2012. január 30., hétfő

Albérletes zizgések

   Az egyik legfőbb oka, hogy utálok költözni, az a takarítás. Az új albérletben mindig legalább két hétbe telik, mire elfogadható állapotba hozom. Nem, kérem, itt nem a tisztasági festésre és a küszöbök polírozására gondolok, hanem egy olyan alapszintű ganajozásra, hogy például a fürdőkádba be lehessen ülni, a sütőt ki merjem nyitni élelemkészítés céljából. Semmi extra, tényleg csak az alapvető tisztasági dolgok. Nem vagyok tisztaságmániás. Legalábbis nem nagyon.
   Ma reggel a rádióban hallottam egy műsorajánlót, pont ilyen albérletes témákról. Ez mindig kiveri nálam a biztosítékot, így már reggel hétkor vérben forgott a szemem. Mert ugyebár az elátkozott hétfő, sosem hagy nyugodni... Szóval a kétségbeesett burzsoá azon hüppög, hogy a számtalan lakásából befolyó nem kevés pénzt hogyan söpörje be. Mert követelni, számonkérni, behajtani, azt mindegyik tud. A lakbérért kiverni az embert a fürdőkádból, munkahelyén zaklatni, az természetes. De az, amikor neki, a mélyen tisztelt főbérlőnek kellene valamit tenni, akkor már nem tolakodik, hogy mikor jön hozzád. 
   Egy fontos kitétel, mielőtt az általánosítást valaki komolyan venné: NEM MINDENKI ilyen. Vannak üdítő kivételek, vannak normális és becsületes emberek kis hazánkban, de sajnos elenyésző kisebbségben. Tényleg körbelaktam Magyarországot, ismerem az albérleti keresleteket és kínálatokat, így ki merem jelenteni, hogy elég gáz a helyzet. OK, vannak szemét albérlők is, akik szivatják a főbérlőt, szerintem kifogják azt a néhány becsületes és rendes embert, akiket nagyon- nagyon nem kéne szívatni, mert nem érdemlik meg. 
   De a másik oldalról szeretnek hallgatni! Mert aki albérletben kényszerül élni, annak gyakran nincs egyebe, mint a lyuk a seggén (bocs, ez kikívánkozott), aki viszont bérbe ad, annak van ingatlana, amiben nem ő lakik. Tehát ha egy dög is lakik nála, aki rendesen lepukkasztja a lakást, akkor is, neki marad egy lakása. Nem vitatom, pénzbe kerül lakhatóvá tenni. De az albérlő, ha kirakják a lakásból, nincs lakása. 
   Nem véletlenül indítottam a Főemlősök, főbérlők sorozatomat. Hogy akinek van türelme végigolvasni, színes képet kaphasson az albérletekről, bérlői szemmel. Másik, hogy remélem Ti, kedves olvasók, nem követitek el azokat a hibákat, amiket én elkövettem, amikor ilyen- olyan- amolyan főbérlővel üzleteltem. 
   Szóval a galádságokról akartam írni. A takarításról. Az üresen  álló lakások állapotáról. Bár ez így nem igaz, mert amikor közvetlenül előttünk költöztek ki, akkor sem volt jobb a helyzet.
   Konyha: a hűtő gyakran bűzlik, mintha egy sorozatgyilkos ott tárolta volna oszlásban lévő áldozatainak tetemét. Nem, nem egy- két kifröccsent musifoltra gondolok, hanem a masszív, több éve ott tenyésző szutyokra. Amit szívem szerint lángszóróval távolítanék el. Egy ÁNTSZ vizsgálat igen érdekes dolgokat találna. Nem ritkán volt szerencsém konkrét maradékokkal is. Egy- két csemegeubi az üvegben, egy pöndörödött végű kolbászka, satöbbi. Szerintem el tudjátok képzelni. Sütő. Simán el tudom mondani, mit fogyasztott az előttünk lakó. Vagy az őelőtte ott lakó. Talán Dzsingisz Kán. Felcsapok konyhai nyomolvasónak. Persze a rászáradt zsír a leginkább borzasztó: kémiai támadás mit sem használ, csak a nyers erő. Ezeket a nyomokat gyakran csak késsel lehet levakarni. 
   Fürdőszoba. A kád oldalán elődeim levedlett bőre. Szürkés, barnás csíkokban, némi sampon, szappan és tusfürdő megszáradt maradványaival. Ez még nem olyan bosszantó, vegyszerekkel egész jól uralható a helyzet. Csak idő és karizom kérdése, meddig van az embernek energiája sikálni. Általában elég jól felhúzom magam, hogy már megint mi van, lendületből végigpucolom az egész fürdőszobát. Igen, a gyűlölet hatalmas energiákat tud adni. Főleg ha fizikai munkát kell végezni. A gázosabb rész, a lefolyóban rekedt hajak, szőrök. Szőr- nyű(g).
    Hálószoba: a bútorok legjobb esetben csak porosak, kitartó püföléssel egész otthonossá válnak. Más tészta, amikor ordenáré foltok tarkítják az ágyat, kanapét. Nem szeretek belegondolni, mi lehetett. Nem könnyű elrejteni ezeket.
   Sorolhatnám még, azt hiszem a végtelenségig, de talán ennyi ízelítő elég volt. Ezek a dolgok fenemód kihoznak a sodromból, mert az igen tisztelt főbérlők, ha már több havi kauciót bezsebelnek- a lakás állapotára hivatkozva- igazán megejthetnének legalább egy parányi takarítást. Csak egy morzsányit. Hogy az albérlő, aki több havi fizetését bízza rá (tudván, hogy úgysem látja viszont az esetek egy részében), nem egy állat, aki a koszban is vígan elél. Nem hajléktalan, aki a megfagyás ellen bemegy egy hajléktalanszállóra, ahol legyen hálás, hogy nem az utcán kell éjszakáznia. Nem. Ez egy szolgáltatás, amiért fizet. És a szolgáltatásért illik valamit nyújtani. 
Ezek voltak a mai dühöngéseim. Kerüljétek az ilyen helyzeteket. Uff.
Üdvözlettel, a Nyomolvasó:)))

