2017. november 2., csütörtök

Egy kis retro


   Ahh, hol vannak már a régi cukrászdák?!? A legjobban a kávés poharak hiányoznak. És a pörkölt kávé illata. Néha belenyalhattam, ami olyan  igazán felnőttes dolog volt. Azt hiszem akkor kaptam rá. A minimális választék, a tükrös hűtőszekrények, ahol a valószínűtlenül rózsaszín, árva minyon megháromszorozódott. Akkor is, élmény volt elmenni. Élmény volt ott lenni. Ünnep. Nem csak berobogtunk: egy hosszú capuccino egy small talk és már rohanunk is tovább. Nem. Oda elmentünk. És a cukrász nénik sem voltak kedvesek, legalábbis a gyerekekkel nem kifejezetten. Mégis, imádtam nézni a cukrászdák világát. Az egyen fekete-fehér csempéket, a makulátlanul csillogni próbáló, kopottas kávégép-monstrumokat, a fröccsöntött terítőket, olthatatlan vágyam volt az összes terítő-leszorító fémcsipeszt egy kicsit megbirizgálni, és nézni a tükrök tengerében az ételszínezéktől megmérgezett ehetetlen süteményeket. Imádtam. És a nyers vaj illata...forró tejjel...a végtelen boldogság illata. 
   Ma már nagyon finom sütiket lehet kapni, felfoghatatlan és végigkóstolhatatlan választékban. De egyik sem olyan. Nem OLYAN. Alakkímélőek, mindentől mentesek, csini csajszik szolgálják fel széles mosollyal. És mégis, a morcos öreglány hiányzik nekem, aki ritkuló haját is oly lelkesen feltupírozta, mint egy vattacukrot. És sosem hozta ki a süteményt, még akkor sem, ha épp randin voltam. Mert nem fog egy kölyöknek rohangálni. És mindig rám parancsolt, hogy vigyen vissza a tányért, de a szalvétát ne gyűrjem rá, hanem dobjam ki. Ma már simán lebunkóznák. De az én múltba meredő tekintetem látószögéből pont ez hiányzik. Ez a nyers realizmus. 

2017. október 31., kedd

Állateszeretet


   Mindig féltem az olyan emberektől, akik azt állították magukról, hogy nem szeretik az állatokat. Még a kitérő válaszokat jobban el tudom fogadni, hogy 'nincs semmilyen állatom' vagy 'nem igazán ismerem őket' esetleg a 'félek tőlük' kitételt, de amikor valaki kerek perec kijelenti, hogy ő bizony nem szereti az állatokat, abba mindig beleremeg a szívem. És sok évi tapasztalat igazolt: az ilyenekkel mindig van valami baj - emberileg. Antiszociálisak, intoleránsak és a végletekig önzőek. Ez az én tapasztalatom, kivételek biztosan léteznek, csak engem kerültek el. 
   Hogyan lehet nem szeretni az állatokat? A természetet? A világot?!? Ezek az emberek azok - tapasztalataim szerint - akiknek aztán semmi se jó: hideg van, meleg van, fúj a szél, süt a nap. Ha meleg van, légkondi kell, ha hideg van fűteni kell. Sosem képesek csak úgy jól érezni magukat. Sosem képesek rá, hogy önfeledten átadják magukat egy ragyogó napsütésnek. És sosem képesek élvezni azt a mennyei ajándékot, hogy egy másik élőlény szuszog melletted, érzed a testének melegét (kivétel a hüllők, bár ők hamar felmelegszenek), és együtt vagytok, csak úgy, együtt élvezitek a szikrázó napsütést, bizalomban, pedig két külön faj vagytok. Ez egy hatalmas ajándék, a természet csodája. Állatokkal lenni, velük létezni, figyelni őket, kommunikálni és csodálni a világ sokszínűségét. 
   Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindig idilli a kapcsolat. Nyilván engem is haraptak, karmoltak, rúgtak, csíptek meg. És akkor mi van? Emberek többet bántottak. Szavakkal, harapás nélkül. Ha választhatok, inkább harapjanak és karmoljanak.