2011. december 28., szerda

Édes kis semmiség

Közeleg az év vége. Egy kitalált mesével szeretnélek szórakoztatni benneteket. Hasonlóság a kitalált szereplők és a valóság között? Persze. Minden mese alapja a valóság. Remélem jót mulattok rajta, ezúton kívánok mindenkinek boldog új évet, remélem jövőre is találkozunk!
   Azt gondolod, ismered az országot, ahol élsz? Minden kis szegletét? Tudod, hogy mi miért történik? Nos, az én történetemről minden bizonnyal nem hallottál. A Hortobágyon történt mindez, amit elmesélek Neked. A Hortobágyon, ahol azt hiheti az ember, hogy minden csak száraz és lapos. Ahol nem történik semmi különös, ahol minden nap egyforma. Ahol a szarvasmarhák, nemzetünk kincsei egykedvűen legelésznek, ahol a föld is szétreped fájdalmában. Elmondom hát, hogy egyáltalán nem ez az igazság. Ez egy különleges hely. Csak lehet, hogy nem vesszük észre. 
   Néhány éve- hogy pontosan mennyi, nem tudom. Ott lenn, a Tanyán, a Hortobágy talán leglaposabb laposságán történt ez az eset, amit igaz, másodkézből hallottam, de magam is hiszem a mese igazát.
   A Tanya, ami nem egy szokványos kis gazdaság volt egy nagyobbacska család ellátására, hangos volt a benne pezsgő élettől. Itt nem élt annyi féle állat, mint egy közönséges tanyán, mert ez egy sertéstelep volt valójában. De ez egy olyan durva, becsmérlő szó, ezért inkább Tanyának nevezem a malacok kisközösségét. Ez sokkal emberibb- vagy malacabb?
Történetem szereplői lévén maguk is malacok- a sértések elkerülése végett sertések. Ezek a sertések sértetlenül serte-pertélnek a sertésistenek kék ege alatt, nap mint nap. Mert itt élnek a Tanyán, egy nyitott karámban.
   Ez a kisközösség a felületes szemlélő számára faragatlan, tudatlan disznók csordájának tűnhet, de állj, ne hagyjuk magunkat megvezetni a szemünk által. Soha.
A malacok jól létét egy ember szolgálja, magát tulajdonosnak aposztrofálva, noha szolga létére leginkább tulajdonnak tekinthető. Ez a tulajdon-tulajdonos szolgálja ki a malacok szükségleteit. Eteti őket, takarít, gondoskodik a védtelenekről. Teszi mindezt elégedettséggel, mintha a Tanyán bármi is az ő irányítása alatt állna. Téved.
   A Tanyának két ura van, igaz, nem egyetlen. De egyik ura sem ez a két lábon járó szolga. A kizárólagos hatalomért két hatalmas kan hadakozik: Don Disznó és Gyila. Mindketten a kanok kanjai, heréletlen, testes kanmalacok. Fejlettek, arányosak, intelligensek. Náluk többről, tökéletesebbről álmodni sem lehet. Don Disznó egy évvel tapasztaltabb Gyilánál, ez az apró különbség némi eltérést fest a két vezér jellemrajzába. Don Disznó tokáján a barázdák három hurkát szántanak, de Gyila, az ifjabb sem marad el mögötte a határozott, öblös röfögésével. Magabiztosan rezgő toka, égnek vetett sártúró orr, hatalmas testekbe zárt akarat- ezen dicső szavak mindkét nagyhatalmat díszítik. Ők ketten a Tanya szinte minden malacának szülőatyjai. És ha még nem kápráztatott el a kanok hatalmassága, halld, hogy nem csak a malacok szülőatyjai, hanem minden sertéseszme kiagyalói is egyben.
   Etetéskor a vályúnál ez a két kifinomult úriember nem esik az ételnek vehemensen, mint azt teszi az összes többi malac, hanem étkezés előtt világgá röfögik legújabb ideáikat, legmalacabb malacságaikat. Csakis a szellemi élet örömei után engednek a test gyengeségeinek: orrukat a nyálcsorgató moslékba merítik, és hangos szürcsöléssel megadják a testnek, ami jár.
   A malacvezérek nem afféle magányos filozófus-császárok, széles rajongótáborral rendelkeznek. Don Disznó két asszonnyal is büszkélkedhet. Oldalán Donna Röff és Donna Böff, mindketten alázatos, szemérmetes asszonyok. Pompás rózsaszín sonkákkal megáldott virágszál mind a kettő, szemre mint két tojás. Nem is csoda, hiszen ikrek. Egyetlen apró különbség van a két tünemény között. Donna Böff lakmározás után jóízűen böffent, míg Donna Röff a finom falatok után elégedettségének hangot adva röffent.
   Gyila asszonya, a malacszemeket megbabonázó Csámcsilla, egy hajszállal sem marad el az előbb említett dámák mögött. Szintén a Tanya koronázatlan királynéja. Csámcsilla erénye az utolérhetetlen csámcsogása. Mindig hallani, hol eszik, a Tanya minden rejtett zugából élvezni az életigenlő csámcsogást. Hát igen, ilyen erényekkel valljuk be kevesen büszkélkedhetnek.
   Ilyen erőviszonyok mellet alakultak a tanyai élet napjai. A két hatalmas időről-időre igyekezett egyeduralomra törni, a másikat kiszorítani az elit élet palettájáról. A hatalmi harcok megszínesítették az amúgy szürke hétköznapokat. A két kan versengett a többi malac –a nép- kegyeiért. Néha üde színfoltként bekapcsolódtak a fiatalok is a nagypolitikai életbe, de a zsenge és tapasztalatlan Túró Rudi és Tarhonya esélytelen volt a vezető szerep betöltésére. Mégis, lelkesen próbálkoztak, néha már csak a többiek szórakoztatására.
   Az álló moslék igazán felkavarodott amikor Don Disznó váratlan csemegével bűvölte el az ól népét: vajas pattogatott kukoricát szerzett. Ez nem hasonlított a megszokott csöves kukoricához, ez egy teljesen új íz volt. Új dimenzió nyílt a malacoknak. Az apró malacszemek elhomályosultak a leírhatatlan gyönyörtől, szabadnak és függetlennek érezték magukat a mennyei tápláléktól. Don Disznó győzelme ezzel szinte biztosnak látszott.
   De Gyilát sem kell ám félteni, nem olyan fából (sonkából?) faragták őt, hogy ilyen könnyen megadja magát! Gyilánk haladéktalanul a tettek mezejére lépett, amint megérezte, hogy trónja megingott.
   Mert jól érezte, szilárd hatalma kérész életűnek bizonyult. Mert aki vajas pattogatott kukoricát tud szerezni, az tud valamit. Az már valaki, nem akárki. Annak a vállára lehet hajtani a bánatos fejeket, mert azon a vállon minden gond elszáll. És ezt a leleményes Gyila is belátta. Cselekednie kellett.
    Gyila válaszlépése sem váratott magára soká, a Tanyán felütötte a fejét egy újabb mámorító élvezeti forrás, a cocakóla. Bársonyos ízű malacital a cocakóla, aminek már kis mennyiségű fogyasztása után is a malac-individuum felszabadul a lét zárt korlátai közül, a lélek szárnyal, a malac a malacság eddig soha nem tapasztalt dimenzióit éli meg. Ilyen ital a cocakóla, hát nem csoda, hogy a Tanya malacai egyetlen sertésként imádják Gyilát. A sok röfögés egyetlen hangként csodálja és tiszteli a vezért, aki megváltást hozott az ólba. Érthető, nem?
   Csámcsilla büszke asszony volt, a cocakóla beszállítás után, ha lehet, még peckesebben vonult faltól falig. Mert megtehette. Útját elismerő pillantások kísérték. De gyönge ám az asszonyszív, Csámcsilla nem állhatta a bajba jutott, védtelen malackák sorsát. Erős asszonykézzel odahatott, mit a szív gyengesége szenvedett.
   A sors, mint valami sötét tolvaj, mégis az ólba lopózott. Hangtalanul és alattomosan, sunyin és orvul, mintha a sorsnak nem kellene tekintettel lennie az istenséggé ülepedett sertésekre.
Egy reggelen, ami ugyanolyannak tűnt, mint az előző, egy férfi érkezett. Egy kétlábú. Nem a tulajdon-tulajdonos, az már előre meghajolt a legkisebb malac előtt is. Ez nem az a fajta volt, nem az a szolgalelkű. Hatalmas gumicsizmája volt és nem torpant meg az ólajtóban. Tudta, mit akar. Olyan öntudata volt, akár egy sertésnek.
   Minden malac azonnal levette a helyzetet, hogy fordulópont van. Ez az ember különleges. Ez az ember valami megmagyarázhatatlan, valami misztikus okból mindannyiuk sorsának irányítója. Ennek hatalma van. Talán a malac-tudaton túl, valahol az univerzum rejtett zugában, ahol a malac és az ember szelleme az ősegyből folyamatosan leválik és beleolvad, abból a zugból származik ez az ember. Talán próféta, talán küldönc, talán ő a kapocs ember és sertés között, talán maga a halhatatlan isten? Mindenki érezte, hogy ez VALAKI.
   A férfi a cigarettáját az ól falának nyomta, ami halk sercenéssel bevégezte a cigaretta-létét. Hallani lehetett, mert olyan csend volt. Mindenki feszülten figyelt. Várták a kinyilatkoztatást. A férfi egyenesen Gyilához ment. Erős kezeibe fogta Gyila tokáját, megrázogatta. Malacszempárok tucatjai tapadtak rá. Elégedetten morgott valamit magában, de ezt senki sem értette. Gyilát a fülénél fogva vezette ki az ólból. Nem kellett rángatnia a vezért, ment az magától. A torkokból örömteli sóhaj szakadt ki: a vezér –most már biztosan az igazi vezér- kiemeltetett, munkásságát maga a gondos isten dicséri, aki fáradtságot nem sajnálva maga száll alá, hogy hűséges helytartóját megjutalmazza.
   Csámcsilla a büszkeségtől könnyben úszó szemein keresztül vetett egy utolsó pillantást ura kunkori farkára. Kiröffentett szavak nélkül is mindenki ugyanarra gondolt. Minden egyes sertésszív hatalmasat dobbant a büszkeségtől. A fiatalokban remény gyúlt: hátha én leszek a következő! Az idősebb sertések elismerően röffentettek: megérdemelte, megdolgozott érte!
   Egyedül Gyila nem adhatott hangot személyes tapasztalatának, hogy milyen találkozni VALAKIVEL- a BÖLLÉRREL. Ezt már soha, senkinek sem mondhatja el.   