2012. január 27., péntek

Nagyon rossz vagyok

   Már egy ideje nem lakik mellettünk senki. Pontosabban a falszomszédunk elköltözött néhány hónapja, és még senki sem jött a helyére. Nem volt bajom az előző lakókkal, volt egy macskájuk, aki igen gyakran szerelmes volt, de amúgy nagyon csendesek voltak. Tényleg. Rég volt már ilyen hallgatag szomszédunk. Egy vasárnap délután- amikor épp szundikálni próbáltam az állatkertemmel- kiköltöztek. Ok, a költözést nem lehet csendben kivitelezni, de akkor is. Picit felhúztam magam, ebből kifolyólag lőttek az aznapi szundikálásnak. 
   Azóta üres a lakás, és remélem ez az állapot még sokáig fennmarad. Mert a csendes szomszédnál már csak az jobb, ha nincs szomszéd. Elszántam magam, hogy megvédem a házat a lakóktól. 
   Este, épp amikor megfáradt testemet vonszoltam haza, látom, a kapuban áll egy ingatlanos. Ezeket nem lehet nem felismerni, annyira jellegzetesek. A BKV ellenőröket és az ingatlanosokat szinte bárhol kiszúrom, nagyon ráállt a szemem. Volt már dolgunk néhány ingatlanossal, nem tartozik a legkellemesebb tapasztalataim közé. De erről majd egy másik bejegyzésben. 
   Szóval az illatfelhőben fürdő, magát megnyerő fiatalembernek zsűriző piperkőc ott strázsált a kapuban. Végtelen lassúsággal kotortam elő a kulcsom, kicsit még zsonglőrködtem a szatyraimmal is, időhúzás végett. Nem hiába, befutottak közben az ügyfelek. Egy borzasztóan kifinomult értelmiségi párocska, akik munkás embert csak a gimis tankönyvükben láttak. Az a fajta, aki egy cigánytelepre néprajzi adatokat gyűjteni is apu kocsijával megy, utána meg nem győzi magát sikálni, mert koszosnak érzi habtestét. A baráti társaságban aztán két pofára harsogja, hogy ő aztán hogy alámerült a kisebbség kultúrájában. Nem kedvelem ezt a réteget sem. 
    Természetesen a mellettünk lévő üres lakást jöttek megnézni (lévén az az egyetlen üres lakás a házban). Felszaladt a vérnyomásom az egekbe, hogy ezek nem jöhetnek ide! Tennem kell valamit. A kapuban természetesen átgázoltak rajtam, mintha én lennék a lakáj, aki azért jött, hogy nekik kinyissa a kaput. Sebaj, berobogtam a lakásunkba. Szatyraimat szétdobáltam, az állatsereglet nagy örömére. Szabad préda, lehet fosztogatni. Robogtam a hifihez, falrengető hangerővel dübörögtettem a kedvenc Pantera lemezemet. Na, vajon miért lett Panthera a cicalány neve?!? Nem szoktam hangos zenével terrorizálni a szomszédokat, de ez most vészhelyzet volt. 
   A helyzet fokozása végett széthúztam a függönyöket, ledobáltam a ruháimat, és egy szál bugyiban meg melltartóban rohangáltam az ablak előtt. Pontosabban a konyhában, mert a konyhaablakba telibe belátni a mellettünk lévő üres lakásból. Kiszúrtak. Dermedten bámultak át. Aztán elkezdtem a lábasaimat brutál hangerővel rendezgetni. Kipakoltam, meg vissza, aztán megint ki. Közben a hifit túlordítva próbáltam Phil Anselmoval együtt ordítani, mintha épp élvezném egy egész napos munka után az ugrálást. A szomszédból döbbenten bámultak. Nem mozdultak. Már nem tettek úgy, mintha csak a szemük sarkából, lopva pillantanának rám. Határozottan döbbenten BÁMULTAK. Gondolom ilyesmit még az egyetemen se tanítottak nekik. Sebaj. Tágul a látószögük. Megismerkednek az alsóbb néprétegekkel és hasonlók. Öt percen belül elhagyták a lakást. Szerintem nem fognak idejönni. Lecsuktam a hifit, felvettem kedvenc botrányosan ronda fehér mackónadrágomat és leharcolt pólómat, és főztem egy fincsi vacsit a kis családomnak. Mert alapjában véve én egy rendes háziasszony vagyok, aki nem fél megvédeni az otthonát a behatolóktól. Bármi áron. Még attól sem rettenek vissza, ha hülyének néznek...

2012. január 26., csütörtök

Műanyag világ

   Műszempilla. Festett haj. Műköröm. Műmell. Virtuális élmények. Avatar. Nejlon. Műanyag ételhordó doboz. Konzervkaja. Műkaja. Ízfokozók. Ízpótlók. Mesterséges ízek. Mesterséges érzések. Sosemvolt élmények. Mesterséges fények. Szintetikus szövetek. Protézisek. Piercingek. Gumikacsák. Kutyaruhák. Színesre festett kisállatok. Műanyag érzések. Csak álmodom, vagy tényleg ez a valóság?

