2011. szeptember 29., csütörtök

Szösszenet a vérnyúl rosszalkodásaiból

   Sajnos ezen a címen rengeteg történet szerepelhetne, idővel többet is megosztok Veletek, kezdetnek viszont ezt találtam a legszórakoztatóbbnak.
  A nyár legnagyobb meglepetése az volt, hogy a barátnőmmel sikerült végre összehozni egy találkozót. Nem csak olyan kávézósat, hanem egy hamisíthatatlan csajos bulit: egy hétvége férjek és munka nélkül!
    Nem kevés szervezésbe került a dolog, de megérte. Már nagyon vártuk mindketten, mert máz ezer éve nem volt rá alkalmunk, hogy jól kibeszélhessük magunkat. Végre eljött a péntek este, barátnőm megérkezett a legdögösebb szerelésében, mintha randira készült volna. Új ruhák, új cipő. Vett magának egy papucsot: a nyár nagy kedvencét, olyat, aminek az egész talpa gyékényből van, és apró, színes vászonvirágok díszítik. 
   Felejthetetlen barátnős- estét töltöttünk együtt: hajcsavarókkal a fejünkön faltuk a dobozból a pizzát, sikoltoztunk a filmekben felbukkanó világszép pasikon és egész éjjel ezerszer elmesélt vicceken nevettünk, hogy mi volt, amikor még kislányok voltunk. Azt hiszem ezek az öregedés csalhatatlan jelei.
   Remekül éreztük magunkat, délután, amikor sikerült felébredni, elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba. Kinéztük neten az aktuális felejthető filmet, órákat tollászkodtunk, majd indultunk. Volna. Nem sikerült, mert barátnőm csini új papucsát a nyúl, Arcimboldo cafatokra szaggatta. Pontosítok. Néhány árva vászonvirág jelezte, hol tette le a papucsot tegnap. Más semmi. Se morzsák, se darabkák, csak szépen, egy darabban leoperált virágok. Barátnőm még naivan kereste a papucsot, mert remélte, hogy csak máshova keveredett. Én már tudtam. Arcimboldo az éj leple alatt befalta a papucsot. A textileket nem szereti megenni, széttépni viszont annál inkább. Már több alkalommal volt szerencsém végignézni, hogyan szaggat szét cipőt, ruhát, ágyneműt, bármit, így pontosan el tudtam képzelni, hogyan tűnik el az ízletes gyékény a nyúl aranyszínű pofájában. Pontosabban az aranyszínű fenevad puha nyuszikának álcázott pofikájában. Furcsa volt, mert amikor ilyen mértékben elpusztít valamit, azt általában hangos csámcsogás kíséri. Ezt most néma csendben ette meg. Gyanútlan voltam.
   Barátnőm ledöbbent. Aztán kétségbe esett. Aztán megsértődött. Nem szerettem volna, hogy a sokéves barátságunk egy ilyen apróságon bukjon el, így felajánlottam neki, hogy válasszon bármit az én cipőimből. Amióta ismerjük egymást, egy a méretünk, így gyakran cserélünk, hordjuk a másik ruháit. Felcsillant a szeme, láttam, a barátságunk megmenekült. Hosszas válogatás, próbálás után nem átallott elvinni az én kedvenc papucsomat! Köszönöm, nyuszi. Mindent a barátságért...

2011. szeptember 28., szerda

A csodálatos nyuszidoki

   Rajongok Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki műsoraiért. Nagyon szimpatikus az, ahogyan bánik az állatokkal és az emberekkel. A határozottság, ahogyan eléri a kutyáknál, hogy ő legyen a falkavezér. Mindezt bántalmazás, fenyítés nélkül, egyszerűen azzal, hogy érti a kutyák lelkét, ismeri a gondolataikat. Úgy gondolom, ez minden jó kapcsolat alapja.
   Nekem kutyám sosem volt. Nincs irányukban semmi ellenvetésem, csak valahogy így hozta az élet, hogy sosem került hozzám kutya. Viszont macskám szinte mindig volt, talán ez az oka, hogy nem lett kutyus. A macskáimra jellemző a végtelen önzőség és zsarnokoskodás, ez szinte mindegyikre elmondható. Mindig az van, amit ők akarnak, úgy, ahogyan ők akarják. Mindig elérik a céljukat. Bár őszintén, ha magamba nézek, nem küzdöttem ellene, hogy másként legyen a dolog. Szerintem ez a világnézet a macskák sajátja, ők ilyenek, elfogadtam őket így. Ha engedelmes állatot szeretnék, akkor biztosan kutyám lenne.
   Más a helyzet a nyúllal. Sokkal erőszakosabb, mint egy macska. Öntudatos, akarnok és bosszúálló. Ha valami nem a tervei szerint alakul, nem fél harapni, dühöngeni, rombolni. Ezt azért egy kicsit túlzásnak érzem, mert olvastam nyuszi-szakirodalmat, és a fajtáját kedves, családbarát, szelíd nyúlként jellemzik. Ismerőseim nyulai is visszafogottabbak, egyik sem ennyire akarnok.
   Tisztában vagyok vele, hogy én tettem ilyenné. Cesar műsorait nézve rájöttem, hogy elkényeztettem, ezért követel egyre többet és többet. Már csak éjszakára zárom be a ketrecébe, nappal folyamatosan kint van. De amint lecsukom a rácsot, tombol. Egyszer már sikerült teljesen szétvernie a nyusziketrecet. Ha nem kap meg valamit, addig dolgozik, amíg meg nem szerzi. leggyakrabban lopással ér célt. Kezelhetetlen.
   Cesar műsorait nézve viszont arra is rájöttem ,hogy van még remény. Lehet változtatni a viselkedésen, ő felnőtt kutyákat nevelt át.
   Gondoltam teszek egy próbát a nyúllal, mert Cesar azt mondta egy elkényeztetett kutya esetében, hogy az a probléma, hogy a gazdái félig embernek, félig kutyának tekintik, és úgy is viselkednek vele, mintha nem egy kutya lenne. Ezt a gondolatot nyúlra alkalmaztam. Rengeteg videót megnéztem nyulakról, könyveket olvastam, hogy megtudjam, hogyan viszonyulnak egymáshoz a nyulak. Aztán megpróbáltam úgy kommunikálni vele, ahogyan azt a nyulak teszik egymás között.
   És igen, csoda történt!!!! Arcimboldo levette, hogy mit akarok. Lassan kezd változni a viselkedése, apró eredményeket már sikerült elérnem. Nem mondom, hogy teljesen megváltozott, de már tudom vele közölni, hogy mi az ami tilos (például a kábeleket rágcsálni), és megérti, és abbahagyja.    Közel egy hónapja tanuljuk egymást, de úgy látom, jó úton haladunk, hogy egy harmonikus nyúl- ember kapcsolat alakuljon ki. 
   Tanuljuk egymást...