2011. december 24., szombat

Boldog Karácsonyt!

Nagyon boldog karácsonyt és Nyulat mindenkinek! 
   Nagykorúságom óta ez az első karácsony, hogy nem dolgozom. Ez már önmagában felér egy ünneppel. Tegnap este még sebbel- lobbal kitakarítottam, a mai napot már a szeretteimmel töltöm. Természetesen mindenkinek már jó előre bevásároltam a kedvenc csemegéjéből, hogy kényeztethessem őket. Mai program: kirándulás a Normafához, rostélyos vacsorára, és este egy jó könyv, mi kell ennél több? NYÚL!

2011. december 19., hétfő

Bőrdíszmű

Rajongok a görög harcosokért. Az egész görög kultúráért. És a mulandó, de annál intenzívebb művészetekért. Annyira, hogy a hátam közepre kívántam őket. Íme, az új fiúk a felületen:

2011. december 17., szombat

Különös barátság

    Sok- sok évvel ezelőtt rendszeresen lovagoltam. Egy tanyára jártam, ahol rengeteg állat volt, egy kis vidék, egy csepp falu a város szélén. Maga volt a paradicsom. Amit tudok az állattartásról, azt ott tanultam meg. 
   A lovak mellett voltak szamarak, kutyák, macskák, nyulak, tyúkok, kecskék, elragadó káoszban éltek együtt a különböző fajok. Természetesen ez mindenki számára csak átmeneti otthonnak indult, de sokan örökre ott maradtak. A megunt húsvéti nyuszik, a beteg kecskék, a vágóhídra szánt lovak. Amolyan menhelyként is működött, de voltak itt pompás, minőségi paripák is bértartásban, mert a tulajdonosok elégedettek voltak az ellátás színvonalával. 
   A környéken lakók, akik nem lovagoltak, szintén szerettek ide kijárni, nézni az állatokat, a lovasórákat, egy kicsit kikapcsolódni a természetben. Ez maga volt a béke szigete. Szerettem ott lenni. Persze minden jó dolognak egyszer vége szakad, sajnos mára ez is a múlté. Jó helyen volt a lovarda, a tulajdonosnak el kellett adnia, és bár nem jártam arra, de azt hallottam, lakóparkot építettek a helyére. Ez van.
    Viszont találtam néhány fényképet még abból az időből, amikor a kutyák egy kecske hasának vetették a fejüket és élvezték az első tavaszi napsütést, amikor kismacskák gurultak ki a szénabálákból, és a kutyák hatalmas falkákba verődve kísérték a kilovagoló gyerekeket. Ez még egy régi, papírra készített fénykép, de végre be tudtam szkennelni. Nem túl jó a minősége, de ennek ellenére közel áll a szívemhez. 
    A macskák rendszerint zaklatták a csirkéket, tyúkokat. De az ostobának vélt (ám hihetetlenül intelligens) madarakat sem kellett félteni: volt bátorságuk visszavágni, megvédeni magukat. Ilyenkor nagy veszekedések voltak- nyávogás, kotkodácsolás, és szállt mindenhol a toll és a macskaszőr. Aztán előkerült az etetőtál és mindenki lenyugodott. A legnagyobb barátságban ettek együtt, szinte már udvariasan, előzékenyen. Ez a kép is egy olyan pillanatot örökített meg, amikor a nagy veszekedés után egy pillanat alatt megbékéltek a felek, és jól nevelten együtt uzsonnáznak.

2011. december 15., csütörtök

Látogatóban a cicadokinál

   A macskáimat orvoshoz vinni, megvallom, nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Rosszul viselik az utazást, a várakozás első percében türelmüket vesztik, és a doktornál is minősíthetetlenül viselkednek. Így az éves rendszeres oltás mindig előre be van írva a naptáramba, és a dokival együtt aggódva várjuk a napot.
   Próbáltam már őket buszon vinni, azt nem bírta a gyomruk, takaríthattam a rókát. A buszozást így mellőzzük. Próbáltam már őket kocsival vinni, egy barátom vállalta a sofőrködést, hogy elvisz minket a dokihoz, meg vissza. Ezt a kedves felajánlást úgy hálálták meg a cicuskáim, hogy az autó kárpitját cafatokra szaggatták. Ezek után nem volt bátorságom újra megkérni a barátomat, hogy vigyen el minket. Marad a gyaloglás. Nem egy leányálom két macskaszállító dobozzal lépcsőket mászni, miközben a macskák tombolnak, ki akarnak törni. Mindegy, úgy vagyok vele, hogy ez csakis nekem kellemetlen, másnak nem okozok vele kárt, nem teszem tönkre az autóját. Szitkozódva, nyögve, szétzilálva, de eljutok az állatorvos rendelőjéig.
   A macskák ilyenkor természetesen cseppet sem fáradtak, lendületükből mit sem veszítve tombolnak tovább. Néhány fonott kosarat már szétcincáltak az évek alatt, mire rááldoztam a megfelelő cicaszállító dobozra. Sebaj, az ilyen apró tapasztalások viszik előrébb a dolgokat.
   A váróban, mint általában mindenhol, betegek várakoznak. Viszont az állatorvosi rendelőben több faj képviselteti magát. Ez szinte kivétel nélkül konfliktusokhoz vezet. A doki, akihez mi járunk, egy tünemény bácsi, aki a hörcsögöktől kezdve a díszhalakig szinte minden állattal foglalkozik. Mindig is hozzá jártam, gyakran csak elvittem a legújabb szerzeményemet megmutatni, hogy határozza meg nekem, mégis mit találtam. Sok gyerek jár hozzá mind a mai napig, mert olyan türelme van, mint kevés embernek.
   Láttam már olyat is a váróban, hogy egy kislány egy papagájjal várakozott, amikor a mellette várakozó kutya- beteg egyetlen harapással eltüntette a madárkát. Az én macskáim is már több ízben támadtak meg kutyákat és viszont. Szóval a várakozás finoman szólva nem unalmas.
   Aztán végre- valahára bejutunk a rendelőbe. Általában csak oltásért jövünk, szerencsére még nem volt komolyabb betegség. Ilyenkor megkapom a doki bőrkesztyűjét, hogy vegyem ki a cicuskákat. Az emberek általában azért tartanak macskákat, mert aranyosak és bájosak, simulékonyak és kedvesek, de ezek a szavak sosem jutnak eszembe a dokinál. Nagyon nem kedvelik a bácsit, már több alkalommal megkarmolták, megtámadták. Így rám marad a cicmic lefogása. Mondanom sem kell, hogy engem is megkarmol. Mindegyik. Tehát nem azért hárul rám a nemes feladat, mert engem nem bántanak. Valamiért a doktorlátogatás nagyon frusztrálja a macskákat.
   A legutóbbi alkalommal Marduk (alfahím) kiszabadult, megszökött a rendelőből. Kergethettem végig a kerten, egy fán sikerült elcsípnem, de hiába könyörögtem neki, esze ágában sem volt lejönni. Mászhattam fel utána, ahonnan már nem tudott hova menekülni. És igen, ami a macskáknak is gondot jelent, a lejutás. Én sem tudok rendesen lejönni, inkább félelmet nem ismerve levetem magam a fáról. Legalább a  várakozó kétlábú és négylábú páciensek jól szórakoztak.
   A képen látható cicusok nem az enyémek, így találtam őket a Duna parton, egy süteményes dobozban.

2011. december 12., hétfő

Nyulat mindenkinek!