2012. január 24., kedd

Városfal

   Érdemes ellátogatni a Szentendrei út- Pók utca sarkára. Főleg mostanság, amíg nem zöldül ki a természet, mert így látható, ami az év nagyobbik felében sűrű lombok között pihen. Gyakran járok az Aquincumi Múzeum felé, mert tele van római kori romokkal, kövekkel, emlékekkel a környék. Tehát már többször elmentem a városfal mellett. Mivel a városfal helyreállított és bemutatott darabjáról is egy ősrégi könyvben olvastam, úgy voltam vele, hogy biztos már lebontották. 
   Nagyjából tudtam, hol kellene lennie, de ott csak egy sörözőt, egy lepukkant bodegát találtam. Ezidáig bele is nyugodtam, hogy a városfal is így járt, mint Hadrianus helytartói palotája, valami sokkal fontosabbat építenek a helyére. De ezen a télen vérszemet kaptam, elhatároztam, hogy idén utána járok minden egyes kavicsnak utána járok, amiről Póczy Klára említést tett. nagy rajongója vagyok, igyekszem mindent elolvasni, amit írt Aquincumról. Egyrészt mert rengeteg feltárást maga végzett, másrészt a nagyon kellemes, olvasmányos stílusa miatt. Szerelmese volt a néhai városnak, és ez a szeretet érződik mindenen, amit ő írt. 
   Szóval felkerekedtem, hogy felfedettem a rekettyést, ahol a keresett objektumnak lennie kellene. Szendviccsel és forró teával felszerelve, lelkiekben egy hosszú napra készülve nekivágtam. A kiskocsma mögött kezdtem. És jé! Ott volt! Ilyen gyors sikerre nem is számítottam. Mert elég sűrűn benőtte mindenféle növény (nem azonosítottam be őket, hogy pontosan mifélék), de a télnek köszönhetően a városfal teljes pompájában megtekinthető! Íme a képek:


2012. január 21., szombat

Rágcsálók vs. ragadozók

   Igen, ez egy kritikus téma. Mit tartson az ember, kutyát vagy macskát? Olyan állatot, aki szabadon garázdálkodhat a lakásban (és/vagy kertben), vagy olyat, aki ketreclakó? Ezek az első kérdések, amikor még semmilyen állata nincs az embernek. Persze én nem ilyen tudományos alapon közelítettem meg az állattartás kérdését anno, csak vittem haza, aki jött velem (meg azt is, aki nem). Azt gondolom, mindegy, hogyan kezdődik a dolog, az első házi kedvencet gyakran követik a többiek. És itt szoktak kezdődni a gondok. 
   A macska mellé, lévén csúcsragadozó, elég nehéz bármilyen más állatot beszoktatni. Talán még egy kutyát a legkönnyebb, de az sem mindig zökkenőmentes. Kutyám sosem volt, ezért csak az ismerőseim tapasztalataira támaszkodhatom. Viszont rágcsálóim voltak, szép számmal. A rágcsálók (úgy általában, faji megkülönböztetés nélkül) számbeli fölénnyel igyekeznek kompenzálni azt a sajnálatos tényt, hogy sok ragadozó az ő habtestük elfogyasztásával él. Nem szeretnek egyedül lenni, abszolút társas lények (mármint a rágcsálók). Ebbe a csőbe bevallom már sokszor belementem. A rágcsálókat párban tartottam, hogy ne legyenek magányosak, aminek mindig az lett a vége, hogy rövid időn belül borzasztó sokan lettek. Ezután kénytelenek voltak átszokni a magányos életmódra. 
   A macska jól elvan egyedül is, kreatív állat, változatos rosszalkodással el tudja tölteni a napot emberi felügyelet nélkül is. Egyébként a nyúl is. Nem bánja, ha valaki egész nap nem szól rá, hogy mit nem szabad. Viszont a különböző fajok együttélése már több, mint izgalmas téma. 
   A macskák, legalábbis nálam, a legtöbb lakótársukat megették, megpróbálták megenni, vagy rendszeresen terrorizálták őket. A halaimat az akvárium falához passzírozta az első macskám, jónéhányat megevett, vagy csak kihalászta őket a vízből (és természetesen nem tette őket vissza). Az egereimet több ízben megette, megtizedelte az állományt, a hörcsögöket sem hagyta békén, őket is rendszeresen zaklatta. Később, amikor a barátnőm áthozta a nyusziját nyaralni (picike kis nyuszika- Hópihe), őt is megkóstolták a macskáim. Galambokat, verebeket, kisebb madarakat ( Lukácsmadár) rendszeresen elkapnak és hosszas kínzás után megölik őket. Persze nem eszik meg, csak gyötrik őket. 
   Aztán jött Arcimboldo. Vele már a méretei miatt sem mernek kötözködni. Egyszer megpróbálkoztak nála, hogy mit enged meg, de egy jól irányzott rúgással szájon vágta a macsekot, így le is zárták ezt a témát. És hamar sokkal nagyobb lett, mint a macskák. Azóta van respect. 
   Érdekes viszont, hogy a rágcsálók sem feltétlenül barátságosak egymással. Pedig régebben azt gondoltam, hogy két fűfogyasztó biztosan nagyon jól eléldegél együtt. Hát nem. Maxit, a degut szerettem volna összerakni a nyúllal. Kicsit féltettem a degut, mert tizede akkora, mint a nyúl, de éberen őrködve bemutattam őket egymásnak. A nyúl tudomást sem vett a kicsi állat jelenlétéről, szerintem tényleg nem vette észre, nemcsak átnézett rajta. Ennyire azért nem taktikus egy nyúl. A degu viszont hátsó két lábára állva, hangos visítás kíséretében nekirontott a nyúlnak. Nyúl ránézett egy megsemmisítő pillantással, Maxi azonnal visszavett. De azért próbálkozott tovább. Persze csak amikor Arcie nem figyelt. 

   Kislányként gondoltam az egereket is össze lehet békéltetni a macskával. Úgy voltam vele, ha sok időt töltenek együtt, megszokják egymást, pontosabban a macska megszokja, hogy az egér családtag, őt nem szabad megenni. Találtam egy régi fényképet, amin épp Algernont, az első számú egerntyűmet próbálom a macskához szoktatni. Persze nagyon vigyáztam rá, nehogy Tóbiás, a macska megegye, vagy kárt tegyen benne, mindenesetre elég érdekesre sikerült a kép...