2011. szeptember 26., hétfő

Virágok és állatok

  Köztudottan rajongok mindennemű, fajtájú állatért. A növények iránt fellángolásaim vannak, néha elkap a vágy, hogy kertészkedjek. Ez a bukolikus romantika általában társasházakban, panelekben lakva tör rám, ahol minimális a lehetőség, hogy bármit is kertészkedjek. De azért lelkes vagyok.
  Az 5. emeleten egyszer sikerült paradicsomot nevelnem, magról. Egy őrült kísérletező időszakomban kukoricát is ültettem. A virágos növényekért nem rajongok, bár volt szerencsém néhány példányhoz. Azt szeretem, amelyik zöld és dús, és túléli az állataimat.
  Mert igen, állatok és növények, esküdt ellenségek. Éveken keresztül kísérleteztem, hogyan lehetne őket egy fedél alatt tartani. Jelentem, nem jártam sok sikerrel. Amikor kertes házban lakunk, egészen reményteli a helyzet, mert a macskák kijárnak, legalább ők nem pusztítják a szobanövényeimet. Marad a nyúl. Arcimboldo viszont nem tud viselkedni, ha zöldet lát.
  A vágott virágok pedig egyenesen a reménytelen kategóriába tartoznak. Liliomot szoktam kapni, bár minden ismerősömnek elmondom, hogy ne vegyen nekem virágot, mert kár érte. Három macska, egy nyúl, degu, dzsungáriai törpehöri és számtalan csiga mellett esélytelen.
  Panthera, a fekete macska szerelmes a liliom illatába. Beledugja a fejét a virágba, és hangosan szuszog. Aztán csupa virágpor lesz az arca. A virág meg tocsog a macskanyálban. A zöld részeit Arcimboldo, a nyúl pusztítja. Képes felmászni asztalra, szekrényre, ha zöldet szimatol a lakásban.
  Egy virágcsokrom színes szalagokkal volt díszítve. Ezt már csak a nyúlbogyókban láthattam viszont, mert nem tudott ellenállni (bár nem tudom, mi vonzó van egy rózsaszín műanyag szalagban). A macskák is lelkesen fogyasztják a fóliákat, díszítőelemeket. A cicavécében egy tündéri szalmadísz köszönt vissza. Ezek olyan kiábrándító dolgok.
  A cserepes növényeket a macsekok gyakran összetévesztik a cicavécével. Ami még önmagában nem gond, de amikor szétkaparja az összes virágföldet, és kavicsokkal hinti a szőnyeget, dühödt vörös köd telepszik az agyamra. Néha ordibálok velük, de ilyenkor angyali ártatlan tekintettel néznek rám vissza, sorba ülnek, és érzem, hogy hülyének néznek. Ilyenkor buta kiscicáknak tettetik magukat, holott ravasz zsarnokok. De jól áll nekik, és ezt bármikor kihasználhatják ellenem. És meg is teszik.
  Próbáltam ültetni búzát a macskáknak, hogy azt legeljék, hátha beérik azzal. Letettem a friss hajtásokkal teli dobozt a cicatál mellé, természetesen úgy kerülték ki, mintha mérgező lenne, és másztak fel a féltve őrzött cserepes növénykéimhez.
  A nyúl is, bár a szakirodalom szerint nem ragadozó állat, eltanulta a macskáktól, hogy gyakorlatilag az összes szekrényre fel lehet mászni, ha kiszemel magának egy fincsi kis növényt. Sok csacskaságra megtanítják egymást.
  Próbáltam a kaktuszokat is. Vettem néhányat és az ablakpárkányra tettem őket. A macsekok lelkesen szagolgatták, kerülgették, az apró szúrások, úgy tűnt távol tartják a bestiákat. Tévedtem, minden csoda három napig tart. Egy kapaszkodósabb példány beleragadt Marduk bundájába, és végighurcolta az egész lakáson.
  Ezek ellenére folyamatosan próbálkozom különféle szobanövényekkel. Igaz, a nyúl a múlt héten falta be az utolsót. Mit tehetek, ilyen megátalkodott fenevadakkal élek.

2011. szeptember 23., péntek

Potyautas egerek

 Ez a történet Sasadon játszódik, abban az albérletben, amit már megismerhettetek a Lukácsmadár című bejegyzésből.
  A bácsi nagyon öreg volt, a háza még nála is öregebb, de az autója vitte a pálmát. Skoda volt, de olyan típusú, amit már gyerekkoromban is ritkán láttam. Viszont a bácsi, Lukács, imádott barkácsolni. Mindent igyekezett saját kezűleg megjavítani, az sem zavarta, ha ezzel csak rontott a helyzeten. Szerelőt, szakembert, elvből nem hívott. Ez még nem is lett volna probléma, csakhogy az évek könyörtelenül áttapostak rajta, és ő ezt kriminális mennyiségű szesszel igyekezett kompenzálni. Ebből kifolyólag nemigen voltak tiszta pillanatai. Ezzel együtt nagyon kedveltem, mert jó szándékkal volt irántam, irántunk. És a macskánkat is szerette.
  Szóval az autóját is rendszeresen bütykölte. Nem tudom, hogy tényleg szükség volt-e ennyi beavatkozásra, vagy csak hobbiból, de tavasztól őszig napi rendszerességgel matatott a babakék skoda motorjában. Az a fajta volt, aki még a harisnyát is beépíti az autóba. Télen sosem használta a csodaautót, mert szerinte veszélyes lett volna. Igaza is volt, mert egyrészt az autó még nála is öregebb volt, másrészt az ott töltött másfél év alatt egyszer sem láttam józanul.
  Télire "elrakta" az autót. Ősszel vettünk neki egy ponyvát, hogy azzal takarja be. Meg volt őrülve egy ilyen ponyváért, napokig kerestük az áruházakban, hol lehet még ilyen autócsomagoló zsákot kapni. Több helyen megmosolyogták ezt a szokatlan kérést. Néhány helyen szemérmetlenül kiröhögtek. És volt, aki visszakérdezett, minek ez a marhaság. Lényeg a fontos, szereztünk igazi, békebeli ponyvát, amibe az öreg be tudta csomagolni az autóját télire.Ez érezhetően javított a hangulatán. Megérte.
  A tél eltelt, bár a bácsi így is minden nap lesöpörte a havat a ponyváról, megigazgatta, megsimogatta (az autó a kertben állt, közvetlenül a ház mellett).
  Gyakran hangokat hallottam az autóból. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm, mert Lukács több időt töltött szerelmetes járművével, én csak elmentem mellette. Ő nem hallott semmit, pedig többször kérdeztem.
  Aztán gyanús lett, hogy Panthera (cicalány) órákat ül az autó előtt. Ez már akkor volt, amikor elolvadt a hó, a tavasz csalhatatlan jeleként szerelmes macskák lepték el az utcákat. Panthera meg csak ült, és fixírozta a ponyvát. Néha hazahozott egy egeret, de úgy voltam vele, hogy a bácsi zegzugos házában biztos más is lakik, nemcsak egerek.
  Egy szép napon a bácsi úgy döntött, hogy itt a tavasz, ideje az autót kicsomagolni és "felkészíteni a szezonra". Hétvégére időzítette a csehszlovák csoda visszatérését az életbe. Mikor is, egy nyugdíjas máskor nem ér rá.
  Lementem, hogy segítsek neki, mert egyedül nem bírta a ponyvát leszedni, meg kiporszívózni az üléseket.
  Leszedtük a csomagolást. Hullottak ki az egerek. A karosszériát több helyen teljesen kirágták, tenyérnyi lyukak ásítoztak a hűvös tavaszi reggelbe. És az egerek, mint a csapvíz, dőltek ki a lyukakon. Helyes kis barna házi egerek, feltehetően egy család leszármazottaiként, akik még ősszel bútoroztak be az autóba, és a boldog családi életnek köszönhetően a számuk exponenciálisan gyarapodott.
  A bácsi szólni sem bírt. Tátott szájjal levegőért kapkodott. Mondani akart valamit, de csak néma tátogás jött a szóáradat helyett. Azt hiszem nem így tervezte az autója "bevezetését a szezonba". Ezt a kifejezést tőle vettem,, mert minden "szezonra" voltak feladatok, amiket halaszthatatlanul el kellett végezni, különben a "szezon felkészületlenül ért bennünket".
   Az egerek viszont szemmel láthatóan felkészültek a szezonra. Szemérmetlenül sokan voltak. Szétrágták az üléseket, a műszerfalat meggyalázták, pokoli bűzt csináltak öt hónap alatt.
  Panthera is velem volt, de ő is csak döbbenten állt az eset előtt, ennyi egér még a legnagyobb vadászt is meghátrálásra késztette. Nem kapott el egyet sem, nem csinált semmit, csak a macskák végtelen bölcsességével szemlélődött.