  Addig hajtogatom, hogy Nyulat mindenkinek!, hogy egy barátom már kapott is mikulásra egy tündéri kis nyuszikát. Persze az új jövevény azzal kezdte, hogy bogyóival beterítette a padlószőnyeget, majd az ágy lábain próbálgatta a fogait. Végezetül felborította a kukát és széthordta a szemetet. Gaztettei után behuppant a barátom ölébe és imádnivalóan cuki szempillaverdeséssel követelte a neki kijáró kényeztetést, simogatást. Hát, ilyenek a nyulak. A védelmükben mondom: nagyon hamar szobatiszták lesznek, és tényleg csak akkor büntetnek nyuszibogyóval, ha valami olyat teszel, ami neki nem tetszik. Nálunk ilyen a nyuszilakás teljes kipucolása.
  Mikulásra kaptam egy szalmából (vagy szénából, sosem tudom a különbséget) készített szarvast. Kis testét piros szalagok rögzítik, amolyan környezettudatos emberek közkedvelt lakásdísze. Arcimboldo mellett a bioszarvas élt tíz percet. Leraktam egy polc tetejére és kimentem a konyhába vacsizni. Percek múlva hallom a félreérthetetlen csámcsogást. Megtalálta. Levette. Megette. Aztán kapott egy másik, hasonló szarvas- babát. Azt már nem dugtam el, sőt, végignéztem, mit csinál vele. Mintha a nagyragadozók unokája lenne, tépte, szaggatta, dobálta. Aztán a cafatkákat a szájában rázta, falhoz csapkodta és egyéb horror. Tényleg, csak morzsákat hagyott. És a szép piros szalagot.
  És végezetül a sztárfotó a lobogó fülekről: szaladgálás közben a fülei össze- vissza röpködnek, verdesik az oldalát. Amikor mászott fel a vállamra, akkor is lengedeztek a fülei, mint egy árbóc. Ez egy ilyen hétfő reggeli, hangulatjavító- füllobogós kép. Tessék mosolyogni!

2011. december 11., vasárnap

Főemlősök, főbérlők- Első Sárkány

   Kőbányán indult a karaván. Itt költöztünk össze, ez volt az első közös albérlet, bár semmi közünk Kőbányához. Az albérletet újsághirdetés alapján találtuk. Akkoriban még nem voltak ilyen irányú tapasztalataink, hogy a labilis idegzetű főbérlőt azonnal ott kell hagyni. Nem tárgyalsz vele, nem alkudozol, nem dőlsz be az ígérgetéseinek, hanem sarkon fordulsz és otthagyod.
   Ez a luk, lepukkant odú, vonzóan olcsó volt. Akkor a legfontosabb szempont, így belementünk. A főbérlő hölgyemény finoman szólva neurotikus, ideggyenge volt. Folyamatosan forgatta a szemeit, körbenézett, mintha várt volna valakit. Feltett egy kérdést, ő maga felelt rá, még ugyanazzal a lélegzetvétellel. Minden nap bejött és utasításokat adott. Mivel mossam fel a konyhát, most porszívózzak ki, most húzzam el a függönyt, ne rakjak virágot az ablakba és hasonlók. Minden egyes átkozott nap. És mindig feszült volt és türelmetlen. I. Sárkánynak neveztük el- akkor még csak Sárkány- mert folyamatosan dohányozott, fújta a füstöt, mint egy igazi sárkány. A lakásban is. Ami elég kellemetlen annak, aki nem dohányzik.
   Egyik este sötétedés után állt neki füvet nyírni. Hallottam a fűnyíró borzalmas hangját, de nem néztem ki, amúgy is mindig lehetett hallani, hogy mit csinál. Aztán néma csend. Anyázás. Elvágta a fűnyíró kábelét, pontosan a fűnyíróval.
   Minden délután, amikor hazaért, földkupacokat talicskázott. Lelje benne örömét, de az a szerencsétlen talicska annyira nyikorgott, mintha maga a halál kocsisa járt volna fel- alá a kertben. Sosem tudtam meg, mivégre mozgatja át a földkupacokat, de nagyon lelkesen csinálta. Szerintem terápiás jelleggel tette. Egyszer meglátogatott a barátom. Csukott ablak mellett beszélgettünk a lakásban, de akkor is hallatszott a talicska megadó nyekergése. Kinézett, és látta Sárkány elvetemült arckifejezését, ahogyan talicskázott, rendületlenül, kitartóan és elszántan. Közben persze a cigi ott lógott a szájában, fújta a füstöt és szitkozódott. Jót nevetett rajta, mert pontosan így képzelte a Gulágot.
   A házi kedvencek tartását kikötötte, hogy tilos. Szerintem ezt az állatvédők sem engedték volna, hogy olyan körülmények között bárki állatot tarthasson. Persze macskáink voltak...
   Sárkány a dohányfüst élvezetének rabja volt. Lévén akaratgyenge, a szenvedélyének nem tudott megálljt parancsolni. Beszéd közben, autókázás közben, talicskázás közben, mindig ott lógott életének megrövidítője a szájában, és a friss levegő helyett azt szívta.
   Ha azt mondta, hatodikán jön a bérleti díjért, akkor már ötödikén verte az ajtót, hogy nehogy azt higgyük, ingyen lakunk nála. Rettentő csórónak talált minket, folyamatosan stresszelte magát, hogy mi lesz, ha nem fizetünk.
   Néhány szót azért ejtenék erről a szenzációs lakásról, amit I. Sárkány oly akkurátusan felügyelt. Kb. 25 néhyzetméter volt, de inkább kevesebb. Az a néhány bútor, ami elvétve takarta a penészes falakat, az ötvenes évek sikeres bútorgyárainak néhai díszpéldányai voltak. A jobb napokat látott szekrényeknek hiányoztak az ajtajai ("könyvespolcnak is használhatjátok" értelmezés), a székek lábai már csak a jóindulat tartotta a helyén, a padlószőnyegen pedig sokéves, beazonosíthatatlan foltok meséltek az elmúlt évtized lakóinak vacsoráiról. És a fürdőszoba! A wc-n nem volt ajtó és közvetlenül a tűzhely mellett lett kialakítva. Pontosan a fürdőkád felett a falon volt egy nagy lyuk. Kb. fél méter, ami a szellőzést hivatott biztosítani. Itt egy galambcsalád lakott, akik folyamatos izgalomban tartották a macskáinkat. Így télen elég hüsi volt a fürdőszobában, de szerencsére a galambcsalád megszaporodott, így testükkel védtek minket a megfagyástól.Cserébe minden reggel teleszarták az alattuk elterülő, lepattogzott zománcú fürdőkádat. És állandóan folyt a víz. Mint egy horrorfilmben (Dark Water). Eleinte csak víztócsákat találtam itt- ott, azt hittem én pacsáltam ki. Ezek a tócsák egyre nagyobbak lettek, mígnem összefüggő vízréteggé álltak ösze.
   Megmutattam Sárkánynak. Nem. Maga vette észre- nem lehetett nem észrevenni. Egyből lekapott a tíz körmömről, hogy én tettem. Miattam van. Ekkor már a ház fala vállmagasságig csurom víz volt, akár egy szivacs. Megkaptam érte a magamét.
   Aztán a penészes fal. Amikor beköltöztünk, még csak halványszürke foltok derengtek az ezer éve kifestett, málladozó falakon. Aztán ezek is hízásnak indultak. Fél év alatt egy vastag, szőrös, fekete réteg nőtt a falra. Mint egy plüss tapéta. Természetesen ennek is én voltam az okozója. Biztosan ott készítettem bakteriológiai tenyészeteket. Vagy díszítés végett, magam hizlaltam a penészt.
   Mindez a tél kellős közepén csúcsosodott ki. Pontosabban: a ruhásszekrény, aminek nem volt hátlapja, robbantotta ki a veszekedést. Ebben a "szekrényben" a ruhák közvetlenül a fallal érintkeztek. Az alsóbb polcokról már nem tudtam kivenni egy pólót sem, mert a vastag, fekete, szőrös penész megette a ruhákat. Egyszerűen hozzáragadt a falhoz. Ebből lett a veszekedés. Mi már nem akartunk ilyen körülmények között élni, akkor sem, ha nagyon olcsó volt a bérleti díj. Sárkány pedig közölte, hogy erre neki nincsen pénze, hogy megjavíttassa.
   Becsomagoltuk a maradék ruhánkat, amit le tudtunk tépni a falról, a könyveinket, és irány a második albérlet. Sárkány természetesen füstölgött, hogy milyen finnyásak vagyunk, de akkor még mi is azt hittük, véletlenül fogtunk ki egy ilyen elmebeteget. Természetesen ő csak a bevezető volt.