2012. január 19., csütörtök

Csúf napok

   Januárban esnie kellene a hónak. Szép, kövér pelyhekben, hogy aztán a közlekedést megbénítva hófehér tündérkertté varázsolja az udvart. Ilyen elképzeléseim vannak a télről. Utálom a hideget, a sötét, úgy általában a telet, nekem harminc fok az üzemi hőmérsékletem, az alatt zombi vagyok. Persze egy pompás hóesés azért javítja a hangulatomat...
   Esik az eső és tocsog minden. Sötét van és nagyon nemszeretem idő. Bánat ellen mit tesz az ember, ha nő? Süt és takarít. A sütés hamar megvolt, a barátnőmmel legalább fél órát telefonáltunk, amikor elkapott a takarítási kedv. De úgy rendesen. Lemostam a csempét, kádat súroltam, padlót fényeztem. Aztán jöttek a macskák. Sáros lábbal, vizes bundával. Mostanság már nagyon ritkán jönnek felém, de pont ezt a pillanatot szemelték ki, amikor elégedett sóhajtással végignéztem a makulátlanul tiszta lakáson. Épp megropogtattam megfáradt csontjaimat, amikor berontottak. Persze nem akartak semmit, már ettek valahol, csak "beköszöntek". És összekoszolták a kifényesített padlót!!!
   Ennek örömére bevetettem magam egy illatos- kényeztetős habfürdőbe, és én is alaposan összepacsáltam a fürdőszobát. Szóval a nagy takarítás eredménye a még nagyobb rumli lett...

2012. január 16., hétfő

Romváros

   Nagy rajongója vagyok az ókori kultúrának. A görög- római antik világ teljesen lenyűgöz, az első találkozás óta nem tudok szabadulni a bűvköréből. Szerencsére itt van az Aquincumi Múzeum, ahol kedvemre gyönyörködhetek egy letűnt kultúra romjaiban.
   Rengeteg könyvet, cikket, tanulmányt olvastam már a kedvenc városomról. Mert hiába volt Róma hatalmas és káprázatos, itt keleten azért másképp mentek a dolgok. Valahogy lazábban. Ettől egzotikusabb lett ez a város. A különböző népek, kultúrák együtt tudtak létezni a Római Birodalom fennhatósága alatt. Mindenki hozzátette a magáét, ezért lett Aquincum szerintem a legizgalmasabb római város. Tele van a barbároknak nevezett népek nyomaival. 
   Néha igen régi könyvekkel találkoztam a témában. Nagyon- nagyon jók, alaposak és érdekesek, és egy ilyen, 1941-ben megjelent régészeti füzet alapján pár éve elindultam a Hajógyári szigetre, megkeresni a Helytartói Palotát. Egy böszme nagy palota feltárásáról szólt a könyv, zseniális mozaikpadlókkal, szobrokkal, szökőkutakkal és minden, mi esztétikai élményt tud nyújtani. Heteken át megszállottan kerestem a palotát. Úgy voltam vele, hogy ilyen nincs, hogy nem találok meg egy hatalmas palotát. Majd' megőrültem a keresésben. Aztán kiderült, hogy kicsit régi volt a könyvem, mert ugyan feltárták a palotát, de közben vissza is temették, mert oda építették a hajógyárat. Sajnálom, hogy nem láthattam a feltárt palotát...
   Nemrégiben viszont a vízvezeték tanulmányozása felé fordultam. A Szentendrei úton, az Aquincumi Múzeummal szemben látható még egy kis darab a vízvezetékből, rekonstruálva. Már ezerszer elmentem mellette, a járdáról is megnéztem, de most olvastam, hogy oda, arra a kis szigetre, át lehet menni. Sőt, érdemes átmenni. Hétvégén meg is tettem (mert ugye van szabadnapom- végre). Van akkora élmény, mint maga a romkert. Gyönyörű szépen bemutatja a vízvezeték szerkezetét, ötletes építészeti megoldásait. A Múzeum melletti szakasz egy sikátor volt, a rekonstrukció ezt is pompásan érzékelteti. A szegélyező házsor (boltsor) hátsó fala is látható, az ablakkeretek. A felüljáró miatt a rekonstruált szakasz felülről zárt, emiatt tényleg teljesen sikátor hangulata van. 
   Mindenesetre elég dús a növényzet, ezért tavasztól őszig nem sok látható, de így télen mindenképp érdemes megnézni, mert ilyenkor élvezhető teljes pompájában!
Íme néhány kedvcsináló kép:





2012. január 15., vasárnap

A csodálatos Nyuszidoki- a nyuszifodrász

   Arcimboldo mindig tartogat újabb és újabb meglepetéseket. A kisállat kereskedésben, ahol beleszerettünk, esküdöztek, hogy törpenyúl. Néhány hónap alatt nagyobb lett, mint egy termetes macska. Amikor bevittem megmutatni, az eladók is kikerekedett szemekkel néztek, hogy mekkora lett, ez biztosan nem ugyanaz a nyuszi. Falánk a kicsike.
   Kisnyúl korában finom kis pihés, ragyogó aranyszínű bundája volt. Mindenhol egyenletesen rövid szálakkal. A feje tetején volt egy kis "frizura", néhány aranyszál huncutul kócosan meredezett a búbján. Néhány hónap elteltével a feje tetején akkora lett a frizurája, hogy maga Elvis is megirigyelhetné. És az egész frizura szőke lett! Ilyen "szőrtúltengés" nőtt még az arcán két oldalt, mintha harcsa- bajsza lenne.
   A frizurákon túl az egész bundája sokkal tömöttebb, és határozottan hosszabb szálú lett. Már nem tudom úgy szétválasztani a szőrét, hogy látható legyen a bőre. És a káprázatos arany szín szőkés árnyalatot öltött. Persze, most is a világ legcukibb nyuszija az én szememben (és mindig is az marad), csak érdekes figyelemmel kísérni a változásait. 
   A szőre természetesen hullik, akár a hó. A takarítások alkalmával hatalmas maréknyi szőröket söprök össze szék alól, ágy alól, innen- onnan, annak ellenére, hogy rendszeresen takarítom a bundáját. 
   Elérkeztünk a bundatakarítás rejtelmeihez. Korábbi bejegyzésekben már írtam, hogy nem nagyon lelkesedik a bundapucolás procedúrájáért. Aztán felfedeztem Cesar Millan szuper kutyanevelős műsorát, és azóta is abból merítem az ötleteimet, nyúlra adaptálva. 
   Nyuszis könyvekben azt olvastam, hogy a grabancánál kell megfogni, és akkor nem tiltakozik. Ez oké, de pont a grabanca az a hely, ahol szeretném kifésülni a nyusziszőrt! Láttam egy olyan műsort, ahol Cesar kistestű, agresszív kutyusnak nyírta le a szőrét, kisollóval, nem is géppel. Ellestem a fogásokat, hogyan és hol fogta meg a feldühödött és türelmetlen jószágot. Kipróbáltam. Bevált. Már néhány hónapja barátkozom a fogásokkal, szerintem most már tényleg jól megy, mert a fésülködés a legutóbb már nem gyötrelem volt, hanem gyors és hatékony bundaápolás. 
   Arcimboldo nem kapálózott, nem tiltakozott, hanem fegyelmezetten kivárta a végét. Lehet, hogy ő is nézte Cesar műsorát, és levette, hogy neki is segítenie kell;)))
   Az egész nyúltakarítás tíz perc alatt megvolt, holott eddig közel egy órát vett igénybe. Sikerült képeket is készíteni, főként a nyúltest megfogásáról:

  Ez a szőrmennyiség még nem a teljes kikefélt nyuszibunda, csak egy töredék! Itt már viszont jól látszik, hogy sokkal világosabb lett, mint kisnyúl korában. A hasán egész világos a szőr, bár ez már érinti a mellső lábait is, és az imádnivaló nyuszizoknikat is! És itt látható ez Elvises frizura, bár így féloldalra fésülve inkább emós...

 Nyuszi megszeppent arccal figyeli, mi jön ki belőle. Brutális sok szőr kijön egy- egy takarítás alkalmával, de a bundáján nem is látszik, hogy hiányozna belőle bármi. Kb. kéthetente takarítom kis testét, de a lakás így is nyusziszőrben úszik. A bútorok, a ruhák, minden. És igen, ezzel a hóna alatti fogással szinte alig kell fogni, inkább csak tartani, mert ilyenkor teljesen elengedi magát, ha nem tartom összecsuklik, mint egy felmosórongy. 

 A haspucolás még nem a kedvenc fejezete, de már hagyja. Eddig egyáltalán nem engedte, hogy akár hozzáérjek a hasához. Mostanában már simogatni is hagyja. Sokat szelídült. 

 Ez a kedvenc képem. A feltartott mancsaival úgy néz ki, mint egy jóllakott óvodás. A fülei pedig begyűrődtek a vállai és a nyaka közé, brutálcuki lett! És nem menekül, nem harap, nem tiltakozik. Persze ha felmerül valakiben, hogy miért fehér melegítőben kell nyulat pucolni, teljesen jogos a kérdés. Amúgy teljesen mindegy, mert a szekrényben lévő ruhák is ugyanolyan szőrösek, mint az elöl lévők. Igen, őfelségének szabad bejárása van még a ruhásszekrénybe is. Nem örülök neki, de a kis zsarnok kiharcolta magának, hogy gyakorlatilag a bejárati ajtót kivéve minden tárva- nyitva áll. 

 Ez pedig egy igazi férfias művelet: szakállápolás nyuszimódra. Ehhez semmilyen speciális fogás nem szükséges, imádja ha az arcát takarítom. Hosszú percekig képes mozdulatlanul élvezni ezt a műveletet. 

   És végezetül az eredmény: ennyi szőrt söpörtem össze, mialatt bundát takarítottam. Még egyszer ennyi jött ki a nyusziból. És még rajta is maradt szőr, a következő alkalommal ugyanennyit ismét összeszedek...
   A jutalomfalat természetesen elengedhetetlen: egy- két party snack, és már Arcie sem érzi úgy, hogy rossz üzletet csinált!

2012. január 13., péntek

Péntek 13!

   Babonás vagyok? Naná! Még egy jó ok mára, hogy miért nem akarok menni dolgozni. Persze nem úszom meg ilyen könnyen a dolgot... Szerintem a hétfők még így magasan vezetik a borzasztó napok toplistáját, ezen egy ilyen szerencsétlennek nevezett nap sem tud sokat változtatni. A péntek esték szinte minden héten elég gázosak. A bulizni induló fiatalság (és magát fiatalnak vélőek) összerókázza a várost, részben- és teljesen elfogyasztott szeszes üvegek, dobozok szerte- széjjel, alul és fölül távozó testnedvek mindenütt. Hazafele nagyon kell koncentrálnom, hogy kerülgessem az aknákat és az embereket. Persze, én is voltam fiatal. 
   A másik, amit érdeklődve figyelek, az emberek és ruháik. Én nem csinálok belőle ügyet, hogy mi van rajtam, takarjon el, ne legyen lukas és lehetőleg ne legyen színes. Ennyi elvárással fordulok a divatvilág felé, nem érzem, hogy bármi is jobban működne az életemben, ha maskarákkal próbálom meg megváltoztatni az énképemet. Persze ha a férjem kölcsönadja a koponyás pólóit, annak sosem tudok ellenállni... Ennek a filozófiámnak megcáfolásaként olyan cuccokban vonulnak emberek, hogy komolyan elgondolkodom, ennyi jelmezes parti nem lehet egyszerre a városban. Érdekes. Ötletes. Persze mindig kíváncsian megbámulom az ilyen exhibicionista csodabogarakat, amit ők teljes megelégedettséggel fogadnak, mert elérték a céljukat. 
   Ruhák terén néha a barátnőm, Tamara szokott megszánni egy- két darabbal, amikor már őt is zavarja, hogy nézek ki. Neki valahogy van ízlése a dologhoz, és legfőképp van türelme bemenni lelőhelyekre és túrni, hogy kincseket találjon. 
   Szóval itt a péntek 13, babonásoknak javaslom maradjanak otthon és nézzenek horrorfilmeket! Természetesen ehhez elengedhetetlen a  fekete macska, aki dorombolva simul az ember ölébe....