2011. szeptember 22., csütörtök

Egy nyúl hétköznapjai- második toppantás

  Most, hogy végre megenyhült az idő, Arcimboldo magasabb sebességbe kapcsolt. A kánikulában csak reggelente, meg esténként egy- egy órát volt aktív, közte szunyálás, fetrengés. Amin nem is csodálkozom, mert nagyon vastag a bundája, tényleg elég rossz lehetett neki. Így viszont, hogy kellemesen hűvös van, cikázik a bútorok között, száguldozik, tép, szaggat. Igazi vérnyúl. A papucsomat tegnap fejezte be, hordhatatlan apró cafatok maradtak belőle.
  Rákapott a linóleumra is, élvezettel fogyasztja. Az aktuális albérletünk egy 80-as évek elején épült panellakás, amit a tulaj (szerintem kifejezetten nekünk) az eredeti állapotában hagyott. Originál házgyári linóleum, műselyem függönyök, keverőtárcsás Hajdú mosógép. Tiszta retro, mintha egy múzeumban élnénk. Minden az eredeti, semmit sem cseréltek ki. Szerintem így tervezték, hogy idővel muzeális értékké válik a néhai tömeglakás berendezése.
  Arcimboldo viszont rajong ezekért a cuccokért. Az előző lakásban faragott lábai voltak az asztalnak, azzal lassabban haladt. Ezt a mostani, sima, lakkozatlan asztallábakat viszont egyetlen délelőtt alatt megzabálta. És a koloniál szekrénysor-ízletes nyúlcsemege.
  Gondoltam már rá, hogy nem ártana egy szájkosár.





2011. szeptember 21., szerda

Hazafi

  Utaznom kellett keresztül- kasul az országban. A munkám miatt, nem önszántamból. Jó munka volt, de ennyit utazni nagyon nem szeretek.
  Egy hatalmas bőrönddel vágtam neki a kalandnak. Igyekeztem minél kevesebb holmit becsomagolni, de így is kellemetlenül nehéz lett a csomagom. Persze előtte elátkoztam mindent és mindenkit, mert nagyon nem éreztem úgy, hogy erre nekem most szükségem van. És mindennek a tetejébe még a szeretteimet is otthon kellett hagynom. Szóval tényleg a lehető legrosszabb hangulatban ért ez az egész.
  Idegen városokon húztam keresztül haldokló bőröndömet, ami mindenhova, mint a halál kocsisa, halk nyekergéssel követett. Egy vagyont költöttem az utazásra, buszmegállókban ettem meg az éjjel is kapható, közkedvelt Fornettit, ami mire kihűl, inkább cipőtalpra hasonlít. Idegen ágyakban aludtam és idegen kádakban fürödtem. Ilyen "kirándulások" alkalmával az ember könnyen kiéghet, és már a tükörből is egy idegen ember néz vissza...
  Persze ilyenkor igyekszem az identitásomat maximálisan megőrizni: a lehető legtöbb dolgot viszem magammal a privát szférából. Napokig válogattam a zenéket, amik igazán fontosak nekem, az olvasnivaló kiválasztásával is órákat töltöttem az indulás előtt, mert egy rosszul megválasztott könyv az egész utat alapjaiban elrontja. Egy jól kiválasztott könyv viszont egy szelet otthonról, amibe bele lehet kapaszkodni az idegen ágyak kétes tisztaságú párnái között. Ezek az apróságok segíteni szoktak.
  Nehéz ebben az országban élni. A barátaim nagy része már elment külföldre, egy jobb élet reményében. Én is el akartam menni. Itt szinte mindenhol át akarnak verni, mindenért meg kell küzdened és mindig résen kell lenned, mert kevés ember akar neked jót. Mindenki a másik vérét szívja. És mindenki panaszkodik (talán van is mire). Mindenki olyan életet él ebben az országban, amilyet, ez nem az én dolgom megítélni. Lehet ezt fikázni, és lehet róla pátosszal beszélni, de szerintem teljesen felesleges, aki itt él, tudja, milyen. És mindenkinek igaza van, mert pont olyan, amilyennek megéled.
  A nagy magyar valóság. Itt mindenki megkapja ezt, minden nap, nagy nyeletekben. Máshol biztos szebb. Máshol biztos jobb. A határon túl már biztos kolbászból van a kerítés. Így kell lennie, mert nem lehet olyan tudattal élni, hogy mindenhol szar. Valamiben hinni kell. A remény a legjobb barátunk.
  Ilyen gondolataim voltak a három órás vonatúton, hazafele. Összepréselve egy csapat kiránduló óvodással, lekvárokat cipelő nénikékkel és szeszbe fulladt középkorú munkásokkal, akiknek már nem a remény a legjobb barátjuk.
  Hazafele utaztam, át putrikon, haldokló falvakon, át a földeken, amin a megperzselődött kukoricacsonkok büszkén, de szánalmasan meredeztek, át a földeken, amit szétrepesztett a szárazság és huncut kecskék éhes szájjal falatot kerestek benne. Át a Balkánon, át az életen. És valahogy mégis azt éreztem, hogy jól tettem, hogy nem mentem el. Mert ez az enyém. Ez az én életem. Olyan, amilyen, de én így szeretem.

