2012. december 27., csütörtök

Téli hangulat

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet, s ami új, meg ép,
gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! –
s rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
s kezén fogná mindenki földijét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zúzmarás a város, a berek,
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!

József Attila: Tél





2012. december 22., szombat

A bronz szarvas- mese karácsonyra

    
   Ezt a történetet eredetileg valakinek ajándékba írtam, még az ezredforduló táján. Akinek készült, ő már sajnos nem él, de akkor nagyon örült neki. Ilyenkor mindig eszembe jut, mert nagyon szerette a történeteket. Mesélni is, hallgatni is. Rá szeretnék emlékezni, most is, mint mindig.



   A szarvas végre kinyújtóztathatta fáradt, elzsibbadt tagjait. A hosszú évek mozdulatlanságra ítélték. Istene bronzba álmodta kecses testét, ami megajándékozta a szarvast a halhatatlansággal és a tökéletes forma végtelen gyönyörűségével, de másfelől a szobor állandósága örök álomra kárhoztatta a pompás állatot. Ez az elegáns szarvas hat társával együtt bronz szoborként őrzi a Királyhágó tér vándorainak útját. Aki arra jár, megnézheti őket, hiszen ott vannak, örökkön- örökké.
   Az élet pergő homokszemcséi barázdákat vájnak az élők arcába, emlékeket szántanak a lelkekbe, történelmet írnak és a maguk kíméletlen módján ítélkeznek az elevenek felett, de nem így a holtakkal. Bár a szarvas sosem volt élő, így sosem halhatott meg. Megszületett, megteremtette egy alkotó kéz, de sosem élt, nem volt múltja és nem volt jövője, így a Végzet nem ugyanazzal a mérleggel mérte a bronztestű lényt, mint az élő húsú társait.
Neki sosem kellett félnie, hogy ősi ellensége kioltja életét, nem kellett az utódjairól gondoskodnia, sosem érezhette a hús kínjait, és sosem tapasztalhatta meg a test gyönyöreit. Időn és elmúláson kívül álló néma őrként tekint a tér járókelőire. Minden nap.
   Ám az élet mindenki számára tartogat csodákat, csak van, aki nem engedi, hogy a varázslat megérintse. De ez a szarvas engedte. Talán mert ez volt az egyetlen pillanat, amikor kitörhetett az örökkévalóság börtönéből, talán kalandvágyból, nem tudhatom. De vele is megtörtént az, ami talán csak egyszer adatik meg mindenkinek.
Ezredfordulós szilveszter éjjelén a város részeg bódulatban gurította le a torkán az egyik pezsgőt a másik után, amikor valami történt. Ez egy különleges éjszaka volt, hideg, fagyos, száraz. A kalandokra éhes város az öröm illúziójában dagonyázott, bár az éjfél múltával a keserű ébredés nem kerülhette el az idős, még mindig olyan szép Budapestet. Az ébredés bánata, a fájó izmok sajgása emlékeztette az élőket, hogy az új nap, az új év, az új évezred nem hoz nekik semmit, csak munkát, csak hétköznapokat, csak szürkeséget. Az ezredforduló nem fordította ki a világot a sarkaiból, nem pereghetnek visszafele az Idő homokórájának szemcséi.
   A Királyhágó téren meghitten hullott a hó, hatalmas pelyhekben, mint egy mesekönyvben. Sötét volt, a hold világított csak, gyenge fényét homályosan mutatták meg a sötét ablakszemek. Az ünneplő mámor zaja alig hallatszott ide. Csak mint egy távoli univerzum elérhetetlen lüktetése. A szarvasok szorosan összesimulva álltak az oszlop tetején, mint már olyan rég óta. A halhatatlanok számára az idő nem létezik. Feneküket egymásnak vetve, a társukat védelmezve nézték, hogy mikor indul el a Böszörményi úton az első villamos.
Akkor történt. A szarvas, aki a legbátrabb a kis csapatból, alig hallhatóan lélegzett. Az orrából kiáramló gyenge pára alig látható, kis pamacsot hagyott a hideg éjszakában, ami mint bűnös a tett színhelyéről, azonnal eltűnt. Szerintem senki sem látta, amint az élet, a létezés szikrája átjárta a bronz szobor testét. Az éjszakai levegő átjárta a tüdejét, élettel töltötte meg egész lényét.
   A szarvas alig hallható ropogás kíséretében leszállt az oszlopról. Az évek óta tartó mozdulatlanság miatt fájdalommal járt minden mozdulat, de nem bánta. Mert kapott egy lehetőséget, amit talán többet soha. És akkor elindult.