2012. január 12., csütörtök

Sértődés

   Reggel szélvész- üzemmódban kitakarítottam. No nem úgy istenigazából, csak a szokásos: felsöpörtem, felmostam, kimostam, és egyéb sürgős házimunka, hogy ne fulladjunk a koszba. Mivel rohantam dolgozni, kénytelen voltam Arcimboldot, a nyúlurat, bezárni a ketrecébe. Ilyenkor különösen szeret lábatlankodni. Belehemperedni az összesöpört porcicákba, megrágni a felmosórongy szaftos csücskeit, és egyéb válogatott ízléstelenségek.
   Általában nem szoktam bezárni, mert egyre nehezebben viseli a fogságot. Tudom, el van kapatva. Pofátlan, a fejemre nőtt, satöbbi. Ez van, tudom, hogy elrontottam a nevelését. Azért mentségemre szóljon, igyekszem nyesegetni a vadhajtásait. Bár ez a szösszenet sem arról szól, hogy sikeresen nevelgetném az elkanászodott nyuszimat...
    Szóval már csillogó szemmel méregette a felmosóvödröt, amikor rácsuktam a ketrecét. Először csak meglepődött, pislogott, nem értette, hogyan történhetett ez meg vele. Szerintem azt hitte véletlenül csukódott le. Aztán elkezdte rágni a rácsot. Nézett rám, hogy mit nem értek: ki akar jönni. Aztán felismerte a helyzet szörnyűségét. Nem fogom kiengedni. Nyúlságából kivetkőzve tombolt, nekiverte magát a rácsnak, szétdobálta a tálját, letépte az itatót. Nem mondom, volt energiája...
   Amikor végeztem háziasszonyi teendőimmel, kinyitottam a ketrecet. Megvető pillantással nézett rám, át a válla fölött. Vérig volt sértve. Megkínáltam egy karika banánnal, de ügyet sem vetett rám. Tüntetőleg nem volt hajlandó a szemembe nézni. Ignorált. 
   Este újra nekifuthatok, hogy megbékítsem. Bár ha gonosz lennék, most azt mondanám, addigra úgyis elfelejti, hogy haragudott rám...

2012. január 10., kedd

Esték Arcimboldoval

   Végre vannak hétvégéim. Ismét. Kimondhatatlanul jól esik a szabad nap. Bár ami a hátránya, hogy ismét visszatértek a problémás hétfők. De ennyi belefér. Ragaszkodom a szabad napjaimhoz. 
   Végre elkezdtem komolyan oroszt tanulni. Ez nekem pont kimaradt, a rendszerváltás évében csatlakoztam a közoktatás kötelékeibe. Én már csak angolt tanultam, meg németet (ami finoman szólva nem a szívem csücske). És egyszer csak felfedeztem az oroszt. Az orosz irodalmat, a nyelvet, hogy izgalmas és magával ragadó. Tetszik, ahogy beszélik, megfogott a hangzása. Már korábban is- néhány éve- próbálkoztam a tanulással. A nyelvtant egész jól magamévá tettem, viszont egy szót sem tudok kimondani, mert sosem volt kinek beszélni. 
   Fordult a kocka. Új év, új stílus. Szereztem hallgatnivalót, mert végre beszélni is szeretném ezt a gyönyörű nyelvet. Esténként elhelyezkedem az ágyon takarókba bugyolálva egy forró teával, és tanulok. Körülöttem ceruzák, tollak, papírok, könyvek. Rendezett rendetlenségben. 
   Arcimboldo imádja ezeket az estéket. Ez egy kész paradicsom a kleptomán nyuszinak. Mindent átpakol, eldug, elrejt, megrágcsál, összegyűr. A ceruzákból már egy egész marokra valót szedtem ki az ágy alól. A papírok tele vannak a nyuszifog lenyomataival. A könyvek szerencsére a sajátjaim, elég ciki visszavinni a könyvtárba így alaposan megcsócsálva. Mert sajnos ez már előfordult, nem egyszer. Ez van, ha valaki kíváncsi kisállatokkal él együtt. A tanulás végeztével Arcie csillogó szemekkel néz rám, látom rajta, most lendült bele csak igazán. Nagyon élvezi ezt a büntetlen garázdálkodást!

Azért egy kis nyúldögönyözés mindig belefér a nagy tanulásba...

