a lakás hátrányait kompenzálta a kert. A ház egy lépcső- utcában állt, autóval nem is lehetett megközelíteni. A kert tele volt fákkal és bokrokkal, gyalogos sem nagyon járt arra, csak aki ott lakott. Igazi macskaparadicsom. Akkoriban két macskánk volt, egyik sem volt még ivartalanítva. Na mi lett az eredménye? Temérdek kismacska! A szaporulat után az első utunk a cicadokihoz vezetett. Véget vetettünk a jövőbeli cicainváziónak. A kicsik természetesen nálunk maradtak. Idővel aztán el tudtuk őket ajándékozni, de megölni sosem jutna eszembe állatot. Így összesen hét macskánk lett, ennél vidámabb életet el sem lehet képzelni. Panthera, a cicamama koromfekete, az apa cirmos, a kicsik mind feketék voltak, mint a bűn. Amikor nyivákolva elindultak felfedezni a lakást, mint fekete billiárd golyók gurultak szét a lakásban. Na jó, amikor még nem voltak szobatiszták, az elég kellemetlen volt, lehetetlen zugokat pisiltek össze. De ezzel együtt egy nagyon szép emlék.
    A főbérlő már kevésbé szívderítő emlék. Egy neves orvos, aki nevének fényezését sosem mulasztotta el. Rolexnek neveztük el, mert olyan hatalmas és ízléstelen arany karórát hordott, amit addig csak Kusturica- filmekben láttam. Borzalmas elégedett volt a megszerzett földi javaival, egyetlen szívfájdalma a hajának hiánya volt. Tényleg adott a megjelenésére: kisportolt, ápolt, mindig divatosan öltözött volt, viszont a buksiját szánalmas vattapamacsok borították. Persze próbálta ezeket a maradványokat jobb irányba fésülni, de ami nincs, az nincs. Az ilyen próbálkozások csak még nevetségesebbé teszik az embert. Nem értettem miért nem borotválja le az egészet. Kopasznak lenni szerintem nem ciki, de kopasztottnak... Mint egy tyúk egy féktelen, kalandos éjszaka után. Azt hiszem rettentően szeretett volna néminemű frizurát. De hát a falon a penész szőrösebb volt, mint Rolex feje...
   Ha már szőr, akkor mindenképpen meg kell említenem a mellbundáját. Ami hiányzott a fejéről, az mind a mellkasán landolt. A természet néha huncut tréfákat űz az emberekkel. Pontosan olyan volt, mint Kusturica Macskajaj című mesterművének egyik kulcsfigurája, Dadan. Ha nem ismered ezt a filmet, kérlek mindenképpen keress rá a youtube-on, mert ez az, amit látni kell. A Dadanságot nem lehet elég precízen leírni, nincs az a szóvirág, ami tükrözi ezt, ez egy életérzés. Viszont elég rá egyetlen pillantást vetni, és azonnal feltárul előtted az egész élete, a gondolatrendszere és világképe. Rolex sem volt rest, ha arról volt szó, hogy megmutassa, mi virít a mellkasán. Egy merínó juhnak büszkeségére vált volna az a tetemes mennyiségű szürke gyapjú. Mindig kocsival járt (fekete BMW), így az időjárás viszontagságai nem korlátozták a szabad mellbundamutogatásban.
   Sosem értettem a brutál gazdag emberek gondolatvilágát. Ennek is a bőre alatt is pénz volt, mégis, amikor esedékes volt az albérlet fizetésének napja, inkább előbb jött, mint később. Ha egy számla előbb érkezett, mint a megbeszélt fizetési nap esedékes lett volna, egyből telefonált, és még a munkahelyemre is képes volt becsörtetni, hogy azonnal fizessem ki. A számlák az ő lakására mentek, mert annyira nem tisztességes módon adta ki az albérletet. Sunyi dolog, de ez teljesen bevett gyakorlat Magyarországon. A kaucióval természetesen meglépett. Letagadta, hazudozott, és egyéb kellemetlen szituációk. Rengeteg veszekedés, fenyegetőzés. Sajnos a pénzt nem sikerült visszaszerezni. Sebaj. Kenje a hajára!
   Már több, mint egy éve ott laktunk, amikor a társasház egy velünk falszomszédos lakásába beköltözött Rolex kislánya, Saci. Mert apu megvette neki a lakást. Saci a húsz évével überelt minden klimaxos, kiállhatatlan, elmebeteg, rosszindulatú, zsarnok nőszemélyt. Egy nap legalább tízszer rámtelefonált. A szomszéd lakásból. Hogy a sufniban van a biciklim. Igen, eddig is ott volt. Macskapisi szag van a kertben. Satöbbi. Egyszer azért telefonált, mert az én macskám az ő ablakában állt. Amikor telefonált, hallottam ahogyan visszhangzik a sipítozása a szomszéd lakásban, maximum két méter távolságból. De sosem mert személyesen reklamálni. Szeretném azt hinni, azért, mert félelmetes nőszemély vagyok. De azt hiszem, csak ennyire sunyi volt.
   Bosszúálló fúriaként gondoltam lejáratom ezt a nagyszerű orvost, legalább a betegei előtt. Hogy tudják meg, mennyire bízhatnak egy ilyenben. Aztán persze nem lett belőle semmi. Puffogtam, duzzogtam, vérmes terveket szövögettem, aztán becsomagoltam az állatkertet, és irány a következő lakás!

