2011. október 30., vasárnap

Szombathely- sírkert

  A világ legbékésebb helye a temető. Ide bármikor eljöhet az ember, ha csendre, nyugalomra és magányra vágyik. Itt garantáltan senki sem fog zavarni. Már régóta szeretek temetőkbe járni, amolyan társas magányt keresve a régvoltakkal. Sok érdekes dolgot lehet megtudni a sírok, emlékek között sétálva, hogyan éltek akkor, mi történt velük és milyen világban éltek. Szeretem felkeresni a saját eleimet is, gondolni rájuk, egy kicsit velük lenni. Bár akik igazán fontosak voltak, mindig arra kértek, hogy ne a halálukra emlékezzem, hanem az életükre. Arra, hogy milyen volt velük akkor, amikor még éltek. Sok történetet meséltek el az évek során, amit igyekszem megőrizni. De azért jó néha kisétálni a béke szigetére, és látni leírva a nevüket.
   Van egy hely, ahol a temető nagy részét az őseim uralják. Különös dolog, ahogyan generációról generációra örökítették át a gondolataikat, szokásaikat, tulajdonságaikat. A régi fényképeket nézegetve akaratlanul is felfedezem őket magamban. A történeteiket hallgatva magamra ismerek, olyan, mintha a világ nem is haladna, hanem folyamatosan önmagát ismételné. Új díszletek között, de a történet mindig ugyanaz. Eljátsszuk az életünket, reméljük, hogy az utánunk jövők majd jobban csinálják, aztán ők is pontosan ugyanazokat a hibákat követik el, amit mi. És ki tudja, mióta ismételjük már önmagunkat?
   Amikor új városba, faluba megyek, sosem mulasztom el felkeresni a temetőt. Azért, hogy tudjam, milyen emberekkel van dolgom. Szombathelyen találtam egy lenyűgöző régi temetőt. Először egy késő tavaszi estén mentem be, már sötétedett, a fények miatt minden olyan különössé vált. A temetőt már 1962 óta nem használják, a kertet is csak alkalomszerűen gondozzák. A sírokat javarészt már benőtte a borostyán, a természet elkezdte visszafoglalni, ami az övé. Viszont a régi szobrok, emlékművek még most is látszanak, nagy része 19. századi és sok a 20. század elején készült szobor, kripta is. Ezek még művészi kivitelezésű egyedi darabok, a tömeggyártás korát megelőzően készítették őket.
   Másnap délelőtt visszamentem fényképeket készíteni, mert teljesen magával ragadott a hely. Pontosan így képzeltem a  18-19. századi angol gótikus regények hangulatát. A sírkert tele volt állatokkal, mókusok, macskák, madarak nyüzsögtek mindenfelé, lüktetett az élet. Talán pont ez a kettőssége az, ami megfogott. Élet és halál, közösség és magány.









2011. október 29., szombat

Halloween

 

  Itt az ideje a félelmetes rémregényeknek, hátborzongató horrorfilmeknek és a szünet nélküli csokifalásnak!
   És a fekete macskákat is tessék különös tisztelettel simogatni...

2011. október 26., szerda

Hol lakhatok?

   Ismét albérlet. Ez amolyan örökzöld témám. Vannak, akik hobbiból laknak albérletben, mások kíváncsiak és ki akarják próbálni, és megint másoknak az egyetlen megoldás. Ha nincs anyu meg apu, aki megtolja a szekeret, akkor az a szekér bizony megfeneklik a sárban. Persze a dolgok sosem ilyen egyszerűek, a fentieket természetesen a saját életem szemszögéből látom, láttatom. 
   Költözés után, amit gyűlölök, jön a hivatalba járás. Önkormányzat, lakcímbejelentés, mindenféle értelmetlennek tűnő adminisztráció, amit (ismétlem, ez az én szemszögem) teljesen feleslegesnek ítélek meg. Be kell jelenteni, egy cukorrózsaszín lapon, hogy hol laksz. Ehhez kell a főbérlő aláírása. És itt is vagyunk, minden nyűgöm gyökerénél. A főbérlők nem szeretik, ha bejelentkezik az ember. Javítok, megtiltják. Tisztelet a kivételnek. Megértem ám őket is, igazuk van, de valahol nekem is laknom kell. Papíron. Mert ha nincs lakcímkártya, nincs bankszámla, nincs legális munka. Nincs munka, nincs pénz, nincs albérlet.Ördögi kör.
   Próbáltam már hajléktalan igazolványt szerezni, mert halál ciki, hogy a barátaimat kell megkérnem, hogy engedjék meg, hogy papíron náluk lakjam. Ahhoz meg egy szociális munkás ajánlása kellett volna, meg az, hogy igazoltan valahány órát töltök hajléktalanszállón. Szóval ez sem jött össze.
   A főbérlők meg csak azt szeretik, ha fizetsz, de ha van problémád, arra vastagon tesznek. Igaz, hogy ő semmit sem tesz kockára, mert bármikor kirakhat, papíron is, csak el kell menni az önkormányzat jegyzőjéhez, de a többség ehhez is lusta. Pénzéhes, kapzsi, és egyéb leminősítő kifejezések. Dühös vagyok és csalódott. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha valami utolsó bevándorló, menekült, bűnöző lennék a saját országomban. Néhány nap és túlteszem magam rajta, de ilyenkor még duzzogok.