2012. január 7., szombat

Főemlősök, főbérlők- Lukács

 Lukács- Lukács, a drága. Ő volt a kedvenc főbérlőm. Idősödő öregúr, javíthatatlan alkoholista. De akkor is, annyira magával ragadó személyiség volt. egyedül lakott egy két szintes házban, a gyerekei már rég elköltöztek. Egyedül lakott, pontosabban a kék madarával, akit elneveztem Lukácsmadárnak. Akit a mi macskánk evett meg. Olvashattátok a történetét egy korábbi bejegyzésben, Lukácsmadár címmel.
   Szóval az öreg javíthatatlan szeszkazán volt, de talpig úriember, aki még a kukásautónak is szalutált, bár néha közben elborult. Néha elaludt a kertben, autószerelés közben, de igazából nem is volt hova sietnie.
   Imádott bütykölni, régebben mérnökként boldogította a világot. A mindent- magam- megszereleknek az lett a vége, hogy felrobbant a bojler. De ez már a végkifejlet volt. Sosem engedte, hogy szerelőt hívjunk. Mindent ő akart csinálni. A konnektorok szikrákat hánytak, a villanyradiátor több ízben felgyulladt. A bojler volt az utolsó csepp a pohárban, a bácsit életveszélyesnek nyilvánítottuk és elköltöztünk.
   A ház szigeteléseit is maga csinálta. Ha fújt a szél, a szobában lobogott a hajunk. Télen kockára fagytunk, majdhogynem a hó is beesett.
   Lukács lelkes autószerelő volt. Szinte minden nap pofozgatott valamit az autón, ami még talán nála is öregebb volt. Az autóban több egércsalád is lakott. Évente egyszer ha használta az autót, de inkább csak bütykölte. A kertben pompás málnabokrok voltak. Roskadoztak a finom gyümölcstől. Mondanom sem kell, lelkesen legeltem. Szemérmetlenül jó érzés, amikor az ember munkától megfáradtam hazamegy, a kertkapunál bekap néhány szem málnát. Olyan málnát, ami az este hűvössége ellenére még őrzi a nyári nap melegét. Lukács az egyik nyáron nekiindult autókázni, a szokásos alkoholmennyiséggel feltankolva. Már a kertből sem tudott kitolatni. Legyilkolta a kedvenc málnabokraimat és a kerítést porrá zúzva a szomszéd kertjében landolt. Pedig csak a saját kertjéből próbált meg kiállni...
   A szeszekkel az volt a legnagyobb baj, hogy maga készítette az italait. Volt a kertben néhány gyümölcsfa, diófa és málnabokor, ezek terméseit egy hátborzongatóan visszataszító műanyag hordóba gyűjtötte, és ott érlelte őket pálinkává. Biztosan kell vele mást is csinálni, nem vagyok járatos a pálinkafőzés rejtelmeiben, csak annyit láttam az egészből, hogy minden rothadófélben lévő gyümölcsöt a büdös hordóban rothaszt tovább. Ez a szag uralta az egész pincét, még a földszinten is lehetett érezni. A pince amúgy is kísérteties hely volt, a haldokló gyümölcsök pedig egyenesen horrorisztikussá tették. Lukács hosszú életének hordaléka a pincében rakódott le. Ötvenhatos napilapok, iskolás füzetek, hordhatatlan ruhák, rég meghalt házikedvencek ketrecei, nyakörve, pokrócai, mintha csak sétálni mentek volna. Egy műgyűjtő biztos megnyalta volna mind a tíz ujját ilyen kincsek láttán, de egy egész bányászbrigádot kellett volna felbérelni, hogy a felszínre hozzák Lukács kincseit.
   Karácsonykor feljött koccintani (mi laktunk a felső szinten, ő az alsón). Erősen kapaszkodott az ajtófélfába, sejtettem, hogy nem ez lesz az első koccintása aznapra. Nem az első volt, de az utolsó lett. Egy üveg pezsgővel, csokornyakkendőben, ahogy egy finom emberhez illik, legurult a lépcsőn. Biztos voltam benne, hogy szörnyethalt. A filmekben is mindig meghalnak, akiket lelöknek a lépcsőn. És én sok filmet nézek. Talán túl sokat. Az öreg felállt, mintha mi sem történt  volna, és jókat mulatozott rajta, hogy milyen hamar leért. Vigyázott rá a részegek védőszentje.
   A másik kedvenc elfoglaltsága a politizálás volt. Én nem politizálok (legalábbis nem szeretnék), nem akarok ilyesmibe belemenni, de Lukácsnak nagyon határozott nézetei voltak, hogyan lehetne az országot a helyes irányba kormányozni. Az ezirányú nézeteit nem győzte hangoztatni. Amikor ott laktunk, épp közelegtek a négyéves választások. Lukács egymaga olyan kampányt szervezett, hogy az bármelyik politikai párt becsületére vált volna. Süteményes partik keretében ismertette az eszméket, a kormányprogramot. Amikor elérkezett a szavazás napja, a saját kocsiján akart minket elvinni szavazni. Ez a málnabokros eset UTÁN volt. Bezárkóztunk a lakásba és néma csöndben lapítottunk, hogy azt higgye nem is vagyunk otthon. Aztán persze este azt mondtuk, hogy voltunk szavazni. Sohasem tudta meg, hogy nem mentünk el.
   Mindezekkel együtt ő volt a legnormálisabb főbérlőnk, nem akart a magánéletünkbe beleszólni és nem volt rosszindulatú.

2012. január 4., szerda

Egy nyúl hétköznapjai- hatodik toppantás

Az ünnepek véget értek, a hűtőszekrényt kiettük. A party snack emelkedett dózisban fogyott. És ahogy ilyenkor lenni szokott, a nyúlderék megvastagodott. Elkél egy kis alakformáló torna! Íme a kungfu avatatlan mestere, amint feltárja Előttetek szigorúan titkos tornagyakorlatait!

 Kiinduló helyzet. A harcos magába szívja a csít, meg amire szüksége van, hogy harcos nyúlőseit segítségül hívja a gyakorlat elvégzéséhez.


  Némi segítség természetesen nem árt: valahol meg kell kapaszkodni. Derékhajlítás balra is, jobbra is, nő a pulzus, erősödik a nyúlszív.


  A kar izmainak erősítése sem maradhat el, a megfelelő bicepszépítő gyakorlatok a nyuszitorna szerves részét képezik. A féktelen harcos egyetlen ütésében is gyilkos energia rejlik- ez a titka! Minden nap tornázik. A kidolgozott combizmok már nem igényelnek további fejlesztést. A vicces nyuszizokni csak figyelemelterelés: mindenki azt hiszi, hogy egy vicces állat. Pedig lelkében egy igazi, szilaj harcos!


  Néhány boxoló mozdulat a levegőbe: a harcos minden helyzetben megvédi magát és leghűségesebb szolgáját (a háttérben), aki a napi betevő falatokról gondoskodik. 



  És végül a legnagyobb harcos is megpihen: békét álmodik a világba, ahol nem kell harcolnia, ahol nagy egyetértésben rágcsál együtt minden kétlábú és négylábú, lábatlan és szárnyatlan jószág. Mert a harcos, bár lelke rideg, elszánt és könyörtelen, azért imádnivaló bundába csomagolta a természet. Ezt a harcos előnyére fordítja és igyekszik környezetét egy békésebb, élhetőbb világgá tenni.
Nyulat mindenkinek!