2011. december 8., csütörtök

Főemlősök, főbérlők- avagy szállásadó gazdáim viselt dolgai

  Ha számba veszem, milyen állatokkal éltem már együtt, mindig eszembe jutnak a főbérlők. Külön kategória az élővilágban. Általában az állati toplistámon az első ötben benne vannak. Állati nagy baromságokat képesek művelni.
   Immár hét éve tesztelem a főbérlők válogatott társaságát. Ha egy okos tudós lennék alapos szociológiai tanulmányt oszthatnék meg veletek Magyarország válogatott pszichopatáiról és a neurózis különböző mértékeiről. Sajnos tudós nem vagyok, így csak kis színes történetekkel tudlak szórakoztatni benneteket, de remélem így is kedvetekre lesz a dolog!
   Sokat gondolkodtam, hogyan rendszerezzem a tapasztalataimat. Típusonként, kerületenként, vagy esetleg álnokságuk mértéke szerint egy fejlődési (visszafejlődési) sorrendet mutassak be? Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem, időrendben mutatom be őket. Végül is mindegyik egy gyöngyszem a maga nemében, külön- külön mulatságos és tanulságos történetekkel gazdagították az életem. Egy csokorban szemlélve pedig pszichiátriai tanulmány.
   Így utólag visszanézve már tudok nevetni a dolgon, de bevallom, amikor megtörténtek, nem tudtam minden esetben önfeledten szórakozni. Néha halálosan komolyan veszem magam és az életet, de ez szerencsére javuló tendenciát mutat az évek múlásával. Az öregedés előnyei.
   Persze vannak ennek az albérlet- dolognak sötét aspektusai is. Szar a lakáshelyzet Magyarországon, szar az egész gazdasági helyzet az egész világban és irtják az esőerdőket. Satöbbi. Szerintem mindenki tisztában van a világ kétségbeejtő helyzetével, erre nem akarok több könnyet pazarolni, megteszi ezt más. Mert itt és most kell élni, nem a "mi lenne ha" és a "másképp kellene" optimális ideák világában, nem más korban, nem más bőrében. Nem akarok azzal foglalkozni, mi lett volna, ha. Tudom, hogy a saját döntéseim alakították úgy az életemet, ahogyan alakult. Lehetett volna másképp, de nem lett. Így lett.
   Sosem lesz saját lakásunk, mindig el kell viselni valakit, aki azt hiszi, hogy az albérlő a cselédje, aki azért van, hogy fizessen neki, de cserébe semmit sem kell nyújtania, és ha betelik a pohár, továbbállni. Ezek azt hiszik, hogy szívességet tesznek neked, hogy ott lakhatsz, holott nem kevés pénzt fizetsz érte. Egy egy szolgáltatás, amit a bérbeadó nyújt, a bérlő pedig igénybe veszi. Ezt már soknak elmondtam, de hiába. Persze nem túl kellemes dolog az összes holminkat bedobozolni és az állatkertet behajtogatni egy költözőautóba, néha úgy érzem magunkat, mint egy vándorcirkusz. Aztán az új odúban megint mindent kicsomagolni, helyet találni a holmiknak, az állatokat beszoktatni. És mindezt újra és újra és újra. Amíg végleg el nem fáradunk.
   Viszont nagy előnye az állandó költözésnek, hogy az ember nem tesped le egy helyen. Nem gyűjt felesleges kacatokat. Nem unja meg a szomszédait. Nem kényelmesedik el. És a nehéz estéken nem talál haza...
Következzen hát hét év kilenc albérlete!

2011. december 6., kedd

A zsoldos Mikulás

   Gyerekkoromban lakótelepen laktam. Egy négyemeletes panelban, legfelül. Káprázatos panoráma a többi panelházra és a satnya fákra, amivel enyhíteni próbálták a betondzsungel sivárságát. Viszont gyerekként ez cseppet sem zavart, a lakótelep tele volt különböző korú gyerekekkel. A lépcsőház is, ahol laktam. Szinte minden lakásban voltak gyerekek. Fene nagyokat bandáztunk, játszottunk együtt.
    A nyolcvanas évek derekán szokás volt, hogy a nagyobb fiúk zsebpénkiegészítés gyanánt beöltöztek mikulásnak, és végighallgatták a kicsik dalait, végtelen monológjait. Néha persze a megszorult felnőttek is bevállalták ezt a nem éppen szórakoztat feladatot, vagy a gyanúsan türelmes apukák. Az én apám sosem ment bele ilyesmibe. 
    Mindig nagyon szerettem volna találkozni a Mikulással. Szinte minden évben írtam neki levelet, néha megpróbáltam felhívni telefonon. Mondanom se kell, nem jártam sikerrel. 
    Egyik évben (talán öt vagy hat éves lehettem) a lépcsőház kollektívája összefogott és bérelt egy mikulást. Egy néhai pedagógus volt, akit akkoriban rúghattak ki a munkahelyéről, mert kínjában még ezt is bevállalta. A négy emelet (plusz a földszint) gyerekseregét kellett szórakoztatnia, némi alamizsnáért. Mert azt nem lehet megfizetni, amikor az embernek ezerhatszázhutonötödször is meg kell hallgatni ugyanazt a a bárgyú mesét, dalocskát. De ez az ember elszánt volt, bátran nekiveselkedett a feladatnak.
    A panel olyan minőségi építmény, ha a szomszéd tüsszent, hallod. Magánélet kizárva. Anyámék egyedül hagytak otthon, hogy lepődjek meg, micsoda váratlan dolog történik. Azelőtt sose hagytak egyedül. Most se teljesen, mert láttam a konyhaablakból, hogy a lépcsőház előtti telefonfülkénél állnak, és beszélgetnek a többi szülővel. De akkor is, olyan izgalmas volt! A várakozás. Hogy most jön a MIKULÁS.
    A földszinten kezdte lélekölő munkáját, a zsoldos mikulás. Mai fejjel már teljesen megértem őt. Az anyukák, miután végighallgatta a lakásonként két- három gyerek teljes repertoárját, kis szíverősítővel kínálták. Egy kis pálinka, egy kis konyak, egy pohár sör, vagy egy kis bor. Ezek ugyebár nem ártalmasak. De ha keveri őket az ember, nagy huncutságokra képesek. Apám szerint előtte már alapozott is. Ezt sem értettem akkor. Úgy gondoltam, biztos elénekelt ő is néhány dalt, mielőtt belevágott az ünneplésbe. Mert nem gondoltam volna, hogy ez neki nem annyira ünnep, móka, vidámság, mint a gyerekeknek.
    Aztán kiderült, hogy nem vidám karácsonyi dalokkal alapozott. Mire felért hozzám, már totál részeg volt. Csak támaszkodott az ajtófélfán, összehányta a selymes hófehér szakállát és bevérzett szemeit a távolba meresztette. Rám mordult öblösen gurgulázó hangon, hogy "mmmitakasztetöllem?!?". A nyál folyt a szájából, és azt sem bánta volna, ha lelököm a lécsőn. Persze nem tettem. Teljesen kétségbe estem, hogy mi történhetett a Mikulással. Sikoltottam. A leghatásosabb női fegyver, mióta ember az ember. A szülőkommandó egyből lecsapott, nem hagytak kettesben ezzel a tönkre ment mikulással. 
   Búcsúzóul még dobott egy rókát a lábtörlőnkre. Ami természetesen cicás volt. De így már nem látszott ki a kacéran kacsintó kiscica. 
   Hát, így esett, hogy találkoztam a Mikulással. A történtek után már nem kívántam több levelet írni neki. Anyáméknak is megmondtam, ha ő keresne, tagadjanak le.

2011. december 4., vasárnap

Hétfő- para

   A múlt héten írtam a hétfő- szindrómáról. Hogy akkor mindig beüt valami kellemetlen dolog, vagy felhúzom magam, lényeg, hogy eddig igen kevés hétfő ment le gond nélkül az életemből. De most megoldódott ez a gondom is. Már szombaton is, és vasárnap is dolgozom. Tekintettel a karácsonyra, szabadnap nélkül. Milyen jó nekem. De ne érje szó a ház elejét, én egy abszolút pozitív gondolkodású ember vagyok: leszűrtem a következtetést, hogy így a hétfők sem fognak kiborítani. Decemberben legalábbis biztosan nem. Ez volt az első pihenőnap- mentes hetem, még hármat kell túlélni. Motivál a sorsba vetett bizalmam, hogy az álnok hétfők cserébe megkímélnek.
   Nem mondom, hogy üdén és frissen vágok bele a jövő hétbe, de amikor hazaértem, kis kedvenceim hangos lelkesedéssel fogadtak. Ki csivitelt, ki nyávogott, Arcimboldo két lábon állt, egész melegség járta át a szívemet, hogy jó hazajönni, van, akiért érdemes nap mint nap elmenni és megvívni az élet örökös, értelmetlen csatáit. Aztán persze azonnal a bevásárló szatyor vonta magára kis állatkertem figyelmét...De én így szeretem őket. Falánkan, pofátlanul.

Mozdulatlan állatok - 2.

Decemberi kedvencem a holló. Valahogy vérbeli téli állatként él a képzeletem világában. Persze, a varjak télire költöznek be a városba, és nagyon hasonlítanak a hollókra, de mégsem ugyanaz. Először állatkertben láttam hollót, azonnal magával ragadott. Pompás, lenyűgöző állat. Ezért a róla készült szobrokat is szeretem. Ez a kép a Budai várban készült, a formája miatt fényképeztem le. Ez a szobor nem annyira a hollóságát adja vissza, nem a madár utánozhatatlan eleganciáját mutatja meg, hanem a történelmi tudatunkban lakozó legendaértékét jeleníti meg. Igazi mesemadár. Repülés közben a levegő urai, a földön olyan peckesen vonulnak, mint egy főúr. A Hunyadiak címerállata, még az uralkodók sem tudtak ellenállni ennek a csodálatos, intelligens madárnak. Pedig még sok holló élt az akkori Magyarországon, nem számított ritka állatnak, mint napjainkban. 
    Egy alkalommal, amikor a buszra vártam valahol a Budai hegyekben, láttam egy hollót. Épp egy hatalmas mekis papírtáskát rángatott ki a kukából. Tele volt fagyott sült krumplival. Kirángatta és diadalmasan nekivetette a kecsöpös lábát a jellegzetes mekis papírszatyinak. Elégedetten károgott a hóesésben, mintha hatalmas zsákmányra tett volna épp szert.