2011. október 25., kedd

Maszatka- búcsú

   Ma reggel Maszatka nem ébredt fel. Soha többé. Életének három és fél éve alatt öt lakásban lakott együtt velünk, körbeutazta velünk fél Magyarországot. Imádta a virslit és remegett a bajsza az örömtől, ha kapott egy falat disznósajtot. Mindenre kíváncsi volt, és még a nála tízszer nagyobb nyúltól sem félt. Az együtt töltött idő alatt annyira megszokott minket, ha a ketrece felé mentünk, két lábon állva prüntyögött. Ma reggel már nem üdvözölt. Nagyon hiányzik...

   Különös dolog megtapasztalni, hogy ennyire másképp telik az idő két különböző faj képviselőjének. Tényleg minden relatív, még egy élet is.

2011. október 23., vasárnap

Vasárnap délután

 A vasárnapi ebéd kinek egy saláta, kinek egy marék búza, másoknak egy csirkenyak, nekünk egy tál spagetti. Mindenki egyformán élvezi a vasárnapok nyugalmát, hogy nem kell rohanni, egy békés nap. És mi múlhatja felül a vasárnapi ebéd utáni szundikálás örömét? Szerintem ez a hét fénypontja!






2011. október 20., csütörtök

Nyuliverzum- videóval

Arcimboldo újabb kedvence a saláta. Képes egy egész fej salit bepusszantani néhány óra alatt. Salátát mindig csakis neki veszek, senki másnak. Tehát a saláta a bevásárlószatyorban csakis őrá vár. Néha mégsem tudja kivárni, amíg odaadom neki, türelmetlenségében maga veszi ki. Ilyenkor szétpakolja a szatyor tartalmát, a kedvenc csemegéi után kutatva, és természetesen sosem pakol el maga után. És néha már amikor nyújtom neki, ellopja...Íme a nyúl ragadozó arca!