2012. február 5., vasárnap

Fagyos napok

   Végre itt az általam oly nagyon várt hóesés. Ha már tél van és hideg, legalább legyen hó. Persze a városban szinte azonnal latyakká változik, mindenféle testnedvben ázva egy hatalmas mocsokká válik. Ez nem szép látvány, ez nem az a lélekemelő hótakaró, amitől megdobban az ember szíve, hogy igen, még télen is érdemes itt a Kárpát- medencében élni. 
   Persze télen általában melegebb éghajlatra kívánkozom, szívem szerint az első géppel húznék el Kubába... De amikor hófehér takaró borítja a szeretett Budai- hegyeket, azért nem bánom, hogy mégis itt maradtam. 
    Tegnap este meglátogattam Gül Babát. Amolyan zarándokhely nálam, szeretek oda menni, szép a kilátás, és mindig kellemes a hangulat. Most is jó volt, gyerekek szánkóztak, kutyák kergették a lehulló hatalmas hópelyheket. Szerettem volna kihozni Arcimboldot is, de még mindig nem vettem neki hámot meg pórázt. Meg azt hiszem, amúgy sem a kutyák között kéne sétáltatnom. Régen a város szélén laktam. Ott igazán szépek voltak a telek. Néha gyalog mentem suliba (kb. egy óra volt), és felejthetetlen élmény volt a szűz hóban masírozni. Mindenütt néma csönd, az ember csak a saját szuszogását hallja, meg azt, ahogyan ropog a hó. Ezt juttatja eszembe, azt a földöntúli békét, csendet, magányt. 
   Viszont a tél "hátránya", hogy borzalmasan hideg van. Pontosabban én nem szeretem. Mivel én nem bírom elviselni, úgy gondolom, az állatkáim sem bírják. A rágcsálók kaptak bőséges szénát, hogy bevackolhassák magukat. A macskák megoldják ezt maguknak, általában a kedvenc ruhadarabjaimból építenek vackot. Amit aztán vastagon behintenek szőrrel. Persze kijelölök nekik egy pokrócot, amit kedvükre birtokba vehetnének, meg is mutatom nekik, de hiába. Csakis az a jó, amit maguknak választanak ki. Azok pedig általában a kedvenc ruháim. Volt már rá példa, hogy a macskacsaládot a szennyestartóból bányásztam elő...
   Mindenkit (aki ketrecben él) letakartam. Úgy zsűriztem, hogy most már annyira hideg van, hogy a használaton kívüli pulcsikat és kardigánokat bevetve, letakarom a kedvenceimet. Most mindenki, mint egy papagáj, kuksol egy színes kardigán alatt. Olyan a lakás, mint egy mauzóleum. Ja! És hihetetlen csönd van... Félreértések elkerülése végett: mindenki életben van. Ellenőriztem.

2012. február 3., péntek

Heti nyulam 1.

   Régebben, amíg fészbúkkoltam, rendszeresen felraktam egy- egy képet Arcimboldoról, a Napi nyulam sorozat keretében. Ezt nagyon szerették az ismerőseim, mindig rengeteg lájkot kapott, és sokan osztották meg. Aztán elhagytam ezt a vitathatóan nélkülözhető (nélkülözhetetlen?) közösségi oldalt. Sokan írtak, hogy akarják a Napi Nyulat. Ezért gondoltam itt, a blogon is indítok egy hasonlót, bár szerintem így is sok nyulas fotót teszek fel... de ezek szerint Nektek nem elég. 
   Ha nem is minden nap, de hetente felteszek egy- egy vicces képet Arcie-ról. Mert nyúlból sosem elég!
NYULAT MINDENKINEK!