2011. december 2., péntek

Egy nyúl hétköznapjai- ötödik toppantás

Arcimboldo mindenre elszánt vérnyúl. Mostanában keveset vagyok otthon, de nem szeretném a szabadságában korlátozni, ezért szabadon garázdálkodhat az egész lakásban. Este pedig romeltakarítás. Az, hogy mindent beborít a forgács, a legkevesebb. Néhány napja csillapíthatatlan szaggathatnék jött rá. Az áldozat egyenlőre néhány zokni és egy ágytakaró. Teszi mindezt az ellenállhatatlanul cuki arcával. Nem lehet rá haragudni. Gaztettei után mindig ártatlan szemekkel néz rám, mintha csak egy plüssnyuszi lenne. Persze ő egy vérnyúl. Ne hagyjátok, hogy az imádnivaló nyúlábrázat megtévesszen benneteket! 
Újabb képek a fenevadról:

Itt még kicsi nyuszibaba, ennivalóan hatalmas fülekkel és szétcsúszó lábakkal. Persze már akkor sem kímélte a berendezést...

 Ez pedig a mindenkit- leveszek- a- lábáról legkedvesebb nyúlarc. Ennek mindig mindenki bedől. Természetesen én is.
  
Egy ébredés utáni pillanat: kissé morcosan, kissé meggyűrve, de művészien kócosan. Akár az egész délelőttöt is képes végigszunyálni, hogy aztán újult erővel vesse be magát az aznapi gaztetteibe.
  
Ezt a képet a szétdobált fülei miatt imádom. A csüngő fül nem áll olyan szigorúan, mint az álló fülű nyulaknál (tényleg, mi a nevük- normál nyulak?), nyeklik- nyaklik és igen vicces.

 Az álomtündér bárhol, bármikor meglepheti a partysnack-en hízott kisnyulakat. Már mondtam neki, ha így folytatja, karácsonyi pulyka helyett ő ülhet a tepsibe;))
Ilyen egy sértődött cukiság: néha azért rá kell szólni, hogy vegyen vissza a garázdálkodásból. Ez a sértődés első fokozata- összegömbölyödik, mint egy vekni. A következő, amikor hátat is fordít.

2011. december 1., csütörtök

MACSKALENDÁRIUM - DECEMBER

 "Artyom magára gondolt. Ő maga is mindig szerette volna hinni, hogy egyszer majd az emberek feljöhetnek a metróból, hogy újra éljenek, mint régen, hogy helyreállítják az eleik által felhúzott csodálatos épületeket, és belakják őket, hogy majd nem hunyorogva néznek a felkelő napra, hogy nem oxigénnek és hidrogénnek a gázálarc filterein átszűrt ízetlen keverékét lélegzik be, hanem élvezettel habzsolják a növényillatokkal teli levegőt... Ő maga nem tudta, hogy e növényeknek milyen volt az illatuk akkor, de csodálatosnak kellett lenniük, különösen az édesanyja által emlegetett virágoknak."

Dimitry Glukhovsky- Metro 2033

2011. november 27., vasárnap

Hétfő

   Gyűlölöm a hétfőket. Mindig belém harapnak. A hétvégén elengedem a munkahelyi idegbetegségeket, lazítok, és aztán puff, a hétfő mindig betalál. Egyszerűen váratlanul, felkészületlenül, felvértezetlenül ér. Pedig volt már jónéhány hétfőm...
   Próbáltam már vasárnap este felszívni magam. Felkészülni az agyament dolgokra. De akkor meg zizi leszek egész héten, nem tudok lazítani, hamar magam is megkattanok. Most is, belegondoltam, hogy mi lesz holnap. És már most gyomorgörcsöm van. Nem baj, eszem szaloncukrot. Van még. Karácsonyra már undorodni fogok tőle. 
  Hét közben valahogy megszokom a dolgokat. Vagy nem veszem fel, vagy magam is abba a zaklatott lelki állapotba kerülök, de a keddek például már nem borítanak ki. A péntekek pedig csak egy groteszk kacajt tudnak kicsalni belőlem...
  Önsajnálatként előkotrom Arcimboldot az ágy alól és terápiás jelleggel dögönyözöm. Ilyenkor tudja, hogy egy kicsit engednie kell, kedvességet színlel és hagyja magát. Az állatok tudják, hogyan ápolják a lelkünket. Hogy mikor kell egy kis kényeztetés. Néha Panthera, a cicalány is az ölembe ül, amikor magam alatt vagyok és halkan dorombol.

2011. november 26., szombat

Az igazi Farkasember

Werner Freund- A Farkasember
Hunga- Print nyomda és kiadó, 1988., Budapest

   Megfogadtam, hogy NEM fogok könyvajánlót, könyvkritikát írni a blogomban. Pontosan az ilyen szilárd elhatározások szoktak hamar csúfos véget érni. Íme hát az első könyvajánlóm. Egyszerűen nem tudtam ellenállni...
   Másik kedvenc elfoglaltságom az állatok ajnározása mellett a könyvtárlátogatás. Imádok olvasni, amikor csak tehetem, szakítok rá időt. Állatos könyveket olvasni külön jó dolog, a könyvtár pedig maga a kánaán. A könyvtár témát most nem részletezném, ez megér egy külön bejegyzést (vagy többet is). Órákig tudok a polcok között böngészni, mert mindig találok valami csemegét. Ez az emberben rejlő ragadozó maradványa. Préda nélkül nem hagyja el a helyszínt.
   Az őszi nagy felfedezettem a Farkasember című könyv, ami megtévesztőnek tűnik, de semmi vámpíros- vérfarkasos dologról szó nincsen. Itt tényleg a farkasok a főszereplők, semmi mitikus állatsereglet. A könyvre egy eldugott sarokban, a legalsó polcon leltem. Tényleg nem a megkapó külseje miatt vettem kézbe, viszonylag régebbi kiadás. A képek java része fekete- fehér és gyengébb minőségű, ennek ellenére már az első pillanatban magával ragad.
   Az író kalandos életű ember, rengeteg mindennel foglalkozott, de a lényeg, hogy beleszeretett a farkasokba, és a lehető legjobban meg szerette volna ismerni őket. Erről a felfedezésről, kölcsönös ismerkedésről, tapasztalatokról szól a könyv. Persze ezek általában nem könnyű dolgok, őszintén ír a kudarcokról, hibákról és csalódásokról is.
   Eleinte hobbiállatként kezdett farkasokat tartani, úgy, ahogy az emberek kutyákkal élnek együtt. Azt írja, hogy így a farkasok elveszítik a farkas- identitásukat, és kutyákká válnak. Ez nem csupán a habitusukban, viselkedésükben, szelídségükben nyilvánul meg, hanem testi átalakulásban is. Például megváltozik a szőrük színe. Ehhez kapcsolódóan megemlíteném Beljajevet, a szovjet tudóst, aki rókákkal szerzett hasonló tapasztalatokat. Ahogy a rókák egyre szelídebbé váltak, fokozatosan elveszítették a rókaságukat. Egyre inkább hasonlítottak a kutyákra, és egyre kevésbé a rókákra.
   Ezután az író stratégiát vált: szerintem Cesar Millan előfutáraként- maga alkalmazkodik a farkasokhoz, emberként a háttérbe vonul, és teret enged a farkasság megnyilvánulásának. Egy kis falkát gyűjt össze mindenféle sorsára hagyott farkasból (mutatványos állatok, állatkerti szaporulat, stb). Vegyes a társaság, de együtt közösséget alkotnak, hosszú idő alatt, de kialakul a falka. Éveken keresztül figyeli a viselkedésüket, szokásaikat, a falkában uralkodó szabályrendszert. A falkában születnek utódok, az öregek meghalnak, a természet törvényei rendezik a létszámkérdést.
   Ekkor jön az igazán izgalmas rész, ami miatt nem tudtam türtőztetni magam és billentyűzetet ragadtam: az író beépül a falkába. Ezt pontosan, szó szerint kell érteni. Beköltözik hozzájuk. Nem úgy, mint egy ember, hanem mint egy farkas. Az évek során, amíg csak figyelte a falkát, rengeteg tapasztalatot szerzett, hogyan viselkednek, hogyan kommunikálnak egymással. Ennek a tudásnak a birtokában, farkas- identitással, megpróbált beilleszkedni a falkába. Velük aludt, velük evett, megtanult vonyítani és velük járta be a falka területét nap mint nap. Megküzdött a zsákmányért, és hosszú hónapok, évek munkájával elérte, hogy nemcsak elfogadták a falka tagjaként, hanem átvette az alfa hím helyét.
   Azt gondolom, azért ebben van némi visszásság, mert a farkasok sem hülyék, tudják, hogy az ember az ember, még akkor is, ha úgy tesz, mintha farkas lenne. Szerintem ebben az elfogadásban és befogadásban ez is szerepet játszhatott, de nem vagyok etológus, ez csakis a személyes véleményem. Minden esetre ezekből a rivalizálásokból nem mindig az író került ki győztesen: gyakran alaposan helybenhagyták. Minden esetre volt alkalma tapasztalatokat szerezni, hogyan lehet legyőzni egy farkast.
   Végig nagyon izgalmas a leírás, hogyan alakult ez az ember- farkas kapcsolat, tényleg csak ajánlani tudom. Az pedig már saját tapasztalat, hogy tényleg másképp viselkedik minden állat, ha az ő "nyelvén" közelítesz hozzá. Egy olyan világot mutatnak meg, amit talán sosem láttál.