2011. október 18., kedd

Költözőmadarak

   Úgy alakult az életünk, hogy évről- évre, lakásról- lakásra vándorolunk. Ez néha kalandos, néha izgalmas, néha borzalmas. Most, a legutóbbit borzalmasnak éltem meg. Az év elején úgy döntöttünk, vidékre költözünk, romantikus elképzeléseink voltak a magyar falu világáról. Azt hiszem egy kicsit sok Móriczot olvastam.
   Ez a bukolikus romantika Szombathelyen valósult meg, ahol sikerült annyira falusi környezetbe csöppenni, hogy a Fő téren a meki fölött laktunk. Mindenesetre sikerült belekóstolni a Budapesten kívüli életbe. Leszögezem, hogy mindketten pesti lelkületűek vagyunk, de erről mit sem tudtunk, amíg el nem hagytuk Budapestet. Kemény dolog, amikor az ember szembesül lénye igazi arcával.
   Életem legjobb túráit sikerült megejteni Vas megyében, tényleg, lélegzetelállító természeti kincsek várnak az emberre, hogy felfedezze. Egy alkalommal egy jeges vizű hegyi patakban áztattam megfáradt lábaimat, amikor egy szarvascsorda közvetlenül előttem vágtatott át. Majdnem eltapostak. Éreztem a szagukat, hallottam a lélegzetvételüket, felejthetetlen élmény volt. Az utolsó megállt és rám nézett. Aztán ő is elvágtatott. Utána jöttem rá, hogy pont egy gázlónál álltam meg pihenni. Nem hittem volna, hogy még Magyarországon lehet ilyen élményben részem. Úgy értem, hogy nagyon sok természetes erdőt már kiirtottak, a telepített erdőknek pedig nem olyan a hangulata. Nincs varázsa. A régi erdőket kislányként úgy hívtam, hogy az óriások erdeje. Mert ott minden megtörténhet. És mind a mai napig elhiszem, hogy ott tényleg minden lehetséges. A világon, ha még vannak, ott élnek a mágikus állatok, a titokzatos lények, és nem egy mesterségesen telepített erdőben laknak, ahol ha végignézel a fák sorai között, kilátsz az erdőből.
   Kicsit elkalandoztam,de visszatérek az eredeti gondolatmenetemhez: Nagyon jó volt Szombathelyen lakni, de sosem illeszkedtünk be. Egyikünk sem. Nem szeretnék semmi rosszat mondani az ottaniakra, mert nem érdemlik meg, egyszerűen teljesen mások voltunk, más értékrenddel, más gondolatvilággal. Mindezek mellett a munkám miatt nagyon keveset voltam otthon, ami teljesen kiborító. Ahogy öregszem, egyre kevésbé szeretek nagy utakra menni. Nem szeretek már mindennap máshol ébredni, nem szeretek egy bőrönddel élni. És a sors vagy a szerencse, nem tudom, de kaptunk Pesten egy lehetőséget. Nem kell utaznom! Ez volt az első gondolatunk, azonnal igent mondtunk.
   Aztán jöttünk újabb albérletet keresni. Olyan volt, mintha sosem mentünk volna el. Azok az utcák, amelyekről már ezerszer elmeséltük a kedvenc történeteinket, a helyek, ahova szívesen jártunk, úgy tűnik többet jelentettek minden kalandnál, fontosabbnak bizonyultak minden vadregényes álmunknál. Ez van.
   Jött a dobozolás, csomagolás. Szükséges rossz, ezzel még megbékélek valahogy. Aztán új lakás, új bútorok, új szagok. Az a bajom a vándorlással, hogy reggel, amikor felkelek egyre több idő, mire összeszedem a gondolataimat, hol is vagyok. Félálomban semmi sem ismerős. Éjszaka, ha kimegyek pisilni, fel kell kapcsolnom minden villanyt és erősen koncentrálok, nehogy valahova máshova lyukadjak ki. Éjszakai álmatlanságaim során néha nem tudom, mikor álmodom és mikor vagyok ébren, mi a valóság és mi a képzelet. Annyi idő telt már el, hogy sehol sem mondhatom, hogy otthon vagyok. Sehol sem érzem magam otthon. Amikor megkérdezik, mit nevezek az otthonomnak, azt szoktam mondani, hogy a költözőautót, mert útközben vagyok otthon. Az otthon a férjem, az állataim. Akik körülvesznek, akik szeretnek minden elviselhetetlenségemmel együtt.
   Mindig meg kell szokni egy új főbérlőt, ami szintén egy csikorgós téma. Voltak már klinikai esetek is. De ne csak a rosszról legyen szó, voltak egész rendesek is!
   Szóval itt vagyunk újra, újabb reménnyel telve, hogy egy kicsit végre megáll a vándorkaraván. Néha el kell veszíteni a dolgokat, hogy megtudjuk, milyen fontosak valójában...