2011. szeptember 16., péntek

Békák a dunsztosüvegben

  A vakációim egy részét a nagyimnál töltöttem, mint a lakótelepi gyerekek nagy része, akiket nyaranta lepasszolnak falura, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Falun, az Alföld kellős közepén, nem volt Szuper Mario, sem volt tévé, nem voltak ott a barátaim, akikkel gengszterkedhettem volna, így újfajta szórakozás után kellett néznem. Miután tízszer körbetekertem a kétszáz lelket számláló kis falut, és már minden macskával összebarátkoztam, felfedeztem a közelben egy kis patakot. Annyira nem is volt kicsi, mert a közepénél egészen a derekamig ért. Na jó, én sem voltam több egy méter húsz centinél, de nem ez a fontos. Hanem a lényeg, hogy felfedezhettem a patak élővilágát. Addig nem ismertem vízi állatokat testközelből, bár volt otthon akváriumom, de azért az nem ugyanaz.
   Egy lassú folyású, tiszta kis patakot kell elképzelni, ahol nyüzsög az élet, és az iszap fimon illata belengi a környéket. A partját sűrű nád szegélyezi, a kövér békák elégedetten napoznak a leveleken és hatalmas szitakötők tartják szemmel az arra járókat.
   Nagyim adott egy gumicsizmát, hogy abban folytassam a patakparti kalandjaimat, mert szerinte a víz tele volt piócákkal. Én jó kislány voltam, felvettem a gumicsizmát és derékig belegázoltam a vízbe. Kicsit zavart a csizma, de nagyi a lelkemre kötötte, hogy viseljem, ne vegyem le. Telement vízzel, alig bírtam benne kikecmeregni a partra. A nagyinak igaza volt, a patak tele volt piócákkal. Térdtől fölfele hemzsegtek rajtam, még a hasamra is jutott egy csomó.  Elég ciki volt így hazaállítani. Egyet - kettőt brutálisan leszaggattam, de dőlt belőlem a vér, így jobbnak láttam, ha piócákkal együtt bringázok haza. Nagyim nem szólt semmit, bár nem értette, hogyan kerültek a hasamra is. Azt hiszem nem tudta elképzelni, hogy egy felfedező nem a partról hódítja meg az új világot, hanem belegázol.
   Rengeteg apró hal, rákocskák, csigák, molnárkák éltek a vízben, ami rettentően lenyűgözött. A kis halak nem is féltek tőlem, egészen közel úsztak hozzám, kóstolgattak. Szó szerint. Na de a békák. Teljesen beléjük habarodtam. Kisebbek, nagyobbak, zöldek és barnák, csupa izgalmas lény. És nagyon murisnak találtam az arckifejezésüket, ahogyan rám néztek. Éreztem, hogy ez egy hosszú barátság ígéretes kezdete.
   Nagyimról annyit érdemes tudni, hogy bár falun nőtt fel, ott élet egész életében, nem nagyon szerette az állatokat. A tyúkokkal, malacokkal, tehenekkel még csak-csak kijött valahogy, de kutyákkal, macskákkal már gondban volt. A hüllőket, bogarakat, kétéltűeket pedig egyenesen utálta. Bár ez a hadiállapot kölcsönös volt, mert valahogy az állatok sem kedvelték különösebben. Ő volt az, akit az elcsavargott kutya megharapott, a gúnár rendszeresen megcsípte és a macskám is rendszeresen bántalmazta.
   Nagyim, a konyhatündér, rengeteg érdekes konyhai cuccot gyűjtött össze az évek alatt, egy kisebbfajta múzeumra valót. Ezek nagy részét mind a mai napig nem tudom, mire valók, viszont változatlanul izgalmasak. Imádtam a kamrában matatni, nézelődni. Ott találtam egy hatalmas befőttes üveget, ami pont megfelelt céljaimnak. Mint később megtudtam, dunsztosüveg volt az áldozatom, koviubi készítéséhez nélkülözhetetlen edény.
   Szóval felbütyköltem az üveget a bringára, és irány a patak. Köveket, növényeket, csigákat, és nem utolsó sorban békákat pakoltam a hatalmas akváriumomba. Olyat szerettem volna létrehozni, mint maga a patak élővilága, egy kis darabot szerettem volna ebből a csodából. És kíváncsi voltam, hogyan élnek a békák, mert velük még sosem laktam együtt. Gyermeki ízléssel berendeztem. Megvallom, nem volt egyszerű hazaszállítani, de mindenki túlélte.
   Otthon az ágyam mellé, az ablak alá tettem. Aki belépett a szobába, nem láthatta, de néhány nap múlva érezhette a szagát. Nagyim még ekkor sem fogott gyanút, mert akkoriban már bevett szokásom volt, hogy minden mozgó, élőlényt hazahurcoltam, érdekes köveket, leveleket, bármit, ami megragadta a képzeletem. Ezek azért egy idő után szagosabbak lettek, mint a kis családom toleranciaszintje, akkor lebukta, és ki kellett adnom a zsákmányom. Nagyi már edzésben volt, hogy nálam még dögök is lehetnek, de becsületére legyen mondva, nem panaszkodott.
   Aztán elkezdte keresni a dunsztosüveget. Kérdezett engem is, de nem tudtam, hogy az a bizonyos dunsztos üveg, amit keres. Aztán megtalálta. Nem tudom, hogy a mocsárszag lett neki gyanús, vagy csak rájött a takaríthatnék, de megtalálta. Többnapos veszekedés lett a dologból.
   A békákat végül el kellett engednem, mert véget ért a tanyasi vakációm. Anyám természetesen már tudott az ügyről, így esélyem sem volt a békáimat hazacsempészni, alapos csomagátvizsgálás várt rám. Fájó szívvel, az utolsó nap ismét a dunsztosüveggel indultam a patakhoz. Elengedtem a békákat egy szívmelengető búcsúbeszéd után, de ők nem mentek. Továbbra is ültek az üvegben és szemmel láthatóan jól érezték ott magukat. Éreztem én, hogy megszerettek az együtt töltött hetek alatt! Megdöntöttem az üveget, hogy a víz kisodorja őket, erre elkezdtek visszafele úszni. Könnyekig meghatódtam. Végül leástam az üveget az iszapba, hogy be tudjanak menni az új otthonukba, de ki is tudjanak jönni onnan. Hazafele végig sírtam, teljesen felzaklatott, hogy ennyire meg szerettek a békáim… Az idegeim cafatokban lógtak, megfogadtam, ha egyszer felnőtt leszek, annyi állattal fogok együtt élni, amennyivel csak lehet!
   Ahogyan örök példaképem, James Hetfield üvölti: Frantic, tic tac…