2011. november 25., péntek

Nyuliverzum- nyúlvideo


   Ismét egy vidám nyúlvideó! Arcimboldo banánt fogyaszt. Az ilyen nemszeretem napokon, mint a mai, megnevettet, feldobja a hangulatot, ahogyan az apró szájban eltűnik a banán.  A youtube-on rengeteg szenzációs nyulas videót találtam, érdemes böngészni, ide mégiscsak Arcie videóját raktam, hiszen Ő a szívem csücske!
   Jó dolog egy nyúllal élni, érdekes társaság. Össze sem lehet hasonlítani egy macskával, vagy egy kutyával, teljesen más lelki alkat. Néha belopja magát az ember szívébe, néha pofátlankodik, gyakran rosszalkodik, de soha nem lehet mellette unatkozni! Így, hogy már több, mint másfél éve együtt, Arcie és én, elmondhatom, hogy nagyon ragaszkodó jószág. Követ, bárhová megyek, és két hátsó lábán ülve vár, amikor hazajövök. Örül, ha vele vagyok, és teszi a fejét a kezembe, hogy simogatást kér. Persze néha megsértődik, és hátat fordít, de minden kapcsolatban vannak nehéz napok. 
  Szóval elindítom a NYULAT MINDENKINEK! kampányomat. Szerintem ez az első lépés a világbékéhez!!!
;))) Lehet, hogy beszívtam valamit?!?

2011. november 21., hétfő

Helyzetjelentés

Helyzetjelentés- avagy a Nyuszidoki nem mindig suttog, néha kiabál
 
A dolgozó nő késő este hazatért. Megfáradva, megviselve, mert a hétfőket gyűlöli. Ugye, eddig ismerős?
Velem is ez történt, mint minden hétfőn. Ilyenkor nagyon tud fájni az élet. Gondoltam rendes leszek, legalább Arcimboldo, a nyúl érezze magát jól, egész nap szabad lábon garázdálkodhatott, amíg én távol voltam és dolgoztam, mint egy rabszolga, hogy NEKI adhassak friss, ropogós salátát. Sajnáljatok.
   Tudom, naiv vagyok. Sosem lenne szabad megbíznom egy nyúlban. De mindig reménykedem, hogy nem fog visszaélni vele. Ez még egyszer sem jött be. 
   Mire hazaértem, a drágám egy egész csomag vécépapírt szétcincált. Kibontotta a zacskóból (az még oké, biztos tök izgalmas felbontani egy oridzsi vécépapírcsomagot) és minden egyes tekercset miszlikbe szaggatott. És a cafatkákkal beborította az egész lakásnak nevezett csöppnyi odúnkat. 
   Az, hogy mérges lettem, nem kifejezés. Dühöngtem. Elhordtam a felmenőit. Nem vette zokon. Szerintem a nyúlmamája valahol nagyon csuklott, mert emlegettem. De Arcimboldo férfi mind a négy lábán: szemrebbenés nélkül tűrte a hisztériámat. Biztosan sokat dolgozott vele, hogy ennyire gondosan összetépkedje, és a darabokból mindenhova juttasson, mert elégedetten pihent a pusztítása romjain.
   Dühömben befaltam egy egész doboz szaloncukrot. Zseléset. Nem hiszem, hogy sokat fogok aludni.
A bűnös. Elcsíptem a grabancát. Most bűnbánóan néz.

2011. november 18., péntek

Dédanyám részeg tyúkjai

   Dédanyám igyekezett az állatainak mindig a lehető legjobb életkörülményeket biztosítani. Akkor is, ha az állatok sorsa a vasárnapi ebéd volt. Valahogy úgy volt vele, hogy amíg élnek, éljenek a lehető legjobban. A malacok is mindig szépek és tiszták voltak, az etetőjüket minden nap elmosta.
   A csirkeól kialakítása is hasonló állatbarát szemlélettel történt. Természetesen nem a divatos EU szabvány volt, de a tyúkok így is jól érezzék magukat.
   Az ól hűvösségét egy hatalmas eperfa biztosította. Ezt még dédanyám egy felmenője ültethette, vagy véletlenül került oda, nem tudom, de hatalmas volt. Az ágai beárnyékolták az egész csirkeudvart. Emellett volt még néhány bokor is, hogy el tudjanak bújni, ha szükségét érzik.
   Az eperfa nemcsak a tyúkok kedvence volt, én is nagyon szerettem. Mindig vártam, mikor érnek be a zamatos eperszemek, és amint eljött az idő, cseles vadásznak képzeltem magam, felkúsztam a fára és szüreteltem. Dédapám egy kisebb raklapot is felrakott valahogyan az ágak közé, így onnan kényelmesen szemmel tarthattam a tanya életét és közben degeszre tömhettem magam faieperrel. Micsoda szép napok!
   Néhány szem eper azért lehullott a földre (azért igyekeztem, hogy ne sok menjen kárba), amit a tyúkok lelkesen felcsipegettek.
   Ahogyan a nyár egyre forróbb lett, a nap is perzselőbben sütött, az eperfán az ízletes gyümölcsök túlértek és leestek. Egyszerűen nem bírtam annyit enni, amennyi termést hozott az egyetlen eperfa. A leesett szemek egyre többen lettek és már a tyúkok sem bírták olyan ütemben fogyasztani. A nap pedig tovább perzselte őket, így hamarosan erjedésnek indultak. Ilyenkor már az egész udvaron alkoholszag terjengett, mint egy pálinkafőzdében.
   Sokáig nem értettem, miért nem lehet összesöpörni a megerjedt szemeket. Dédanyám csak kacagott és hatalmas mókát ígért.
   A műsorra nem kellett soká várni: a tyúkok az erjedt szemeket is lelkesen felcsipegették. És igen, elég hamar be is rúgtak tőle. Széttárt szárnyakkal dülöngéltek fel- alá, kotkodácsolás helyett mindenféle értelmetlenséget gajdoltak. Néhányuk lehuppant a fenekére és egy filozófus bölcsességével nézte a kerítésen túli világot, mások hasra feküdtek és még a tarajuk is lekonyult. Volt, aki saját bátorságát fitogtatva nekiszaladt mindennek és mindenkinek, volt, aki kötözködött a többiekkel. Egyesek azt hitték, mint őseik, tudnak repülni, és Ikaroszként levetették magukat a tyúkól tetejéről.
   A tyúkok jellemétől függően, őket is megváltoztatta az alkohol, egy másik énjük bukkant fel. A két öreg pedig csak állt a kerítésnél, egymásba kapaszkodva, mint egész életükben, és annyit kacagtak, hogy még a könnyük is kicsordult. Este természetesen feltakarítottuk a tivornya maradványait, hogy másnap reggel ismét tisztaság, rend és a megszokott életük fogadja a kicsapongó életű tyúkokat. Dédanyám még ilyenkor is kacagott, úgy, ahogyan senki más nem tudott. Ezek a dolgok teszik széppé az életet.
   Másnap a tyúkok igencsak macskajajosak lehettek, mert a szokásosnál jóval később keltek fel. Csendesen megreggeliztek, aztán tébláboltak, de nem azzal a lendületes öntudattal, amivel más napokon kezdődtek a reggeleik.
    Sokat gondolkodtam rajta, hogy ők vajon mit észlelnek, érzékelnek ebből az egészből. Kíváncsi lennék az ő verziójukra is!