2011. október 17., hétfő

A csodálatos nyuszidoki- második rész

   Mint már korábban írtam, Cesar Millan kutyanevelős módszerét próbálom nyúlra adaptáni. Egész jó eredménnyel. Persze nem úgy kezelem ,mint egy kutyát, hanem Cesar filozófiájából kiindulva próbálom a világot nyúlszemmel nézni, hogy jobban tudjak Arcimboldo-val kommunikálni.
  Tegnap nyúl- wellness napot tartottam. Megtévesztő a kifejezés, mert csupa olyan dolgot takar, amit ő utál. Körömvágás, bundatakarítás, ketrecpucolás. Ilyen alkalmak után általában egy egész napig nem áll szóba velem, mert annyira megsértődik. Persze kiengesztelhetem finom falatokkal és sok- sok simogatással, de tudatja velem, hogy meg kell dolgoznom a bocsánatáért, nem adja ingyen a szeretetet.
   A ketrectakarítás a szükséges rossz, legalább havonta egyszer kénytelen vagyok megejteni. Naponta takarítom, cserélem a forgácsot benne, de hosszú távon ez nem elég. Néha teljesen ki kell pakolni, kiszedni az eldugott falatkákat, maradékokat, és ekkor szoktam a ládát alaposan elsúrolni. Nem szereti, hogy kipakolom a titkos zugait, de ez elengedhetetlen. Ezen nem tudok változtatni. Ilyenkor utál. Idegesen topog a láda helyén, ha meglát, tüntetőleg hátat fordít.
   Amikor a szobapucoláson túlesünk, következik a körömvágás. Ezt is hisztivel viseli, de egyenlőre én vagyok az erősebb. Viszont Cesartól ellestem egy jó mozdulatot, hogyan lehet hatékonyan lefogni egy négylábút. Most kipróbáltam, és bevált! Biztos jó lehet, mert így nem tiltakozik, csak megadóan fekszik, és néhány perc alatt le tudtam vágni a körmeit.
  Ezután következik a nap fénypontja, a bundatakarítás. Kefék egész arzenálját vásároltam meg, hogy a megfelelő bundaápolást tudjam végrehajtani. Persze van egy darab kefe, amit őfelsége megfelelőnek zsűrizett, és csakis azzal engedélyezett a bundaápolás. Most is bevetettem Cesar szuper lefogását, és annyira jól működött, hogy idővel elengedtem, és nem vette észre. legalábbis nem tiltakozott, nem küzdött, nem akart menekülni, pedig már nem is fogtam. Határozottan boldog vagyok, hogy ennyire jól sikerült a nyúlápolás- nap, mert ez tényleg szenvedés szokott lenni.
  És a korona az eseményeken, hogy nem sértődött meg, ahogyan szokott! Na jó, a szobapucolásért kicsit fasírtban vagyunk, de egy fej salátával ki lehetett engesztelni. És a frissen kitöltött magkeverékét is azonnal szétszórta a ketrecben, így nem lehet oka a panaszra.
    Ritka jó hangulatban vagyunk!

2011. október 14., péntek

Egy nyúl hétköznapjai- harmadik toppantás

Újabb képek Arcimboldo mindennapjaiból:


 Amikor haragban van a világgal, ide, az ágy alá szokott elbújni duzzogni:


 És egy kép, ami önmagáért beszél- ahol, amikor meglepi az álom, ott és akkor szundít egyet


Ébredés után, kócosan


 Nyuszizoknik:

2011. október 11., kedd

A fiúk és a foci

 Egy átlagos szombat este otthonunkban: a fiúk focimeccset néznek. A legkisebb fiúk (Maximilian, a degu és Maszatka, a dzsungáriai törpehörcsög) a ketrecükben pihennek, ők túl kicsik, hogy ki lehessen engedni őket. A nagyobb fiúk viszont elfoglalják az ágyat és nézik a meccset. Eleinte csak a férjem tapadt a képernyőre, aztán előkerült egy zacskó tökmag, és Arcimboldo is csatlakozott a szurkoláshoz. Azóta együtt nézik a focit. Arcimboldot szerintem a gyep igézte meg, mert két lábon ülve, megbabonázva mered a képernyőre. És tényleg:





2011. október 8., szombat

Városi galambok

  Galambok. Szerves részei a városi látképnek, bár a leggyakrabban észre sem vesszük őket. Annak ellenére, hogy hatalmas tömegben vannak jelen, sokan szinte átnéznek rajtuk. Végeztem egy kis közvélemény- kutatást az ismerőseim körében. Döntő többségük csak a galambok által termelt "koszt" veszik észre, néhányan észrevételezték, hogy lámpákon, házak szegletén, szobrokon tanyáznak és fenyegetően ringatják a feneküket a járókelők felé. Egyetlen ember volt az általam megkérdezettek közül, aki még tipikus galamb- mintázatokat is tudott mondani, sőt, el tudta mondani, hogy mi a különbség a vadgalamb és a városi galamb között.
   Tagadhatatlan, hogy a közterek, utcák néha tele vannak a potyadékaikkal, ami igen kellemetlen. A legszebb szobrokat teszik nevetségessé, hogy válogatás nélkül összerondítják. Londonban láttam, hogy egy- egy prominens személy szobrának fejébe gyenge áramot vezettek, hogy ne tudjanak rászállni a galambok. Röptében sem okozott nekik gondot, eltalálni a szobrot.
   Három darab kenyérmorzsára százak képesek rávetni magukat, küzdenek, harcolnak a falatért. Egyszer egy kukánál láttam, hogy mekis sültkrumpliért lökdösődtek. A kecsöpös, mustáros, sós krumplit élvezettel habzsolták. Bár láttam már őket hamburgert is enni. Húst. Azt hittem, növényevők.
   Néha szerelembe esnek a galambhölgyek iránt, és összetéveszthetetlen galamb- udvarlással próbálják megnyerni szívük hölgyének kegyeit. Órákig tudom nézni, amikor udvarolnak. Hatalmasra felfújják magukat, és próbálnak a legelőnyösebb színben mutatkozni.
   Érdekes az is, ahogyan a többi állathoz viszonyulnak. Van, amelyik nagyon félős, egy kutya közeledtére azonnal távozik, és még szotyival sem lehet maradásra bírni. Mások pedig még akkor sem hagyják abba a csipegetést, ha egy macska vonul el mellettük. A tapasztalatom az, hogy a macskák szeretnek galambokat fogyasztani. Legalábbis az enyémek. Nem tudom, hogyan kapják el őket, de néhányat már átsegítettek az örök vadászmezőkre. Pedig némelyik galamb közel akkora volt, mint a macska. Csak a végeredményt láttam.
   Mindenesetre érdekes társaság. Szeretem nézni őket, ahogyan élnek, ahogyan élnek velünk, a városban.