2011. szeptember 13., kedd

A gonosz mókus

  Laktunk egyszer a számtalan albérlet közül egy olyanban, ami egy bájos családi ház volt a Budai hegyek mélyén, egészen olyan volt, mintha egy erdőben laknánk. Kivéve, amikor a szomszéd szétverte a házat lakásfelújítás címén. Kivéve, amikor vasárnap reggel órákon keresztül járatta a motort, mert autót szerelt. Tényleg, néhány apróságtól eltekintve egészen olyan volt, mint Jancsi és Juliska az erdő mélyén.
  Reggelente daloltak a madarak. És isteni levegő volt. A ház falán harmatos testű gyíkok szaladgáltak. És voltak hatalmas mókusok is. Imádnivalóan romantikus!
  A macskák reggelente rendszerint az ablakban ültek és nézték, hogyan ébred a természet. Eleinte az ablak előtt elrepülő verebeknek is nekiugrottak, de a sokadik szembesülés az üveggel ráébresztette őket arra, hogy ne menjenek fejjel az ablaknak.
  Illetve azt hittem, hogy az én okos cicáim megtanulták, hogy az üvegablakon nem érdemes átesni. Mert egyik reggel egy gonosz mókus nagyon felhúzta őket.
  A kinti állatok is hamar megtanulták, hogy az ablaktábla valós akadály köztük és a macskák között, nem figyeltek rájuk, nem foglalkoztak velük. Ebben is tévedtem. A mókus, aki rendszeresen járt a párkányunkra (a madaraknak kirakott csemegét dézsmálni), összeszedte minden bátorságát, vagy már nagyon bosszantotta a macskák jelenléte, és elszánta magát a bosszúra, nem tudom, mi járhatott a fejében, amikor felidegesítette a ragadozó társaságot. Nem félt, hogy esetleg őt fogják elragadozni. Jött, mint szinte minden reggel, evett pár falatot, majd látványos bundatakarításba fogott, nagyon közel az ablakhoz.
  A macskák azonnal felfigyeltek rá. Eleinte idegesen doboltak a farkukkal, de próbáltak úgy tenni, mintha nem is érdekelné őket, hogy mi zajlik kint. A mókus pedig szinte már az ablaknak tapadva tisztította magát, majd a hátát az üvegnek vetve szemérmetlen napfürdőzésbe kezdett.
  A macskák már halkan nyafogtak, egyre idegesebben csóválták a farkukat. Egyszer- kétszer az ablak felé kaptak.
  A mókus matatott a tálkában: szétszórta a magokat, kidobálta a neki nem tetszőket, és az ízletes tökmagszemeket kiválogatta. Néha benézett, szerintem egyenesen a macskák szemébe.
  A macskák már nem tudtak úgy tenni, mint akit nem érdekel az ügy. Egyre hangosabban nyávogtak, próbálták elkapni a mókust. Ahogy egyre idegesebbek lettek, elfelejtették, hogy az ablakon nem lehet átnyúlni (akármilyen tiszta). A mókus természetesen rendületlenül folytatta a provokációját.
  A macskák teljesen kiborultak, elvesztették a magukra erőltetett nyugalmukat. Nyávogtak, csapkodták az ablakot, odaverték a fejüket. A mókus felháborodva nézett befelé, rájuk. Nekiugráltak az ablaknak, saját testi épségüket nem kímélve, csorgó nyállal tomboltak, mert át akarták harapni a torkát a kis provokatőrnek.
  A jelenet egész sokáig tartott, körülbelül fél órán keresztül, amikor a mókus már az összes tökmagot befalta, továbbállt. Búcsúzóul még összepotyogtatta a párkányt.

2011. szeptember 11., vasárnap

Egy nyúl hétköznapjai

 Az ötödik házassági évfordulónk alkalmából vásároltuk Arcimboldót, a nyulat. Macskakajáért tértünk be az állatkereskedésbe, de megláttuk, azonnal beleszerettünk. Ő az, akit nem lehet nem imádni. Olyan, mint egy plüssnyuszi. Persze ez csak a látszat... Valójában, a lelke mélyén ő egy vérnyúl. Akaratos, erőszakos, zsarnok. De ezzel együtt imádjuk.
  Vettünk neki ketrecet, tápot, forgácsot, meg mindent, ami egy kezdő nyúlcsomag fontos eleme. A buszra sajnos nem fértünk fel a nyúlketreccel, így gyalog masíroztunk haza, fel a Budai hegyekbe, egy balzsamos nyári éjszakán. Már akkor gyanús volt, hogy Arcie egyáltalán nem volt megszeppenve. Nem félt, nem bújt el, teljes nyúl- öntudatának birtokában utazott a csillagos éjszakában.
  Otthon hamar magáévá tette a lakást, a széklábakkal kezdte. Aztán szép fokozatosan mindent megrágott. Majd elköltöztünk. És a rágás előlről kezdődött. És azóta is tart...
  Már nem szoktuk berakni a ketrecébe, csak éjszakára. Övé az egész lakás. És ha jó kedve van, olyan, mint egy mini tornádó, cikázik a bútorokon, száguldozik, rohangál. Aztán elborul, füleit szétdobálja, és alszik.
  A mesékből művelődve azt gondoltam, a nyúl kedvenc csemegéje a répa. Végül is megeszi, mert mindent befal, de nem rajong érte. Belakmározza a sport szeletet, chipset, ropit, almát, szóval bármit, de a banánért ölni tudna. Beremeg a bajsza, ha megérzi, hogy bontott banán van a lakásban, és addig piszkál, lökdös, zargat, amíg nem adok neki.
  Nagy könyvmoly, az alsó polcon lévő könyveket elég rendesen ledarálta. Ez egy komoly konfliktusforrás közöttünk. Néha rajtakapom, hogy rág, de rám emeli a csokoládébarna szemeit, és egyszerűen nem lehet rá haragudni...
  Ennyit mondanék az Arcie-ságról, íme néhány szívmelengető kép a szóban forgó vényúlról: 