2012. január 2., hétfő

Sine cura- gondtalan gondolatok: Bacon csirkéi

   Új év, új élet, új stílus. Gondoltam az öregedésemmel párhuzamosan legfőbb ideje, hogy némi komolyságot vigyek az életembe. Magvas gondolatok, világmegváltó nézetek, meg ilyesmik. Komolyan veszem magam. Elhatározásom folyományaként úgy döntöttem, kopogtatok a filozófia vaskapuin. Persze tisztában vagyok vele, hogy az ilyen magaslatok nem nekem valóak, mégis, érdekes ösvény az életem térképén. És! Itt is vannak állatok, mert rajuk kívül igen kevés érdekel, pláne egy ilyen elméleti tudomány esetében.
    Bacon csirkéiről olvastam. Természetesen a csirke volt az, ami megfogott az egészben. Mert azt hittem, valaki végre elmerül szárnyas barátaink lelki világában. Talán feltár valamit a csirkék titkos tudatalattijáról. Így is lett, meg nem is. Azt hiszem ez a filozófia lényege.
    A csirkék nem is Bacon csirkéi voltak. Persze, egy ilyen magaslatokban gondolkodó embernek nincs érkezése amolyan alantas feladatokra, mint a csirkék ellátása, takarítása, gondozása. A csirkék Russellé voltak. Persze ez is csak elméleti dolog, mert ez az ember sem gondoskodott egyetlen csirkéről sem. Valószínűleg csak fogyasztotta őket. Mindegy, a csirkés sztori Russellé, az alapötlet meg Baconé. Összehozták. 
   Bacon szerint nem mondhatod, hogy nincs fehér holló mindaddig, amíg nem ismered az összes hollót személy szerint, és bizton kijelentheted, hogy egyik sem fehér. Ez így tök igaz. Mégis, mi emberek, a világ folyására vonatkozó következtetéseinket az ilyen ad hoc tapasztalatokra alapozzuk. Eddig mindig felkelt a nap (egy- két apokaliptikus kivételtől eltekintve), tehát biztosak vagyunk benne, hogy holnap is fel fog kelni a nap. Az ilyen apró, filozófiailag megalapozott bizonytalan- bizonyosságok mozgatják kis életünket már pár ezer éve. És az állatokét is. Mert ők is levonják a maguk következtetéseit, a maguk érdekkörein belül. Például ha tél van, nincsenek magvak, amiket lehet rágcsálni. Ezért előre be kell spájzolni. Bizonyos színes testű állatok elfogyasztása mérgező, ezért ezek fogyasztása kerülendő. Satöbbi.
   A házi állatok is levonják a maguk következtetéseit. Például a macskáim az elsők között tanulták meg, hogy a konzervnyitóval nyitom ki a macskatápos dobozt. Ezért ha meglátják a konzervnyitót, veszett nyávogásba kezdenek, köröznek a lábam körül. Akkor is, ha a sűrített paradicsomot nyitom ki.
   Russell csirkéi megtanulták, hogy a gazda minden reggel megeteti őket. És nem gondolnak bele, hogy a gazda az egyik reggel jön, és a napi táposztás helyett kitekeri a nyakukat. Szóval a csirke helytelenül mérte fel a helyzetét. Itt jön a nagy kérdés: jobb lett volna- e a csirkének, ha előtte gondolkodik rajta, hogy ez a tragédia bekövetkezhet. Valószínűleg akkor sem tudná megváltoztatni a sorsának folyását, esetleg az önként vállalt halállal, hogy maga dönthesse el az élete végét, ne a gazda váratlan közbelépése okozza. 
   Azt hiszem, valahogy mi is így vagyunk ezzel a dologgal. Jobb, ha nem kombinálunk, mert az apokalipszis itt lebeg a fejünk felett. Minden korban, mindenkinek. 2012, a maják szerint jön a világvége. Nekik már meg is volt. Ha várjuk, ha nem, akkor fog jönni, amikor jönnie kell. Igazából már teljesen elavultnak tartom ezt a gondolatot, a mai világban. A környezetszennyezés, az atomerőművek, a túlnépesedés, globális felmelegedés, és minden, aminek mi magunk vagyunk az okozói, szerintem hamarabb pontot test a történetünk végére, mint egy vulkán, földrengés, vagy akármi. 
   A tanulság: élvezzük az életet, amíg lehet. Ne gondoljunk a végére. Élj a mának, ne a mamának- ahogy egy kedves magyar együttes énekli.

2012. január 1., vasárnap

MACSKALENDÁRIUM - JANUÁR

Nálatok laknak- e állatok?
Várnak- e rátok régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok, hogy merre jártatok?
Vagy csak egy kalitka rácsai mögé zárva
Mereng egy árva, ritka, drága papagáj?
Olykor felkiált: - Na megállj!-
Hogy miért, ez az ő titka.
Néha meg, furcsa beszéd,
azt mondja: - Gyurrrika szép!-
Nálatok őrzik-e állatok az álmotok?
Szörcsög-e kis táljából az aranyhörcsög,
ha bántják a görcsök?
Nálatok üveglap alatt surrannak- e tarka,
szép aranyhalak, fejük magasra tartva
kopogtatják- e a falat-
-Uram, hisz ez  dolga, hol a bolha?
Lássa be mit úszunk egy- két falat ellenében
egész nap itt e lében!
Nálatok leütik- e sárga lámpavirágra
betévedt lepkét?
Vagy egy- két gyöngéd intéssel ablakot tárva
a sötét szobából az éjszakára
elkülditek, jó éjt kívánva.
Elég volt mára nálatok. 
S ha volna szárnyatok szállnátok utána.

Rigó Béla: Nálatok laknak- e állatok?