2011. október 5., szerda

Lopjuk az autót

 Időpont: 1988-89-90 környékén. Nem emlékszem pontosan. Nem lényeges. Helyszín: Budapest, Sugár- Árkád bevásárlóközpont. Akkoriban még nem volt Árkád, helyette buszpályaudvar, lengyelpiac.
   Kis családunk a Sugárba járt akkoriban plázázni, hétvégenként a családi mustársárga trabival. Innen kaptam meg a havi Garfield- képregény ellátmányomat és a rendszeres időközönként megjelenő Mi micsoda? ismeretterjesztő könyv legfrissebb példányát. A plázázáshoz néha még egy zacsi gumicukor is járt, attól függően, hogy ki vitt el. Apám mindent megvett, bármit ehettem, akár egy tábla csokit is befalhattam ebéd előtt. Csak anyám meg ne tudja.
   A szóban forgó hétvégén is apámmal kettesben mentünk bevásárló körutunkra. Egy szigorú bevásárlólista alapján meg is vettük, amit anyám szükségesnek ítélt, aztán mindig a könyvesboltban kötöttünk ki, órákat bogarászással, olvasással tölteni. Akkor sem volt másképp. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, hogy csak úgy rácsörögjenek az emberre, hogy menjen haza. Emiatt nagyon kellemesen eltöltöttük az időt.
   Indultunk. Zsebeimben béka és giliszta formájú gumicukrokkal, hónom alatt az elengedhetetlen Garfield- Pókember képregényemmel. A jó hétvége záloga. A csomagokat apám cipelte.
   A parkoló a Füredi úti lakótelepnél volt, addig gyalogoltunk. Nem volt még annyi autó, mint manapság, azok is javarést trabant, zsiguli, kispolski, wartburg. A négy alapszínben. Emiatt bárhol parkoltunk le a mustársárga trabinkkal, biztos, hogy több mustársárga trabival együtt parkoltunk. Volt belőle jó sok!
   Apám sem a megfeszített koncentrálóképességéről híres, főleg akkor, ha a középkori angol irodalomról beszélgetünk. Akkor jöhet akár a világvége is, nem venné észre. A versek, novellák, regények, az irodalom kitöltik minden gondolatát, elméjében nincsen helye holmi pórias bevásárlólistáknak, sem más hétköznapi csacskaságnak.
   Elértük a parkolót. Előkotorta zsebeiből a kulcsot, bepakoltunk a csomagtartóba, majd beszálltunk. Ő megengedte, hogy előre üljek, bár még nagyon kis méretű voltam, és tilos lett volna az anyósülésen utaznom. De olyan izgalmas, ami tilos!
   Amikor beültünk, megdöbbentem. Apám csak beszélt, beszélt, szüntelenül, nem zavartatta magát. Olyan valószínűtlenül tiszta volt az autó. Mi nem nagyon takarítottuk a trabit. Azt is mondhatnám, hogy szinte soha, de az rossz fényt vetne ránk. Maradjunk a ritkánál. Azt bárhogyan lehet értelmezni.
   Szóltam, hogy szerintem gáz van. De apám már belemelegedett, nem lehetett eltántorítani a témától.
   Hazaértünk. Anyám kijött elénk, hogy segítsen kipakolni a csomagtartóból és bevigye a zsákmányt. Amikor felnyitottuk a csomagtartót, majdnem rosszul lett. A bevásárlószatyraink mellett volt még egy aktatáska és egy kabát. Ami nem a miénk volt. Most már apám is rosszul lett. Gyorsan megnézték a rendszámot, és kiderült, hogy ez nem a mi autónk. Valaki más mustársárga trabiját hoztuk el a parkolóból!
   Azonnal indultunk vissza a tett színhelyére. Ott már volt egy rendőrautó, épp egy férfi adatait vették fel. Egy férfi kabát és táska nélkül. Ő volt a tulajdonos. A rendőrökkel együtt hatalmas lencsibaba szemekkel nézett ránk, hogy visszük vissza a lopott autót.
   Hosszú magyarázkodások és bocsánatkérések után a rend szigorú őre kipróbálta a kulcsokat a parkolóban álló többi trabin is. Mindegyiket ki lehetett vele nyitni és beindítani. Ennyit a biztonságról.
   Brutálisan cikis eset volt. Apámnak- én a hátsó ülésen olvastam és habzsoltam a gumicukrot.