2012. február 2., csütörtök

Tények, melyekkel még Darwin sem számolt

   A természettudományok elkötelezett híveként nagy rajongója vagyok Charles Darwinnak. Szerintem zseniális volt. Ha igaza volt, ha nem, az ötletével felforgatta az egész természettudományt. Tudósok megdönthetetlen bizonyítékokkal érvelnek mellette és ellene, szerintem még mind a mai napig nem tudják biztosan, hogy igaz- e, vagy sem. Persze mindenki bőszen kardoskodik a maga igaza mellett, de így is van ez rendjén. Ennek a hadjáratnak az égisze alatt már rengeteg hasznos felfedezést tettek, ami önmagában is örvendetes.
    Szóval bárhogyan is van, nagy tisztelője vagyok, és szoktam gondolkodni az írásain, az elméletein. Persze nem publikálok a Nature- ben, de attól még lehetnek gondolataim. Illetve vannak, nem tehetek ellenük...
   Íme a mostani agymenésem. Ne vegyetek komolyan. Szóval, a kiválasztódás fő szabálya, hogy az erősebb, a dominánsabb marad életben, örökíti a génjeit és éli túl a gyengébbet, aki esetleg utód nélkül múlik ki. Persze a gyengébbek sem hagyják magukat, más területen próbálnak erősíteni, más képességekkel igyekeznek fajukat fenntartani. Mindenki az élet egy kis szeletét igyekszik kihasítani magának, hol erővel, hol agresszióval, hol csellel, hol csalással. Ez a folyamatos versengés valahol arra sarkallja az élő szervezeteket, hogy változzanak (és ne csak a környezet igényeihez idomuljanak, hanem az "ellenséghez" is), változtassanak. Ez kinek sikerül, kinek nem. Ki egy új irányt ad a fajának a fejlődésre, ki egy szégyenletes zsákutcába vezeti népét. Ezek a változások hihetetlenül színessé teszik az élővilágot. Tényleg, az ember csak szájtátva figyeli, mi minden él körülötte. Minden él, minden változik. Ez izgalmas.
   Viszont ha ez a versengés tényleg ennyire éles lenne, javarészt csak a csúcsragadozók élnének (persze, nem irthatják ki az összes táplálék- állatot, mert akkor az ő történetüknek is hamar vége szakadna- tudom, ez az elmélet gyenge pontja). De nem csak az élet császárai lebzselnek kis bolygónkon, szép számmal képviseltetik magukat a növényevők is. És nem úgy tűnnek, mint akik rettegésben várják, hogy mikor kerülnek valakinek az étlapjára. Nem, egyáltalán nem félnek. OK, az állatok általában nem vetítenek előre jövőbeli veszélyeket, nem mérlegelnek potenciális eseménykimeneteleket, de ilyen tudattal igazán nem is lehet élni. Mert aki igazán belegondol, az ki sem lép az utcára, vagy sajátkezűleg szabadítja meg magát a világ szenvedéseitől. Szóval az állatok tudnak igazán élni, mint egy jó buddhista, csakis a pillanatnak élnek. Nincsen tegnap, nincsen holnap, csak a most van. Követendő.
   Szerintem viszont a növényevők nem csak ezért ennyire nagyvonalúak. Van egy tényező, amivel a nagy Darwin sem számolt. A növényevők brutál CUKIK. Így, ahogy írom, csupa nagy betűvel. Ellenállhatatlanul imádnivalóak, ártatlannak és védtelennek mutatják magukat (holott ez áll a legtávolabb a valódi jellemüktől). Külsejükkel törődés, simogatási, kényeztetési, puszilgatási kényszert  váltanak ki a környezetükből. Szemben a ragadozók lélegzetelállítóan szépek, de ezzel együtt erősek és megközelíthetetlenek, nem azt sugallják, hogy különösebb védelemre szorulnának. Ja, és nem cukik. Szépek, de határozottan nem cukik.
   Ezért ha egy ragadozó meglát egy növényevőt- ha nem túlságosan éhes- nevethetnékje támad. Mert a világ cukisága a növényevőkben koncentrálódik. Ennek a tömény cukiságnak láttán még egy határozott húsevő szíve is ellágyul: inkább kacag egyet, és tovább áll. Persze ha éhesebb, mint vidámabb, akkor inkább csemegézik egyet... mert neki is ennie kell valamit.

  És íme az ellenpélda: madárka nem vette figyelembe, hogy egy brutálcuki kisnyúllal van dolga. Vagy megfordítva: nyuszkónak nem maradt ideje, hogy a madár éhségét némi szempilla- verdeséssel csillapítsa, illetve elvonja figyelmét az éhségről.
Ahogy James Hetfield mondaná: sad, but true...

2012. február 1., szerda

MACSKALENDÁRIUM - FEBRUÁR


"Mai ésszel már fel sem tudjuk fogni, hogy régen micsoda hatalma volt a leírt szónak. Embereket kínoztak és öltek meg miatta. A mai gyerek már csak legyint a könyvre, leggyakrabban tudomást sem vesz a létezéséről. A középkorban viszont még egy magasabb létezési formának számított, barátnak vagy épp ellenségnek, tanárnak, eretneknek, élő bizonyítéknak. A veszélyes könyveket elégették, az annál is veszélyesebbeket pedig elrejtették."

Bíró Szabolcs- Sub Rosa