Felment a Normafára. Nem tudom miért oda. Talán az élet ősi ösztöne, ami átjárta az oly sokáig szunnyadó szépséget, oda vezérelte, oda, ahol a társai vannak. Az éjszaka varázsában élő, eleven szarvascsordát látott vágtatni. A turistaúton, ahol magam is annyit kirándultam, megszámlálhatatlanul sok szarvas vágtatott keresztül, némán, hangtalanul. Olyan volt a szarvasok rohama, mintha a hóeséssel együtt kerültek volna oda az égből, olyan, mint amikor még ártatlan voltál, és éjszaka a játékaid megelevenedtek. Tudtad, hogy életre keltek, de senkit sem tudtál meggyőzni róla, hogy a babáknak saját életük van.
   A bronz szarvas megbabonázva figyelte a hozzá hasonlókat, akikkel közösséget érzett, mégsem volt ugyanolyan, mint azok. Bátortalan bőgéssel próbálta felhívni magára a figyelmet, miközben a lélegzete vastag ködként tört elő a szabályos, szinte tökéletes bronz orrlyukakból. Egy élő észrevette őt, de az egész csorda érzését lövellte felé egyetlen pillantással. Abban a szemvillanásban benne volt minden, félelem, harag, megvetés, szánalom, lenézés. Csak az élő tud ilyen kegyetlenséggel eltiporni egy bimbózó reményt, mint ahogyan a bronz szarvast egyetlen pillantással megsemmisítette a hús- vér társa.
Akkor megértette, hogy ő nem tartozik sehova, őt nem lehet szeretni, neki nincs helye a világban. Pontosabban az ő helye az oszlop magaslatán van, társai a bronz szarvasok, akik ugyanabból az anyagból vétettek, mint ő, akiknek a sorsuk közös az övével. Nincs átjárás élők és élettelenek világa között. Nincs létra menny és pokol között.
   A fájdalom, ami átjárta testét, élő lelket adott a szarvasnak. Szenvedésben és forró öntőmedencében kavargott az anyag, az öntvény és a lélek keveredése, ami megszülte a szarvast, az egyszerit és megismételhetetlent. Az érzései tették azzá, ami lett, élővé, és mégis élettelen gyönyörűséggé.
   Elindult visszafele a térre, bronz társaihoz, mert megértette, hogy számára nincs hely. Bánatában bőgött, a keserűség feszítette tüdejét. Fenséges agancsait egy fához dörgölte, panaszkodva keresett vigaszt a durva kéreg érintésében. Szőrszálai halkan sercegtek a vénséges fa kérgén, forró lehelete felszállt a száraz ágak közé. Siralma megrázta az egész fát, még a gyökerei is beleremegtek a világra szakadt szobor bánatába.
És a csoda ismét megtörtént. A fa átölelte a szomorú szarvast, megsimogatta a fényes szőrét. A szarvas a száraz ágak közé hajtotta fejét, megbékélve simult az oltalmat nyújtó karokba. A fa megcsókolta, és felszárította a magány könnyeit a bronz szemekből.
   A szarvas aztán visszament a Királyhágó térre, fel az oszlopra, a többi szarvas közé. Reggel, az arra járók már semmit sem vehettek észre abból, ami ezen a varázslatos éjszakán történt. A Normafa felé kirándulók látták ugyan, hogy az egyik fán télvíz kellős közepén friss rügyek vannak, de nem foglalkoztak vele, hogy mi oka lehet a különös jelenségnek. Arra még a legmerészebb álmodozó sem gondolt volna, hogy a fa friss rügyei egy bronz szobor könnyei miatt bomlottak. Nem is foglalkoztak vele.
   A szarvas azóta is ott van, mozdulatlanságba dermedve. Néha azért megtörténik még a csoda, hogy leszállhat az oszlopról és megkeresheti a szerelmét, de az időt az élettelenek és az istenek nem úgy mérik, mint mi.
   Ha egyszer arra jársz, és jobban megnézed az oszlopon tolongó hét szarvast, tudni fogod, hogy kiről szólt a történet, mert ha belenézel azokba a bronz szemekbe, tudni fogod, hogy ő az, és tudni fogod, hogy minden szavam igaz volt.






2012. december 20., csütörtök

Birkaságok

   A birkák különös személyiségek. A közhiedelemben ostobák és félénkek, de a valódi énjük szöges ellentétben áll ezzel a hiedelemmel. A birkák vagányak és bátrak, persze csakis azokon a kereteken belül, ahol egy zsákmányállat vagánykodhat. Íme néhány kép, ami egy kicsit árnyaltabb színben mutatja meg ezeket a különös állatokat:









Felirat hozzáadása






2012. december 18., kedd

A legjobb játék

   Az állatok is szeretnek játszani, akár csak mi. Bár a kor előrehaladtával egyre kevesebbet játszunk, talán azért mert idővel túl komolyan vesszük magunkat. Nem tudom. Egy önfeledt játék viszont csodákra képes: kiléphetsz a világból, a személyiségedből néhány pillanatra. Addig nem számít, hogy ki vagy, milyennek látod magad és milyennek látnak mások, addig az vagy, aki vagy. Ezért jó játszani. Például bújócskázni!