2011. szeptember 8., csütörtök

A Lukácsmadár

   Albérletben lakni sosem egyszerű dolog. Alkalmazkodni a főbérlő raplijaihoz, elviselni a kíváncsiskodásait- ezekhez sok- sok türelemre van szükség. De ha van egy cél, amiért az embernek érdemes a sok kellemetlenséget kibírni, akkor az egész dolog sokkal vidámabb színben tűnik fel.
   A férjem és én kénytelenek voltunk albérletben lakni, nem volt más választásunk. Viszont mindketten élünk- halunk az állatokért, egyszerűen nem tudunk a társaságuk nélkül élni. Az albérletben pedig nem szeretik az állatokat.
   Nagy szerencsénkre találtunk egy olyan bácsit, aki nem csinált belőle gondot, hogy van egy macskánk. Legalábbis ennyit vallottunk be neki, a deguról, a hörcsögről, csigákról nem szóltunk, mert éreztük, hogy az már sok lenne. A cicuskára mosolygott, hogy milyen aranyos, őt nem zavarja.
   A kiadó lakás egy kétszintes házban volt, alul lakott a bácsi, a felső rész volt kiadó, ide költöztünk be mi kis karavánunkkal. A bácsi, gyakran az alkohol mosolygott belőle, de nagyon jókat beszélgetett a macskával, szerintem az egész életét elmesélte neki. A macska, Panthera, csillogó szemmel figyelte a bácsit, itta szavait, és a szájából kiáradó szeszszagtól még a macska is elbódult.
   A bácsi magányos kisnyugdíjas volt, de sosem panaszkodott, megelégedett azzal, amit az élet adott neki. Volt egy madara. Nem emlékszem a nevére, pedig biztosan vagy ezerszer hallottam, de valahogy kiment a fejemből. Ezért neveztem el a bácsi után Lukácsmadárnak. Valami papagájféle volt, hatalmas kék madár. Termetre volt akkora, mint a macska, ezért a bácsi nem is féltette a madarat Pantherától, akinek hamarosan szabad bejárása lett az egész házba, pincébe, és még a kert is az ő birodalma lett.
   Lukácsmadár néhány mondat erejéig beszélni is tudott, de ami a legizgalmasabb volt benne, hogy olyan hangon tudott gajdolni, ahogyan az emberek beszélnek. Ha nem figyeltél oda, hogy mit mond, egészen olyan volt, mintha beszélgetést hallanál, de nem tudod elmondani, miről szólt. Lukácsmadár már a bácsi kisfiúkorában csatlakozott a budai ház életéhez, nem tudom mennyi idős volt, de biztosan nagyon öreg lehetett. A bácsi összes kalandos történetében szerepelt, nagyon összenőttek az évszázadok alatt.
   Panthera imádott kalandozni, elbújni, felfedezni. Néha akár egy fél napra is eltűnt, de pisilni mindig hazajött, mert egy jó szobacica nem piszkít a kertbe, csakis a cicavécébe. Ezt a jó tulajdonságát sosem tudta elfelejteni.
   A bácsi az egyik nyáron nyaralást szervezett magának. Megkért minket, hogy ürítsük a postaládát, locsoljuk a virágait és a szokásos körök. De ami a legfontosabb, és erről napjában többször is fejtágítást tartott, hogy mit kell Lukácsmadárral csinálni. Mert nem vihette magával élete társát, de úgy vélte, egyszer az életében megteheti, hogy a madár nélkül tölt egy hetet.
   Részletes leírást kaptam, hogy a nap mely órájában milyen magkeverékkel, gyümölccsel kell kínálni Lukácsmadarat, mikor kell beszélgetni vele, mikor szoktak tévézni és mikor kell a kis függönyét behúzni, hogy pihenni tudjon. Órára megjelölve, hogy mikor kell a sötétítőfüggönyt behúzni, hogy ne legyen melege, és mikor vegyem ki a hűtőszekrényből az ioncserélt vizet, hogy ne legyen túl hideg a kis torkának.
   Egyszer megkérdeztem, hogy milyen műsort nézhetünk a tévében. Azt hittem, a bácsi érteni fogja a diszkrét célzást, hogy egy kicsit túlzásba viszi Lukácsmadár tutujgatását, de nem. Egészen közel hajolt az arcomhoz (mintha egy szeszlepárlóban lettem volna) és rám vetette legbarátságosabb fogatlan mosolyát, hogy nagyon jó kérdés, mert ez fontos dolog. Ne nézzünk híradót és politikai műsorokat, mert Lukácsmadár már öreg ehhez, mindig felhúzza magát a parlamenti közvetítéseken, és ez nem jó a szívének. Nézzünk könnyű sorozatokat, de ne romantikusat, mert hát mégiscsak egy férfiről van szó, még ha egy kicsit koros is. 
   Miután egy hónapon keresztül folyamatos oktatásban részesültünk, hogy Lukácsmadár kényelmét a szóban forgó egy hétre biztosítani tudjuk, végre eljött az indulás napja. A bácsi könnyes- szeszes csókokkal vett búcsút öreg harcostársától. Még egyszer (kétszer, háromszor) átismételtük a tudnivalókat. Aztán végre elment.
   Felmentünk a mi lakásunkba és veszettül örültünk a ránk váró egy hét nyugalomnak. Mi is akkorra időzítettük a nyári szabadságunkat, hogy teljes mértékben kiélvezhessük az üres házat. Tele voltunk tervekkel.
   Este Panthera nem került elő. Elindultam megkeresni. Miután végigjártam az egész házat a pincétől a padlásig, ideges lettem. Visszamentem a lakásunkba. És ott volt.
   A fekete bestia a konyhaasztalon trónolt, végtelen elégedettséggel, büszkén és kecsesen, és a szájából finom kék tollpihék álltak ki…
    Nem tudom miért voltam naiv, miben reménykedtem még, de lerobogtam a bácsi lakásába, hátha csak megtépte Lukácsmadárt. Mert akkora nagy döggel, úgy gondoltam nem tudott végezni. Nem akartam elhinni.
   Természetesen a legsötétebb balsejtelmeim igazolódtak be. Nem megtépte a madarat, hanem előre megfontolt, kegyetlen hidegvérrel lemészárolta. A bácsi lakásában térdig állt a kék toll (nem is gondoltam volna a madárról, hogy annyi tolla van), és a kalitkában a tetem. Letépte a fejét, a testét összekarmolta, a lábait eltörte, és a szárnyait is kitépte. A fejet nagy nehezen megtaláltam a heverő alá gurulva.
   Szóltam a férjemnek. Hátha ő tud valamit. Bármit. Hogy vegyünk egy másik madarat, vagy tömjük ki, vagy bármilyen képtelen ötletet, de ezt a dolgot meg kellett oldani. Én csak pánikolni tudok.
  Este a bácsi telefonált. Nem mesélt semmit a nyaralásáról, csak Lukácsmadár érdekelte, hogy jól gondoskodunk-e róla, nincs-e hiánya valamiben. A férjem beszélt vele, én képtelen lettem volna erre. Megnyugtatta a bácsit, hogy Lukácsmadár remekül szórakozik, ő is élvezi a nyaralását. Ezután minden este telefonált a bácsi.
   Lukácsmadár földi maradványait összeszedtük és egy cipős dobozban elástuk a kertbe a diófa alá. Eltakarítottunk mindent, ami árulkodó nyom lehet.
   Amikor hazajött a bácsi, azt hazudtuk neki, hogy Lukácsmadár pont aznap reggel repült el. Ezt ő úgy értelmezte, hogy Lukácsmadár mégsem érezte magát olyan jól, mint azt mi állítottuk, biztosan megbántottuk valamivel. De legalább nem sírt, nem borult ki, nem volt nagy összeomlós jelenet.
   Ez volt a vihar előtti csend. A bácsi röpcédulákat készített, hogy ki látta a madarát. Még egy fotót is sikerült rábiggyesztenie, hogy ha valaki felismeri, látta a madarat, hívja fel őt. Magas jutalom a megtalálónak. És a környéket ellepték a fotók a halott Lukácsmadárról.
   Ősszel a bácsi a fejébe vette, hogy ki kell vágni a diófát, mert nem egészséges. Ekkor csomagoltuk össze a karavánt és költöztünk a tett színhelyétől minél messzebb. 

