2011. augusztus 31., szerda

Az öreg halász és a hypo

   Mit vesz a mintaszülő kiskorú gyermekének, aki rajong az állatok iránt? És ha ez a kis család egy lakótelepi panel- álom negyedik emeletén ütött tanyát? A válasz kézenfekvő: akváriumot, néhány izgalmas, életerős, rátermett hallal. Akik nem piszkítják össze a bútorokat, nem kell levinni őket sétálni és határozottan HALkak. Akik kibírják az esetleges megpróbáltatásokat, alkalom adtán a többnapos éhezést, nélkülözést. Ha a gyermek idővel ráun a tátogó kedvencek gondozására, egy diszkrét mozdulattal a fajansz- vízesésbe lehet őket száműzni, amikor már senkinek sem hiányoznak. Egy kutyust, egy divatos görényt, vagy egy megunt kismacskát nem lehet ilyen könnyen eltakarítani, amikor az érdeklődés alábbhagy.
   Egy hasznos tanács a kezdő szülőknek: a kiválasztott hal mérete ne haladja meg a vécé lefolyójának átmérőjét, mert ez esetben az állat fennakadhat és dugulást okozhat. Ez a tapasztalat.
   Egy szép napon az én életembe is beköszöntöttek a halak. Elsőre egy kicsi és ronda akváriumot kaptam, hátha hamar megunom, ne kelljen sokat rákölteni. De nem untam meg. Csakazértse. Idővel aztán kaptam egy nagyot és szépet, de most a kicsi és rondáról emlékeznék meg.
   Egyetlen halfajtát sem ismertem, kivéve az ehetőket: ponty, pisztráng, lazac, sügér. Bár ha ezek szembeúsztak volna velem, nem ismertem volna fel őket,azt hiszem csak az ízüket ismertem, és a fűszereket, amikkel ízesítik. Tehát bátran kijelenthetem, nem voltam igazán járatos a halak világában.
   Apám elvitt a helyi kisállatboltba. Ő sem értett a halakhoz, úgy általában az állatokkal nem állt szoros kapcsolatban, de neki jutott a hálás feladat, hogy elvigyen a beszerző útra. Ez tényleg nagyon kicsi volt, az állatok egymás hegyén- hátán nyomorogtak a ketreceikben. Zsongott az egész. Akkoriban nem volt divatja az egzotikus állatoknak. A macskakölykök és patkányok szabadon grasszáltak a boltban, már az összecsapásaikat és élmény volt figyelni.
   Először egy sziámi harcost szúrtam ki, de az eladó jó finoman felvilágosított, hogy annak az egynek az árából körülbelül tíz másikat választhatok. Meggyőzött. Apámat is megnyugtatta, hogy a csiricsáré hal elég kényes, nem biztos, hogy sokáig húzná nálam. Végül választottam pirosat, csíkosat, átlátszót, meg egy házmestert, hatalmas, kerek szájjal.
      Vettünk még csigákat, zöldeket, köveket, meg mindent, ami kell az akváriumba. Rettentő büszke voltam a zsákmányomra. Minden művészi tehetségemet bevetettem, amikor elrendeztem a növénykéket, a kövekből pedig egész kis sziklakerteket emeltem,hogy fokozzam az esztétikai élményt a ronda akváriumban.
    Idővel mindent elolvastam az akváriumi halakról, amit csak találtam. Kezdtem tudományos alapokra helyezni a haltartást. Szerettem volna egy önálló rendszert kialakítani (nem azért, mert meguntam takarítani őket), hogy megfigyelhessem, amint az élővilág külső beavatkozás nélkül működik. Úgy képzeltem, hogy mint egy tó, önmagát megújítja, fenntartja, hiszen a tavakat sem pucolja senki. Ez volt az elméleti háttere a további eseményeknek.