2011. november 15., kedd

Dédanyám tyúkjai

 Boldog gyermekkorom nyarait gyakran töltöttem falun. A nyári szünetek alkalmával tapasztalatokat szerezhettem a falusi élet örömeiről és szüleimmel is kipihentük egymást. Ilyenkor általában a dédszüleimnél üdültem, ritkábban nagymamámnál. A nagyimnál sosem volt olyan izgalmas, ő nem volt az a kalandvágyó típus. Azt hiszem nem szerette a tapasztalatokat halmozni, én pedig megszállottan hajszoltam az újnál újabb élményeket, ami gyakran konfliktushoz vezetett. Így mentem dédszüleimhez, ők valahogy megedződtek a gyermeki csínyekkel kapcsolatban.
   Dédmamám sosem haragudott rám. Akkor sem, ha hasra feküdtem a borsóágyásban és addig faltam, amíg rosszul nem lettem. Vagy ha a frissen sült süteményről lecsipegettem a díszítést. Vagy eltekertem a kedvenc rádióműsorát. Sosem izgatta fel magát, legfeljebb elnézően mosolygott. Az ő generációjuk végigharcolta a két világháborút, ötvenhatot, így őket nem lehetett holmi gyermekcsínnyel kizökkenteni a lelki békéjükből.Örültek a háborúmentes éveknek, a békének és a nyugalomnak, bármilyen nyugalom volt is az. Más generációk már másképp látják a dolgokat, más az értékrendjük, de így megy ez, mióta világ a világ.
   Dédanyám tartott állatokat. Mindig ott éltek körülötte, ki a húsáért, ki a tojásáért, ki a tejéért, ki a társaságáért. Az összetétel szinte hónapról hónapra változott, izgalmas volt figyelni, ahogyan a kicsik megszülettek, a nagyobbakat megettük, az öregek pedig meghaltak. Az élet körforgása. Mindig rácsodálkozik az ember, amikor először szembesül vele.
   Most a tyúkokról szeretnék mesélni. Azt mondják, nem valami okos állatok (pl. tyúkeszű). De ez nem igaz. Megvan a magukhoz való eszük és sajátságos logikájuk, persze, nem fognak egyhamar világuralomra törni. Én abban látom a fő különbséget az emberek és az állatok között, hogy az emberek (már aki) képesek egy cselekménysort a jövőben, gondolatban végigvezetni, annak lehetséges kimeneteleivel. Az állatok nem vezetik végig a tetteik lehetséges kimeneteleit. Persze a tapasztalataim megingatták ezt az elméletemet, így finomítanám a teóriámat: a ragadozók és főemlősök képesek  bizonyos mértékig (vagy bizonyos logika szerint) az eseményeket a közeljövőbe helyezni, a zsákmányállatok, rágcsálók inkább a pillanat hevében döntenek, nem, vagy minimálisan elemezve tetteik kockázatát.
   Ezt a kis kitérőt a tyúkok érdekében tettem. Sokat gondolkodom rajtuk, a tetteiken, hogy mit miért tesznek, mi motiválja őket, miért döntenek úgy, ahogy döntenek. Persze sok fajon töröm a fejem, de az élet egy csoda, azt hiszem ezt nem mi, emberek fogjuk megfejteni. A tyúk esete abba a kategóriába tartozik, amit sosem tudok megérteni, hogy miért tette.
   Dédanyám tyúkjai egy árnyas csirkeudvaron laktak a kert elülső felében. Tízen- tizenöten lehettek. Az egyik oldalon a tyúkól volt, ahol tojást raktak, elbújtak, aludtak. Két oldalon veteményeskert volt, ez nagyon izgatta őket. Borsó, répa, málna, hagyma és effélék. A negyedik oldalon a szomszédjuk lakott, egy kutya. Mindenhol  kerítés egy laza tyúkketrec volt. Az a fajta, ami egy kisebb gyereket elbír, ha átmászik rajta.
   A szomszéd kutya dédszüleim házi kedvence volt, amolyan kutyafajta. Kicsi, kócos, fekete. És hiperaktív. Megállás nélkül rohangált, rosszalkodott, kíváncsiskodott. Bolhazsáknak hívták. Beszédes név.
   A tyúkokat nem izgatta a különös szomszédság. Falun sok helyen laktak egymás mellett a csirkék és a kutyák, így nem volt semmi különös a dologban. Bolhazsák viszont annál izgatottabb volt. Gondolom az előéletében rejlett a magyarázat. Különös vonzalma volt a tyúkok iránt. Ugatta, próbálta terelni őket, szeretett volna beléjük harapni.
   Szokásom volt leülni a veteményesbe és nézni az állatokat, miközben tömtem magamba a málnát, borsót, vagy ami éppen akkor termett. Órákig tudtam figyelni a tyúkokat, ahogyan csipegetnek, és Bolhazsákot, akit egy láthatatlan mágnes vonzott a tyúkokhoz.
   Egy alkalommal az egyik tyúk mintha a fejébe vette volna, hogy ő csakis parajt fog csipegetni. Rövid idő alatt lepucolta a területükön fellelhető összes parajt, és elkezdte a nyakát nyújtogatni újabb falatok reményében. Átdugta a fejét a tyúkketrecen. Elégedetten lelegelte azokat a falatokat is, amiket elért. Bolhazsák oldalán próbálkozott. A kutya néhányszor majdnem megharapta, de mindig el tudta húzni a fejét időben.
   Aztán meglátta álmai paraját. A maradék óvatossága is semmivé foszlott, pedig már így is rendesen kísértette a sorsát. Szemmel láthatóan a fejébe vette, hogy a paraj az övé lesz. Bolhazsák pedig azt vele a fejébe, hogy ez a kis naiva lesz az övé. Mindketten megkapták, amire vágytak.
   A tyúk áthajolt, amennyire csak a ketrec engedte a nyakát, és megcsippentette a növényt. Bolhazsák pedig egy szemvillanásnyi idő alatt leharapta a fejét. Gondolom inkább a finom husikájára fájt a foga, mert a letépett fejet kiköpte.
   A fej, immár test nélkül, szájában a frissen lecsippentett parajjal, értetlenül pislogott. A test pedig, fejétől megfosztva, riadtan rohangált. Nem tudom megmondani, mennyi ideig rohangált a tyúktest, nyakából bőséges vérrel locsolva az udvar megszeppent közösségét, de úgy éreztem, nagyon sokáig tart. Aztán leült a fenekére, a vér már csak halványan szivárgott, mint egy apró sebből, és nem mozdult többé.
   Még málnázni is elfelejtettem közben. Csak megbabonázva néztem az esetet. Vérfagyasztóan izgalmasnak és egyszerre borzalmasnak találtam.

2011. november 13., vasárnap

Mozdulatlan állatok- 1.

   Jövés- menés közben mindig megakad a szemem a szobrokon. Némán, élettelen életükkel vesznek részt a mindennapjainkban. És az utánunk következőkében. Különösen az állatokat ábrázoló szobrokat szeretem. Egész jól megragadják az állatok karakterét, jellemét (persze vannak kivételek). Érdekes megfigyelni a mozgásban lévő állatszobrok dinamikáját. Néha a legképtelenebb mozdulatok művészi ábrázolása a leginkább lenyűgöző, magával ragadó. Egy szakértő biztosan alaposabban és tudományosabban értelmezné az állatos szobrok szerepét és létjogosultságát a városkép kialakításában, én egyszerűen csak szeretem őket. Képes vagyok némi kitérőt tenni útjaim során, hogy láthassam a kedvenc darabjaimat. Mert jó bennük gyönyörködni. Egy falat imitált természet.

  Benne a büszkeségét szeretem. Ahogyan felszegi a fejét és szembenéz az évek, évtizedek sodrásával, ahogy ellenáll az idő kihívásainak. Ahogyan valószínűleg egy igazi oroszlán sosem tartja a fejét. Mégis, szerintem így tökéletes.

2011. november 10., csütörtök

A csodálatos nyuszidoki- harmadik rész

   A nyúlnevelés új fordulatot vett. Példaképem, Cesar Millan nem hiszem, hogy most büszke lenne rám, de egyszerűen nem tudtam ellenállni, meg kellett tennem. Igyekszem Arcimboldót, a nyulat, a Cesartól tanult nevelési elvekkel a helyes irányba kormányozni. Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, de már egész sok dolgot megtanult. Ez a közös érdekünk, mivel gyakorlatilag egész nap szabadlábon garázdálkodik a lakásban, nem tudok minden kis zugot nyúlbiztossá tenni.
   De most imádnivaló ostobaságot tanítottam neki. Volt egy szabad napom ( ami mostanság szemtelenül ritka), egész nap Vele foglalkoztam. Azt hiszem már Neki is hiányoztak a közös élmények, mert reggel a nyomomba szegődött, és egész nap nem távolított mellőlem. Ugrált, lökdösött, szemmel láthatóan jó hangulatban volt. 
   Az új kedvence a party snack (sajtos- sós- köménymagos falatkák, olyasmi, mint a ropi), újabban két lábon követeli, és nem lehet mással elterelni a figyelmét. Már a polcra is megtanult felmászni, ahol a csomagot tartom. De azért elvárja, hogy én adjak neki, mert ha neki magának kell felmásznia érte, az nem az igazi. Látványos sértődéssel szolgálja ki magát.
   Szóval két zacsi party snack-kel felszerelve, falatonként kínálva, csábítva és vezetve, rávettem, hogy üljön fel a székre a konyhaasztalhoz. Erre nem kellett sokat győzködni, mert amint felfedezte, hogy az asztalról új dimenziók nyílnak a szabadrablás terén, le sem akart jönni onnan. Aztán rávettem, hogy úgy ugorjon fel a székbe, hogy én is ott vagyok. Végül is ezt sem bánta, mert így simogathatom, kényeztethetem is, miközben ő kiszolgálja magát.
   Azóta ez az esti közös együttlétünk elengedhetetlen része, hogy felugrik az ölembe és együtt nassolunk. És közben még simogathatom is. Imádom! 