2011. szeptember 6., kedd

Dédanyám malaca

  A dédszüleim olyan magas életkort éltek meg, hogy még ismerhettem őket. Mindketten kilencven fölött voltak, amikor meghaltak. Így elmesélhették nekem az életüket, az ő történeteiket.
  Dédmama nagyon különleges nő volt. Rendelkezett olyan képességekkel, amit ma már paranormálisnak neveznénk, ő ezt elintézte annyival, hogy ha tényleg szeretsz valakit, akkor a halál nem akadályozza meg a kapcsolattartást. Nagyon szerették egymást dédpapával, az utolsó pillanatig. Túléltek két világháborút, ötvenhatot, meg mindent, ami közben volt, és mégis, ha jó kedvük volt, úgy tudtak nevetni, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne.
  Falun éltek, az Alföld kellős közepén, állatokat tartottak, mikor mit. Disznók általában mindig voltak. Néha volt egy tehén, vagy kecske, ez már luxusnak számított, csirkék, macskák, kacsák viszont gyakori vendégek voltak. Órákig  tudtam nézni a csirkeól hétköznapjait. A veszekedések, rivalizálások, kíváncsiskodások teljesen lekötötték a figyelmemet.
  Dédmama mesélte, hogy egyszer sokat ellett a malacuk, és egyet már nem tudott szoptatni. A legkisebb, a leggyengébb nem tudta kiharcolni magának a helyet, hogy ő is szophasson. Néhány nap alatt a testvérei lehagyták a fejlődésben, a hátránya behozhatatlannak tűnt. Dédmama nem szerette volna, hogy meghaljon, azt mondta, kár lett volna érte, mert egészséges volt, csak kicsi. Szerintem többről is volt szó, de sosem vallotta be.
  Fogta a kicsi, fejletlen malacot, és bevitte a konyhájába. Ez egy régi vályog parasztház volt, ahol a konyha külön épületben van, és akkora, mint egy szoba, mert van benne kemence is. Néhány tyúk is lakott itt, a macskákat pedig télen nem lehetett lerobbantani a forró kemencéről. Ebbe a paradicsomi világba csöppent a kismalac. Dédmama minden nap kanállal etette, forralt neki tejet, gondoskodott róla, hogy fejlődhessen. Úgy gondolta, ha megerősödik, visszateszi a testvéreihez. A malac nem így gondolta. Szemtelenül imádnivaló lett, belopta magát dédmama szívébe. Vakartatta a hasát, és elégedetten röfögött, amikor dédmamával lehetett. Várta. Felismerte. Megszerették egymást.
  Idővel a malac olyan kezes lett, hogy mindenhova követte dédmamát. Ha elment a piacra, ment vele. Nem kellett póráz, semmi ilyesmi (szerintem nem is volt akkoriban), a malac csak ment dédmama mellett, fegyelmezetten. Még a templomba is elkísérte. Olyan lett, mint egy kutya. Mivel sokat jártak gyalog (még a szomszéd faluba is gyalog mentek) a malac elég csinos lett. Míg a testvérei hatalmas zsírdisznókká híztak, a kicsiből egy fitt, sportos hobbimalac lett. Őt nem is ették meg, a malacélet végéig élhetett, és végelgyengülésben halt meg.


2011. szeptember 4., vasárnap

Kraken- dráma a tengeren

   Elöljáróban annyit szeretnék kérni, hogy ne tessék rajtam hangosan röhögni. Ne tessék arra gondolni, hogy a történet írója egy balek, inkább egy naiv kislány.
  Imádok mindennemű vizet, imádok fürdeni, igazi vízidisznó vagyok. A kedvencem, mint szerintem sokaknak, a tenger. Mennyei érzés a hűs, kristálytiszta vízbe csobbanni, úszni, lebegni. Szerelem volt első csobbanásra, misztikus, titokzatos és fenséges. Ennek ellenére mind a mai napig nem ápolok szoros barátságot a tengeri herkentyűkkel. Azt hiszem ennek fő oka, hogy nem ismerem őket igazán.
  Gyerekként sokat nyaraltam az Adrián. Azt is mondhatnám, minden évben. Megkaptuk a bizonyítványt, beültünk a trabiba, és meg sem álltunk Krk szigetig. Igazából mindegy volt nekem, hogy hol vagyunk, csak fürödhessek. Már kora reggel magamhoz vettem a búvárszemüveget és a strandszandit (igen, egy fröccsöntött, műanyag borzadály, hogy a strandoló jónép ne nyírja szét a lábát a kavicsokon), és ebédig ki sem lehetett rángatni a vízből. Jól tudtam már akkor úszni, így felügyelet nélkül is csobbanhattam, ami szenzációs élmény volt gyerekként.
  Szerettem nézni a tengeri állatokat, a növényeket, bár nagy részét nem ismertem. Tapasztalati úton ismerkedtem az élővilággal. Aki nem harapott, azzal hamar összebarátkoztam. Sajnos sokan haraptak, csíptek, szúrtak, de ez nem vett vissza a lendületemből. A tengeri uborkákat a kinézetük miatt nem kedveltem, reggel gyakran tele volt velük a tengerpart. Ez amolyan asszociációs hiba...
  Úszni is nagyon szerettem, bár sosem úsztam be messzire, mert rengeteg rémtörténetet hallottam, hogy elragad az örvény, jön a cápa és hasonlók. Amit nem hallottam, azt pedig kitaláltam. Mindig magam elé képzeltem a Krakent, a gigantikus tengeri szörnyet, amint csápjainak suhintásával egész flottákat zúz tüzifává. Engem pedig nem bántana, mert a kislányokat nem bántja (azt hiszem ez a vonulat nem képezi szerves részét a Kraken- legendának, de ez most mellékes).
  Egy ilyen magányos úszás alkalmával úgy éreztem, nagyon messzire beúsztam. Talán le kellett volna venni a búvárszemüveget, hogy ne csak egy elmosódott foltot lássak a partból, de akkor ez nem jutott eszembe. Csak úsztam. Láttam a vízben valamit. Olyan volt, mint egy eldobott nejlonszatyor. Bosszankodtam is, hogy milyenek az emberek, hogy itt, a strandon is eldobálják a szemetüket, szidtam a világot. Egy határozott karcsapással odébb sodortam. Itt kezdődött a gond. Nem szatyor volt. Hanem egy medúza! Nahát, megcsípett. A medúza nagy volt, én meg kicsi, fél perc alatt lezsibbadt a karom.
  Nem is a fájdalom, hanem a zsibbadás miatt, teljesen bepánikoltam. Úgy éreztem a karom élettelen húscafatként lóg az oldalamon. Nem tudtam vele evezni. Teljesen kétségbe estem, elkezdtem össze- vissza kapálózni. Ki akartam jutni a partra minden áron. Nem akartam ilyen fiatalon meghalni. Ahogy küzdöttem, az orrom telement vízzel. Sikítani szerettem volna, de a tüdőmbe is jutott víz. Teljes apokalipszis. Kis életem mind a hét éve lepergett a szemem előtt. Legalább egy cápa evett volna meg, olyan megalázónak éreztem, hogy egy szatyornak álcázott medúza gyilkos csápjaitól kell meghalnom.
  Lerúgtam a strandszandit a lábamról, szerintem nem tudatosan. És jé, mit tapasztalok? Kavicsok vannak a lábam alatt. Felálltam. Kiderült, hogy egy nyakig érő vízben küzdöttem az életemért. És a zsibbadás is elmúlt néhány perc alatt...

2011. szeptember 3., szombat

Macskabál

 Azt mondják, a macskák magányos állatok. Nem igénylik a társaságot. Jól elvannak egyedül is, ezt tapasztaltam, de bulizni azt még jobban szeretnek. A rosszalkodás is sokkal jobban esik, ha van tettestárs!
  Egyik albérletünkben a sok közül, egy társasházban, olyan szomszédunk volt, aki maga is nagy rajongója volt a macskáknak. Nekünk akkoriban három volt, neki öt. Nem zavarta, ha a mieink bemennek hozzá, néha nála kajálnak, vagy abajgatják az ő macskáit. Kertes ház volt egy zsákutcában, autók nem jártak, csak az erdő háborítatlan csendje várta az utca végébe kalandozót.
  A macskák imádták ezt a helyet. Állandóan a szomszéd macskákkal bandáztak, rendszerint egy csoportban jártak, mint egy kutyafalka. Vadak és merészek lettek, nagyobb kutyákat is megtámadtak, mindent elloptak, amit lehetett, és  pofátlanok lettek. Az utcában kukákat borogattak, egy idő után már a környéken lakók is ismerték a rettenthetetlen macskabandát.
  A közelben lakó, kijáró szobacicák hamar belátták, hogy ez a macskafalka uralja a környéket, vagy behódolnak, vagy elbuknak. Egyetlen nyár alatt a nyolcfős csoport egész hordává duzzadt, tizenhárom- tizenöt macska tartotta rettegésben a környéket. A villongások hangos nyávogással sivítozással jártak. Akkoriban tényleg csak a legjobb alvók pihenhettek éjszaka, mert sötétedéstől napfelkeltéig macskakoncert volt. Szerelem, ármány, viszály, minden, ami elengedhetetlen kelléke a szenvedélyes macskaélet hétköznapjainak.
  Mi elég jó alvók vagyunk, nagyon nagy zaj kell, hogy felébredjünk bármire. Egy éjszaka a banda kitalálta, hogy nálunk tartják az éjszakai macskabált. A nyitott ablakon át bemásztak, egyenesen a konyhába. Kinyitották a hűtőt (ezt minden szobacica az elsők között tanulja meg), bár egy ragasztószalaggal le volt zárva. De hiába, sokan voltak, lerágták. Szóval kinyitották a hűtőt és kirámolták. Gyakorlatilag mindent megettek, amit találtak. Nekünk már reggelire semmi sem maradt, mert még a fagyasztott meggyet is megették.
  Reggel a bokáig érő vízre mentem ki (a hűtő leengedett), és szanaszét fekvő, alvó macskákra. Jól belaktak a hűtőből, így a parti alvásba torkollott.
Képek a macskák hétköznapjaiból:




2011. szeptember 2., péntek

Love Story

  A macskák nem a monogámiájukról híresek. Egy felületes szemlélő azt mondaná, bárkinek odaadják magukat, az abszolút szabad szerelem hívei. Erre cáfol rá a következő történet.
  Panthera, a cicalány korai éveiben sovány, beteges cica volt. Nem indult könnyen az élete, szinte minden macskabajjal meg kellett küzdenie. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem ivartalanítjuk, egyrészt nem akartuk a műtét viszontagságainak kitenni, másrészt azt szerettük volna, hogy teljes életet élhessen, megtapasztalhassa az anyaságot, ha eljön az ideje. A mi szerencsénkre elég későn vált ivaréretté.
  Az első szerelmes nyarán tébolyult nyávogással hívta az udvarlókat, szinte minden éjszaka. Mi csak reménykedtünk, hogy nem tart soká. Emeleten laktunk, így az udvarlók nem tudtak bejönni, Panthera pedig akkor ment ki, amikor mi kiengedtük. Egy idő után már a környék összes kandúrja az ablakunk alatt koncertezett. Viszont Panterának nem akaródzott kimenni, csak tette magát az erkélyen. Furcsa.
  Ez a különös helyzet mindaddig fennállt, amíg nem jött a Fanyűvő. Így neveztük el az egyik környéken lakó kandúrt. Szintén éjfekete a bundája, viszont egy hatalmas, agresszív macska. Amikor először láttuk, épp egy kiszáradt fából csinált fűrészport, fenyegető morgások kíséretében marcangolta az ártatlan faágakat. Innen kapta a Fanyűvő nevet.
  Szóval Fanyűvő is feltűnt a kéretlen rómeók között. Panthera egyből kiszúrta ezt a nálánál kétszerte nagyobb, elvetemült ábrázatú kandúrt. Szerelem volt első látásra. Fanyűvő elüldözte a kérőket, és Panthera kiment hozzá. Aztán kismacskáik lettek. Természetesen mindegyik fekete, mint a bűn.
  Fanyűvő gondos családapa lett, amikor már megszülettek a kicsik, sokszor jött meglátogatni őket, játszott velük. Sosem bántotta a sajátjait. Pantherával pedig órákat ültek egymás mellett, és "beszélgettek". Szelíden nyávogtak egymásnak. Aztán a következő alom apja is Fanyűvő lett, mert Panthera nem állt szóba más kandúrral.
  Mi ez, ha nem szerelem?
Panthera és egyik kisfia, talán várják Fanyűvőt