   Nos, ez a falat természet a mocsár stádiumig jutott el, ott meg is rekedt. Én még reménykedtem, vártam, bíztam, amikor anyám feladta. Távollétemben nekiállt, hogy kipucolja szerencsétleneket. Már annyira súlyos volt a helyzet, hogy nem volt elég a vízcsere. Mindent sűrű alga borított és a halkakitól már maguk a halak sem láttak. Mocsárbűz lengte be az egész szobát.
   Anyám, a rendszerető asszony, kifőzte a kavicsokat. Sajnos ez sem volt elég. A helyzet vegyi beavatkozást igényelt. Az alga a főzés ellenére masszívan tapadt, a kövek nem tűntek egy leheletnyivel sem szebbnek. Anyám beletette a köveket hipóba. És nem öblítette ki őket. Talán elfelejtette. Legalábbis ezzel nyugtom magam,bár nem voltam ott, amikor ez történt. Mire hazaértem, épp rendezte vissza az akváriumot, persze nem olyan szépen, mint én tettem. Érdeklődve figyeltem, hogy nahát, látszanak a halak. De ó, balsors, nem figyelhettem a tarkabarka kísérleti élővilágomat soká, mert pár perc alatt mindenkinek elment a színe. Teljesen átlátszóak lettek, aztán a hasukat az égnek vetve feladták a harcot a hipó ellen.
   Megvolt az első temetés a fajansz vízesésben. Apám egy diszkrét mozdulattal lehúzta tetemeket a vécén. Aztán vett egy újabb garnitúra halat. És végre kaptam egy szép, új akváriumot. Nem akartam több kísérletet, minden halbetegség elleni löttyöt beleöntöttem, amit az állatosnál kapni lehetett, hetente kétszer cseréltem benne a vizet. A kémiai fegyverektől sem riadtam vissza kedvenceim védelmében. Az algaölők, a vitaminok és egyéb vegyi csodák ellenére a guppik szeme kigúvadt. Valami betegséget kaptak, és a szemük szinte kifordult apró koponyájukból. Elég horror látvány volt. Apám nem bírta. Teljesen eltorzult az arca, amikor rájuk nézett.
   A második temetés a fajansz vízesésben. A fogyás természetesen pótolva lett, nehogy hal nélkül maradjon a szép akvárium.
   Egyszer csak, valami csoda folytán, megszaporodtak (maguktól, nem a boltból). Örömömben, hogy ez megtörtént, ragaszkodtam hozzá, hogy mindenkit megtarthassak. A lakást ellepték a poharakban lakó mollyk, diszkoszhalak a könyvespolcon, még a konyhaszekrénybe is jutott egy- két bébi szifó. Azt hiszem, még így is túl sokan maradtak a szép akváriumban, mert elkezdtek kiugrálni belőle. Egész pontosan csak a szifók. Gyakran összeszáradt tetemeket fedeztem fel az asztalomon. Mumifikálódott testük mint az élet megcsúfolásának néma emléke. Összeszorult a szívem. Ez nem lehet.
   A helyzetet ismét apám oldotta meg. Harmadik tömeges hantolás a fajansz vízesésben.
   És elfogytak az üvegek. Csak a szép akvárium maradhatott. A természet farkastörvényei. Hüpp. Teltek az évek és rengeteg hal folyt le a csatornán, amikor beköszöntött az életembe Sir Tóbiás, a fekete kandúr. Ő rövidre zárta az összes halas próbálkozásomat. Egyszerűen megette őket. Benyúlt az akváriumba és élvezettel halászta ki az apró halakat. Sárga szeme szenvedélyesen villogott, amikor a szavannák vadászának unokája gyakorolta az ősi mesterséget. A vadászatot. Mikor már eleget fogyasztott, a maradékot hozzápasszírozta az üveghez. Egy darabig még próbáltam pótolni őket, de idővel feladtam. Csak macskával ne kezdjen az ember! Csúnya história. Hogy idézzem a nagy James Hetfieldet: sad, but true. 

2011. augusztus 29., hétfő

Macska a forró grillcsirkén

   Panthera az első közös macskánk a férjemmel. Elég undok jószág, macska létére nem kedveskedik, sőt, egy zsarnok. De mi így szeretjük. Van benne valami egyéni.
  Amíg kismacska volt, sokat betegeskedett, nagyon sovány volt, pedig jobbnál- jobb falatokkal etettük. De hiába. Egy munkamentes forró nyári napon vettünk magunknak egy egész grillcsirkét. Ketten sem bírtuk megenni, de eltenni sem akartuk, mert az állott csirke már nem az igazi. Panthera evés közben folyamatosan a lábunk körül tekergőzött, dörgölőzött ( ha akar valamit, beveti az összes cicás trükkjét), nyávogott. Előtte még nem adtunk neki csontot, gondoltuk itt a megfelelő alkalom, hogy megkóstolja. Volt rajta még sok husi is, azt sem sajnáltuk tőle.
  A lakáshoz tartozott egy jó nagy erkély, ami kövezett volt, mi is gyakran kiültünk. Ott etettük később a többi macskát is, mert hamar fel lehetett takarítani, és mégsem a lakásban kellett kerülgetni az állati maradványokat. Hét macska etetésénél ez már fontos szempont.
  Kiraktuk az erkélyre a csirke maradékait és Pantherát. Az, hogy örült neki, nem kifejezés. Egyben odaadtuk neki az egészet, mert az állatok csak annyit esznek, amennyire szükségük van, és egyéb népi bölcseletek sugallatára nem porcióztuk ki a csirkét. A maradék csirke is nagyobb volt a macskánál, szinte fel kellett másznia a csirkególemre a kiszemelt falatért. Elég mókás látvány volt, ahogy a pici cica küzdött a néhai madárral.
  Majdem az egészet megette. Nem tudom, hogy fért bele, de megette. Este már nagy nyivákolás volt, éjszaka összefosta gyakorlatilag az egész lakást. Valahol megtalálta a karácsonyfa díszeket, azoknak sem kegyelmezett. Az arany színű gömbök és csillámló csillagok bűzös macskatruttyban áztak. Egy élmény volt feltakarítani.
  Mikor kiadott magából mindent, jobban lett, és már kereste a csirke maradékait! Azokat persze már rég kidobtuk. De bírt volna még enni.
Kicsi Panthera, itt még soványan

 
Itt már nagyobb és sokkal szebb, kb. egy év múlva

2011. augusztus 28., vasárnap

Go, Trabi, go!

  Amikor még kislány voltam, rengeteget jártunk a szüleimmel külföldre kirándulni(80-as évek eleje- közepe). Tettük ezt a családi csodaautóval- a trabanttal.Egy mustársárga trabit képzeljetek el, ami már újkorában is haldokolt. Mindig volt vele valami baj. Apám nem értett a javításához, így kislányként rengeteget ücsörögtem árokpartokon, amíg az autómentőt vártuk. Max 60 km/h-s sebességgel lehetett vele száguldozni, de akkor is lobogott az ember haja a menetszéltől.
  Általában hosszú utakat tettünk meg ezzel az igen sebes járművel. És a hegyek természetesen az elsődleges célpontjaink közé tartoztak. Egyszer az Alpok zord hágóin halt meg a jószág, majd rákövetkező évben, okulva a tapasztalatokból, a Tátrába mentünk.
  Nagyon szép volt az út, ki is lehetett élvezni, mert annyira lassan haladtunk, mint egy városnéző busz. Az emelkedőkön (amiből akad jónéhány a Tátrában) gyorsabb lett volna, ha toljuk az autót, annyira nem akart felkapaszkodni. De mi azért utaztunk.
  Már késő este volt, sötét, szokás szerint nem értünk oda a szállásra időben. Határozottan lassan faltuk az utat a DDR mustárszínű álomautójával, amikor elénk ugrott egy hatalmas szarvas. Erdők közelében előfordul az ilyesmi. Tényleg hatalmas volt és gyönyörű, pompázatos aganccsal. Megállt az út közepén, ránk nézett, és mi elütöttük. Brutális csattanás, a szarvas a földön hevert. Kis családunk egyből kiszállt az autóból, aggódtunk, hogy mi történt. 
  A szarvas felemelte a fejét, nem láttam vért, reméltem nem lett komoly baja. Egy ekkora állatot nem tudtunk volna elvinni egy állatkórházba! Lassan feltápászkodott, láthatóan megszédült. Az autónk eleje a szélvédőig összezúzódott, mint egy papírgalacsin, úgy nézett ki.
  Közben a szarvas felállt, megrázta a fejét. Örültem neki, hogy a történtekhez képest egész jól van, és hogy ilyen közelről nézhetek egy gyönyörű állatot.
  Pár perc múlva teljesen megélénkült. Elindult felénk. Mi az autó mögé hátráltunk, mert egyre dühödtebben fújtatott. Határozottan ideges volt. Nekiment a trabinak. Egyszer, kétszer, háromszor. Megtámadta. Megbosszulta a támadást. Az összes dühét levezette a családi autónkon. Mi addigra már bemenekültünk az erdőbe a fák közé,mert nem találtunk alkalmasabb búvóhelyet.
  A trabit ízekre szedte a jószág, a csomagtartót is letépte, a bőröndjeink, sátrunk, szétdobálva hevertek az úton. A lélegzetelállító agancsával szétzúzta a szélvédőt, tényleg teljesen szétmarcangolta az autót.
  Lassan lecsillapodott, vetett még ránk egy haragos pillantást, majd visszament az erdőbe azon az úton, ahonnan. jött. Mi megszeppenve álltunk a sötétben, az erdő közepén, még jóval a mobiltelefonok és laptopok kora előtt. Apám, hogy kezelje a szituációt, javasolta, hogy keressünk egy telefont és hívjunk egy autómentőt. Nem értettem, mit lehet ezen még menteni. Amikor kijöttek az autómentők, ők sem értették, mely részét szeretnénk megmenteni az autónak. Talán emlékbe egy darabot belőle?

2011. augusztus 27., szombat

Költözik az állatkert

  Fő jellemzője kis családunknak, hogy gyakran változtatjuk a lakhelyünket. Hét év alatt épp a nyolcadik albérletet pusztítjuk. Az áthurcolkodás az egyik szállásról a másikra nem jelent különösebb gondot, mert nincs sok holmink. Viszont az állatainkkal lebonyolítani mindezt- ez maga a művészet. Gondoltam már rá, hogy csinálhatnánk egy költöztető vállalatot.
  Egy kisteherautót szoktunk bérelni, hátra mennek a cuccaink, előre az állatok. A csigáink egy terráriumban utaznak, velük nincs különösebb gond, csak le kell jól fedni, mert szökésre hajlamosak.
  A rágcsálók sem problémásak, mert mindenkinek saját ketrece van, amiből izgalom esetén szórják ki a forgácsot, de ez nem ügy, csak takarítás kérdése.
  A nyúl, az már érdekes, mert ugyan neki is van ketrece, de az hatalmas. Készítettem már neki egy utazódobozt, de nem díjazta. Hisztérikus. Így marad a saját jumbó-ketrece, ami viszont nem fér be az utastérbe. Csak a csomagtérbe, ott pedig nem szeret utazni. Még elöl is lehet hallani, amikor tombol.
  A macskáknak van egy szállítódobozuk (amit tényleg állatok szállítására terveztek, nem papírdoboz), de ők hárman vannak. Ketten beférnek a cicadobozba, bár elég szűkös a helyzet, mert méretes cicókák. A harmadik, legkisebb macskusz pedig egy speciális fonott bevásárlókosárban utazik, amit kreatív barátnőm átalakított macskaszállító kosárrá. De a macska is kreatív volt, mert kb. húsz perc elteltével kirágta magát.
  Ezzel a kis kompániával szoktunk költözni, ami mindig felejthetetlen esemény. A legemlékezetesebb egy forró júliusi eset volt. Folyt az aszfalt, emberek és állatok egyaránt félájultan próbáltak levegőhöz jutni. Kis karavánunk a fullasztó hőségben útra kelt. Az ölemben utazott a degulány, Dulcinea, egy kisebb ketrecben. Nem sokkal a költözés előtt külön kellett vennem Maximiliantól (degufiú), mert sokat veszekedtek. Szerencsétlen állatkám az oldalán feküdt, és zihált. Nagyon szarul volt. Az út hosszú volt, hiába adtam neki vizet, vizes hűtött salátalevelet, úgy tűnt a halálán van.
  Sivítozni kezdett, ezért félreálltunk. Sehogy sem lett jobb a helyzet, a forróságban állni pedig még rosszabb volt, úgy döntöttünk, folytatjuk az utat. A szívem szakadt meg szerencsétlenért, hogy ennyire kikészült.
  Aztán mire megérkeztünk, megszült. Két deguval indultunk útnak (mert egyedül magányosak- a szakirodalom szerint) és nyolccal értünk célba. Izgalmas út volt! Másnapra teljesen összeszedte magát, és pesztrálta a kicsiket... 
Itt vannak a frissen született kisdeguk

Ő pedig itt már egy hetes

2011. augusztus 25., csütörtök

Aki túlélte Al Caponét

  Azt szeretem a degukban, hogy vakmerőek. Nem félnek semmitől és senkitől. Maximilian, a nálam lakó degu szintén a győztesek magabiztosságával szállt szembe a macskával.
  Akkoriban sok macskám volt (konkrétan 7), amikor szülinapi ajándékként megkaptam életem első deguját. Igen, esetleg őrültségnek tűnhet, hogy csúcsragadozók mellé rágcsálókat teszek. De az élet néha tartogat meglepetéseket.
  Maxi egy madárketrecben lakik (mind a mai napig), aminek nagyon sűrűn vannak a rácsai. Azért ezt választottam, mert itt nem fér be a macsekok mancsa, nem tudják kirántani. Maxiban egy szemernyi félelem sem volt, amikor a macska a nyáltól csurgó pofáját morogva nyomta a ketrec rácsaihoz, ő csak csillogó szemmel szagolgatta a macska bajszát, nem gondolta, hogy esetleg az ő husijára vágyakozik.
  Már azt hittem, egész megbarátkoztak a helyzettel, amikor Marduk (kandúr) egyszerűen lerántotta a ketrecet a földre, és kiszabadította a degut. Maxi nagyon játékos, szeret szabadon lenni, így akkor sem rettent meg, hanem két hátsó lábára állva várta az újabb játékot. Marduk azt hiszem nem azt a játékot játszotta, amit Maxi várt, mert hamm- bekapta. Csak a jellegzetes bojtos farkincája lógott ki a szájából.
  Nagyon megijedtem, erre én sem számítottam, hogy csak így bekapja. Minden zsákmányával órákig szokott játszani, gyötri őket, sosem intézi el a dolgot ilyen egyszerűen.
  Kergettem a macskát körbe a lakásban, ordítottam vele, de hiába. Szájában Maximiliannal cikázott a bútorokon, menekült. Aztán mégis el tudtam valahogyan kapni. Szétfeszítettem a száját, és nagy morgások, fújások kíséretében sikerült Maxit kiszabadítani. Csurom nyál volt, legalább negyed órát Marduk szájában töltött. Erre a kis bolond, nemhogy elmenekülne, hanem ismét a két hátsó lábára állt, csivitelt, és várta, mi következik. Egy cseppet sem volt megilletődött, vagy megszeppent, hogy majdnem megette a macska. Pedig túlélte a legnagyobb gengsztert!
 Maximilian, a degu, aki túléte a macskát

A cicuskák: Marduk a cirmos, aki épp meghitt cicapuszit a feketének (Pantera)

2011. augusztus 24., szerda

Kukkol a szomszéd

  Ez az eset egy régi bérházban történt, hosszú függőfolyosók sötét, foszló árnyékában. Egy sarki lakásban laktunk, ahol a fürdőszoba ablaka szorosan a szomszéd konyhaablakára nyílt. Még egy karnyújtásnyi távolságban sem volt. Gondolom nem így tervezték, de ez lett belőle.
  A szomszédban- akinek még a tányérjába is beleláttunk- lakott egy bulldog (javítsatok ki, ha tévedek). Nálunk pedig sok más állattal egyetemben egy nyúl (törpe, csüngőfülű, kosfejű, aranyszőrű, csak hogy el tudjátok képzelni).A kutya sokat ugatott, ilyenkor a nyúl dühödten toppantott. Mintha így akarná fegyelmezni a kutyát.
  Ezt a toppantását már megfigyeltem, előszeretettel használja olyan esetekben, amikor ki akarja fejezni, hogy ő nem fél, ő nem fog megfutamodni, inkább én hátráljak meg, mert egy bátor nyúllal állok szemben. Egyéb esetekben fénysebességgel pucol egy bútor alá.
  A szomszéd kutyát elneveztük Snufinak, mert az igazi neve botrányosan nevetséges volt. Egy politikusról nevezték el (nem Churchill), ezt a nevet nem szerettük volna használni, így maradt a Snufi. A nyulunk Arcimboldo, de róla még rengeteg szó fog esni...
  Szóval egy szép vasárnap reggel, amikor a szomszédasszony elment a piacra, nyitva hagyta a konyhaablakot, mert nagyon meleg volt. Én épp az enyészetnek magát megadó linóleumpadlót próbáltam egy kicsit kevésbé visszataszítóvá tenni. Szóval az egész fürdőszoba úszott a mosószeres habban.
  Snufi folyamatosan ugatott, majd felugrott a konyhaablakba, és onnan is ugatott- rám. Arcimboldo a szobában toppantott, megállás nélkül, szerintem már begörcsölt a lába. Aztán bedurrant a nyúlagya, berohant a fürdőszobába, átvágott minden habos, vizes- mosószeres szivacson, és ő is felugrott az ablakba.
  A két ősi ellenség most szemtől- szemben állt egymással. Snufi eszelősen őrjöngött, nyála fröcskölt szerteszét. Arcimboldo pedig mint ír sztepptáncos, topogott, és szórta a habot a mindenfelé. Szerintem nagyon muris volt!
  És nem fogjátok elhinni, de Arcimboldo nyert! Na jó, besegítettem neki egy kicsit, mert mögé álltam és vicsorogtam meg morogtam Snufira, de a diadal a nyúlé. És ezt ő is tudta.
Íme Snufi, aki a történetek után előszeretettel tartott minket szemmel az ablakból (a képet a mi ablakunkból készítettem, tényleg ennyire közel volt)!

És itt látható Arcimboldo, a vérnyúl. A látszat csal, ő nem egy pihe- puha nyuszika, hanem egy zsarnok!!

2011. augusztus 23., kedd

Hópihe

  Tavaly nyáron a barátnőm végre rászánta magát és férjhez ment. Ennek nagyon örültem. Aztán kitalálta, hogy amíg nászútra mennek, én vigyázzak a nyuszijára. Ennek már kevésbé örültem. Őszintén szólva nem láttam benne sok racionalitást, hogy a pindurka nyuszija nálunk nyaraljon, amikor nekem három macskám van. Minden érvelés és győzködés ellenére egy héttel később megérkezett a nyuszi.
  A nyuszi, aki imádnivalóan pihe-puha, hófehér tündér, a Snowflake névre hallgat. Én csak Hópihének hívtam, de arra sem hallgatott. Biztos nem értett magyarul. Az újdonsült férj Hópihe teljes felszerelését áthurcolta a mi kis albérletünkbe, ahol ismétlem, három vérszomjas macsek lakott.
   Igen, Hópihe rettegett. A csinos kis ketrece közepén ült és aggódó tekintettel méregette a szénatartóját, hogy de jó is lenne enni egy kicsit. A ketrec közepéig nem értek el a macskák, bárhogy nyújtogatták a mancsukat. Ott biztonságban volt.
  A barátnőm mondta, hogy Hópihe naponta több órát szokott sétálni a lakásban, mert kiengedi. Ezt már végképp nem tudtam elképzelni, hogy gondolta, hogy ezt én megvalósítom. Egyébként miss Snowflake sem vágyott rá különösebben. Sokkos állapotban volt.
  Egy nap, amikor nem voltam otthon (mikor máskor történik az ilyesmi), csak a férjem, az egyik macsek valahogyan mégis elérte a nyuszit, és megharapta a fülét. Az uram, lévén gondos ember, gondolta jóddal kezeli a sebet, nehogy elfertőződjön. A hófehér nyúlfület. Sikerült is egy jó fél üveg jódot Hópihére löttyintenie.
  Ekkor értem haza, itt kapcsolódtam be az eseményekbe. A nyúl vad narancssárga bundában reszketett a ketrece közepén, itt-ott vérpettyekkel tarkítva. Na, ezt nem hagyhatjuk így, kitaláltuk, hogy megmossuk a nyuszikát.
  Nem volt otthon más, csak macskasampon (az utolérhetetlen MIAU márkájú), azzal azért kicsit perverz lett volna megfürdetni szegényt. Maradt az Old Spice. A nyuszilánynak. Nem lelkesedett a fürdőzésért, de addigra már szegénykém annyira kész volt, hogy tiltakozni sem tudott igazán.
  A jód nem jött ki a bundájából, sejtelmes sárgás- vöröses foltokat hagyott. Viszont mennyei illata lett! A barátnőm természetesen szörnyen felháborodott, hogy mit tettem a kis kedvencével.
  Idén nyáron Snowflake egy olyan barátunknál nyaralt, akinek vannak nyuszijai. Bak nyulai. Így Hópihe sok- sok kis hópihével gazdagabban mehetett haza a nyaralásból. Most meg a kisnyulaknak keresnek gazdákat.
  Nálunk azért jobb volt a helyzet, nem ?!?

2011. augusztus 22., hétfő

Norbika

 Ez még két albérlettel ezelőtt ( ez nálunk kb. másfél évet jelent) történt, akkor egy hatalmas társasházban laktunk, amit mi csak termeszvárnak hívunk. Épp hazafelé mentem a busszal, amikor összefutottam az egyik szomszéd nénivel. A néni 70 fele járhatott, de egy vérbeli modern nyugdíjas volt, ultratrendi cuccokban, kifestve, kicsinosítva, mint aki az Oscart készül épp átvenni, nem a közértbe ugrott le. Volt nála egy pólya. Benne láthatóan valamivel. Gondoltam talán az unokája, de amilyen ez a modern világ, nem mertem megkérdezni, hátha az ő tulajdon kicsinye.
  Beszélgettünk. Igyekeztem úgy terelni a dolgot, hogy ne kelljen rákérdeznem, kié a csomag, de azért nagyon kíváncsi voltam. A néni megállás nélkül ontotta magából a szót, nem is beszélgettünk, hanem ő beszélt, én hallgattam. Néha hümmögtem, szemöldököt ráncoltam és érdeklődve figyeltem, de közbeszólni- esélyem se volt. A néni egy padhoz invitált, hogy üljünk le egy kicsit, mert olyan jó ilyen fiatalokkal beszélgetni (azt hiszem rám célzott, bár én a földig érő fekete szoknyámmal úgy néztem ki mellette, mint egy apáca), közben lelkesen dajkálgatta a pólyás csomagot.
  Végre rátért a csomagra. Elmesélte töviről- hegyire, hogy Norbika mit eszik, mivel szeret játszani, Norbika így, Norbika úgy. Közben szeretettel simogatta a pólyát. Aztán elmesélte, hogy miket főz Norbikának. Amikor azt mondta, hogy a sertésszeletet mindig alaposan átsüti, bár Norbika véresen szereti, de ő nagyon vigyáz a picinyére, gyanút fogtam. Korábban csecsemős nővér voltam, de még nem hallottam ilyet, hogy pólyásoknak véres sertésszeletet kellene adni. Kezdtem magam tök hülyén érezni.
  Végül feladtam, és megkértem a nénit, hadd vessek egy pillantást Norbikára. És akkor leesett az állam. Norbika egy palotapincsi volt. Bepólyálva. Anyuci pici cukorfalatkája. Azt hiszem nem tudtam uralkodni az arcvonásaimon, mert a néni felháborodva kérdezte meg, hogy mégis mi a fenét gondoltam én róla?!?
  Később, egy télen ismét találkoztam Norbikáékkal. Norbika egy elmés szerkezettel volt gazdagabb, mint a legtöbb kutyus: anyuci csinált neki egy sétáltató- járművet. Igen, szó szerint. Egy kerekes bevásárlószatyrot (ami minden nyugdíjas elengedhetetlen tartozéka- régen azt hittem, ezt a nyugdíjba vonuláskor adják) felszerelt egy kosárral. Mármint a bevásárlószatyrot leoperálta, és annak a helyére rögzített egy fonott kosarat, ebbe pedig finomnál finomabb kelméket pakolt. Ez lett Norbika kocsija. Ebbe a kosárba pakolta a néni a kutyust, és be is kötötte, nehogy kiessen.
  Így vitte sétálni. Meg szerettem volna kérdezni, hogy hova piszkít Norbika, de a röhögéstől sajnos csak egy hörgésre futotta köszönés helyett...

Előszó helyett

   Nem valósítottam meg az álmaimat. Nem lettem híres, nincs karrierem. Nem vagyok lenyűgöző és nem vagyok kiemelkedően érdekes személyiség, anyu nem büszke rám. De imádom az állatokat. Azokat, akik már velem éltek, vendégeskedtek kicsiny történelmemben, vagy részt fognak venni benne. Mert értük érdemes élni. Velük. Nem tudom, honnan indult ez a rajongás, leszögezem nincs családi háttere, egyszerűen van és kész. Albérletből albérletbe vándorlunk, a férjem meg én, és a számtalan állatunk. A főbérlők természetesen nem osztoznak ebben a hobbimban, de így izgalmas az élet! Harc a fennálló rendszerrel, harc a főbérlőkkel, harc a kedvencekért... Na, ez egy kicsit patetikus lett...