2011. november 8., kedd

Csámcsogó csigák csődülete

   Igen, csigákat is tartok/tartottam. Most is, régen is. Mert a csiga izgalmas állat. Na jó, nem úgy izgalmas, mint ahogyan egy macska vagy egy nyúl. Nem lehet összehasonlítani egy négylábú társaságát egy haslábúéval. Inkább szemlélődő alkatúaknak javasolom a tartásukat, jellemzően nem határozzák meg az ember egész napi tevékenységét (gondolok itt a szétrágott bútorokra, belakmározott szobanövényekre és a szétcincált könyvekre), mégis, üdítő társaság.
   Amíg szüleimmel éltem, nem szerették volna, hogy bármilyen állatot tartsak. Én pedig mindenféle állatot akartam. Eleinte megkérdeztem őket, hogy nem lehetne-e, mit szólnának hozzá, de a folyamatos elutasítás arra késztetett, hogy taktikát váltsak. Már nem kérdeztem meg őket, hanem hazavittem azt, aki velem akart jönni, vagy aki lassú volt hozzá, hogy elfusson. Így lakott nálam tücsök, békák, sündisznó, szarvasbogár, és még sokan mások.
   Idővel szüleim is belátták, nincs mit tenni, az állatkert beköltözik az otthonunkba. Sajnos én sosem voltam annyira rendszerető, gondos háziasszony, mint anyám, így engem mind a mai napig nem zavar, ha a macskák felugranak az asztalra és beleesznek a tányéromba. Tudom, van, akit ez elborzaszt, de VALDE BENE, így van jól.
   A csigák, akik nálam laknak, a béke szigetét jelentik. A nyugalom, az ellazulás, a megpihenés zálogai. Vannak, akik erre a célra akváriumot rendeznek be és nézik a halakat. Nos, nekem elég viharosra sikeredett a halakkal való kapcsolatom (Az öreg halász és a hypo), ezért inkább csigákkal relaxálok.
   Eleinte három csiga lakott egy gusztán berendezett terráriumban. Ültettem bele növényeket, kövekből apró kertet alakítottam ki, részben a csigáknak, részben a saját szórakoztatásomra. Aztán a csigák hirtelen már nem hárman laktak a minikertben, hanem hetvenhatan. Tényleg. Pontosan leszámoltam őket egy szabad napomon, amikor kiskanállal és tésztaszűrővel nekiálltam kitakarítani őket (szűrővel szoktam átszitálni a földet, nehogy valakit kidobjak- akkoriban még kicsik voltak és ez gondot jelentett). A jó körülmények és a természetes ellenség hiánya miatt annyi csiga élte meg a csigafelnőttkort, amennyi petét a kedves szüleik leraktak.
   Minden kiscsiga felnőtt és nagycsiga lett. Megrettentem, hogy ennyire gyorsan szaporodnak és a nekik kialakított kiskertben ennyien nem is férnek el, így virágfölddel együtt kivittem a szaporulatot a Budai hegyekbe, hogy éljenek csak a természetes környezetükben, megküzdve az élet adta ellenségekkel.
   Ketten maradtak. Most már kezemben tartom a csigapopulációt- kéthetente teljes földcserével. Szűrő nélkül.
   A legizgalmasabb (már ami izgalmasnak minősül a csigák nem igazán túlfűtött életvitelében- nem lehet rájuk azt mondani, hogy két végén égetik a gyertyát), az etetés. Tápolás előtt meglocsolom őket, a friss víztől mindig felélednek. Kidugják a szemeiket és felfedező útra indulnak. Ekkor jön a hami. Egy marék fű, salátalevél, zeller, bármi zöldség megteszi, nem válogatnak. Amint kiszúrják, hogy van kaja, szélsebesen rárontanak (tényleg elég vicces látvány, ahogy a csiga mindent belead, hogy maximális sebességre kapcsoljon), és addig eszik, amíg látják. Volt, hogy két napig megállás nélkül ettek. Aztán alszanak. Az már nem annyira érdekes.
   Láttatok már csigaszájat? Úgy tud habzsolni vele, mint egy oroszlán. Zabál. És az anyag nem vész el csak átalakul: a csigák, amikor hozzám kerültek, akkorák voltak, mint egy cseresznyeszem. Fél év múlva már szinte lelógtak a tenyeremből.
   Hetekig képesek aludni. Így nem gond, ha nem kapnak minden nap enni. De minden nap is képesek enni. Úgy vettem észre, hogy a csigabendő feneketlen, mindent elnyel.
   Viszont célszerű őket jól lezárni. Eleinte egy kartonpapírral fedtem le őket, de azt is megeszik. Anyáméknál a csigáim egy cipősdobozban laktak a fürdőszobában a kád alatt, de onnan hamar kirágták magukat. Hét évesen még nem voltam annyira előrelátó, hogy csigát NE tartsak papírdobozban. Kiszabadultak a dobozból és elindultak a fürdőszobában felfedezőútra. Néhányan a csapot és a kádat vették célba, néhányan a fürdőszobai tükröt, és néhány kárhozott lélek bemászott a mosógépbe. Vesztükre.
   Anyám, amikor meglátta a szökevényeket, sikoltozott. Nem bírja a négylábúakat (úgy általában), a lábatlanoktól pedig egyenesen undorodik. Apám szedte őket össze, de nekem kellett eltakarítanom a csigaút emlékeit a csempéről, tükörről, falakról. Aztán anyám mosott. A ropogásból tudtuk meg, hogy néhányan oda bújtak... 





2011. november 6., vasárnap

Egy nyúl hétköznapjai- negyedik toppantás

Mostanság ritkán vagyok otthon, sajnos. De amikor hazaérek, állatkáim két lábon tipegve jönnek elém. Arcimboldo különösen mulatságos, ahogyan két lábon közlekedik, mert ahogy felegyenesedik, a csüngő fülei a derekát verdesik. Vagyis azt a részt, ahol a dereka lenne. Egy pillanatra megremeg a szívem és azt hiszem, engem várt, de mire odaér hozzám, már a bevásárló szatyromat bontogatja. Ezt mindig lelkesen kutatja át minden négylábú, mert mindig találnak benne valamit, amit nekik hoztam. Ha szezonja van néhány szép fej pitypang, egy marék fű, saláta, kinek mi a kedvence.
 :DDevil

 Épp a számítógép ellen készül merényletre, ez NEM egy cuki kép!

 Távolodó nyúlpopó


2011. november 3., csütörtök

Albérletes idegbetegségek

   Felriadtam az éjszaka kellős közepén. Körbenéztem, és halvány sejtelmem sem volt, hogy hol vagyok. Idegesen néztem körbe, próbáltam valamilyen támpontot keresni, hogy mégis el tudjam magam helyezni az országban, a lakásban, a világban. Megvallom, sokáig tartott, míg a sejtelmes félhomályban értelemmel ruháztam fel az ismeretlennek tűnő, vadidegen körvonalakat. Pedig már egy hónapja itt lakunk, újra Budapesten.
   Ezt a tájékozódási zavart elneveztem új lakás szindrómának. Egy barátom mondta, miután élete második költözését megejtette, hogy néhány év kellett hozzá, hogy megszokja az új helyét. Nos, mi annyit sosem lakunk egy lakásban. Maximum egy évet, de akkor már sokat mondtam. Szóval nem sok lehetőségünk volt megszokni az új helyünket. Az új lakás emiatt nekünk egészen mást jelent. Az albérlet hátrányai.
   Viszont ennek az a nagy előnye, hogy sehol sem vagyok otthon, hogy tényleg sehol sem vagyok otthon. Bárhol, idegen helyen, csak lehajtom a fejem, és már alszom is. Nem keresem a szoba ismert árnyait, az ágy otthonos kidudorodásait, a saját szagokat, illatokat a lakásokban, mert bárhol vagyok, akár otthon is lehetnék.
   Természetesen van plüssmacim, aki azért egy kis bensőséges hangulatot teremt a mások lakásában töltött éjszakákhoz. Ő Brumi, mr. Bean macija. Már készül róla a fotósorozat, hogy őt is megismerhessétek. Csak akkor van gond, ha külön utakon járunk, én meg a férjem. Mert akkor felmerül a kérdés, hogy kivel maradjon Brumi. Vigyem magammal az ismeretlenbe, vagy maradjon "otthon", az ismerős- idegenben? Az esetek nagy részében az otthon maradás mellett döntök, mert mégiscsak hülyén veszi ki magát, ha az idegenvezetőnő az esti eligazítás után a hóna alatt az alvómacijával tér nyugovóra. Ez amolyan személyes dolog. Brumi kint ül az ágyon napközben, mégis kellemetlennek találnám, ha bárki a megvetett ágyban látná.
   Már hét éve élek az új lakás szindrómával. Szerintem be kellene vezetni a pszichológia tankönyvekbe, mint a költözőmadarak gyakori pszichés tünetegyüttese. Igen, ez több problémát is takar. Például néha a bevásárlás után nem vagyok benne biztos, hogy merre induljak "haza". Pontosabban hova kell elszállítanom a vételezett élelmiszert. Néhányszor már zavartan toporogtam a buszmegállóban, hogy merre is van a hazafelé. Ciki? Ez van.

2011. november 2., szerda

Farkasréti temető

   Egyik kedvenc helyem Budapesten, sosem mulasztom el meglátogatni. Inspirál, izgalmas és titokzatos. 
   Egy sétám alkalmával látom, hogy mozog a föld. Na nem úgy, mintha valaki épp ki akarná ásni magát, de határozottan mozgott. Az első gondolatom a zombi volt. Aztán kicsit reálisabban nézve a dolgot, rájöttem, hogy egy vakond. Ásott, pont egy sír mellett. Leguggoltam, és az óvodások lelkesedésével kíváncsi tekintetemet az eseményre tapasztottam. 
   Nem hiába meresztettem a szemem: a vakond előbújt. Körbeszimatolt, aztán visszabújt a föld alá. Betemette a bejáratot. A közelben lévő fűcsomók vad himbálózásba kezdek. Keresett. Cibálta a gyökereiket. Aztán kicsivel odébb egy vastag giliszta tekergőzött. A vakond is hamar kiszúrta. A gilisz egyszer csak mint egy spagetti, eltűnt a föld alatt. Beszippantotta. Aztán hangos csámcsogás közepette elfogyasztotta.