2011. október 3., hétfő

Fájós pici nyuszipoci

 A közhiedelemmel ellenben az állatok nem annyit esznek, amennyire szükségük van, amennyit a szervezetük igényel. Az enyémek bizonyosan nem. Az én állatkáim addig esznek, amíg kaját látnak elérhető közelségben. Panthera önkontroll nélküli zabálásáról már olvashattatok a "Macska a forró grillcsirkén" című bejegyzésben. Most következzék Arcimboldo.
   A múlt héten a nyúl is azt hitte magáról, hogy ő Kisgömböc, egy feneketlen bendő. Tévedett. A nyúlbélés sem tágul végtelenre, mint a világegyetem.
   Általában reggel és este kap enni, két részletben. És a kettő között folyamatosan. Szombaton viszont egész nap nem voltunk otthon, korán reggeltől késő estig, így reggel (hajnalban) kapott egy hatalmas adag kaját, nehogy napközben megéhezzen. Tettem ki neki magkeveréket, uborkát, almát és egy fej salátát, a kedvenc csemegéit. A salival úgy voltam, hogy eszik belőle annyit, amennyi jólesik neki, a maradékot majd kidobom.
   Szombaton késő este értünk haza, látom, Arcimboldo mindent befalt. Se mag, se ubidarabok, se almacsuma. Semmi. És az egész fej salátát is megette, szőrén- szálán. Hát, most már biztosan nem éhes. Gondolatban már a másnap reggelre ugrottam, amikor majd lapátolhatom a temérdek nyuszibogyót, mert ez a mennyiség, ami bement, hamar ki is fog jönni.
   Vasárnap reggel Arcimboldo nem kelt fel. Csak feküdt az oldalán, pihegett. Teljesen bepánikoltam, hogy ennek is vasárnap kell megtörténnie, még dokihoz sem tudom elvinni. Rémisztő volt, szétdobva, mint egy vileda,hevert és hüppögött. Tényleg nagyon ramaty állapotban volt. Nem tudtam vele mit tenni, csak simogattam és reménykedtem, hogy jobban lesz.
   Délután érkezett a megkönnyebbülés. Mortyogott a hasa, már jobban volt, ugrándozott egy kicsit. Aztán összerondította a szobát. A padlószőnyeget. Az előszobát. Nem hittem volna, hogy egy kis nyúltestben ennyi muníció van. Hát volt. Nem sajnálta tőlem.
   Ami viszont a lényeg, hogy jobban lett. Nagy kő esett le a szívemről, örömmel álltam neki a takarításnak. Azután lelkesen ugrándozott a bútorokon, ahogyan szokott. És mi volt az első dolga? Ment a tálkájához, hogy egyen!

Íme egy kisfilm, amint Arcimboldo salátázik: 

2011. október 1., szombat

MACSKALENDÁRIUM- OKTÓBER

"Mindig úgy képzeljük az örökkévalóságot, hogy az valami eszme, ésszel fel nem érhető, és óriási nagy, óriási! De miért olyan bizonyos, hogy óriási? Hátha egy sötét kuckó lesz, képzelje! Olyanforma, mint a falusi fürdőházak, csupa korom, a szegletekben pókháló, és kiderül, hogy ennyi az egész örökkévalóság! Én, látja, sokszor ilyennek képzelem."



Szvidrigajlov Raszkolnyikovnak
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés